Nevelés vagy manipulálás? - Aktivista nyelvművelés

"Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz."

(IV. Károly)

Már 2000 éve azon fáradoznak nyelvészek, kutatók és önjelölt tudósok, hogy megfejtsék a nyelv mibenlétét. Működési szabályait, molekuláris felépítését, variabilitásában rejlő mechanizmusokat. Számtalan iskola, irányzat és vizsgálati keret született, de mindegyik részlegesen tudott – csak a saját keretében – közel kielégítő választ adni. Csakhogy a vizsgálati keret már maga kijelöli mind a vizsgálat magját, mind módszerét. Így gyakran olyan kérdések maradnak érintetlenül, melyek adott esetben egy másik "nyelvészeti iskola" számára éppen a lényeget jelentenék. 

 A nyelvvel való foglalkozás éppen az a specifikus terület, melyhez tudatosan vagy öntudatlanul, de minden embernek köze van, legyen csak felhasználói szintű nyelvhasználó vagy önreflexivitásra hajlamos értelmiségi, netán nyelvész-kutató. Szociolingvista, elméleti nyelvész vagy nyelvművelő. Talán éppen ez az oka annak, hogy sokan tudománytalannak érzik a nyelvvel való foglalkozást, hiszen a nagyobb tömegekhez a komolyabb kutatási eredmények nem jutnak el – nincs is rá igény, nincs is meg a kellő háttérismeret. Ami eljut, ami a figyelmet a nyelvre irányítja: elsősorban az oktatásban tapasztalt szabálytanulás. És ezen alapul, amikor a műveltebb utca embere meghökken egy-egy NÁK-olást vagy SUK/SÜK-ölést hallva. Azonnal társadalmi osztályba sorolja a „hibázót”, mondjuk úgy: stigmatizálja. 

Honnan gondolja az említett utca embere, hogy a hallott hiba valóban hiba? Miből gondolja, hogy a műveletlenség ismérve lenne? A nyelvészetet alapvetően két szegmensre lehet osztani – nézőpont szerint: elméleti és alkalmazott nyelvészetre. Az utóbbi a nyelv tudományos leírási kísérleteinek felhasználása társadalmi hasznosság céljából. Vagyis interdiszciplináris munkamódszerével létesít kapcsolatot nyelvészet és nem nyelvészet, elmélet és gyakorlat között. Az idegen nyelvi és anyanyelvi oktatás mellett talán a nyelvművelés és a nyelvpolitika az, ami nagyobb nyilvánosságnak "örvend”. Csakhogy. A nyelvpolitika és a nyelvművelés nem szinonim fogalmak. Definíció szerint: "Nyelvművelésnek nevezzük az alkalmazott nyelvtudománynak azt az ágát, amely a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi műveltség terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését.” (ÉrtSz.) Átkosan áldott tény, hogy a hétköznapi emberhez inkább csak a nyelvművelői tevékenység eredményei, hatásai, és nem ritkán előírásai jutnak el. 

Hogyan beszéljünk szépen, tisztán, kultúrlényként? Milyen nyelvhasználati devianciákat kerüljünk? Hogyan beszéljünk választékosan? Hogyan forgassuk a szinonima szótárt, a nyelvművelő kézikönyvet? Vigyázzunk, hogy szólásainkat ne torzítsuk, mert attól csak a mi szép anyanyelvünk romlását idézzük elő. Kerüljük az idegen szavak használatát. Legyünk résen, hogy a pongyola nyelvhasználati félresiklások ne hálózzák be tudatunkat és nyelvünket… És hasonló mottók röppennek lángoszlopként előre, a magyar nyelv "megmentéséért”. Miért ne? Vagyis: a nyelv részben akkor teljesíti feladatát, ha kielégíti a felmerülő kommunikációs célokat. 

