"Haláli" közmondások

Ha elérkezik az október vége, november eleje, akkor eljött az idő, hogy kedves halottainkra emlékezzünk. Még ezzel együtt is gyakran tapasztalhatjuk, hogy a mai kor embere számára a halál sokszor tabu, de legalábbis kellemetlen téma. Pedig az egy vagy akár két századdal előttünk élt elődeink életében az elmúlás az élet természetes velejárójaként jelent meg - természetesen a halálhoz kapcsolódó babonákkal és hiedelmekkel együtt.

Ma már közhelyként emlegetjük, hogy régen az idős vagy beteg emberek, nem ritkán gyerekek, az otthonukban betegeskedtek és haltak meg, sőt, a halott felravatalozására is az otthon falai között kerülhetett sor. Így a halál a családi élet része volt, a különböző korú családtagok közvetlen tapasztalatokat szerezhettek az elmúlásról. Ezek a tapasztalatok szép lassan beépültek a közmondásokba, és már nem csak a halállal kapcsolatos szituációkra vonatkoztatták őket, hanem akár tréfálkozás közben is előkerülhettek. 

A halállal kapcsolatos egyik alapvető tapasztalat a véglegesség, visszafordíthatatlanság. Ezt a gondolattársítást őrzi a halottat nem hozzák vissza a temetőből közmondásunk, mely arra figyelmeztet, hogy senki se akarja meg nem történtté tenni, ami megtörtént, és amin már nem lehet változtatni. Utalhatunk vele komoly, visszafordíthatatlan életeseményre, de baráti társaságban viccelődve is használhatjuk, például ha valamit illetéktelenül felfaltunk. 

A jó halottnak semmi baja sincs - mondták vigasztalásul az elhunyt hozzátartozóinak, hiszen aki meghalt, az már békességben van, nem kínozzák földi szenvedések. Ugyanakkor a halottnak más tekintetben is kijárt a nyugalom: a hagyományos közösség komolyan gondolta, hogy az elhunyt nyugodjon békében. A néphagyomány számos szokást megőrzött, mely az eltávozott lélek visszatérését volt hivatott megakadályozni. Ezek egyike, hogy nem illett felemlegetni az elhunyt rossz tulajdonságait. Tehát: halottról jót vagy semmit.

Végül lássunk egy olyan közmondást, mely csak közvetetten kapcsolódik a halállal kapcsolatos tapasztalatokhoz. Minden halottnak kijárt az alapvető végtisztesség, így a szemfedő és az elhantolás - míg a temetés már nem minden esetben. A szemfedő tehát alanyi jogon kijárt minden elhunytnak, a múltjára való tekintet nélkül. Halottról szemfödelet, koldustól botot - mondták megrovóan és elítélően azokra, akik megfosztották az embereket a számukra legfontosabb, legalapvetőbb dolgoktól (is).  

A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris, 552-554. old.

A vandalizmus még mindig lehet szó-rakoztató

Lehet elítélni, rosszallani, bosszankodni, rendőrért kiáltani, de a helyzet az, hogy a vandalizmusnak van egy olyan bohó válfaja, mely nélkül jó pár mosollyal szegényebbek lennénk. Gyakran ide tartozik a szavakkal játszó vandalizmus is, mely már-már nyelvi játéknak is beillik. Erről olvashattatok egy rövid bevezetőt és néhány példát az első cikkben.  Most két további szó-rakoztató gyöngyszemet tárunk a nagyérdemű elé. 

3. A félrevezető

Budapesten és országszerte is egyre sokasodnak azok a multifunkciós kocsmák és kávézók, ahol már nem csak sörözni és kávézni lehet, de biciklit szereltetni, lézerharcolni, könyvet olvasgatni és vásárolni is. Még hosszan sorolhatnánk az egyéb funkciókkal kombinált vendéglátóipari egységeket, de nem tesszük. Viszont ezek után nem lenne meglepő, ha valaki olyan ötlettel állna elő, hogy reménybeli sörözőjét egy számítástechnikai szakbolttal házasítja össze. Könnyen hihetjük azt, hogy ez a terv már meg is valósult, midőn a következő tábla mellett sétálunk el az utcán: 

Mert ugyan miért ne férne meg egymás mellett egy alaplapcsere és egy gyöngyöző pohár világos, egy poháralátétnek is kiváló egérpad, vagy egy RÉSZEGYSÉG és egy csöppnyi RÉSZEGSÉG?

4. A térképátírós

Nos, kérem, miért ne hívhatnának egy települést SÓŐSNYARALÓNAK? Kérdezem ezt egy olyan országban, ahol rengeteg mókás nevű falu található. Hogy csak néhányat említsünk: Rum, Ökörítófülpös, Makkoshotyka, Tinnye, Penészlek*, Bugyi, Heréd, Beled... Némi megerőltetéssel még településtörténetet is tudunk keríteni a botcsinálta falunévhez, például olyasmit, hogy a 13. században V. István adományozta ezt a nevet az ősi sótermelő vidéken fekvő településnek. 

