Egy bátorító gondolat

Íme egy bátorító gondolat mindazoknak, akik szeretnének helyesen írni, és néha elfelejtik, hogy azért nem kell a kardunkba dőlnünk, ha néha nem sikerül. :)

Lesz még nekem karácsonyom

A népi hagyományban a karácsonynak kiemelt szerepe volt. Népszokások, hiedelmek, étkezési megkötések egész garmadája kapcsolódott ehhez az ünnepkörhöz. Bár az akkoriban komoly jelentőséggel bíró rituálék mára hagyománnyá szelídültek, nyelvünk számos ezzel kapcsolatos népszokást, népi megfigyelést őriz, melyek szólások és közmondások formájában élnek tovább. Lássuk, hogy melyek ezek!

Három olyan népi megfigyelést emelnénk ki, melyek az időjárással kapcsolatosak, és máig élénken élnek a magyar nyelvben. A fekete karácsony, fehér húsvét közmondás tulajdonképpen azt állapítja meg, hogy ha karácsonykor (vagyis amikor az ideje van) nem hullik hó, akkor húsvétkor bizonyosan fog, de legalábbis nagyon hideg lesz. Ugyanezt a megfigyelést sűríti magába a meleg karácsony, hideg húsvét. A majdani karácsonyi klíma megjóslását segíti a Katalin kopog, karácsony locsog közmondás: ha november 25-én, Katalin napján fagy van (kopog a jég), akkor karácsonykor enyhe, lucskos, sáros idő várható. Az évszázados tapasztalatok igazolták ezeket a természeti megfigyeléseket.

A paraszti kultúrában a karácsonyt a húsvéthoz hasonlóan böjt előzte meg, amikor bizonyos napokon következetesen tartózkodtak a húsfogyasztástól. Mivel ez a nagyböjthöz képest rövidebb és kevesebb lemondással járó időszak volt, ezért kisböjtnek vagy adventböjtnek is nevezték. Nem csoda hát, hogy nagy várakozás előzte meg Krisztus születésének ünnepét, amikor jókat lehetett enni, jöttek a betlehemesek, és a fiúk mehettek kántálni a házakhoz. A felfokozott várakozás és az ünnep kellemes volta csakhamar elszakadt a szó szerinti jelentéstől, így a karácsony nyelvünk kognitív metaforáiban olyan jó, boldog időszakot jelöl, amelyre sokat kell várni, de megéri. Így a lesz még nekem karácsonyom szólást „lesz még nekem jó dolgom” értelemben használták, ma azonban csak ritkán hallhatjuk, és inkább az idősebb korosztály képviselőitől. Ugyanezt a jelentést hordozza az ismertebb, és egyben megengedő, kedveskedő szólás, a neki is legyen egyszer karácsonya, melyet „legyen már egyszer neki is jó dolga, hadd örüljön” értelemben használnak. Ironikusabb, kétkedést kifejező a következő szólás: az lesz soká, meg a karácsony. Jelentése: abból a dologból, amire ezt mondják, nem lesz semmi, vagy legalábbis nem egyhamar. Ez a mondás a karácsonyt a nagyon sokára elérkező dolgokkal azonosítja.

Népszokást említ a késő karácsony után kántálni kifejezés. Karácsony napján volt szokás, hogy a legények vagy a fiatal fiúk kántáltak, vagyis házról házra jártak és beköszöntek az ottlakókhoz, majd karácsonyi énekeket énekeltek és jókívánságokat mondtak. Cserébe süteménnyel vagy más elemózsiával kínálták őket. Ezt a közmondást olyankor használják, ha valaki egy már megtörtént esemény után, megkésve akar segíteni vagy kér segítséget valamilyen probléma megoldásában. Ugyancsak jellemző, karácsony idején végzett tevékenységet örökít meg a kapós, mint karácsonykor a famozsár szóláshasonlat. Az ünnepi étkek, sütemények gyakran tartalmaztak mákot és diót, ezért karácsony idején sokat volt használatban a famozsár. Nem véletlen tehát, hogy ezt a kifejezést tréfálkozva használták olyan dologra (vagy akár személyre), amire hirtelen nagy igény mutatkozott.

Hogy az ünnepkör talán legjellemzőbb, központi objektuma se maradjon ki a sorból, nyelvelő időutazásunkat egy karácsonyfás mondással zárjuk. A ma is közismert, úgy néz ki, mint egy karácsonyfa szóláshasonlatot lényegében „ízléstelen, giccses” értelemben használjuk ironikusan, főként nőkre. Ez a szólás abból alakulhatott ki, hogy a karácsonyfákra gyakran mindenféle díszt felaggatnak, és ezek nem feltétlenül passzolnak egymáshoz. De legyen bár kicsit szedett-vedett vagy giccses, mégis mindenkinek az otthoni karácsonyfája a legszebb.

_{A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris}

"Haláli" közmondások

Ha elérkezik az október vége, november eleje, akkor eljött az idő, hogy kedves halottainkra emlékezzünk. Még ezzel együtt is gyakran tapasztalhatjuk, hogy a mai kor embere számára a halál sokszor tabu, de legalábbis kellemetlen téma. Pedig az egy vagy akár két századdal előttünk élt elődeink életében az elmúlás az élet természetes velejárójaként jelent meg - természetesen a halálhoz kapcsolódó babonákkal és hiedelmekkel együtt.

Ma már közhelyként emlegetjük, hogy régen az idős vagy beteg emberek, nem ritkán gyerekek, az otthonukban betegeskedtek és haltak meg, sőt, a halott felravatalozására is az otthon falai között kerülhetett sor. Így a halál a családi élet része volt, a különböző korú családtagok közvetlen tapasztalatokat szerezhettek az elmúlásról. Ezek a tapasztalatok szép lassan beépültek a közmondásokba, és már nem csak a halállal kapcsolatos szituációkra vonatkoztatták őket, hanem akár tréfálkozás közben is előkerülhettek. 

A halállal kapcsolatos egyik alapvető tapasztalat a véglegesség, visszafordíthatatlanság. Ezt a gondolattársítást őrzi a halottat nem hozzák vissza a temetőből közmondásunk, mely arra figyelmeztet, hogy senki se akarja meg nem történtté tenni, ami megtörtént, és amin már nem lehet változtatni. Utalhatunk vele komoly, visszafordíthatatlan életeseményre, de baráti társaságban viccelődve is használhatjuk, például ha valamit illetéktelenül felfaltunk. 

A jó halottnak semmi baja sincs - mondták vigasztalásul az elhunyt hozzátartozóinak, hiszen aki meghalt, az már békességben van, nem kínozzák földi szenvedések. Ugyanakkor a halottnak más tekintetben is kijárt a nyugalom: a hagyományos közösség komolyan gondolta, hogy az elhunyt nyugodjon békében. A néphagyomány számos szokást megőrzött, mely az eltávozott lélek visszatérését volt hivatott megakadályozni. Ezek egyike, hogy nem illett felemlegetni az elhunyt rossz tulajdonságait. Tehát: halottról jót vagy semmit.

Végül lássunk egy olyan közmondást, mely csak közvetetten kapcsolódik a halállal kapcsolatos tapasztalatokhoz. Minden halottnak kijárt az alapvető végtisztesség, így a szemfedő és az elhantolás - míg a temetés már nem minden esetben. A szemfedő tehát alanyi jogon kijárt minden elhunytnak, a múltjára való tekintet nélkül. Halottról szemfödelet, koldustól botot - mondták megrovóan és elítélően azokra, akik megfosztották az embereket a számukra legfontosabb, legalapvetőbb dolgoktól (is).  

A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris, 552-554. old.

A vandalizmus még mindig lehet szó-rakoztató

Lehet elítélni, rosszallani, bosszankodni, rendőrért kiáltani, de a helyzet az, hogy a vandalizmusnak van egy olyan bohó válfaja, mely nélkül jó pár mosollyal szegényebbek lennénk. Gyakran ide tartozik a szavakkal játszó vandalizmus is, mely már-már nyelvi játéknak is beillik. Erről olvashattatok egy rövid bevezetőt és néhány példát az első cikkben.  Most két további szó-rakoztató gyöngyszemet tárunk a nagyérdemű elé. 

3. A félrevezető

Budapesten és országszerte is egyre sokasodnak azok a multifunkciós kocsmák és kávézók, ahol már nem csak sörözni és kávézni lehet, de biciklit szereltetni, lézerharcolni, könyvet olvasgatni és vásárolni is. Még hosszan sorolhatnánk az egyéb funkciókkal kombinált vendéglátóipari egységeket, de nem tesszük. Viszont ezek után nem lenne meglepő, ha valaki olyan ötlettel állna elő, hogy reménybeli sörözőjét egy számítástechnikai szakbolttal házasítja össze. Könnyen hihetjük azt, hogy ez a terv már meg is valósult, midőn a következő tábla mellett sétálunk el az utcán: 

Mert ugyan miért ne férne meg egymás mellett egy alaplapcsere és egy gyöngyöző pohár világos, egy poháralátétnek is kiváló egérpad, vagy egy RÉSZEGYSÉG és egy csöppnyi RÉSZEGSÉG?

4. A térképátírós

Nos, kérem, miért ne hívhatnának egy települést SÓŐSNYARALÓNAK? Kérdezem ezt egy olyan országban, ahol rengeteg mókás nevű falu található. Hogy csak néhányat említsünk: Rum, Ökörítófülpös, Makkoshotyka, Tinnye, Penészlek*, Bugyi, Heréd, Beled... Némi megerőltetéssel még településtörténetet is tudunk keríteni a botcsinálta falunévhez, például olyasmit, hogy a 13. században V. István adományozta ezt a nevet az ősi sótermelő vidéken fekvő településnek. 

Igen ám, csakhogy ezt a település(rész)t valójában SZŐLŐSNYARALÓnak hívják, Sülysáp városának részét képezi, és lakóinak esze ágában sincs máshogy hívni lakóhelyüket. Éppen ezért ők valószínűleg nem értékelik annyira a szó-rakozó vandálok sajátos humorát...

*A településnevek forrása itt található. 

A valóság tükre: a nyelv

A nyelvtanulók sokszor megrökönyödve tapasztalják, hogy bizonyos dolgok, melyekre az ő anyanyelvükben csak egy szó van, más nyelvekben sokféleképpen kifejezhetők és fordítva. Bár ezek az idegen nyelvben található kifejezések sokszor nagyon hasonló jelentést hordoznak, mégsem feltétlenül szinonímák. Például a magyar fa szót a német és az angol is kétféleképpen fejezi ki: míg a Baum és tree a fás szárú növényt, addig a Holz és a wood szavak a faanyagot jelölik.

Példaként említhetjük az utazás fogalomkörét is. Az angolban ugyanis a journey, trip, travel, cruise, tour szavak mind valamiféle utazást jelölnek, ám ezek mind időtartamukban, mind a megtett út hosszúsága alapján eltérnek egymástól. A trip például általában rövidebb utazást jelöl, mint a travel. Persze a magyarban is beszélhetünk kirándulásról, túráról, nyaralásról, kóborlásról, vándorlásról. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy az egyik nyelv szegényesebb kifejezőkészséggel rendelkezik, mint a másik. Csak az okoz nehézséget, hogy pl. az utazással kapcsolatos kifejezések az angolban és a magyarban nem feleltethetők meg egymásnak maradéktalanul. Az angolban például nincs igazán szó arra, hogy osztálykirándulás, a magyar nyelvtanulónak pedig az jelent problémát, hogy a trip, journey és travel szavakat lefordítani nem tudja, csak körülírni a jelentések közötti különbséget.

De mi okozza ezeket a különbségeket? Mindenekelőtt az, hogy a nyelveket emberek beszélik, a különböző népekhez, nemzetekhez tartozó emberek pedig nagyon eltérő körülmények között élhetnek. A beszélőket körülvevő anyagi világot nevezzük nyelven kívüli valóságnak. Ez erőteljesen befolyásolja azt, hogy a beszélők mit szeretnének egyáltalán kifejezni. Különösen igaz volt ez az írásbeliség kezdete előtt. Gondoljunk csak bele: ami nincs a közvetlen fizikai környezetemben vagy nem kell róla gondolkodnom, arra nem fogok használni semmilyen szót.

A felismerést, miszerint minden nyelv más fogalmak alapján osztja fel a világot, különös szeretettel hangoztatták a relativista nyelvészek a huszadik század első évtizedeiben. Az elgondolás annyira lázba hozott néhány kutatót, hogy egyes nyelvek szókincse körül egész mítoszok alakultak ki. Máig közismert tévhit, hogy az eszkimó nyelvben több tucat kifejezés létezik a hó különböző fajtáira, mivel az eszkimók a hó többféle megjelenési formájával találkoznak nap mint nap[1]. Valójában azonban nekik sincs több hóval kapcsolatos szavuk, mint más népcsoportoknak. A mítosz kialakulását egyrészt az okozhatta, hogy az eszkimó nyelv nem egységes, így a különböző nyelvjárásokban eltérő szavakat használnak a hó ugyanazon fajtájára. Másrészt úgy terjedhetett el ez a tévhit, hogy a szakirodalmakban egymásra hivatkozgató antropológusok és nyelvészek igyekezetükben elírtak egy-két számot…

Mindebből számunkra csak egy fontos igazán: ne lepődjünk meg, és ne méltatlankodjunk, ha nyelvtanuláskor néhány kifejezést nem tudunk egy az egyben lefordítani magyarra. Az angol Christmas pudding ugyanis nem azonos a mi tejből főzött sűrű krémünkkel, hanem tele van aszalt gyümölcsökkel. A szintén angolszász kultúrkörhöz kötődő Christmas crackert[2] pedig csak körülírni tudjuk, mivel nálunk ilyen nincs. De aggodalomra semmi ok. Az angolok ugyanis a mi pörkölt, töltött káposzta, lángos, töltött dagadó, aszú szavainkkal nem tudnak mit kezdeni…

---

[1] Steven Pinker: A nyelvi ösztön: hogyan hozza létre az elme a nyelvet? Typotex, Budapest, 1999. Ford. Bocz András

[2] Az angolszász kultúrkörben a december 25-i karácsonyi ebéd elengedhetetlen része. Magyar szemmel nézve egy hatalmas, díszes papírba csomagolt szaloncukor, melyből kilóg egy madzag. A madzag meghúzásakor a cracker nagyot pukkan és kihullik belőle valamilyen kisebb ajándék, ami tipikusan papírkorona vagy egy rövid üzenet.