Továbbá a nyelv megismerő és kommunikatív funkciója is szociokulturálisan befolyásolt. És vice versa. A nyelvpolitika legfontosabb feladata, hogy a kapott adatok, kutatási eredmények alapján a nyelvi regisztereket, a lexikát stb. a státus- és korpusztervezés tevékenységében fejlesszék, korszerűsítsék. A szociolingvisztikai kutatások pedig ezeket a tényeket, adatokat kutatják. Alapvető különbség a nyelvműveléssel szemben, hogy a nyelvművelés egy aktivista hozzáállással párosul. Normatív tevékenység, melynek fókuszában az áll, hogy figyelje a kodifikált standardtól való eltérést és a nyelvhasználókat rábírja ezen "norma” használatára. Valójában ugyanazt akarják csak kicsit más úton haladnak. Illetve hozzáállásukban térnek el egymástól. Míg a nyelvművelés elsősorban preskriptív (előíró), addig a nyelvpolitika inkább szuggesztív, vagyis csak egy ajánlást ad, nem fűz hozzá szubjektív véleménynyilvánítást. Hadd döntse el a nyelvhasználó, hogy neki mennyire felel meg, mennyire tudja kamatoztatni. Ugyanis hiába szólít fel az Édes Anyanyelvünk vagy a Nyelvművelő kézikönyv arra, hogy „szép tisztán” használjuk a szavakat, ha a Szlovákiában élő magyaroknak a virsli párki a mustár pedig horcsica. Nem arról van szó, hogy ne ismernék a ’virsli’ (ami eleve a német Wurst szóból származik) és a ’mustár’ alakokat, egyszerűen csak abban a közegben, azon a nyelvhasználati szintéren nem ezek az alakok számítanak megfelelőnek. A nyelv szociokulturális közegben identitásjelző funkcióval és a csoporthoz tartozás kifejezésével is bír. Ettől ő még nem beszél rosszul, pláne nem teszi tönkre a magyar nyelvet. 

Társadalomra nézve káros a két- vagy többnyelvűség?! Mindamellett, hogy a nyelvek sokféleségét értéknek tekintik?! A nyelvművelő harciasság és a nyelv oltalmának eszméje többek között azért is tudománytalan, mert figyelmen kívül hagyja pl. az ún. kontaktushelyzetet. A nyelven kívüli valóság újdonságaihoz címkét kell rendelni, és ehhez ősidőktől kezdve az egyik alapmechanizmus a szókölcsönzés. Először idegen szavak, majd jövevények, később pedig teljesen beépülve fel sem merül, hogy esetleg magyartalannak, pláne károsnak minősítsük őket. "A nyelvvédők szempontjából a legjövedelmezőbb előíró szabályok azok, amelyeket a beszélők mindig megszegnek. Azért jövedelmező az ilyen szabályok sulykolása, mert a mindig megszegett szabályok ellen örökké lehet „küzdeni”, örökké lehet róluk nyelvművelő cikkeket írni, előadásokat tartani.”[1] 

 A nyelvművelés ésszerű keretek között segít az egységesítésben, a megőrizve megújításban. Elsődleges előnyt élvez a nyelvpolitika vagy a nyelvészeti kutatómunkákkal szemben, hogy a nyelvművelés tevékenysége éri el a tömegeket. Veszélye is ebben rejlik, mert az általános iskolákban pl. hiteles szakmunkáknak tekintik az Édes Anyanyelvünk írásait. Hatásgyakorlása páratlan: mind abban, hogy elbizonytalanítsa a nyelvhasználatot, mind abban, hogy ésszerűen pl. nyelvhigiéniára neveljen, nyelvi illemszabályokat tudatosítson vagy éppen a gyerekeknek segítsen elsajátítani egy minél szélesebb nyelvi repertoár megfelelő használatát. De semmiképpen nem előíró, stigmatizáló módon kell tennie. Valamiről véleményt és értékítéletet mondani: nagyon szubjektív. Ha ezt egy szaktekintélynek számító nyelvész mondja, mint magánember, mindenképpen manipulálhatja a nyelvhasználókat. Az sem megoldás, hogy a nyelvhasználókat hagyjuk szabadon garázdálkodni a parolejukkal (saussurei értelemben vett beszéd, megnyilatkozás), de az sem, hogy vasszigorral és megfélemlítéssel kellene szabályozni a nyelv természetes alakulását. 