Igen ám, csakhogy ezt a település(rész)t valójában SZŐLŐSNYARALÓnak hívják, Sülysáp városának részét képezi, és lakóinak esze ágában sincs máshogy hívni lakóhelyüket. Éppen ezért ők valószínűleg nem értékelik annyira a szó-rakozó vandálok sajátos humorát...

*A településnevek forrása itt található. 

A valóság tükre: a nyelv

A nyelvtanulók sokszor megrökönyödve tapasztalják, hogy bizonyos dolgok, melyekre az ő anyanyelvükben csak egy szó van, más nyelvekben sokféleképpen kifejezhetők és fordítva. Bár ezek az idegen nyelvben található kifejezések sokszor nagyon hasonló jelentést hordoznak, mégsem feltétlenül szinonímák. Például a magyar fa szót a német és az angol is kétféleképpen fejezi ki: míg a Baum és tree a fás szárú növényt, addig a Holz és a wood szavak a faanyagot jelölik.

Példaként említhetjük az utazás fogalomkörét is. Az angolban ugyanis a journey, trip, travel, cruise, tour szavak mind valamiféle utazást jelölnek, ám ezek mind időtartamukban, mind a megtett út hosszúsága alapján eltérnek egymástól. A trip például általában rövidebb utazást jelöl, mint a travel. Persze a magyarban is beszélhetünk kirándulásról, túráról, nyaralásról, kóborlásról, vándorlásról. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy az egyik nyelv szegényesebb kifejezőkészséggel rendelkezik, mint a másik. Csak az okoz nehézséget, hogy pl. az utazással kapcsolatos kifejezések az angolban és a magyarban nem feleltethetők meg egymásnak maradéktalanul. Az angolban például nincs igazán szó arra, hogy osztálykirándulás, a magyar nyelvtanulónak pedig az jelent problémát, hogy a trip, journey és travel szavakat lefordítani nem tudja, csak körülírni a jelentések közötti különbséget.

De mi okozza ezeket a különbségeket? Mindenekelőtt az, hogy a nyelveket emberek beszélik, a különböző népekhez, nemzetekhez tartozó emberek pedig nagyon eltérő körülmények között élhetnek. A beszélőket körülvevő anyagi világot nevezzük nyelven kívüli valóságnak. Ez erőteljesen befolyásolja azt, hogy a beszélők mit szeretnének egyáltalán kifejezni. Különösen igaz volt ez az írásbeliség kezdete előtt. Gondoljunk csak bele: ami nincs a közvetlen fizikai környezetemben vagy nem kell róla gondolkodnom, arra nem fogok használni semmilyen szót.

A felismerést, miszerint minden nyelv más fogalmak alapján osztja fel a világot, különös szeretettel hangoztatták a relativista nyelvészek a huszadik század első évtizedeiben. Az elgondolás annyira lázba hozott néhány kutatót, hogy egyes nyelvek szókincse körül egész mítoszok alakultak ki. Máig közismert tévhit, hogy az eszkimó nyelvben több tucat kifejezés létezik a hó különböző fajtáira, mivel az eszkimók a hó többféle megjelenési formájával találkoznak nap mint nap[1]. Valójában azonban nekik sincs több hóval kapcsolatos szavuk, mint más népcsoportoknak. A mítosz kialakulását egyrészt az okozhatta, hogy az eszkimó nyelv nem egységes, így a különböző nyelvjárásokban eltérő szavakat használnak a hó ugyanazon fajtájára. Másrészt úgy terjedhetett el ez a tévhit, hogy a szakirodalmakban egymásra hivatkozgató antropológusok és nyelvészek igyekezetükben elírtak egy-két számot…

Mindebből számunkra csak egy fontos igazán: ne lepődjünk meg, és ne méltatlankodjunk, ha nyelvtanuláskor néhány kifejezést nem tudunk egy az egyben lefordítani magyarra. Az angol Christmas pudding ugyanis nem azonos a mi tejből főzött sűrű krémünkkel, hanem tele van aszalt gyümölcsökkel. A szintén angolszász kultúrkörhöz kötődő Christmas crackert[2] pedig csak körülírni tudjuk, mivel nálunk ilyen nincs. De aggodalomra semmi ok. Az angolok ugyanis a mi pörkölt, töltött káposzta, lángos, töltött dagadó, aszú szavainkkal nem tudnak mit kezdeni…

---

[1] Steven Pinker: A nyelvi ösztön: hogyan hozza létre az elme a nyelvet? Typotex, Budapest, 1999. Ford. Bocz András

[2] Az angolszász kultúrkörben a december 25-i karácsonyi ebéd elengedhetetlen része. Magyar szemmel nézve egy hatalmas, díszes papírba csomagolt szaloncukor, melyből kilóg egy madzag. A madzag meghúzásakor a cracker nagyot pukkan és kihullik belőle valamilyen kisebb ajándék, ami tipikusan papírkorona vagy egy rövid üzenet.