Szó-rakoztató vandalizmus

Vandalizmus. Mi jut az eszünkbe erről a szóról? Rombolás, pusztítás, törvényszegés, mások fáradságos és drága munkájának a tönkretétele? Nos, lehet elítélni, rosszallani, bosszankodni, rendőrért kiáltani, de a helyzet az, hogy a vandalizmusnak van egy olyan bohó válfaja, mely nélkül jó pár mosollyal szegényebbek lennénk.

Akár felvállaljuk, akár nem, van az a spray-vel húzott csík vagy betűlekaparás, ami - miközben tagadhatatlanul rongálást idéz elő - mégiscsak hozzátesz valamit a környezetéhez. Persze lehetne mondani, hogy ilyenkor már nem puszta vandalizmusról, hanem street art-ról beszélünk, de a kettő között gyakran keskeny és nehezen észrevehető a határmezsgye...

Éveken át próbáltam nyitott szemmel járni és rábukkanni a kreatív vandalizmus azon mintapéldányaira, melyek a szavakkal játszanak (vagyis szó-rakoztatóak), és ezáltal már nyelvi játéknak is beillenek. Ezt a kis gyűjteményt szeretném most a világ elé tárni, hogy a botcsinálta, ámde nyelvelő street art művészek munkája ne maradjon a teljes ismeretlenség és meg nem értettség homályában. 

1. A klasszikus

Van az a bizonyos figyelmeztetés a villamosok ablakai alatt, amit az ember egyszer gyerekként jól megtanult, talán ijedten vizualizálta is a lehetséges következményeket, azóta viszont rá se néz. Pedig a villamos ablakán KIHAJOLNI VESZÉLYES! - még mindig. 

Ezt az érdektelenséget látszik oldani az ismeretlen művész (vagy művészek) munkája (pontosabban kaparása), aki ráirányította a figyelmet a megszokott felirat mögött (és benne) rejtőző üzenetekre. Például arra, hogy nem csak KIHAJOLNI VESZÉLYES!, de az is fennáll, hogy HAJNI ESZES! Másutt azt a hasonló technikával készült apokaliptikus üzenetet olvashatjuk, hogy KIHALNI ESÉLYES! Nos, egyikben sincs okunk kételkedni.

2. A filmbe illő
Ha már apokaliptikus üzenet, játsszunk el a gondolattal, hogy egy zombi apokalipszis esetén milyen új szolgáltatásokra teremtődne igény a piacon! Végtagmegtartó-kezelés? Szakadt ruhák szaküzlete? Luxus sírhelyek boltja a fejüket (nem örök) álomra hajtó zombipolgároknak? Nos, a sorból semmiképpen sem maradhat ki egy ZSOMBI..., akarom mondani ZOMBI autósbolt...

- folytatjuk -

Akkor szüret!

Ha ősz, akkor betakarítás, gyümölcsszedés, szüret. A városi ember mindebből talán csak annyit vesz észre, hogy bizonyos gyümölcsökből több és olcsóbb, mindenekelőtt pedig magyar kerül a boltok polcaira. De mit jelentett ez a régieknek, a földből élőknek, akik ekkor gyűjthették be hosszú hónapokig tartó munkájuk eredményét? Ezt próbáljuk feltérképezni néhány szólás, közmondás segítségével.

Ha nem jöttek össze a dolgok

A parasztember munkája igencsak ki volt szolgáltatva az időjárás viszontagságainak. Ha a jég elverte a termést, vagy a vártnál hamarabb jött az őszi hideg idő, a gazdának bőven volt miért szomorkodnia. Ezt a meghatározó, egyben nyomasztó élményt őrzi egyik − mára már − ritka szóláshasonlatunk: búsul, mint kinek szőlőjét megcsípte a dér. Ugyancsak a rosszul sikerült termés negatív, akár tragikus következményeit összegzi a következő közmondás: szűk szüret, szűk aratás, egész ház bomlás. Vagyis ha egy évben nem sikerült sem az aratás, sem pedig a szüret, akkor a következő év jó eséllyel éhezéssel telt a család számára, alapjaiban ingatva meg a gazdaság és tagjainak életét.

Amikor volt minek örülni 

Ezzel szemben a bő termés bőven adott okot az örömre, ünneplésre. Nem hiába mondták, hogy rohadt szőlő, dűlt gabona, tavalyi asztag nem szerez szükséget, hiszen ha valakire rámaradt a túl sok termés, az semmiképpen sem járt rosszul, még akkor sem, ha kicsit megrottyant a feleslegessé vált termény. Ugyanakkor nem mindig csak a szerencsén, időjáráson múlt, hogy milyenre sikerül a betakarítás. A gondos, hozzáértő munka elismerése, egyben a jó szüret értékének méltatása a szőlőben is terem arany közmondásunk.

Távolabbról kapcsolódik a szürethez a lesz még szőlő, lágy kenyér. Ezt mondták vigasztalásként, biztatásként annak, aki azt hitte, hogy már nem lesz jobb a helyzet. Itt a szőlő a bőség, a jólét, vagyis a jól sikerült szüret metaforájaként jelenik meg.

A sort egy tréfás, régies felkiáltással zárjuk, egy bizarr ötlettel egybekötve. Ha népiesen akarjuk kifejezni, hogy minden nagyszerű, akkor a „minden rendben!” helyett úgy is felkiálthatunk: akkor szüret! Lehet, hogy furcsán néznek majd ránk a buszon, de legalább kimutattuk, hogy értékeljük a napi munka gyümölcseit − bármit dolgozzunk is. :) 

A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris, 601-602. és 995. oldalak. 

Népnyelvi növényhatározó

„Itt van az ősz, itt van újra…”, vagyis újra elérkezett a betakarítás ideje. Rokonok, szomszédok, ismerősök és ismeretlenek az utca végéből egyaránt összegyűlnek, kupicával öblögetnek és puttonnyal, kosárral nekivágnak a birtoknak, hogy leszüreteljék egész éves türelmük gyümölcsét. Vagy fogja magát a háziasszony, beül az autóba, kiszáll a hiperszuper marketnél és egy százassal elindított bevásárlókocsiba gyűjti a szőlőt, szilvát, körtét, almát, sütőtököt, hogy otthon csomagolásától megfosztva a család elé tegye.

Akár így, akár úgy élvezi ki a ma embere az őszi bőségszaru kínálta lehetőségeket, igazi sokszínűséggel találkozik. De nemcsak a fák ágain és a piacok standjain várja mindez, hanem nyelvünkben is a bőségszaruhoz megtévesztésig hasonlatos zöldség-gyümölcs szókincstár várja. Persze, hisz hogyan másképp is kérnénk a piacon ’padlizsánt’ vagy ’céklát’, ha nem úgy, hogy „Kérek egy szép nagy padlizsánt és céklát!” – ha már van egy egyszerű, egyezményes szóalakunk arra a lila, csepp alakú göbre, amiből remek padlizsánkrémet lehet keverni. De mi a helyzet, ha a merész vásárló egy szép érett törökparadicsomot kér a zöldségesnél. Merthogy abból is lehet padlizsánkrémet készíteni. Ugyebár.

A magyar élelmiszertörvény fogyasztók tájékoztatási védelmével kapcsolatos elvárásainak nyelvünk éppenséggel kérés nélkül is megfelel. Többek között azt mondja ki ugyanis, hogy a csomagoláson fel kell tüntetni – magyar nyelven – a termék megnevezésén túl az eredetet, az élelmiszer előállítóját és forgalmazóját, az előállításhoz felhasznált nyers- és adalékanyagokat csökkenő mennyiségi sorrendben, a nettó mennyiségét, az energiatartalmát, a minőségmegőrzésével, illetve a tárolásával kapcsolatos tudnivalókat. Persze ennyi adat nem férne bele egy, a nyelvet felhasználói szinten kezelő ember szavába, de éppenséggel az eredetet, legyen az földrajzi vagy más növényhez való hasonlatosságból fakadó, jelezheti.

A növénynévadás párhuzamoson zajlik, hiszen létezik egy tudományos és egy népnyelvi közmegegyezés arról, miképp is nevezzenek zöldségeket és gyümölcsöket. A növénynévadás – éljünk csak a bevett frázissal! – már az ókori görögöknél és latinnál tudományos gyakorlat volt, mely a középkori kolostori kultúrát is megjárva biztosította az egyezményességet, még akkor is, ha olykor sok szóból álló kilométeres frázisok tudtak csak leírni bizonyos növényeket. A ma szokásos kettős nevezéktant a 18. században élt svéd botanikus, Linné honosította meg, melynek alapja, hogy egy-egy növényt két latin szóval jelölnek, az első a nemzetségre, a második a fajra vonatkozik. Magyarországon a reformkori szócsinálási hév nem hagyta érintetlenül ezt a területet sem, bár ezen belső, mesterségesen keletkező szavak tiszavirág életűeknek bizonyultak sok esetben (pl. citrancs - grépfrút).

A nyelven kívüli valóságban megjelenő dolgok és jelenségek a nyelvben hagyják lenyomatukat. Kicsit konkrétabban: például, ha egy profitorientált kínai kereskedő behozza hozzánk a – mi már tudjuk, hogy kivi-nek hívják – ’kivi’-t, akkor annak nevet kell adni. Ha a kínai kereskedő nevezi valahogy barna, szőrős portékáját, akkor a magyar kereskedő vagy megpróbálja átvenni a hangalakot és elterjeszti, vagy inkább elnevezi saját kútfőből (és élményei alapján) például kínaiegres-nek. De tegyünk még egy gyors Európán kívüli kirándulást is gyümölcstájon: megismerhetjük az indusdiót (kesu, amelyet elefánttetűnek is neveztek), a törökszilvát, kínaibirset, egyiptomiszilvát (datolya), a zsidócseresznyét (szamóca), az amerikaidiót (földimogyoró), a szíriaimogyorót (pisztácia), a kínai ikerszilvát (licsi) és még sorolhatnánk.

Vagyis, ha a nép nyelvérzéke idegenkedik az új dologtól és annak idegen hangzású nevétől (l. kiwi, lichi), akkor gyakran talál rá saját nyelvéből egy elnevezést, amely legtöbbször motivált. Lehet ennek alapja a származási hely, az alak, az íze vagy éppen más növényhez való hasonlatossága (vagyis mindig valami olyasmi, amivel mint ismerttel megragadhatja az addig ismeretlent).

Ily módon még mind a mai napig bevásárló listánkra kerülhet például a görögdinnye, a mandarin^*, a kínai kel, az olaszbab, a japánnaspolya vagy a szerecsendió. Törökparadicsom-ként (’padlizsán’) és törökbors-ként (’paprika’) ma már nem találjuk sehol ezeket a növényeket, de furcsán néznének ránk akkor is, ha ’banán’-t paradicsomalma-ként kérnénk, főleg, mivel akár ’citrom’-ot is kérhettünk volna ugyanezzel a szóval! Mentségünkre legyen mondva, hogy a bevásárló-szókincsgyűjteményükben ott áll, hogy ’banán’-t akár paradicsomfüge-ként is kérhetünk, ha nagyon megkívánjuk. A ’céklá’-t vörös répa-ként a ’karalábé’-t pedig kelrépa-ként is feljegyezhetjük a hagyományos sárga- és fehérrépa mellé. Almakirály-ként emlegetni az ’ananász’-t rajtunk kívül még Németországban (Königsapfel) is dívott, ahogy tőlük vettük az ötletet arra is, hogy például az ’avokádó’-t aligátorkörté-nek nevezzük.

Azért vigyázzunk, mert nem minden zöldség-gyümölcs kereskedő nyelvész, aki jártas a régi népnyelvi növényhatározásban. Igen kínos lenne, ha a sarki zöldségesben kókuszdió helyett egy megtermett macskamajmot kérve nem épp a beszerzési hely miatt küldenének melegebb éghajlatra bennünket.

* Az elnevezés részben dél-kínai származási helyére utalhat, részben a névátvitel idézi a kínai főhivatalnokok (mandarinok) öltözékének színét. (In: Vörös Éva 1996. Egzotikus gyümölcsök magyar neveinek történeti-etimológiai szótára. Debrecen.)

Mi fán terem a nyelvjárás?

Sokan közülünk talán olyan felmenőkkel rendelkeznek, akik még beszélik valamelyik magyar nyelvjárást, netán azon a vidéken is élnek. Mégis hajlamosak vagyunk úgy gondolni a nyelvjárásokra, mint hungarikum illatú unikumokra, amelyek beszélői érdekes szavakat használnak vagy a megszokottól eltérően ejtenek bizonyos hangokat. Pedig a nyelvjárás sokkal több és sokkal alapvetőbb, de mindenekelőtt univerzálisabb jelenség annál, mint ahogy az a mai magyar köztudatban él.

A nyelvész szemével

Nyelvészeti szempontból nyelvjárás és nyelv kapcsolata a halmaz−részhalmaz viszonyhoz hasonlítható. Egy adott nyelv beszélői nagy kiterjedésű területen élhetnek, nem ritkán több száz kilométerre egymástól. Éppen ezért a nyelvnek területi változatai alakultak ki, vagyis az egyik vidéken valamiképpen máshogy beszélik az adott nyelvet, mint a másik vidéken. Ha e két vidékről jövő ember valahol találkozik, jó eséllyel megértik majd egymást a  különbségek ellenére is, hiszen alapvetően ugyanannak a nyelvnek két változatát beszélik.[1]

A nyelvjárások közötti eltérések sokszor véletlenszerűnek, átláthatatlannak tűnnek a köznyelven felnőtt fiatalok számára. Pedig a területi nyelvjárások közötti különbségek jól leírható szabályszerűségeket mutatnak a hangok, a szókincs és a mondatszerkesztés tekintetében is. A nyelvjárások tehát nyelvi rendszerek, míg maga a nyelv nem az, hiszen csupán e rendszerek összessége, halmaza.

A nyelvjárásokra jellemző még a korlátozott kommunikációs érvényesség[2], vagyis az életnek csak bizonyos színterein használják őket a beszélők. Ez általában annyit jelent, hogy a nyelvjárási beszélő elsősorban otthon, családi körben és közvetlen ismerőseivel cseveg nyelvjárásban, míg a hivatalos ügyek intézésekor vagy idegennel való beszélgetéskor átvált köznyelvre.

„A tyúk vagy a tojás”-probléma

Szokatlannak, unikum-jellegűnek általában olyan dolgokat tartunk, amelyek az általunk megszokottól eltérnek. A legtöbb (Magyarországon élő) magyar anyanyelvű számára ma már a médiában használt magyar köznyelv a megszokott, ezért önkéntelenül is ehhez viszonyítjuk az ettől eltérőnek tűnő nyelvhasználatot, így a nyelvjárásias beszédet is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a mai magyar köznyelv előbb volt, mint a nyelvjárások. Épp ellenkezőleg.

Több száz évvel ezelőtt, amikor az írni-olvasni tudás még csak a kiváltságosok osztályrésze volt, a magyar nyelv (akárcsak a világ többi nyelve) nyelvjárásokban élt. Ha valaki tollat ragadott, akkor a saját nyelvjárásában vetette papírra a gondolatait, hiszen még nem létezett a köznyelv. Nem véletlen, hogy legelső nyelvemlékeink (köztük a Halotti Beszéd és Könyörgés) és az utána következő évszázadokból fennmaradt írásos emlékek mind-mind valamilyen nyelvjárásban íródtak. Csak a magyar felvilágosodás és a reformkor idejére alakult ki az igény egy egységes irodalmi nyelv megteremtésére.

Nyelvtörténeti szempontból tehát a területi nyelvváltozatok vagyis a nyelvjárások az elsődlegesek. A köznyelv, mely írott változatában először csak egy szűk csoport (a korabeli művelt emberek egy csoportjának) nyelve volt, jóval később alakult ki.[3] Helyesebben mondva, a köznyelv nem a természetes nyelvfejlődés eredményeként jött létre, hanem létrehozói (köztük a nyelvújító Kazinczy) kiválasztották az egyik (északkeleten beszélt) magyar nyelvjárást és azon kezdték írni a műveiket. Ezt a folyamatot, melynek során egy nyelvjárást a többi „fölé” emelnek és az írásos műveken keresztül elterjesztve köznyelvvé tesznek, föléboltozódásnak hívja a szakirodalom.[4]

 A  magyar nyelvjárások helyzete

Sajnos a nyelvjárások mára erősen leértékelődtek a társadalom szemében. Ennek oka elsősorban a köznyelv térhódítása. A rádió és televízió elterjedésével a köznyelv lett a „szép”, a „követendő” beszédmód a városi emberek számára, akik zömmel tanult, művelt emberek voltak. Ezzel ellentétben a falvakban tovább éltek a nyelvjárások, elsősorban a parasztság körében. Így szép lassan elterjedt az a közhiedelem, hogy aki nyelvjárást beszél, az – finoman szólva − nem lehet egyenrangú egy köznyelvet beszélő emberrel. Ezt a folyamatot a szakirodalom stigmatizációnak[5] nevezi.

Ezek után nem csoda, hogy az elektronikus médiában sokáig legfeljebb rövid interjúkban szólaltak meg nyelvjárási beszélők, de előfordult (és előfordul ma is), hogy a nyelvjárásias beszéd humor, netán gúny forrásává vált (vagy válik). Nem véletlen tehát, hogy egyre kevesebb fiatal tanulja meg anyanyelvváltozatként valamelyik nyelvjárást a szüleitől, hiszen a szülők is inkább a köznyelven szólnak csemetéikhez, ezzel „biztosítva” könnyebb beilleszkedésüket a társadalomba.

Néhány évvel ezelőtt megosztotta a közvéleményt, amikor a köztévében feltűnt egy palóc nyelvjárást beszélő fiatalember. Reisz András azóta is látható és hallható a tévében, üde színfoltot képviselve a köznyelven beszélő meteorológusok között, a „táláj menti fágy” pedig szállóigévé vált az ő szájából, jóllehet nem minden negatív felhang nélkül.

Reisz András − mint nyelvjárást beszélő művelt ember − feltűnése azonban ritka kivétel a médiában. Az ország egészét tekintve pedig ma a fő tendencia a nyelvjárások rohamos visszaszorulása és beolvadása a köznyelvbe. Ez alól egyedül a határon túli magyarlakta területek jelentenek kivételt, ott ugyanis nem a mai magyar köznyelv szorítja háttérbe a nyelvjárásokat, hanem az államnyelvek.

 

[1] Egy korábbi bejegyzésben bemutattuk, hogy ez a megfigyelés nem minden nyelvre illetve nyelvjárásra érvényes.

[2] Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 34.

[3] i.m. 75.

[4] Kiss Jenő (szerk.) 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris, 32.

[5] Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 137.

A mai magyar nyelvjárásterületek térképét Juhász Dezső készítette. Forrás: http://geolingua.elte.hu/maps/regions/nyelvter_hu.html

Szeptember szép ember

A nyelv, melyet őseink hagyományoztak ránk, megannyi régi bölcsességet, megfigyelést, szófordulatot őriz. Ha nem hagyjuk, hogy nyomtanul eltűnjenek a történelem és az idő útvesztőiben, letűnt korok ma is friss és aktuális üzeneteinek lehetünk birtokosai, de legalábbis ízelítőt kaphatunk a régiek gondolkodásmódjából, szófordulataiból. Ezt bizonyítják a magyar nyelvben − egyre fakuló, és eltűnőben lévő, de még − fennmaradt, ősszel, illetve őszüléssel kapcsolatos szólások és közmondások is.

Ősz fejnek süveget vess − így szól egyik régies és ritka szólásunk. Bár ez a mondás nem a telet megelőző, hűvösödő évszakról fogalmaz meg bölcsességet, közvetetten kapcsolódik hozzá, hiszen a hajkorona őszülése, vagyis az öregség régóta összefonódik az ősszel, azaz az elmúlás évszakával. Ez a szólás egyébként egyfajta figyelmeztetés a fiatalabb korosztály tagjainak, hogy az idősebb embernek meg kell adni a tiszteletet, melynek jeléül illik kalapot (süveget) emelni.

Van itt mind őszi, mind tavaszi − avagy „van itt minden”. Ez az ugyancsak ritka és régies szólás már valóban az őszhöz kapcsolódik, és általában családokra vagy gazdákra mondták. Akinek volt ott mind őszi, mind tavaszi, azt nem kellett félteni a szegénységtől, hiszen őszi és tavaszi gabonát is betakaríthatott. Mondták ezt egyrészt a gazdák büszkén saját magukra, a jó gazdálkodó magabiztosságával, de elhangozhatott némi irigységből is, ha a szegényebbek mások módos háztartását látták.

Mindhárom őszi hónapot magába foglalja a következő, feltehetően népi kalendáriumból származó bölcsesség: szeptember szép ember, október csúf ember, november rossz ember. Az év első három „emberes” hónapjáról (lévén a negyedik a december) megfogalmazott időjárási szabály lényegében csak annyit mond, hogy az általában kellemesen száraz, napos őszelő után a hideg, nedves év vége igencsak kellemetlenül hat. Ezért aztán élvezzük ki az ősz eleji napsütést, amíg csak lehet!

A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris

Hosszú-rövid ingadozás

A nyelvi kontaktus szervezi és befolyásolja első sorban egyes nyelvek és népcsoportok világról alkotott képzeteinek nyelvi megjelenítését. Tehát azáltal, hogy két törzs, népcsoport, két nyelvet vagy nyelvváltozatot beszélve kapcsolatba kerül egymással, óhatatlanul keverednek, átvesznek egymástól nyelvi elemeket. Is. Mivel a nyelvi szintek közül főleg a szókincs alakítható, gyúrható és formázható legkönnyebben – értelemszerűen itt mutatkoznak meg ezek a kontaktusjelenségek legelőször és leglátványosabban. 

Először a szavak idegen szavakként kerülnek át, majd az egyre gyakoribb használattal megindulnak a közkeletűvé válás felé. Ez alaktanilag és hangtanilag azzal a következménnyel jár, hogy a magyar hangrendszerhez igazodik kiejtésben, és ennek megfelelően az írásképben is; vagy éppen analógiás tővéghangzót kap (toldalék előtti "kötőhang”). Minél inkább közkeletűvé válik, annál inkább homályosul eredeti jelentése. 