A nyelvművelés feladata mindig adott hely és adott idő függvénye. Általában az uralkodó szellemtörténeti kerettel és ideológiákkal szoros kapcsolatban áll (pl. Kazinczyék vagy akár a kommunizmus kora). Abba senki nem halt bele, hogy meg kell tanulnia többé-kevésbé helyesen írni, de ha esetleg nem sikerül egy ly-t eltalálnia, még se a magyar nyelv koporsójába nem üt szöget, se a saját magyar nyelvének nem lesz hóhérja. 

________________________________________ 

[1] Kontra Miklós: Előadás a „Többnyelvűség és indentitás a Kárpát-medencében” című konferencián a Magyar Tudományos Akadémia székházában, 2005. november 22-én. Írott változat: pl. www.arts.u-szeged.hu/elteal/.../staff_mikloskontra_2005c.doc

Az igazi örökmozgó

Tudósok, feltalálók és egyéb kalandvágyó emberek évszázadokon, sőt, évezredeken keresztül próbáltak rájönni arra, hogy mi módon lehetne előállítani a perpetuum mobilét, vagyis az örökmozgót. Céljuk nem kevesebb volt, mint hogy megépítsenek egy olyan szerkezetet, amely külső behatás, illetve energia utólagos hozzáadása nélkül is vidáman működik nagyjából az idők végezetéig, ha egyszer elindították.

Mint ismeretes, a számtalan próbálkozás mindegyike sikertelennek bizonyult. A kísérletezők a fizika könyörtelen törvényeivel (pontosabban az energiamegmaradás törvényével) indokolták kudarcaikat, pedig lehet, hogy csak rossz helyen keresték a megoldást. Mi, a Nyelvelő Sarok blog szerzői, örömmel jelentjük, hogy rábukkantunk az évezredes titok nyitjára!

Megtaláltuk azt a rendszert, amely szüntelenül változik, alakul anélkül, hogy ennek érdekében bárki plusz löketet, valamiféle energiát pumpálna belé. Ez a rendszer pedig nem más, mint maga az emberi nyelv(ek), pontosabban annak megannyi, nyelvi sokféleségben megnyilvánuló formája. A nyelv ugyanis – bár beszélői ezt nem feltétlenül érzékelik – örök mozgásban, állandó változásban van. Amint megszűnik változni, már csak holt nyelv lehet, mint a latin.

Hogyan lehetséges ez? Jóllehet a nyelv nem egy gépezet, amely hozzáadott energia hatására működésbe lép, mégis vannak bizonyos mechanizmusok, melyek a mozgását fenntartják. Ezek a nyelv kettős beágyazottságából erednek: egyrészt szoros kapcsolatban van az állandóan változó társadalommal (annak beszélőin keresztül), másrészt a nyelvi rendszeren belül is működnek bizonyos hatásmechanizmusok (pl. az analógia), melyek változásokat indíthatnak el. Előbbire példa egy-egy új fogalom megjelenése a nyelvben (pl. csetelés), utóbbi következményeként történhet például egy fonéma kiveszése a nyelvből.

Hol és mikor változik a nyelv? A nyelvi változás olyankor valósul meg, amikor a beszélők használják a nyelvet, így a változás „helye” egyértelműen a nyelvhasználat. Vagyis nyelvi változás nem mehet végbe a beszélőktől függetlenül. Igaz ez akkor is, amikor tudatos, mesterséges és szisztematikus beavatkozás történik egy nyelvben. Hiába találtak ki például a nyelvújítók megannyi (ma nyakatekertnek és megmosolyogtatónak tűnő) szót, ha egyszer a beszélők nem érezték azokat sajátjaiknak, így például a fagylalt helyett nem használjuk a jeges nyalat kifejezést. Ennek megfelelően a nyelvi változások csírái is a nyelvhasználatban születnek. A módosulások először az egyének beszédében jelentkeznek, elég furcsa is lenne, ha egy beszédközösség minden egyes tagja Harry Potter-i varázsütésre egyszerre kezdene máshogy használni valamilyen nyelvi jelenséget. Az egyéni nyelvhasználatból aztán szépen lassan begyűrűzik a változás az adott beszédközösség nyelvhasználatába.

