Nyelvészeti helymeghatározás

Miért van az, hogy ahány város, annyiféleképpen lakhatok benne. Például élhetek Pécsett, Kolozsvárott, Pesten, Baján, Debrecenben vagy éppen Pozsonyban. Sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha követve a mai divatot, diplomámmal a zsebemben kiutaznék külföldre, mert akkor csak egyféleképpen lakhatom be a városokat: Londonban, Krakkóban, Veronában, Pekingben, Helsinkiben.

A -ban/-ben és az -on, -en, -ön használatán meg sem torpanunk, de amikor Pécs kerül szóba, Győr vagy Kolozsvár, akkor már motoszkál a bogár a fülben. Mintha azokkal lenne valami gubanc: "nehogy azt mondjam, hogy Pécsen, Győrben, Kolozsváron, a végén még műveletlennek tűnök.”

"Talán, réges régen attól függött a választás, hogy kőfallal körülvett valódi városok, vagy síkterepű mezővárosok, netán tanyák felé közelített az utazó?” A magyarázat figyelmet érdemlő… spekuláció.

"Akkor biztos nyelvjárási alakok.” Nem éppen. Ha nyelvjárási lenne, akkor kizárólag egy tájegységen élők használnák őket. Viszont pl. éppen e három település legkevésbé sem mondhatja magáról, hogy földrajzilag szomszédai egymásnak.

"Lefogadom, hogy archaikus, költői alakok.” Ez már közelít. Viszont a nyelvhasználói tudat pusztán azért nem őriz meg formákat, hogy tisztelegjen egy Berzsenyi Dániel vagy egy Virág Benedek előtt. A nyelv alapvetően a gazdaságosságra törekszik.

Úgy látszik, mintha ezek normától elhajló kivételek, rendhagyó formák lennének. Pedig csak egy ősi rag emlékét őrzik. És nem is kizárólagosan. A nyelvtörténészek szerint az ősi uráli alapnyelvben kétféle helyhatározó (locativus) ragot használtak: -n és -t. Az előbbit őrzik a már fent említett -ban/-ben vagy az -on, -en, -ön, illetve pl. a benn, lenn, fenn határozószók, sőt még a gyorsan, szépen típusú határozók végződései is. A -t/-tt pedig a Pécsett esetén kívül olyan alakokban is megmaradt, mint az itt/ott, hanyatt, felett, alatt, mellett stb. határozószókban és névutókban is. Csak már elhomályosult, hogy ezek az alakok egy tőből plusz egy toldalékból állnak.

A magyar vonatkozású településnevek esetében tehát használható helyhatározó ragok: -n (-on, -en, -ön), -ban/-ben és a -t/-tt. Jelentéstanilag nincs különbség köztük. Mondja a szakirodalom. Így az egyéni nyelvérzékre és a szokásra van bízva, hogy mely település esetében miképp "kellemesebb az élet”: ha Pécsett, vagy ha Pécsen igénylem a lakcímkártyámat.

Rokontalanok - 1. rész

Karácsonykor és egyéb nagy ünnepek alkalmával összefacsarodik az ember szíve, ha rokontalan embertársaira gondol. Ők kivel töltik az ünnepeket? Kihez fordulnak segítségért? Kivel osztják meg örömüket és bánatukat? Természetesen a helyzet nem ilyen szomorú, hiszen a rokontalan ember nem feltétlenül magányos: lehetnek barátai, kollégái és kedvese is. Nincs ez másként a rokontalan nyelvekkel sem. A nyelvcsalád metaforája tehát itt is működik: egy rokontalan nyelv (akár az ember) remekül elboldogul az őt körülvevő világban, fejlődik, társakra lel, vegyül, egyszóval változik. Az alábbiakban feltérképezzük, hogy mitől is lesz rokon két nyelv, illetve hogy mely nyelveknek nem találtak még rokonokat a legalaposabb nyelvészek sem.

Mitől rokon két nyelv?

A 18. századig kellett várni arra, hogy a világ nyelveinek történetét és rokonságát tudományos módszerekkel kezdjék kutatni. Az egész úgy kezdődött, hogy bizonyos nyelvek között egyértelmű hasonlóságokat és megfeleléseket lehetett észrevenni, például a francia, a spanyol, az olasz és más újlatin nyelvek esetén. Tudományos körökben elfogadottá vált az az elgondolás, hogy ezek a nyelvek egy közös nyelvből (a latinból) fakadhatnak, ahogy a fa ágai egy törzsről ágaznak szét. Ezt az elméletet csakhamar kiterjesztették a nyelvek nagyobb csoportjaira, vagyis elterjedt az a felfogás, hogy nyelvcsaládonként léteznie kellett egy közös alapnyelvnek, mely tudományos eszközökkel rekonstruálható. Ki is forrt egy olyan módszer, amellyel többé-kevésbé megbízhatóan lehetett megállapítani a nyelvek közötti rokonságot. Ez az úgynevezett történeti-összehasonlító módszer a nyelvrokonság bizonyítékának a két nyelv közötti hangtörvényeket, azaz a rendszeres hangmegfeleléseket tartja. Példaként említhetjük erre, hogy egyes történeti nyelvészek szerint a magyar szó eleji h hang a finnugor testvérnyelvekben jellemzően k hangnak felel meg az azonos jelentésű szavakban, pl. kala (finn) ~ hal.

Ugyanakkor August Schleicher rokonnyelvekre alkalmazott családfaelmélete nyomán olyan fogalmak honosodtak meg a nyelvészeti szóhasználatban, melyek emberekre alkalmazott rokonsági terminusokkal fejezik ki a nyelvek közötti viszonyokat (nyelvcsalád, családfa, leánynyelv stb.). A kifejezéseken kívül a szemléltetés módja, a fa is − a képzavart megkockáztatva − gyökeret vert a nyelvészetben, így a történeti-összehasonlító módszer eredményeit nyelvcsaládok és családfák megállapításával, illetve megrajzolásával írták le.

Nyelv- kontra vérrokonság

Vigyázat! Két nyelv rokonsága egyáltalán nem jelenti azt, hogy az azokat beszélő népek között vérrokonság van. Az évezredek folyamán a népcsoportok sok ezer kilométert vándorolhattak, háborúztak vagy épp kereskedtek egymással, így a népek kultúrája és az általuk beszélt nyelvek is hol kisebb, hol nagyobb mértékben hatottak egymásra. Bár ezek a hatások ma is jól kimutathatók az egyes nyelvek szókincsében, sőt, esetenként a hangállományban, nyelvtani szerkezetekben is, ettől a kölcsönhatástól még nem lesz két nyelv rokon, nem úgy a beszélőik. A kapcsolatba lépő népcsoportok genetikai állománya keveredhetett, sőt, a népek között akár nyelvcsere is történhetett. Ebből következik, hogy az egy alapnyelvből különfejlődő nyelvek évezredekkel később akár egy merőben más összetételű és genetikai állományú népcsoport ajkán élhetnek anyanyelvként.

A 19. századi magyarok ennek még nem voltak tudatában, ezért is tiltakoztak oly hevesen Sajnovics János megállapításai ellen, aki elsőként rokonította a magyart a finnugor nyelvekkel (nevezetesen a lappal). Barcsay Ábrahám és társai kikérték maguknak, hogy a daliás, harcias magyarság egy északi, halászgató népnek lenne rokona, és nem kértek a „halzsíros atyafiságból”. Pedig a nyelvek rokonítása már akkor sem a vérrokonságra utalt, csupán egy közös alapnyelvet feltételezett.

Semmi sem tökéletes, ha nincs DNS

Évtizedek hosszú munkájával szép lassan sikerült a nyelvészeknek felrajzolni a világ nyelveinek családfáit. Ezek alapján néhány kérdőjellel ugyan, de viszonylag megnyugtatóan be lehet sorolni a nyelvek zömét a nagy nyelvcsaládok (indoeurópai, altaji, uráli, kínai-tibeti, paleoszibériai stb.) valamelyikébe. Igen ám, de nem mindegyiket.

Ennek több oka van. Először is, a hangtörvények nem kivétel nélküliek, az egyes rokonnyelvek szavai kijátszhatják a szisztematikus hangmegfeleléseket, például azért, mert több másik nyelv is hatott rájuk nyelvtörténetük során. A kivételek oka tehát nem mindig egyértelmű: az eltérések dacára is tartozhat egy nyelv az adott nyelvcsaládba. Ráadásul számos esetben nem lehet megnyugtatóan megállapítani, hogy a kimutatható hasonlóságok oka a közös eredet vagy csupán a hosszú együttélés, egymásra hatás.

Ma is vannak olyan nyelvek, melyek nyelvcsaládba való besorolása nem vehető készpénznek, sőt, bizonyos nyelveknek eddig egyáltalán nem sikerült rokont találni. Ezeket nevezi a nyelvészeti szakirodalom rokontalan, elszigetelt vagy szigetnyelveknek, mivel a más nyelvcsaládokba tartozó nyelvek tengerében „lebegnek” magányosan. Ezek között már kihalt és még élő nyelveket egyaránt találunk, de számunkra izgalmasabb az utóbbi csoport, hiszen ezek esetében sok-sok adat, gyakran több ezer, sőt, több millió anyanyelvi beszélő áll rendelkezésre, mégsem áll össze a kép. Lássuk, hogy melyek ezek a ma is élő, rokontalan nyelvek!

/Folytatása következik! :)/

Források:

David Crystal (1998): A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris. 370. és 406. oldal

Fodor István (2003): A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Budapest, Tinta. 13. és 246. oldal

Áltudományos halandzsa

Twitteren este: „Nem hiszem, hogy ma már adekvát lennék felhívni téged. Majd holnap.” Írta az értelmiségi szülők egyetemista trónörököse a barátnőjének. Másnap persze majd konzultálhatnak, hogy melyik programot is preferálják a felsoroltak közül, de az sem biztos, hogy bármelyiket is kellően kultiválják majd. 

Persze mindezt elmondhatták volna magyarul is, ha már miniblogon értekeznek, de így biztosítva van a kellő verbális titkosítás is. Csak minek. Mégis mi veszi rá az embereket arra, hogy felesleges idegen szavakkal tűzdeljék tele mondataikat?

Természetesen rejlik az idegen szavak használatában kellő huncutság is, humor is. De csak, ha megfelelő időben, megfelelő helyen, megfelelő társaságban és megfelelő mértékben fűszerezik a beszédet vele. Például, ha tökéletes tanácstalanságban hezitálok a tapétaboltban a szegélycsíkok között, akkor felhívhatom lakótársamat, hogy szakmai konzíliumot tartva meghozzam a végső döntést. (Persze, csak ha mindketten ismerjük a szavak jelentését és kontextusát, pardon, használati körét.) Így már kifigurázható. Mennykőcsapás terhe mellett megkockáztatom, hogy még szellemi frissességet is csempész a nyelvhasználatba – mint ahogy a paródia és általában a szellemesség is elmefrissen hat(hat).

Kevésbé frissítő, amikor egy kötelező szakesten, alkalmi vacsorán, hivatalos eseményen – tehát formális interakcióban - „komolyan” beszél(get)nek egymással a vendégek. Mintha egy árverésen lennénk, ahol szavakban mérik a tétemelést. Ki tudja túllicitálni a másikat? Az nyer, akit hallgatva előbb kiálltunk a világosságot hozó idegen szavak szótáráért. De ők legalább partnerek ebben a verbális sznobériában.

Nem úgy szegény beteg vagy szegény ügyfél, akit a Doktor úr (orvos, ügyvéd, ügyvezető igazgató, hisz ilyenkor még a bölcsészdoktor is Doktor úr!) döngöl földbe idegen nyelvleckéjével, míg az ügymenetet, vagy a diagnózist, vagy a lehetőségeket, pardon, az alternatívákat vázolja. Sőt a politikai szólamok, a gazdaság kitalált nyelve kifejezetten kirekesztő: megerősíti a szegény betegben, ügyfélben, háziasszonyban, hogy a recessziótól biztos valami halálhozó szörnyűség várható, a kriminalitás pedig soha nem mért méreteket ölt, és egyre inkább elharapózik az introvertált és komplexusos fiatalok körében a szuicid hajlam. „Mivel olyan okosan beszél (ti. én nem értem, amit beszél), biztos igaza van.” Ennyi érthetetlen zagyvaságtól csoda, hogy elmegy az egyszeri ember kedve attól, hogy belefolyjon a közéletbe?

Mert, amit nem értünk, attól szorongunk. Ha az orvos diagnózisa latinul zeng, biztosan előbb jut eszünkbe a végrendeletírás esedékessége, mint ha csak annyit mondana, hogy „Marika, nyugalom, csak megfázott és kicsit piros a torka”. És ugye ismert, hogy valami attól sokkal, de sokkal tudományosabbnak hat, hogyha legalább a fele, jó esetben a másfélszerese nem is magyarul van. Természetesen, ha a terminológiáról van szó (szakzsargon), sok esetben nincs is rá megfelelő, ekvivalens magyar szó. De ez a szakmai terület.

A hétköznapokban is ott van, ami nem is csoda, hiszen az információ szabad áramlása és nyílt elérése terjeszti a közös nyelvet is. Gyorsan hömpölygő ismerettengerben, amikor a tudomány is prostituálódik, kifizetődőbb egy olyan kódot használni, az érintkezés intenzitás és gyakorisága miatt, ami sokaknak kézenfekvőbb, hiszen ezek tulajdonképpen nemzetközi műveltségszavak. 

Ha valaki diplomás, és erre rájátszik, akkor műveltségét, hozzáértését akarja fitogtatni. Mondván, hogy egy Értelmiségi magasröptű gondolatai számára a magyar szókincs csak szűkös kalitka. Ám szellemi sziporkázás helyett így csak gondolatkoldulás lehet belőle. Vagy az is lehet, hogy önmaga sincs igazán (kristály)tisztában a tartalommal, ezért menti a menthetőt, és idegen szavakkal ködösít. Vagy, ha eleve nem akarja megmondani, amit meg kellene: mellébeszédnek is első osztályú. Abban az esetben is, ha a téma kényes, de abban az esetben is, ha engem hoz kínos helyzetbe. Tapintatból pl. az orvosoknál vagy a tabutémáknál (pl. a szexualitás tisztázatlan nyelvi regisztere) sokszor előfordul, hogy felesleges merev idegenkedéssel védekezünk.

Az idegen szavak helyesírásával kapcsolatban olvass tovább! 

V kontra W, avagy egy magyar modorosság

Néhány évvel ezelőtt internetes közösségi oldalakon ütötte fel a fejét, és még mindig gyakori jelenség, hogy az olyan felhasználók, akiknek vezeték- vagy keresztneve v betűvel kezdődik, inkább w-t biggyesztenek a nevük elé. Ezt a „jóféle” magyar szokást az újonnan sztárstátuszba röppenő

előadók is előszeretettel alkalmazzák.

Mi ennek a betűváltásnak az oka? Bár a v-t w-re cserélő egyének között még nem készült a miértet kutató felmérés, igen valószínű, hogy a w betű szokatlan szó eleji használatát az angol nyelv intenzív hatása ihleti. A jelenség továbbá a Wikik és Wiktorok azon feltételezésén alapul, hogy aki „angolosan” írja a nevét, az szebb és jobb, de mindenekelőtt trendibb, mint azok, akik maradnak a v használatánál.

A w betű (avagy duplavé) használata nem újdonság a magyar helyesírásban. A hagyomány elve alapján számos családnévben megmaradt a duplavés írásmód, így természetes, hogy Wesselényi és Weöres nevét úgy írjuk, ahogy, miközben a w betű helyén ugyanúgy [v] hangot ejtünk, mintha sima v-vel írnánk a szót.

Más azonban a helyzet, ha angol hatásra és ráadásul keresztnév elején jelenik meg az ominózus w. Az angol nyelv ugyanis más hangot jelöl ezzel a betűvel, mint Wesselényi nevének esetében. Erről árulkodnak a betű különböző elnevezései a két nyelvben: míg a magyar duplavéként emlegeti, addig az angol dupla u-nak (közelítő ejtéssel: dáböljú) nevezi. Ennek oka a következő: az angolban a w betű egy olyan hangot jelöl, amely inkább magánhangzó mint mássalhangzó. Ezt a hangot bilabiális (vagyis mindkét ajakkal képzett) zöngés réshangnak nevezzük, ami azt jelenti, hogy az ajkak kerekítésével a magyar u-hoz hasonló hangot ejtünk. E hang képzése közben fog, ajak és nyelv nem ér egymáshoz, ellentétben például a [v] hang képzésével, amikor a felső metszőfogak összeérnek az alsó ajakkal, ezzel akadályozva a tüdőből áramló levegő útját. Ennek megfelelően az angolban a woman és war szavakat sem „vomön” illetve „vór” módra ejtik, hanem a szó elején egy u-hoz hasonló hangot hallunk.

Mi ebből a tanulság? Csupán annyi, hogy a Wiki (szélsőséges esetben Wicky) valójában megközelítőleg „uiki”-nek, míg a Wiktor „uiktor”-nak ejtendő, ha már egyszer angol hatásra került a w betű a szó elejére. Nem véletlen, hogy az angolban nincs olyan Victoria vagy Victor, aki w-vel írná alá a nevét. Ez ugyanis egy magyar találmány – mégpedig azok közül való, amelyekre nincs okunk büszkének lenni.

Ha a hülyeség fájna...

Mikortól számít egy szó közkeletűnek? Például, ha (már) alkot szócsaládot. Hülyeség. Hülye vagy. Hülye liba. Lehülyéz. Hülyéskedik. Hülyít. Hülyül. Hülye. Színmű címben A hülyéje. Dalszövegben Amikor hülye vagy (Alvin és a mókusok). Közbeszédben és szépirodalomban. A bulvársajtóban és a magazinokban. Stílusértékét tekintve már inkább semleges identitással azonosítja magát. De karrierje nagyjából onnan indult, mint annak a bizonyos köz-kedvelt bébetűs (immár) töltelékszónak.

Ahogy tágul egy jelentésmező, úgy hígul a jelentés intenzitása. És úgy veszik egyre kevésbé komolyan. Hülye vagy édes fiam – mondja a tanár, mondja az anya, mondja a nővér. Ha létezik szómágia, akkor őszinte részvétem szegény édesfiam, mert nem is tudod mekkora átkot szórtak a fejedre.

Gyakori jelenség, hogy az átkozódások, szitkozódások orvosi kifejezésekben (betegségnevekben) gyökereznek. A varázsigékben is kígyót-békát köpnek egymásra: átkozás. Kívánnak hát egymásnak egy-két jó tehetségű fenét (eredetileg: farkas, de a rákbetegség is), francot (nemi betegség), rossebet (szifilisz), nyavalyát, görcsöt… nem sorolom. A káromkodások előtt - mivel alapvetően nyelvhez kötöttek - két lehetőség áll: vagy kihalnak, vagy eredeti és sértő, negatív jelentésük erejét veszti. Belegondolva nem is sejtené a mindennapi nyelvhasználatot fogyasztó, hogy mennyi "csúnya” szavunk épült be akár már abba a bizonyos hipotetikus nyelvi normába is. Mit ne mondjak, ha az irodalmi szövegekben modorosan vezetik le az indulatot verbális agresszió formájában (A rosseb egy meg! Fékomadta teremtette!) talán durvább átkot szórnak, mintha lehülyéznék az aktuális célszemélyt. Tehát manapság használunk számos olyan kifejezést, amelyek nem is számítanak káromkodásnak, ám régen durva konnotáció társult hozzájuk. Ha valaki ma ezeket használja, nem számít csúnyának, legfeljebb az idősebb generáció borzong kicsit, hogy ezeket talán mégsem kellene csak így...

 De hogy is van ezzel a "hülyeséggel”? Hiszen még saját magunkra is mondjuk, pl. ha a suliban vesszük észre, hogy otthon hagytuk a lakáskulcsot, vagy a süteményből kihagyjuk a tojást és a cukrot, vagy a sört nem hűtjük be, de a haverok már csöngetnek a lakásajtón. A hülye eredetileg egy gyógypedagógiai kifejezés, méghozzá az idiota latin orvosi kifejezés magyarra való átültetése: ’értelmileg súlyosan fogyatékos, taníthatatlan’ jelentésben. A hülye használata ma is ahhoz kapcsolódik, hogy valaki butaságot, ostobaságot, meggondolatlanságot csinált. Vagyis kevésbé használta a józan, ép eszét. Vagy például aki hülyül: az is majomkodik, bolondozik. Szintén a ’normálistól’ elhajló viselkedést produkál. Deviáns? Aligha.

Nade. Az olyan gyógypedagógiai szakirodalom, mint "A hülyeség és a hülyeintézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire” (Frim Jakab, 1884) rettentő komikusan hangzik. A címből fakadó mosolygás alatt, azért csak-csak asszociálnak néhányan valami konkrétumot a "hülye” helyébe. Hiszen ma már fűre, fára és egész biogazdaságra szórjuk a hülyeséget, mert egy bolond százat csinál és a hülyeség is ragad. De valahol ez a természet körforgási rendje, mert a történelem sem ismétli önmagát, csak rímel (Mark Twain). Éppúgy káromkodtak eleink a 15. században, mint ma a Blahán vagy a Nemzeti Színház színpadán. Bár még a szövegszerkesztők helyesírási programja is figyelmeztet, hogy "Durva, obszcén vagy bántó szó”.

Ja, és mielőtt valaki nyelvvédő harcoskodással állítaná, hogy a káromkodás rontja a nyelvet, vigyázzon, mert csapdába eshet. A nyelv nem tud romlani, korcsosulni, maximum a nyelvhasználó erkölcsi tartása, de ez meg már nem a Nyelvelők témája.