Hiába kárhoztatják a mai fiatalokat, amiért használják az idegen kifejezéseket vagy a határon kívüli magyarokat, hogy szlovák, román, német szavakkal élnek, tudomásul kell venni, hogy a magyar nyelv szókincsének nagy százaléka idegen kölcsönszavakból építkezik [pl. alán asszony, híd; perzsa vásár; ótör. gyapjú, disznó, bika, kicsi, sólyom; szláv galuska, ebéd, pénz, veréb, király, szabad, sánta; német paróka, zokni, zsemle, fess, barna; stb.]. 

Az íráskép és a kiejtés azonban gyakran ingadozik. Az AkH.12 (28; 206) azt írja, hogy "a közkeletű idegen szavak jelentős részében egyes idegen eredetű képzők (...) előtt a tő belseji hosszú magánhangzó rövidre változik.” Az ominózus képzők: -ista, -izmus, -ikus, -itás, -izál stb. Például szláv–szlavista, hérosz–heroikus, hipnózis–hipnotikus, szuverén–szuverenitás, irónia–ironikus, ironizál, típus-tipikus stb.  

Ez a törvényszerűség akkor is érvényben marad, ha a képzett szavakat továbbképezzük: kolléga – kollegiális – kollegialitás. Amikor az ember tollat ragad és írni próbál, intuitív (intuíció) módon nagyjából tudja, miképp kell írni bizonyos szavakat, már csak azért is, mert a magyar helyesírás egyik alapelve a kiejtés szerinti írásmód. Viszont gyakran jönnek a firnyákságok – tekintve, hogy a helyesírási szabályzatok "törvényei” ugyan logikus rendezettségűnek álcázzák magukat, mégis folyamatosan kivételekbe botlunk. 

A kivétel erősíti a szabályt, pedig helyes angol fordításban: A kivétel a szabály próbája. Ha tehát problémásabb esettel találja magát szemben az írástudó, mint például az ironikus esetében, amit elve úgy ejtenek, hogy [irónikus], akkor vagy leírja így, mert így hallja, vagy leírja továbbra is így, mert elkezdi a szóelemzés elvét (másik helyesírási alapelv) alkalmazni: mivel az [irónikus] az irónia lexéma képzett alakja, és az [irónia]-t irónia-ként írják, biztos a képzett változatát is. Pedig nem. Ám, ez a "nem” mégsem mindig igaz ebben a formában. Hiszen vannak látszólag analógiás (vagy analogikus) képzésre kínálkozó alakok: akadémia, esztétika, mágia, kollégium, poéta, utópia, evangélium, higiénia, enciklopédia, hisztéria stb. 

Ezeknek, ha valaki nagyon műveltnek kíván látszani, túlgeneralizált, hiperkorrekt formája úgy hangzana, hogy [*akademikus], [*esztetizál], [*kollegista], [*poetikus, *poetizmus], [*utopikus] stb. Mert míg ezekben megmarad a hosszú magánhangzó (legalábbis bizonyos származékaikban, nem is mindig következetesen!), addig a fentebb már említetteken túl megrövidül a szó belseji magánhangzó: pl. a dia/szinkrónia (dia/szinkronikus), eufémia (eufemikus), filozófia (filozofikus), kultúra (kulturált), mítosz (mitikus), passzív/aktív (aktivista), periódus (periodikus), próféta (profetikus), reális (realista), struktúra (strukturális), típus (tipikus) stb. 

És a helyzet további bonyolítása érdekében megfigyelhető néhány szóalak, melyekben a magánhangzók nem megrövidülnek, hanem éppen ellenkezőleg: megnyúlnak. Pl. bibliofil– bibliofília, homonima–homonímia, izomer–izoméria, szinonima–szinonímia, sztereotip–sztereotípia, textil–textília stb. Bizonyos országok és lakosaik gyűjtőneveinek együttállásában is ez a tendencia dominál: brazil–Brazília, abesszin–Abesszínia, arab–Arábia, argentin–Argentína, pannon–Pannónia stb. 

Hogy mindennek mi áll a hátterében? Annak csak a nyelvtörténészek a megmondhatói. A "helyes írás” gyakran csak a vizuális memórián és a szólisták elmébe vésésén múlik. Miért így? Miért úgy? Pláne amúgy? Csak. Mert a magyar helyesírás 3. fontos alapelve: a hagyomány.

Meddig idegen egy jövevény?

Ha vennénk egy szikét és kórboncnoki precizitással feltárnánk a magyar nyelv szókincsállományának rétegeit, akkor a legmagyarabb magyar is sikítófrászt kapna, mennyi idegen lakozik a mai magyar nyelvben. 

Persze pontos számot adni arról, hogy hány szóval bír mai magyar nyelvünk, igen nehéz lenne, mint ahogy arról már korábban is írtunk. De vegyünk csak egy kis kóstolót. Felcsapva a Bárczi Géza-féle Magyar szófejtő szótár 3459 lexémáját, amelyek már átestek a nemzetvédelmisek etimológiai átvilágításán, a művelet eredményeként azt lehet megállapítani, hogy nagyságrendileg 17 % finnugor eredetű (alapszavak) és 14 % belső keletkezésű lexémánk van. Eddig rendben is vagyunk. De most jön a többi: 8 % török (ugye-ugye az a 150 év a török félholdban), 16,5 % szláv (kérdés itt még a szláv népek tengere?), 9,5 % német (nyomott hagytak a kedves sógorék), közel 5-5 % latin és görög (mert ugye a műveltség pillérei) és majdnem 25,7 % ismeretlen eredetű (no komment comment komment).[1] 

Nem csoda, hogy egy nemzeti nyelv nem homogén és steril a különböző nyelvi behatásoktól. Lassacskán álmunkból felébresztve is recsitáljuk, hogy nyelv és ember elválaszthatatlan szimbiózisban él, egyik nem létezhet a másik nélkül. És ha ember emberrel találkozik, akkor használja a nyelvét, még akkor is, ha Etelközben, a nyári nyaralás közben a Riviérán vagy éppen az IMDB angol fórumán teszi ezt. És mivel az emberek kapcsolatban állnak egymással, a nyelvek sem tudnak mást tenni. Így lőn néhány jövevény nyelvünkben. 

Csakhogy emlékszünk ama bizonyos nyelvvédő törvényre 2001-ből (anyakönyvezett nevén: 2001. évi XCVI. tv. A gazdasági reklámok és üzletfeliratok […] magyar nyelvű közzétételéről), amely gyakorlatilag tiltotta az idegen feliratok megjelenését, de engedélyezte adott szavak magyar nyelvű megfelelőjét? 