Felmerül a kérdés, hogy mi minden bír változni a nyelvben? A válasz: minden. Változhat a forma és a jelentés, a fonéma- és szóállomány, ezek funkciói, a nyelvváltozatbeli hely és gyakoriság, a szófaj, és a stílusérték. Persze ez a sok történés nem egyszerre megy végbe, a különböző nyelvi szinteket más-más tempóban éri utol a változás. Leggyorsabban a szókészlet módosul. Gondoljunk csak bele, mennyi új kifejezés születik vagy kerül bele az életünkbe szinte nap mint nap, illetve ha felcsapunk egy 19. századi könyvet, mennyi számunkra már ismeretlen szóval találkozunk! Mindennek okozója, hogy minden nyelv olyan kommunikációs eszköz, amely a beszélőket körülvevő fizikai, illetve gondolati valóságot hivatott kifejezni, hiszen csak így tudják megérteni egymást az emberek. Ha a fizikai-társadalmi környezet változik (márpedig ezt teszi), akkor az azt leképező nyelv is kénytelen alkalmazkodni, ez pedig leginkább az új fogalmak (és az azokat kifejező szavak) megjelenésén, illetve a régiek eltűnésén követhető nyomon. Ennél jóval lassabban változik az élő nyelv grammatikája, nyelvtörténeti emlékeink tanulmányozása során azonban jól látható, hogy ez a viszonylag lassú változás is jelentős különbségeket eredményez  az egyes korok nyelvhasználata között. Például az alapnyelvi eredetű szavak a magyarban elveszítették tővéghangzójukat (azonban egyes szavak toldalékolt alakjai még őrzik őket), vagy például az ómagyar korban sokkal több kicsinyítő képző élt a magyar nyelvben, mint napjainkban. Leglassabban a fonémarendszer, azaz a hangkészlet változik: egyes régi hangok kivesznek (mint például a bilabiális zöngés spiráns), mások belekerülnek a nyelvbe (például velünk kapcsolatba lépő népek nyelvei hatására).

Bár azt mondtuk, hogy az élő nyelvek örökös változásban vannak, azért azt is meg kell jegyeznünk, hogy a nyelv jelentősebb „része” adott pillanatban nem változik. Vagyis ha azt tekintjük, hogy milyen a nyelvben az éppen változó és a változatlan aránya, akkor be kell vallanunk, hogy a változatlané jóval nagyobb. David Crystal szavaival élve: „a nyelv változó részei jelentéktelenek a nyelv hatalmas, nem változó területeihez képest”. Ennek ellenére a változás az élő nyelvek életének elengedhetetlen és szükségszerű velejárója. Sőt, a változás lehet olyan jellegű és mértékű is, hogy két nyelv egymásra hatásából egy harmadik (ld. pidzsin) nyelv születik.

Források: 

Crystal, David 1998. A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris. 15.

ifj. Gazda István – Sain Márton 1989. Fizikatörténeti ABC. Tankönyvkiadó, Budapest, 210.

Kiss Jenő – Pusztai Ferenc 2005. Magyar nyelvtörténet. Osiris, Budapest, 44-45.

Tőlemnél, nálamtól

"Az öcsém úgy nyúlik, mintha húznák. Már két fejjel magasabb tőlem.” Tőlem? Miattam lett magasabb? Én márpedig nem húztam… Vagy hogy a nagy klasszikust, Szalacsit idézzem: "Malvin idősebb vo’t éntülem…”

Eddig úgy tanultuk, vagyis inkább ahhoz szoktunk hozzá, hogy ha összehasonlítás áldozatává válik például két ember magassága vagy életkora, akkor a hasonlítói határozó raggal ellátott személyes névmást (nálam) használjuk. Vagy hasonlító értelemben a mint kötőszót (l. más indoeurópai nyelveket): Az öcsém már két fejjel magasabb, mint én. 

Mostanában azonban úton útfélen, médiában és a "magaskultúrában” is egyre inkább terjed a tőlem változat. Feltűnik-e ez egyáltalán? És kinek? Aki Dunántúli annak biztosan, de aki Szegedről vagy Szolnokról származik, annak lehet, hogy kevésbé. Romlana a nyelv? Szép? Csúnya?

