Szó-rakoztató vandalizmus

Vandalizmus. Mi jut az eszünkbe erről a szóról? Rombolás, pusztítás, törvényszegés, mások fáradságos és drága munkájának a tönkretétele? Nos, lehet elítélni, rosszallani, bosszankodni, rendőrért kiáltani, de a helyzet az, hogy a vandalizmusnak van egy olyan bohó válfaja, mely nélkül jó pár mosollyal szegényebbek lennénk.

Akár felvállaljuk, akár nem, van az a spray-vel húzott csík vagy betűlekaparás, ami - miközben tagadhatatlanul rongálást idéz elő - mégiscsak hozzátesz valamit a környezetéhez. Persze lehetne mondani, hogy ilyenkor már nem puszta vandalizmusról, hanem street art-ról beszélünk, de a kettő között gyakran keskeny és nehezen észrevehető a határmezsgye...

Éveken át próbáltam nyitott szemmel járni és rábukkanni a kreatív vandalizmus azon mintapéldányaira, melyek a szavakkal játszanak (vagyis szó-rakoztatóak), és ezáltal már nyelvi játéknak is beillenek. Ezt a kis gyűjteményt szeretném most a világ elé tárni, hogy a botcsinálta, ámde nyelvelő street art művészek munkája ne maradjon a teljes ismeretlenség és meg nem értettség homályában. 

1. A klasszikus

Van az a bizonyos figyelmeztetés a villamosok ablakai alatt, amit az ember egyszer gyerekként jól megtanult, talán ijedten vizualizálta is a lehetséges következményeket, azóta viszont rá se néz. Pedig a villamos ablakán KIHAJOLNI VESZÉLYES! - még mindig. 

Ezt az érdektelenséget látszik oldani az ismeretlen művész (vagy művészek) munkája (pontosabban kaparása), aki ráirányította a figyelmet a megszokott felirat mögött (és benne) rejtőző üzenetekre. Például arra, hogy nem csak KIHAJOLNI VESZÉLYES!, de az is fennáll, hogy HAJNI ESZES! Másutt azt a hasonló technikával készült apokaliptikus üzenetet olvashatjuk, hogy KIHALNI ESÉLYES! Nos, egyikben sincs okunk kételkedni.

2. A filmbe illő
Ha már apokaliptikus üzenet, játsszunk el a gondolattal, hogy egy zombi apokalipszis esetén milyen új szolgáltatásokra teremtődne igény a piacon! Végtagmegtartó-kezelés? Szakadt ruhák szaküzlete? Luxus sírhelyek boltja a fejüket (nem örök) álomra hajtó zombipolgároknak? Nos, a sorból semmiképpen sem maradhat ki egy ZSOMBI..., akarom mondani ZOMBI autósbolt...

- folytatjuk -

Akkor szüret!

Ha ősz, akkor betakarítás, gyümölcsszedés, szüret. A városi ember mindebből talán csak annyit vesz észre, hogy bizonyos gyümölcsökből több és olcsóbb, mindenekelőtt pedig magyar kerül a boltok polcaira. De mit jelentett ez a régieknek, a földből élőknek, akik ekkor gyűjthették be hosszú hónapokig tartó munkájuk eredményét? Ezt próbáljuk feltérképezni néhány szólás, közmondás segítségével.

Ha nem jöttek össze a dolgok

A parasztember munkája igencsak ki volt szolgáltatva az időjárás viszontagságainak. Ha a jég elverte a termést, vagy a vártnál hamarabb jött az őszi hideg idő, a gazdának bőven volt miért szomorkodnia. Ezt a meghatározó, egyben nyomasztó élményt őrzi egyik − mára már − ritka szóláshasonlatunk: búsul, mint kinek szőlőjét megcsípte a dér. Ugyancsak a rosszul sikerült termés negatív, akár tragikus következményeit összegzi a következő közmondás: szűk szüret, szűk aratás, egész ház bomlás. Vagyis ha egy évben nem sikerült sem az aratás, sem pedig a szüret, akkor a következő év jó eséllyel éhezéssel telt a család számára, alapjaiban ingatva meg a gazdaság és tagjainak életét.