Namármost a probléma - a sok közül - ott kezdődik, hogy mit tekintünk idegen szónak. És mit tekintünk idegen eredetű, csakhogy már meghonosodott szónak, azaz jövevényszónak. Napjainkban nem a latin, a török, a német vagy az orosz szókincs és nyelvi hatás gyakorolja a legnagyobb behatást, hanem az angol. Ha szavazásra kellene bocsátani, hogy idegen-e vagy jövevény a lájk (like), akkor mit mondanánk? A szó talán még be sem töltötte az óvodába lépés alsó korhatárát, elterjedtsége azonban elsöprő. Már „magyarul” írjuk, szépen a kiejtés(ünk) szerint. Már illeszkedik a ragozási paradigmába, mintha csak rá szabták volna, sőt még különböző szófaji szerepben is megjelenik. Lájkollak, lájkolsz, lájkolj!, lájkoltuk volna, belájkolom, adok egy nagy lájkot… 

Egy idegen szónak egy más nyelvbe kerülésének több lépcsőfoka van. Ezeket a lépéseket a helyesírás is híven tükrözi. Az érdekesség csak az, hogy az írásrendszer jellegzetesen konzervatívabb az élőszóbeli nyelvhasználatnál, a lájk esetében (írott-beszélt nyelvhasználat legitim jelenléte!) ez a folyamat sokkal gyorsabb. „Jövevényszónak az átvevő nyelvben meghonosodott, az anyanyelvi beszélők számára már többé-kevésbé felismerhetetlen eredetű szavakat nevezzük, amelyek illeszkednek az adott nyelv rendszerébe.”[2]  

Tegyük fel, hogy kávézót akarunk nyitni és nemcsak eszpresszót/espressót és frappét akarunk kínálni, hanem mondjuk cappucsinót, cappuccinot, cappuccino-t… kapucsínót, akkor a mellékelt ábra alapján is látjuk: bajban vagyunk. Avagy ott a fájl, ami nem okoz lelki törést senkinek, miközben leírja, de mondjuk a kóla a cola helyett esetleg zavaró lehet. A mai irodai asszisztensek és higiéniai menedzserek korában szintén megszokott így írnunk és magunkénak éreznünk e szavakat. Ellenben a bungee jumping továbbra sem veri a tamtamot, hogy grafikusan bándzsi dzsámping akarna lenni. „Olyan hülyén néz ki” – ugye, ismerős ez a kardinális szempont helyesírási kérdések eldöntésében?! Ne kerteljünk tovább: a jövevényszavak és az idegen szavak között nincs nyelvészetileg egyértelműen meghúzható demarkációs vonal, azaz a nyelvhasználó „érzésére” bízzuk, hogy mit minek érez. 

 Ennyit a törvény szabta kötelezettségről. 

[1] Zsemlyei János 2009. A mai magyar nyelv szókészlete. Kolozsvár.[2] Laczkó Krisztina – Mártonfi Attila 2006. Helyesírás. Osiris Kiadó. Budapest. p. 242.

Mit ér a nyelv, ha mesterséges? - 2. rész

Mindenkinek van egy álma. És mindenkinek van egy anyanyelve. Sőt, egyeseknek kettő, három is. Akkor miért van az, hogy a mindenkiből néhánynak az az álma, hogy létrehozzon egy új nyelvet? Az első részben áttekintettük, hogy mi inspirálta a mesterséges nyelvek alkotóit, milyen két nagy csoportba oszthatók, és hogy melyek lettek a legismertebb és legsikeresebb mesterséges nyelvek. Most a dobogó legfelső fokán álló eszperantót vesszük górcső alá. 

A „nyertes”

Az eszperantót Dr. Lazar Markovics Zamenhof, lengyel orvos dolgozta ki 1887-re. Ennél is lényegesebb azonban, hogy ezután szervezkedni kezdett, sok hívet szerzett az új nyelvnek, így 1905-ben már világkongresszust is tartottak az eszperantisták. Az esperanto szó egyébként annyit jelent: ’remélő’.

           

Az eszperantó ma az egyetlen működő mesterséges nyelv. Több mint 10 millió aktív beszélője van világszerte, sőt, pár ezren anyanyelvként is beszélik, hiszen az eszperantista házaspárok gyermekei már első nyelvként is elsajátították. Emellett a leggyorsabban és legkönnyebben megtanulható élő nyelvnek tartják[1], így ma is sokan kezdik el tanulni, például a gyors nyelvvizsgaszerzés reményében[2]. Szókincse a világnyelvek, így az angol, német, francia, spanyol és orosz legismertebb szavaiból tevődik össze.

Világszerte számos eszperantó szervezet működik, melyeket az Univerzala Esperanta Asocio (UEA) nemzetközi központ fog össze. Működnek eszperantó újságok, rádióadások, de szép számban jelennek meg könyvek is ezen a nyelven. Műfordításokat és eszperantóul íródott irodalmi műveket egyaránt találunk. Magyarországon a kezdetektől fogva sok lelkes eszperantistát lehetett találni. Bárczi Géza nyelvészprofesszor például tekintélyes pártfogója volt a mozgalomnak, Kalocsay Kálmán, a Szent László Kórház főorvosa pedig lefordította Az ember tragédiáját eszperantóra[3]. 

Érdekességek

Madách Imre Az ember tragédiáját eszperantóból fordították le kínaira.

Zamenhof nyomán az eszperantó mozgalom hívei pacifista beállítottságú, lelkes emberek voltak, ezért a náci Németországban és a Szovjetunióban egyaránt üldözték őket.

A három, gyakorlatban is bevált mesterséges nyelv egyikét sem nyelvész hozta létre: Schleyer katolikus prelátus, Couturat filozófia-matematika professzor, Zamenhof szemészorvos volt.

Kuriózumként megemlítjük, hogy 1956-57-ben romanid néven egy honfitársunk, Magyar Zoltán is létrehozott egy mesterséges nyelvet.

Van-e jövőjük a mesterséges nyelveknek?

Fogas kérdés. Annyi azért elmondható, hogy a műnyelveket életre hívó humanista, naiv elképzelés mára elpárolgott, az eszperantó léte nem oldotta meg a nyelvek (és népek) közötti egyenlőtlenséget. Újonnan születő mesterséges nyelvekről nincs tudomásunk. Az eszperantó még sokáig élhet, híveinek és beszélőinek száma ma is tekintélyes, de elszórtan élnek a világban. Nyelvészeti szempontból érdekes kérdés, hogy vajon mesterséges nyelvnek tekinthető-e az eszperantó akkor is, ha már több ezren anyanyelvként sajátítják el azt. Innentől ugyanis az élő nyelv változni, alakulni kezd, akár nyelvjárásai is kialakulhatnak a világ különböző részein, ezzel pedig funkcióját veszítheti: egy belső tagolódással bíró nyelv többé nem biztosíthatja a semlegességet, a garantált kölcsönös megértést. Éppen ezért az eszperantisták igyekeznek is biztosítani a nyelv változatlanságát. Mi drukkolunk nekik.

---

[1] Szilvási László: Eszperantó – nemzetközi nyelv. Kulturális Eszperantó Szövetség, LINGVO-Studio, Budapest, 2004.

[2] http://www.eszperanto.hu/magyar2.htm

[3] Fodor István: A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003.

Valamettől valameddig

"Az időnek a valóságban nincs tagozódása, az új hó, új esztendő kezdete nem jár mennydörgéssel vagy trombitaharsogással, és még az új évszázad beköszöntésekor is csak mi emberek lövöldözünk és kongatjuk a harangokat." (Thomas Mann: Varázshegy)

Nekünk embereknek mégis fontos, hogy mérni tudjuk az időt - bármi is legyen az. De ne csak mérjük, hanem egymással meg is osszuk. Márpedig, ha interakcióba lépünk embertársunkkal, akkor a tudomány és a spiritualitás jelen állása szerint még vagy beszélünk, vagy írunk. Márpedig, ha ezen csatornák egyikén utaztatjuk üzeneteinket, akkor a nyelvet használjuk, akár akarjuk akár nem. És az idő helyesírása nem tekinthető a helyesírás legproblémamentesebb területei közé. Egy korábbi cikkünkben megnyugtattuk a zaklatott kedélyeket, ha bárki kételkedett is abba, hol van pont, s hol nincs egy dátumban.

De tegyük fel, hogy nemrégiben nyitottunk fitnesz termet és szeretnénk különböző akciókkal változatossá tenni a szépülni, fittülni vágyók számára birodalmunkat. Az akciók inherens tulajdonsága, hogy valamettől valameddig tartanak. 

"Kedves Lányok! Meghirdetjük 2034. május 12-től 20-ig az Átok rátok szénhidrátok alakformáló tréningünket! Gyertek, gyertek! Részletek ..." 

Természetesen ezt lehet így is, szépen kiírva a toldalékokat. Ahogy azt már korábban kiveséztük, toldalék esetén elmarad a pont. Ámde jön a helyesírási szakma aduász érve: "ez így elég bután néz ki".

Valamivel elegánsabb a 2034. május 12. és 20. között megoldás. Ez teljesen járható, hiszen a mondatba tökéletesen illik nyelvhelyességileg. (Bizonytalanok kedvéért megnyugtatásképp írjuk, hogy így is helyes: 2034. május 12-e és 20-a között.)

De mit csináljunk, ha nemcsak reklámfeliratként, hanem mondjuk órarendben jelölt időintervallumként szeretnénk megjelentetni a két dátumot? Természetesen a 2034. május 12-20. írásmód is tökéletesen "szabályzatkongruens". (AkH. 12 296.)

 De van még egy mód. Ez különösen azoknak lehet most hasznos információ, akik két teljes vagy majdnem teljes dátumot szeretnének összekapcsolni, mondjuk, mert több évet vagy hónapot érint az "akciójuk". Ez esetben a nagykötőjelet kell segítségül hívnunk.

A nagykötőjel nemcsak kétszerese a "normál" kötőjelnek, hanem azt is tudni kell róla, hogy az összekötésre váró elemek nem tapadnak, mint kiskötőjel társánál. Dátumok esetében a napok után pontot kell tenni: 2034. május 12. -- május 20. 

Akkor is így járunk el, ha nem betűvel, hanem számmal írjuk ki a hónapokat. 

Sőt, akkor sincs másképp az írásmód, ha esetleges fittnesztermi akciónk hónapokon, netán éveken át tart: 2033. I. 23. -- 2034. V. 20. (Akh. 12 296.)

De persze mi is az idő?

"Az idő illúzió, lefolyása okban-okozatban csupán érzékszerveink bizonyos berendezkedésének eredménye, s a dolgok valójában egy álló mostban léteznek." (Thomas Mann: Varázshegy)

Bizonytalan KELeTkEZÉS

Valljuk be őszintén a magyar helyesírásnak inkább több, mint kevesebb olyan területe van, ahol előszeretettel élünk kreatív nyelvhasználatunk adta szuperképességgel és nem a szabálykövetés jólneveltségével. A rendszert olykor-olykor igyekszünk csendesen kicselezni. Többszörösen összetett szavak, egy-külön-kötőjellel, vesszőhasználat, földrajzi nevek... keltezés. 

Bizony a keltezés is azon szekrényben és sötétben lakó mumosok egyike, akikkel szemben csak és kizárólag cselhez tudunk folyamodni, hogy legnagyobb esélyünk legyen a túlélésre... és persze ne bukjunk le, hogy nem tudjuk pontosan a "szabályokat". 

Keltezéssel mindennapjaink során számos helyen találkozunk. Nemcsak a különféle hivatalos okiratok alján jelenik meg [1], hanem szerepel rohanó életünk összes határidejében. Ha a napi munkát letéve szabadidős tevékenységet keresünk, kulturális értékben szeretnénk elmerülni kiállítás, színház, fesztivál stb. formájában - csak, hogy néhány példát említsek -, akkor is dátumokkal, időtávlatokkal, szakaszokkal találkozunk. Nade, egy magára valamit is adó honlap kellő körültekintéssel jár-e el, amikor jelzi, mettől meddig tart az aktuális időszaki programja. 

A Magyar helyesírás szabályai (továbbiakban Akh.12) külön fejezetet szentelnek a keltezésnek, dátumoknak. Azt már általános iskolában megtanultuk, hogy MAGYARUL év-hónap-nap sorrendben értelmezzük az időt. A hónap megadásának négyféle módja van:

1. római szám (VIII.)

2. arab szám (08.)

3. betűkkel való kiírás (augusztus)

4. rövidítés (aug.) 

Ahogy a példák mutatják 3 esetben pontot kell tenni a hónap mögé! Nota bene.

Az évszám után mindig pontot kell tenni. Kivéve amikor nem. Tudniillik a következő esetekben: 

- Ha névutó vagy névutóból képzett melléknév követi: 2016 előtt/előtti

- Ha az évszám birtokos jelzője egy másik szónak: 2016 nyarán (azaz 2016nak a nyarán). Ez igaz akkor is, ha további jelzők tolakodnak a jelző és a jelzett szó közé: 2016 forró nyarán.

- Ha az évszám a mondat alanya. (Cselekvője, vagy az, amiről az állítás/állítmány szól.)

- "Elhagyható a pont (...) sírfeliratokon, emléktáblákon, könyvek címlapján, zárójelbe tett évszámok mellől stb." (Akh. 12 297. c)

Mindez igaz az évszámcsoportokra is, azaz 1848-1849 után // utáni idők // szabadságharca stb.

Amikor azonban a naphoz és az évhez toldalék járul, kezdődhet a térdremegés és körömrágás. Ezen a ponton még ki lehet cselezni a rendszert, hiszen az, hogy valamit szóban kiejtünk, még nem törvényszerűen jelenti azt, hogy a papíron/monitoron is megjelenik. Tehát lehet fondorlatoskodni, hiszen ki tudja, hogy most van-e pont vagy nincs-e pont PONT ott. Lapozzuk fel a helyesírási szótárat, vajon segít-e!

"A napot arab számmal írjuk, s utána pontot teszünk, vagy a számjegyhez [pont nélkül] kötőjellel kapcsoljuk a toldalékot." (Akh. 12 295.) Azaz: 2016. augusztus 11. és 2016. augusztus 11-én. 

Tehát toldalék esetén a pont elmarad évszámnál és napnál egyaránt: 2016-os olimpia, július 12-től vagy 12-étől stb.). (Akh. 12 298.)

A PONTosság kedvéért nézzük meg azt, mikor kerül pont a dátumba!

Minden esetben, amikor a rákövetkező időt jelölő szóval nincs nyelvtani viszonyban (2016. évi tanév, 2015. tavasz-nyári kollekció, 1956. október havában [!], 2016. július végén, DE 2016 júliusának végén stb.) 

Összekapcsolt sorszámnevekkel találkozunk pl. pedagógusok dokumentumain, edzésprogramokon, IKEA katalóguson, történelem órákon stb. Ezek esetében csak a második évszám után kell kitenni a pontot (2015-2016. vagy 2015/2016. vagy 2015-16. vagy 2015/16. évi; XIX-XX. század stb.)

Most végre pontot tehettünk mindezen kétségek végére. Vagy mégsem?!

[1] Nota bene: Először keltezünk (város VESSZŐ év PONT hónap számmal PONT / vagy betűvel NEM PONT nap PONT), s csak ezt követik ékes és egyszer talán egy alternatív dimenzióban híressé váló aláírásunk.