Nézzük jelentéstanilag: épphogy logikusabb is a tőlem, hiszen én vagyok egy fix pont, és innen kiindulva felfelé növekszik az öcsém. Hozzám képest. A magyar nyelv szépen kifejezi az irányhármasságot: honnan, hová, hol. A nálam egy stabil pont. A tőlem és a hozzám két irányból közelítő vagy távolodó elemek. Viszont. Nem szeretem a bornál erősebb italokat vagy Nem szeretem a bortól erősebb italokat – itt már nem cserélhető fel komoly jelentésváltozás nélkül a két hasonlító határozó rag. (Nem mindegy, hogy borral kevert narancslétől vagy pálinkától bódul jobban a fej.)

Egy nyelvjárási jelenségről van szó. De egy nyelvjárási elem hogy’ kerülhet a sztenderd változat változataként a nyelvhasználó szájára? Miért lenne olyan elképzelhetetlen: a mai magyar köznyelv, amikor sztenderdizálták Kazinczyék, valójában "csak” egy északkelet-magyarországi nyelvjárás volt. "Semmi egyéb”.

Ezek nem nyelvészeti kérdések. A nyelvészeti kérdés az: hogy ez miért történik így. Más téma, hogy a fülnek furcsa alakulat megtorpanásra késztet, de hónapok (évek?) kérdése, hogy egyenrangúsodjon az eddig használatos nálam-mal (l. ezzel/evvel). Mi segíti ezt a terjedést? Hiszen már a főműsoridős programokban és programközökben is ki-kiszalad a bemondók száján… akiktől azért mégiscsak elvárt lenne, hogy "szépen”, "irodalmi magyarul” beszéljenek. Úgy, mint a magaskultúrán iskolázott tanult diplomások. Hol van magaskultúra? Média? Sajtó? Színház? Ha a trágárkodás legitimálódott bizonyos magasabb kultúrkörökben (is), akkor egy ártatlan nálam/tőlem ingadozás csak nem rongálja jobban a nyelvet.

Elgondolkodtató viszont, hogy itt komolyabb hallgatólagos erőkről lehet szó, ha egy nyelvi változás már a nyelv struktúráját, morfológiáját érinti. A szókincs úgy csűrhető-csavarható, olyan gyorsan és annyi irányba, ahogyan csak a fantáziából kifér: új elemek jönnek-mennek, de a nyelvi szerkezet, a mondatstruktúra, a ragok és toldalékok kapcsolata, a hangállomány változása már keményebb dió. Vajon mi az a plusz a tőlem-ben, amit a nyelvhasználó naiv tudósként érez, és ezért használ is? Vagy csak követi, amit a TV-ben hall, mert ők, ott, mégiscsak okosabbak tőle?

Rokontalanok - 2. rész

A cikk első részében körüljártuk a nyelvrokonság mibenlétét és a kérdéses pontokat. Most pedig következzenek maguk a rokontalan nyelvek - legalábbis azok, amelyeknek jelentős számú beszélője él és beszél a Föld kerekén. 

Elszigetelten Európában

Mi, magyarok a nyelvünk eredetével kapcsolatos megannyi (délibábos vagy tudományosan megalapozottnak számító) elmélet miatt, az indoeurópai nyelvek gyűrűjében elég jól át tudjuk érezni a baszk nyelv rokontalanságát. Beszélői a Pireneusok két oldalán, a spanyolországi autonóm Baszkföldön és Franciaország délnyugati csücskében élnek. Mintegy 600 ezren laknak spanyol területen, és további 80-100 ezren Franciaországban, itt azonban már sokan nem is beszélik a nyelvet, illetve a legtöbben francia-baszk kétnyelvűek. A spanyol Baszkföldön sem olyan rózsás a helyzet: az itt élők körülbelül egy negyede beszél baszkul.

A baszk a többi rokontalan nyelvhez (és a magyarhoz) hasonlóan ragozó (agglutináló) nyelv utóragokkal és képzőkkel. Emellett igeragozása nagyon gazdag különböző funkciót betöltő alakokban, és az alanyi és a tárgyas ragozást is megtaláljuk benne.

Van-e jövője egy rokontalan nyelvnek Európában? A sok évszázados elnyomás lezárultával, a Franco-diktatúra után 1979-ben lett Baszkföld autonóm terület, és azóta a baszk nyelv a nemzeti öntudat hordozója. Ennek köszönhetően az ifjúság körében emelkedik az anyanyelv ismerete, ami bizakodásra ad okot.

Két nagy szigetnyelv Ázsiában

Szintén ragozó nyelv a 122 millió anyanyelvi beszélővel rendelkező japán, mely a világ egyik legerősebb gazdasági hatalmának, Japánnak az államnyelve. Emellett nagyjából egymillió beszélője van az Egyesült Államokban, de százezres nagyságrendű a Brazíliában, illetve Mexikóban élő japán anyanyelvűek száma is. A nyelvet próbálták már rokonítani az uráli (köztük a magyar) és az altaji nyelvekkel, de próbálkoztak a paleoszibériai nyelvcsaládba való besorolással is. Sikertelenül.

Ugyancsak szigetnyelvnek számít a 75 millió beszélővel bíró koreai. Beszélői közül Észak-Koreában 20 millióan, Dél-Koreában 42 millióan élnek, de további kétmillió beszélő található Kínában és 700 ezer Japánban. A politikai okok miatt különvált két Korea nyelve azonos, csak szóhasználati különbségeket találunk egyes politikai és társadalmi fogalmakra. A koreai is agglutináló nyelv utóragokkal és névutókkal, viszont a japánnal ellentétben nincs zenei hangsúlya. Jóllehet alapszókincsében erős kínai hatás mutatkozik, mégsem rokona a kínai nyelvnek, sőt, a japánnak, az uráli és altáji nyelveknek sem, jóllehet ezekkel is próbálták rokonítani.

Rokontalanul, a kihalás szélén

Szintén Ázsiában élnek két kisebb, rokontalan nyelv beszélői. Az alacsony lélekszám miatt ezeket a nyelveket a kihalás veszélye fenyegeti. Az ainu nyelv feltehetőleg egy Hokkaido szigetén élt ősi nép nyelve lehetett. Jelenleg a Szahalin- és a Kuril-szigeteken, valamint Hokkaido szigetén beszélik, de mindössze néhány száz orosz és japán kétnyelvű ismeri még. Ragozó nyelv, ám a fent említettekkel ellentétben nincs írásbelisége, jóllehet 1875-ben megjelent egy ainu-orosz szótár.

Ennél többen, mintegy 60 ezren beszélik a burusaszki nyelvet Kasmírnak Pakisztánhoz tartozó részében. Anyanyelvű beszélői valószínűleg Észak-India őslakosainak leszármazottai, siita muzulmánok. Az ainuhoz hasonlóan nincs vagy csak kicsi az írásbelisége, ami igencsak megnehezíti a rokonnyelvek feltérképezését.

Csak óvatosan!

Mindenkit óva intünk attól, hogy a fenti nyelvek között fellelhető minimális hasonlóságból messzemenő következtetéseket vonjon le. Az, hogy két vagy több nyelv (akárcsak a magyar) ragozó (agglutináló) nyelv, vagyis hogy a nyelvtipológia szempontjából azonos csoportba tartozik, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy rokonok. A nyelvtipológia ugyanis a nyelvcsaládok kutatásától (genealógiától) független, a nyelvi szerkezetek típusai alapján történő csoportosítás.

Rossz lehet rokontalan nyelv beszélőjének lenni? Nem feltétlenül. A világban ugyanis a pénz, a hatalom és a politika irányít, nem a „halzsíros atyafiság” vagy az egy nyelvcsaládba tartozás érzése. Hiába indoeurópai nyelv az angol és az orosz is, ez nem enyhítette a hidegháború feszültségét, ha egyáltalán bárkinek is eszébe jutott felemlegetni ilyesmit. Nekünk magyaroknak sincs tehát okunk búslakodni, ha esetleg lelkünk mélyén nem tudjuk elfogadni a finnugor nyelvrokonság elméletét.

Felhasznált irodalom: 
Fodor István (2003): A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Budapest, Tinta.