Amikor volt minek örülni 

Ezzel szemben a bő termés bőven adott okot az örömre, ünneplésre. Nem hiába mondták, hogy rohadt szőlő, dűlt gabona, tavalyi asztag nem szerez szükséget, hiszen ha valakire rámaradt a túl sok termés, az semmiképpen sem járt rosszul, még akkor sem, ha kicsit megrottyant a feleslegessé vált termény. Ugyanakkor nem mindig csak a szerencsén, időjáráson múlt, hogy milyenre sikerül a betakarítás. A gondos, hozzáértő munka elismerése, egyben a jó szüret értékének méltatása a szőlőben is terem arany közmondásunk.

Távolabbról kapcsolódik a szürethez a lesz még szőlő, lágy kenyér. Ezt mondták vigasztalásként, biztatásként annak, aki azt hitte, hogy már nem lesz jobb a helyzet. Itt a szőlő a bőség, a jólét, vagyis a jól sikerült szüret metaforájaként jelenik meg.

A sort egy tréfás, régies felkiáltással zárjuk, egy bizarr ötlettel egybekötve. Ha népiesen akarjuk kifejezni, hogy minden nagyszerű, akkor a „minden rendben!” helyett úgy is felkiálthatunk: akkor szüret! Lehet, hogy furcsán néznek majd ránk a buszon, de legalább kimutattuk, hogy értékeljük a napi munka gyümölcseit − bármit dolgozzunk is. :) 

A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris, 601-602. és 995. oldalak. 

Népnyelvi növényhatározó

„Itt van az ősz, itt van újra…”, vagyis újra elérkezett a betakarítás ideje. Rokonok, szomszédok, ismerősök és ismeretlenek az utca végéből egyaránt összegyűlnek, kupicával öblögetnek és puttonnyal, kosárral nekivágnak a birtoknak, hogy leszüreteljék egész éves türelmük gyümölcsét. Vagy fogja magát a háziasszony, beül az autóba, kiszáll a hiperszuper marketnél és egy százassal elindított bevásárlókocsiba gyűjti a szőlőt, szilvát, körtét, almát, sütőtököt, hogy otthon csomagolásától megfosztva a család elé tegye.

Akár így, akár úgy élvezi ki a ma embere az őszi bőségszaru kínálta lehetőségeket, igazi sokszínűséggel találkozik. De nemcsak a fák ágain és a piacok standjain várja mindez, hanem nyelvünkben is a bőségszaruhoz megtévesztésig hasonlatos zöldség-gyümölcs szókincstár várja. Persze, hisz hogyan másképp is kérnénk a piacon ’padlizsánt’ vagy ’céklát’, ha nem úgy, hogy „Kérek egy szép nagy padlizsánt és céklát!” – ha már van egy egyszerű, egyezményes szóalakunk arra a lila, csepp alakú göbre, amiből remek padlizsánkrémet lehet keverni. De mi a helyzet, ha a merész vásárló egy szép érett törökparadicsomot kér a zöldségesnél. Merthogy abból is lehet padlizsánkrémet készíteni. Ugyebár.

A magyar élelmiszertörvény fogyasztók tájékoztatási védelmével kapcsolatos elvárásainak nyelvünk éppenséggel kérés nélkül is megfelel. Többek között azt mondja ki ugyanis, hogy a csomagoláson fel kell tüntetni – magyar nyelven – a termék megnevezésén túl az eredetet, az élelmiszer előállítóját és forgalmazóját, az előállításhoz felhasznált nyers- és adalékanyagokat csökkenő mennyiségi sorrendben, a nettó mennyiségét, az energiatartalmát, a minőségmegőrzésével, illetve a tárolásával kapcsolatos tudnivalókat. Persze ennyi adat nem férne bele egy, a nyelvet felhasználói szinten kezelő ember szavába, de éppenséggel az eredetet, legyen az földrajzi vagy más növényhez való hasonlatosságból fakadó, jelezheti.

A növénynévadás párhuzamoson zajlik, hiszen létezik egy tudományos és egy népnyelvi közmegegyezés arról, miképp is nevezzenek zöldségeket és gyümölcsöket. A növénynévadás – éljünk csak a bevett frázissal! – már az ókori görögöknél és latinnál tudományos gyakorlat volt, mely a középkori kolostori kultúrát is megjárva biztosította az egyezményességet, még akkor is, ha olykor sok szóból álló kilométeres frázisok tudtak csak leírni bizonyos növényeket. A ma szokásos kettős nevezéktant a 18. században élt svéd botanikus, Linné honosította meg, melynek alapja, hogy egy-egy növényt két latin szóval jelölnek, az első a nemzetségre, a második a fajra vonatkozik. Magyarországon a reformkori szócsinálási hév nem hagyta érintetlenül ezt a területet sem, bár ezen belső, mesterségesen keletkező szavak tiszavirág életűeknek bizonyultak sok esetben (pl. citrancs - grépfrút).

A nyelven kívüli valóságban megjelenő dolgok és jelenségek a nyelvben hagyják lenyomatukat. Kicsit konkrétabban: például, ha egy profitorientált kínai kereskedő behozza hozzánk a – mi már tudjuk, hogy kivi-nek hívják – ’kivi’-t, akkor annak nevet kell adni. Ha a kínai kereskedő nevezi valahogy barna, szőrős portékáját, akkor a magyar kereskedő vagy megpróbálja átvenni a hangalakot és elterjeszti, vagy inkább elnevezi saját kútfőből (és élményei alapján) például kínaiegres-nek. De tegyünk még egy gyors Európán kívüli kirándulást is gyümölcstájon: megismerhetjük az indusdiót (kesu, amelyet elefánttetűnek is neveztek), a törökszilvát, kínaibirset, egyiptomiszilvát (datolya), a zsidócseresznyét (szamóca), az amerikaidiót (földimogyoró), a szíriaimogyorót (pisztácia), a kínai ikerszilvát (licsi) és még sorolhatnánk.

Vagyis, ha a nép nyelvérzéke idegenkedik az új dologtól és annak idegen hangzású nevétől (l. kiwi, lichi), akkor gyakran talál rá saját nyelvéből egy elnevezést, amely legtöbbször motivált. Lehet ennek alapja a származási hely, az alak, az íze vagy éppen más növényhez való hasonlatossága (vagyis mindig valami olyasmi, amivel mint ismerttel megragadhatja az addig ismeretlent).

Ily módon még mind a mai napig bevásárló listánkra kerülhet például a görögdinnye, a mandarin^*, a kínai kel, az olaszbab, a japánnaspolya vagy a szerecsendió. Törökparadicsom-ként (’padlizsán’) és törökbors-ként (’paprika’) ma már nem találjuk sehol ezeket a növényeket, de furcsán néznének ránk akkor is, ha ’banán’-t paradicsomalma-ként kérnénk, főleg, mivel akár ’citrom’-ot is kérhettünk volna ugyanezzel a szóval! Mentségünkre legyen mondva, hogy a bevásárló-szókincsgyűjteményükben ott áll, hogy ’banán’-t akár paradicsomfüge-ként is kérhetünk, ha nagyon megkívánjuk. A ’céklá’-t vörös répa-ként a ’karalábé’-t pedig kelrépa-ként is feljegyezhetjük a hagyományos sárga- és fehérrépa mellé. Almakirály-ként emlegetni az ’ananász’-t rajtunk kívül még Németországban (Königsapfel) is dívott, ahogy tőlük vettük az ötletet arra is, hogy például az ’avokádó’-t aligátorkörté-nek nevezzük.

Azért vigyázzunk, mert nem minden zöldség-gyümölcs kereskedő nyelvész, aki jártas a régi népnyelvi növényhatározásban. Igen kínos lenne, ha a sarki zöldségesben kókuszdió helyett egy megtermett macskamajmot kérve nem épp a beszerzési hely miatt küldenének melegebb éghajlatra bennünket.

* Az elnevezés részben dél-kínai származási helyére utalhat, részben a névátvitel idézi a kínai főhivatalnokok (mandarinok) öltözékének színét. (In: Vörös Éva 1996. Egzotikus gyümölcsök magyar neveinek történeti-etimológiai szótára. Debrecen.)

Mi fán terem a nyelvjárás?

Sokan közülünk talán olyan felmenőkkel rendelkeznek, akik még beszélik valamelyik magyar nyelvjárást, netán azon a vidéken is élnek. Mégis hajlamosak vagyunk úgy gondolni a nyelvjárásokra, mint hungarikum illatú unikumokra, amelyek beszélői érdekes szavakat használnak vagy a megszokottól eltérően ejtenek bizonyos hangokat. Pedig a nyelvjárás sokkal több és sokkal alapvetőbb, de mindenekelőtt univerzálisabb jelenség annál, mint ahogy az a mai magyar köztudatban él.

A nyelvész szemével

Nyelvészeti szempontból nyelvjárás és nyelv kapcsolata a halmaz−részhalmaz viszonyhoz hasonlítható. Egy adott nyelv beszélői nagy kiterjedésű területen élhetnek, nem ritkán több száz kilométerre egymástól. Éppen ezért a nyelvnek területi változatai alakultak ki, vagyis az egyik vidéken valamiképpen máshogy beszélik az adott nyelvet, mint a másik vidéken. Ha e két vidékről jövő ember valahol találkozik, jó eséllyel megértik majd egymást a  különbségek ellenére is, hiszen alapvetően ugyanannak a nyelvnek két változatát beszélik.[1]

A nyelvjárások közötti eltérések sokszor véletlenszerűnek, átláthatatlannak tűnnek a köznyelven felnőtt fiatalok számára. Pedig a területi nyelvjárások közötti különbségek jól leírható szabályszerűségeket mutatnak a hangok, a szókincs és a mondatszerkesztés tekintetében is. A nyelvjárások tehát nyelvi rendszerek, míg maga a nyelv nem az, hiszen csupán e rendszerek összessége, halmaza.

A nyelvjárásokra jellemző még a korlátozott kommunikációs érvényesség[2], vagyis az életnek csak bizonyos színterein használják őket a beszélők. Ez általában annyit jelent, hogy a nyelvjárási beszélő elsősorban otthon, családi körben és közvetlen ismerőseivel cseveg nyelvjárásban, míg a hivatalos ügyek intézésekor vagy idegennel való beszélgetéskor átvált köznyelvre.

„A tyúk vagy a tojás”-probléma

Szokatlannak, unikum-jellegűnek általában olyan dolgokat tartunk, amelyek az általunk megszokottól eltérnek. A legtöbb (Magyarországon élő) magyar anyanyelvű számára ma már a médiában használt magyar köznyelv a megszokott, ezért önkéntelenül is ehhez viszonyítjuk az ettől eltérőnek tűnő nyelvhasználatot, így a nyelvjárásias beszédet is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a mai magyar köznyelv előbb volt, mint a nyelvjárások. Épp ellenkezőleg.

Több száz évvel ezelőtt, amikor az írni-olvasni tudás még csak a kiváltságosok osztályrésze volt, a magyar nyelv (akárcsak a világ többi nyelve) nyelvjárásokban élt. Ha valaki tollat ragadott, akkor a saját nyelvjárásában vetette papírra a gondolatait, hiszen még nem létezett a köznyelv. Nem véletlen, hogy legelső nyelvemlékeink (köztük a Halotti Beszéd és Könyörgés) és az utána következő évszázadokból fennmaradt írásos emlékek mind-mind valamilyen nyelvjárásban íródtak. Csak a magyar felvilágosodás és a reformkor idejére alakult ki az igény egy egységes irodalmi nyelv megteremtésére.

Nyelvtörténeti szempontból tehát a területi nyelvváltozatok vagyis a nyelvjárások az elsődlegesek. A köznyelv, mely írott változatában először csak egy szűk csoport (a korabeli művelt emberek egy csoportjának) nyelve volt, jóval később alakult ki.[3] Helyesebben mondva, a köznyelv nem a természetes nyelvfejlődés eredményeként jött létre, hanem létrehozói (köztük a nyelvújító Kazinczy) kiválasztották az egyik (északkeleten beszélt) magyar nyelvjárást és azon kezdték írni a műveiket. Ezt a folyamatot, melynek során egy nyelvjárást a többi „fölé” emelnek és az írásos műveken keresztül elterjesztve köznyelvvé tesznek, föléboltozódásnak hívja a szakirodalom.[4]

 A  magyar nyelvjárások helyzete

Sajnos a nyelvjárások mára erősen leértékelődtek a társadalom szemében. Ennek oka elsősorban a köznyelv térhódítása. A rádió és televízió elterjedésével a köznyelv lett a „szép”, a „követendő” beszédmód a városi emberek számára, akik zömmel tanult, művelt emberek voltak. Ezzel ellentétben a falvakban tovább éltek a nyelvjárások, elsősorban a parasztság körében. Így szép lassan elterjedt az a közhiedelem, hogy aki nyelvjárást beszél, az – finoman szólva − nem lehet egyenrangú egy köznyelvet beszélő emberrel. Ezt a folyamatot a szakirodalom stigmatizációnak[5] nevezi.

