„Itt van az ősz, itt van újra…”, vagyis újra elérkezett a betakarítás
ideje. Rokonok, szomszédok, ismerősök és ismeretlenek az utca végéből egyaránt
összegyűlnek, kupicával öblögetnek és puttonnyal, kosárral nekivágnak a
birtoknak, hogy leszüreteljék egész éves türelmük gyümölcsét. Vagy fogja magát
a háziasszony, beül az autóba, kiszáll a hiperszuper marketnél és egy százassal
elindított bevásárlókocsiba gyűjti a szőlőt, szilvát, körtét, almát, sütőtököt,
hogy otthon csomagolásától megfosztva a család elé tegye.
Akár így, akár úgy élvezi ki a ma embere az őszi bőségszaru kínálta lehetőségeket, igazi sokszínűséggel találkozik. De nemcsak a fák ágain és a piacok standjain várja mindez, hanem nyelvünkben is a bőségszaruhoz megtévesztésig hasonlatos zöldség-gyümölcs szókincstár várja. Persze, hisz hogyan másképp is kérnénk a piacon ’padlizsánt’ vagy ’céklát’, ha nem úgy, hogy „Kérek egy szép nagy padlizsánt és céklát!” – ha már van egy egyszerű, egyezményes szóalakunk arra a lila, csepp alakú göbre, amiből remek padlizsánkrémet lehet keverni. De mi a helyzet, ha a merész vásárló egy szép érett törökparadicsomot kér a zöldségesnél. Merthogy abból is lehet padlizsánkrémet készíteni. Ugyebár.
A magyar élelmiszertörvény fogyasztók tájékoztatási védelmével kapcsolatos elvárásainak nyelvünk éppenséggel kérés nélkül is megfelel. Többek között azt mondja ki ugyanis, hogy a csomagoláson fel kell tüntetni – magyar nyelven – a termék megnevezésén túl az eredetet, az élelmiszer előállítóját és forgalmazóját, az előállításhoz felhasznált nyers- és adalékanyagokat csökkenő mennyiségi sorrendben, a nettó mennyiségét, az energiatartalmát, a minőségmegőrzésével, illetve a tárolásával kapcsolatos tudnivalókat. Persze ennyi adat nem férne bele egy, a nyelvet felhasználói szinten kezelő ember szavába, de éppenséggel az eredetet, legyen az földrajzi vagy más növényhez való hasonlatosságból fakadó, jelezheti.
A növénynévadás párhuzamoson zajlik, hiszen létezik egy
tudományos és egy népnyelvi közmegegyezés arról, miképp is nevezzenek
zöldségeket és gyümölcsöket. A növénynévadás – éljünk csak a bevett frázissal!
– már az ókori görögöknél és latinnál tudományos gyakorlat volt, mely a
középkori kolostori kultúrát is megjárva biztosította az egyezményességet, még
akkor is, ha olykor sok szóból álló kilométeres frázisok tudtak csak leírni
bizonyos növényeket. A ma szokásos kettős nevezéktant a 18. században élt svéd
botanikus, Linné honosította meg, melynek alapja, hogy egy-egy növényt két
latin szóval jelölnek, az első a nemzetségre, a második a fajra vonatkozik.
Magyarországon a reformkori szócsinálási hév nem hagyta érintetlenül ezt a
területet sem, bár ezen belső, mesterségesen keletkező szavak tiszavirág
életűeknek bizonyultak sok esetben (pl. citrancs - grépfrút).
A nyelven kívüli valóságban megjelenő dolgok és jelenségek a
nyelvben hagyják lenyomatukat. Kicsit konkrétabban: például, ha egy
profitorientált kínai kereskedő behozza hozzánk a – mi már tudjuk, hogy kivi-nek
hívják – ’kivi’-t, akkor annak nevet kell adni. Ha a kínai kereskedő nevezi
valahogy barna, szőrős portékáját, akkor a magyar kereskedő vagy megpróbálja
átvenni a hangalakot és elterjeszti, vagy inkább elnevezi saját kútfőből (és
élményei alapján) például kínaiegres-nek. De tegyünk még egy gyors
Európán kívüli kirándulást is gyümölcstájon: megismerhetjük az indusdiót
(kesu, amelyet elefánttetűnek is neveztek), a törökszilvát, kínaibirset,
egyiptomiszilvát (datolya), a zsidócseresznyét (szamóca), az amerikaidiót
(földimogyoró), a szíriaimogyorót (pisztácia), a kínai ikerszilvát
(licsi) és még sorolhatnánk.
Vagyis, ha a nép nyelvérzéke idegenkedik az új dologtól és
annak idegen hangzású nevétől (l. kiwi, lichi), akkor gyakran talál rá saját
nyelvéből egy elnevezést, amely legtöbbször motivált. Lehet ennek alapja a származási
hely, az alak, az íze vagy éppen más növényhez való hasonlatossága (vagyis
mindig valami olyasmi, amivel mint ismerttel megragadhatja az addig
ismeretlent).
Ily módon még mind a mai napig bevásárló listánkra kerülhet
például a görögdinnye, a mandarin*, a kínai kel, az
olaszbab, a japánnaspolya vagy a szerecsendió. Törökparadicsom-ként
(’padlizsán’) és törökbors-ként (’paprika’) ma már nem találjuk sehol
ezeket a növényeket, de furcsán néznének ránk akkor is, ha ’banán’-t paradicsomalma-ként
kérnénk, főleg, mivel akár ’citrom’-ot is kérhettünk volna ugyanezzel a szóval!
Mentségünkre legyen mondva, hogy a bevásárló-szókincsgyűjteményükben ott áll,
hogy ’banán’-t akár paradicsomfüge-ként is kérhetünk, ha nagyon
megkívánjuk. A ’céklá’-t vörös répa-ként a ’karalábé’-t pedig kelrépa-ként
is feljegyezhetjük a hagyományos sárga- és fehérrépa mellé. Almakirály-ként emlegetni az ’ananász’-t rajtunk kívül még Németországban
(Königsapfel) is dívott, ahogy tőlük vettük az ötletet arra is, hogy például az
’avokádó’-t aligátorkörté-nek nevezzük.
Azért vigyázzunk, mert nem minden zöldség-gyümölcs kereskedő
nyelvész, aki jártas a régi népnyelvi növényhatározásban. Igen kínos lenne, ha
a sarki zöldségesben kókuszdió helyett egy megtermett macskamajmot
kérve nem épp a beszerzési hely miatt küldenének melegebb éghajlatra bennünket.
* Az elnevezés részben dél-kínai származási helyére
utalhat, részben a névátvitel idézi a kínai főhivatalnokok (mandarinok)
öltözékének színét. (In: Vörös Éva 1996. Egzotikus gyümölcsök magyar neveinek
történeti-etimológiai szótára. Debrecen.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése