Hosszú-rövid ingadozás

A nyelvi kontaktus szervezi és befolyásolja első sorban egyes nyelvek és népcsoportok világról alkotott képzeteinek nyelvi megjelenítését. Tehát azáltal, hogy két törzs, népcsoport, két nyelvet vagy nyelvváltozatot beszélve kapcsolatba kerül egymással, óhatatlanul keverednek, átvesznek egymástól nyelvi elemeket. Is. Mivel a nyelvi szintek közül főleg a szókincs alakítható, gyúrható és formázható legkönnyebben – értelemszerűen itt mutatkoznak meg ezek a kontaktusjelenségek legelőször és leglátványosabban. 

Először a szavak idegen szavakként kerülnek át, majd az egyre gyakoribb használattal megindulnak a közkeletűvé válás felé. Ez alaktanilag és hangtanilag azzal a következménnyel jár, hogy a magyar hangrendszerhez igazodik kiejtésben, és ennek megfelelően az írásképben is; vagy éppen analógiás tővéghangzót kap (toldalék előtti "kötőhang”). Minél inkább közkeletűvé válik, annál inkább homályosul eredeti jelentése. 

Hiába kárhoztatják a mai fiatalokat, amiért használják az idegen kifejezéseket vagy a határon kívüli magyarokat, hogy szlovák, román, német szavakkal élnek, tudomásul kell venni, hogy a magyar nyelv szókincsének nagy százaléka idegen kölcsönszavakból építkezik [pl. alán asszony, híd; perzsa vásár; ótör. gyapjú, disznó, bika, kicsi, sólyom; szláv galuska, ebéd, pénz, veréb, király, szabad, sánta; német paróka, zokni, zsemle, fess, barna; stb.]. 

Az íráskép és a kiejtés azonban gyakran ingadozik. Az AkH.12 (28; 206) azt írja, hogy "a közkeletű idegen szavak jelentős részében egyes idegen eredetű képzők (...) előtt a tő belseji hosszú magánhangzó rövidre változik.” Az ominózus képzők: -ista, -izmus, -ikus, -itás, -izál stb. Például szláv–szlavista, hérosz–heroikus, hipnózis–hipnotikus, szuverén–szuverenitás, irónia–ironikus, ironizál, típus-tipikus stb.  

Ez a törvényszerűség akkor is érvényben marad, ha a képzett szavakat továbbképezzük: kolléga – kollegiális – kollegialitás. Amikor az ember tollat ragad és írni próbál, intuitív (intuíció) módon nagyjából tudja, miképp kell írni bizonyos szavakat, már csak azért is, mert a magyar helyesírás egyik alapelve a kiejtés szerinti írásmód. Viszont gyakran jönnek a firnyákságok – tekintve, hogy a helyesírási szabályzatok "törvényei” ugyan logikus rendezettségűnek álcázzák magukat, mégis folyamatosan kivételekbe botlunk. 

A kivétel erősíti a szabályt, pedig helyes angol fordításban: A kivétel a szabály próbája. Ha tehát problémásabb esettel találja magát szemben az írástudó, mint például az ironikus esetében, amit elve úgy ejtenek, hogy [irónikus], akkor vagy leírja így, mert így hallja, vagy leírja továbbra is így, mert elkezdi a szóelemzés elvét (másik helyesírási alapelv) alkalmazni: mivel az [irónikus] az irónia lexéma képzett alakja, és az [irónia]-t irónia-ként írják, biztos a képzett változatát is. Pedig nem. Ám, ez a "nem” mégsem mindig igaz ebben a formában. Hiszen vannak látszólag analógiás (vagy analogikus) képzésre kínálkozó alakok: akadémia, esztétika, mágia, kollégium, poéta, utópia, evangélium, higiénia, enciklopédia, hisztéria stb. 

Ezeknek, ha valaki nagyon műveltnek kíván látszani, túlgeneralizált, hiperkorrekt formája úgy hangzana, hogy [*akademikus], [*esztetizál], [*kollegista], [*poetikus, *poetizmus], [*utopikus] stb. Mert míg ezekben megmarad a hosszú magánhangzó (legalábbis bizonyos származékaikban, nem is mindig következetesen!), addig a fentebb már említetteken túl megrövidül a szó belseji magánhangzó: pl. a dia/szinkrónia (dia/szinkronikus), eufémia (eufemikus), filozófia (filozofikus), kultúra (kulturált), mítosz (mitikus), passzív/aktív (aktivista), periódus (periodikus), próféta (profetikus), reális (realista), struktúra (strukturális), típus (tipikus) stb. 

És a helyzet további bonyolítása érdekében megfigyelhető néhány szóalak, melyekben a magánhangzók nem megrövidülnek, hanem éppen ellenkezőleg: megnyúlnak. Pl. bibliofil– bibliofília, homonima–homonímia, izomer–izoméria, szinonima–szinonímia, sztereotip–sztereotípia, textil–textília stb. Bizonyos országok és lakosaik gyűjtőneveinek együttállásában is ez a tendencia dominál: brazil–Brazília, abesszin–Abesszínia, arab–Arábia, argentin–Argentína, pannon–Pannónia stb. 

Hogy mindennek mi áll a hátterében? Annak csak a nyelvtörténészek a megmondhatói. A "helyes írás” gyakran csak a vizuális memórián és a szólisták elmébe vésésén múlik. Miért így? Miért úgy? Pláne amúgy? Csak. Mert a magyar helyesírás 3. fontos alapelve: a hagyomány.