Ezek után nem csoda, hogy az elektronikus médiában sokáig legfeljebb rövid interjúkban szólaltak meg nyelvjárási beszélők, de előfordult (és előfordul ma is), hogy a nyelvjárásias beszéd humor, netán gúny forrásává vált (vagy válik). Nem véletlen tehát, hogy egyre kevesebb fiatal tanulja meg anyanyelvváltozatként valamelyik nyelvjárást a szüleitől, hiszen a szülők is inkább a köznyelven szólnak csemetéikhez, ezzel „biztosítva” könnyebb beilleszkedésüket a társadalomba.

Néhány évvel ezelőtt megosztotta a közvéleményt, amikor a köztévében feltűnt egy palóc nyelvjárást beszélő fiatalember. Reisz András azóta is látható és hallható a tévében, üde színfoltot képviselve a köznyelven beszélő meteorológusok között, a „táláj menti fágy” pedig szállóigévé vált az ő szájából, jóllehet nem minden negatív felhang nélkül.

Reisz András − mint nyelvjárást beszélő művelt ember − feltűnése azonban ritka kivétel a médiában. Az ország egészét tekintve pedig ma a fő tendencia a nyelvjárások rohamos visszaszorulása és beolvadása a köznyelvbe. Ez alól egyedül a határon túli magyarlakta területek jelentenek kivételt, ott ugyanis nem a mai magyar köznyelv szorítja háttérbe a nyelvjárásokat, hanem az államnyelvek.

 

[1] Egy korábbi bejegyzésben bemutattuk, hogy ez a megfigyelés nem minden nyelvre illetve nyelvjárásra érvényes.

[2] Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 34.

[3] i.m. 75.

[4] Kiss Jenő (szerk.) 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris, 32.

[5] Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 137.

A mai magyar nyelvjárásterületek térképét Juhász Dezső készítette. Forrás: http://geolingua.elte.hu/maps/regions/nyelvter_hu.html

Szeptember szép ember

A nyelv, melyet őseink hagyományoztak ránk, megannyi régi bölcsességet, megfigyelést, szófordulatot őriz. Ha nem hagyjuk, hogy nyomtanul eltűnjenek a történelem és az idő útvesztőiben, letűnt korok ma is friss és aktuális üzeneteinek lehetünk birtokosai, de legalábbis ízelítőt kaphatunk a régiek gondolkodásmódjából, szófordulataiból. Ezt bizonyítják a magyar nyelvben − egyre fakuló, és eltűnőben lévő, de még − fennmaradt, ősszel, illetve őszüléssel kapcsolatos szólások és közmondások is.

Ősz fejnek süveget vess − így szól egyik régies és ritka szólásunk. Bár ez a mondás nem a telet megelőző, hűvösödő évszakról fogalmaz meg bölcsességet, közvetetten kapcsolódik hozzá, hiszen a hajkorona őszülése, vagyis az öregség régóta összefonódik az ősszel, azaz az elmúlás évszakával. Ez a szólás egyébként egyfajta figyelmeztetés a fiatalabb korosztály tagjainak, hogy az idősebb embernek meg kell adni a tiszteletet, melynek jeléül illik kalapot (süveget) emelni.

Van itt mind őszi, mind tavaszi − avagy „van itt minden”. Ez az ugyancsak ritka és régies szólás már valóban az őszhöz kapcsolódik, és általában családokra vagy gazdákra mondták. Akinek volt ott mind őszi, mind tavaszi, azt nem kellett félteni a szegénységtől, hiszen őszi és tavaszi gabonát is betakaríthatott. Mondták ezt egyrészt a gazdák büszkén saját magukra, a jó gazdálkodó magabiztosságával, de elhangozhatott némi irigységből is, ha a szegényebbek mások módos háztartását látták.

Mindhárom őszi hónapot magába foglalja a következő, feltehetően népi kalendáriumból származó bölcsesség: szeptember szép ember, október csúf ember, november rossz ember. Az év első három „emberes” hónapjáról (lévén a negyedik a december) megfogalmazott időjárási szabály lényegében csak annyit mond, hogy az általában kellemesen száraz, napos őszelő után a hideg, nedves év vége igencsak kellemetlenül hat. Ezért aztán élvezzük ki az ősz eleji napsütést, amíg csak lehet!

A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris