Bábeli zűrzavar az állatvilágban

Bábel. Nyelv. Zűrzavar. Az emberi nyelvek sokfélesége senkinek nem új keletű információ. Ez van, kész, milyen jó, lehet nyelvekkel, kultúrákkal, nyelvekben leképeződő gondolkodásmódokkal találkozni. De hogy az állatok se értsék meg egymást… Álljunk meg egy szóra!

„Bábel tornya. Az immár négy évezrede tartó beruházás végösszegének határa a csillagos ég. A nemzetközi beruházást elindító konzorciumot felülvizsgáló bizottság nyelvi alosztályának néhány ellenőre ellátogatott a minap egy brigádértekezletre, hogy hatékonyságkövetési vizsgálatot tartson a különböző állatokból álló brigádok munkájáról.

A tapasztalatok megdöbbentőek. Ugyan a magyar, angol, német, spanyol kígyó jól, csupán némi tájnyelvi felhanggal sziszegi egymás nyelvét (ssss, esetleg sz-sz), ám ugyanez már nem mondható el a békák csoportjáról. Hiába brekegi el a magyar béka német és japán kollégájának a következő munkafolyamatot, azok csak egymást túlharsogva kuruttyolják a magukét, quaak-quaak és kero-kero! A helyzetet nyelvileg bonyolítja, hogy az angol és a német kacsák (quack quack) megtévesztően jól imitálják a békahadak muzsikáját. Bezzeg nem értenek szót a magyar hápogással vagy a francia dialektussal (coin coin). A sarokban kutyaugatás, csaholás, nyüszítés zaja támad. 

Az angol ebek (mérettől függően) egyre harsogják, bow wow vagy woof woof, a németek wau wau, a görögök és oroszok pedig gav-gav felkiáltással akarják érvényre juttatni akaratukat. Hirtelen felbukkan egy csapat kiscsibe. Az olasz különítmény szakadatlan pio pio-ja mellett szinte egybeolvad a magyar és az angol csivitelés (csip-csip, cheep/peep). A másik teremből feltörő magyar röfögés ad új irányt a figyelemnek, de rögtön ezt követően felvisít az angol (oink), a francia (groin groin), a német (grunz), az orosz (hrgu-hrgu) és a japán (boo boo) konda hangja is! Hirtelen a kakasülőn egy háromszólamos kukuriku (magyar), kikeriki (német) és cock-a-doodle-doo (angol) vezényszó harsan, amely munkára szólítja a népes, nyelvzavaros állatseregletet…”

Természetesen a fenti fikció emberek lejegyzéséből ismert. Az állatok hangképző szervei anatómiai okoknál fogva adottak. Sőt általában az emberek hallóberendezése, füle, agyi hallóközpontja sem tér el egymástól. Ami különbözik, és ami miatt az első ránézésre nyelvi univerzáléknak is tekinthető hangutánzó szavakat mégis nyelvfüggővé teszi, az az, hogy minden nyelv adott hangkészlettel dolgozik. Míg a csecsemők a gőgicsélés során bármilyen hangot képesek produkálni, addig később, a folyamatos hangélmény és nyelvfüggő beszédkörnyezet hatására szűkítik adott nyelvre érvényes hangkészletüket (artikulációs bázisukat). A hallás így is kapcsolatban áll a beszéddel (akusztikus visszacsatolás révén). Adott nyelvek beszélői adott hangállományból gazdálkodnak, így másképp azonosítják, másképp tudják lejegyezni, hogyan vakkant egy kutya, hogyan gágog egy liba, hogyan bőg egy szarvas vagy hogyan nyerít egy ló más-más nyelven.

„A nemzetközi beruházást elindító konzorciumot felülvizsgáló bizottság nyelvi alosztályának jelentése leszögezte, hogy Bábel tornyának megépítése mind az emberek, mind az állatok körében nyelvi korlátokba ütközik."

És álljék itt befejezésül egy episztemiológiai kérdés popzenésített köntösben... (Megtekintése csak saját felelősségre ajánlott és súlyosan károsítja a jóízlés határait.)

Egy fogas kérdés: nyelv vagy nyelvjárás?

Miféle kérdés ez? Hiszen nekünk magyaroknak kézenfekvőnek tűnik, hogy mikor beszélünk nyelvről és mikor nyelvjárásról. Az országban utazva tapasztalhatjuk, hogy Pécsen kicsit másképp beszélnek az emberek, mint Nyíregyházán, Sopronban vagy Szegeden, ám a valódi különbségeket általában csak akkor érzékeljük, ha faluhelyen járunk. Az ország különböző területein (és a határon túl) beszélt területi nyelvváltozatokat nyelvjárásoknak (idegen szóval dialektusoknak) nevezzük. Mivel a magyar nyelvjárások beszélői kisebb-nagyobb nehézségek árán, de kölcsönösen megértik egymást, bármilyen messze is lakjanak egymástól, ezért bennünk nem feltétlenül merül fel, hogy a világ más részein a nyelvjárások és nyelvek közötti különbség megállapítása komoly dilemma is lehet.

A Földön több ezer emberi nyelv él. Nem is tudjuk pontosan, hogy hány nyelv van. Ennek oka nem elsősorban az, hogy még ma is élhetnek az esőerdők mélyén olyan eldugott törzsek, amelyek egy eddig ismeretlen nyelvet beszélnek. A Földön létező nyelvek számának megállapítása azért nehéz, mert nincsenek kidolgozott kritériumai annak, hogy mikor beszélhetünk nyelvről illetve nyelvjárásról.

Legkézenfekvőbbnek persze a következő szempont tűnik: ha két ember úgy-ahogy megérti egymást az anyanyelvén, akkor ugyanannak a nyelvnek két nyelvjárását beszélik, míg ha nem értik meg egymást, akkor két nyelvet beszélnek. Ezt nevezik a nyelvészek kommunikációs megközelítésnek. Igen ám, csakhogy van itt egy kis probléma: a nagyvilág többszörösen is rácáfolni látszik erre a kritériumra.

Vegyük például a kínai nyelvet. Kína hatalmas ország, ezért nem meglepő számunkra, hogy a kínai nyelv jó pár nyelvjárásra oszlik, de feltételezzük, hogy a nyelvjárási beszélők úgy-ahogy megértik egymást, hiszen elvileg egy nyelvet beszélnek. Csakhogy nem ez a helyzet. Valójában hat olyan nyelvjárás van Kínában, amelyet a más (kínai) nyelvjárást beszélők nem értenek meg, s amelyet 15 millió ember beszél. De példaként említhetjük Olaszországot is, ahol a firenzei és a szicíliai olaszok nem értik meg egymást (legalábbis a szakirodalom szerint), mégis az olasz nyelv két nyelvjárásáról beszélünk.

Ugyanakkor külön szerb és horvát nyelvekről beszélünk, miközben a szerbek és a horvátok gond nélkül megértik egymást, csak épp politikai okokból (Jugoszlávia szétválása óta) külön nyelvek beszélőinek tekintik magukat. Ugyancsak érdekes, hogy ha csak a kölcsönös érthetőség alapján különítenénk el a nyelveket, akkor dán, norvég és svéd nyelvek helyett egy skandináv nyelvről kellene/lehetne beszélni, ahol a dán, a norvég és a svéd egy-egy nyelvjárás lenne.

Ki vagy mi tudna rendet tenni ebben a kavarodásban? Ha az oly kézenfekvőnek tűnő kommunikációs megközelítés csődöt mond, akkor mégis mi alapján tegyünk különbséget nyelv és nyelvjárás között? A válasz egyszerű. Ilyenkor nem elsősorban nyelvészeti tényezők döntenek, hanem az, hogy a nyelv használói hogyan vélekednek arról, hogy milyen nyelvet is beszélnek. Ha egy nyelvjárás beszélői úgy vélik, hogy ők egy önálló nyelvet beszélnek, és a nyelv mögött társadalmi-politikai erő (pl. egy állam) is áll, akkor a nyelvésznek kutya kötelessége fejet hajtani a nép (illetve a vezetők) akarata előtt. A nyelvész leírhatja a nyelvek/nyelvjárások adott időben tapasztalható állapotát, sajátosságait, regisztrálja és leírja a különbségeket, akár véleményt is nyilváníthat, de az utolsó szó sosem az övé. Nem véletlenül terjedt el a következő mondás: „Nyelvnek azokat a nyelvjárásokat nevezzük, amelyek mögött egy-egy hadsereg áll.”

Kiss Jenő (szerk.) 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris, 31.

Kenesei István (szerk.) 2004. A nyelv és a nyelvek. Budapest, Akadémiai Kiadó, 116-117.

Néhány szó a szóságról

Egy ép fejlődésű átlagos 2,5 éves becsült szókincse 500 szó. A háromévesé már 1000. Ennek a dupláját írja elő a Közös Európai Referenciakeret a B1-es nyelvismeretszintre. Arany János a Toldi írásához 3059 szót használt fel. Egy átlagember mentális lexikonjának aktív szókincsállománya 3000-5000 szó körül mozog. A Magyar értelmező kéziszótár 75 000 szócikket tartalmaz. A magyar nyelv nagyszótárát 18 kötetesre és 110 000 szócikkesre tervezték[1].

A számok és a statisztikák mindig jól mutatnak, mert tükrözni látszanak egy objektív valóságot. Ettől lesz valami „tudományos”. Mi sem tűnik csábítóbbnak egy unalmas forró nyári délutánon, mint levenni egy szép- vagy szakirodalmat a polcról és elkezdeni lapról-lapra, sorról-sorra számolni, hány szót is tartalmaz. Ennél egy fokkal bonyolultabbnak látszik, hogy vajon mekkora egy átlagos felnőtt szókincse. Ugyanis a kérdésre válaszolni nem lehet, a fenti felsorolásba pedig játszva beleköthet bárki. Hogy miért? Mert nincs megfelelően kidolgozott módszer arra, hogy egy nyelvhasználó szavait megszámoljuk. Ez az egyik. A másik, hogy valójában nem tudjuk megmondani, mit is számolunk tulajdonképpen. Azaz mi az, hogy ’szó’. Ha egy felnőtt férfi elszámol egymillióig, akkor mondható, hogy ő tud minimum egymillió szót?

Általában nekünk, nyelvhasználóknak van egy kimondatlanul működő megérzés-szabályunk arra, hogy valamiről megítéljük, szó-e vagy sem. Az ügyész, furmányos, züllött, huncut, kék, most, nélkül, te esetében röhögve legyintünk, persze, ezek szavak. A -bb, -e, -ás/-és, -szerű esetében szintén egyértelmű a legyintés, ezek nem szavak.

Viszont tegyük hozzá, hogy ha már másik nyelvtípusban gondolkodunk, máris elbizonytalanodhat a naiv tudós kézlegyintése, ha egymás mellett látja a zavartabb és a more confused szavakat. Nocsak, az egyik egységben van szóköz, tehát ha szó-köz, akkor az már két szó? A nyelvtani funkció kifejezése nyelvtípustól függően pl. lehet külön egység vagy az alaptagjához járuló „ragadvány”. Vagy ne is lépjünk ki a magyarból, máris itt vannak az igekötős igék, melyekről a helyesírási szabályzat azt mondja, hogy „sajátosan viselkedő összetett szavak. Ha az igekötő közvetlenül saját igéje előtt áll, egybeírjuk vele (…), ha az igekötő követi az igét, különírjuk tőle.” (AkH.¹² 131.) Gyakran kinézek az ablakon. Miért nézel ki az ablakon? Ki-kinézek, mert, hát, csak. Tessék, kérem, lehet számolgatni, hogy hány szót olvashatunk a kinéz, a nézel ki és a ki-kinéz formájában. Néha van szóköz, néha nincs. Tehát helyesírási alapon már csak ezért sem lehet szódefiníciót adni.

Akkor jelentés alapján? A ló egy szó, a darázs egy másik szó, a lódarázs egy harmadik szó. Vagy két szó egyben? Mikor születik két szóból egy harmadik? Szótárkészítésnél elv, hogy azokat a szavakat, melyek összeállíthatók a szótár elemeiből, nem veszik fel külön szócikként a listába. Például az üvegszerű-t bárki létre tudja hozni, ha megtalálja az üveg és a –szerű tagokat. Ellenben a népszerű-t vagy az egyszerű-t fel kell venni a szótárkészítőknek, noha a nép, az egy és a –szerű ugyanúgy megtalálhatóak. Ahol jelentésváltozással jár a szóösszetétel, ott új lexéma, új szó születik. Az összetett szót is szónak nevezzük, de mégsem olyan alapminimum, amit öntudatlanul is elvárunk tőle. Továbbá a jelentés azért sem vezet messzire, mert mi a helyzet a foglaljon helyet, a jó napot, a viszontlátásra vagy a leitta magát a sárga földig kifejezésekkel? Ezekhez ugyanúgy egyetlen jelentés kapcsolódik.

De hogy ne csak még nagyobb kuszaságot okozzak, íme néhány trükk, mellyel a nyelvészek meghatározzák, mit is tekintenek önálló szónak.

1. A kiejtés, a hangsúly. Mivel a magyarban élhangsúly van, ezért ha a szóban egy hangsúlyt „találni”, akkor egy szó, ha többet, akkor több és külön írandó (pl. FÖLdön FUtó és a FÖLdönfutó). Csakhogy a legtöbb beszélőnek kapásból osztályt kellene ismételnie a Szavak közti szünettartás c. tantárgyból. Mert nem tart. Tehát ez a „trükk” önmagában nem elég.

2. Állhat-e önmagában. Hova mész? El. Nem aludtál? De. Ki van soron? Te. Oké, ezek állhatnak önmagukban, akkor önálló szavak, ún. minimális szabad formák, független szavak. És a névelő? És a névutók? Ezek szavak vagy sem?

3. Kombinálhatóság. Ez részben összefügg az önállósággal. Például a névelő, noha nem állhat önmagában, mégis egyfajta önállósággal bír, ugyanis szabad formákat választ el egymástól, vagyis szabadon variálható, hogy mi elé kerül. Pl. a most kifutott leves, a sárga váz, a virág. Ilyenek még pl. között, után, csak, is, pedig, hogy, bár, noha, sem, -e stb. Ezek a függő szavak. A toldalékok ezzel szemben kizárólag bizonyos szófaji kategóriákhoz járulhatnak pl. nagyból, házból, pirosabb, látlak, de *futabb, *háznék.

4. A szó alatti szintek meghatározására (félszók, toldalékok) be lehet vetni az ún. mellérendelési próbát. Ha azonos elő- vagy utótagú összetett szavakat teszünk egymás mellé, akkor elég egy elő- vagy utótagot megtartani. Ha ez lehetséges, akkor félszókról, ha nem, toldalékokról beszélünk. Például elnök- és igazgatóválasztások, város- és falubeli, al- vagy főorvos, de *város- és falusi, *elnök- és igazgatót, *kék- és narancssárgább.

És ha még meg is határozzuk, hogy mit tekintünk szavaknak, akkor is komolyan törheti a fejét a terepkutató, amikor éppen a felnőtt férfi spontán beszédében elhangzott szavakat számlálja. Külön szónak számítanak-e, ha azt mondja: vezetek, vezetsz, vezettél, vezető, vezetett, vezetni, vezetés.

Vigyázat, a „szóság” könnyen az orrunknál fogva vezethet. 

Felhasználva: Kiefer Ferenc szerk. 2006. Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó. Budapest.

---

[1] Wikipedia: Szókincsméretek összehasonlító listája

Szörnyen izgalmas és baromi érdekes nyelv

Egy dolog, ami szörnyen izgalmas és baromi érdekes VAGY Fokozás: nagyon, szörnyen, rettenetesen VAGY Mitől szörnyű, ami szörnyen érdekes? „A papával egész oximoron háborúkat vívtunk. Halálosan vicces. Ordító csend. Eredeti másolat. Igazi hamisítvány. Szándékos baleset. Szinte pontosan…” (Rém hangosan és irtó közel c. film) „Segítség, nem értem! Iszonyúan örülök. Borzasztóan tetszik. Borzalmasan szerelmes vagyok. Kegyetlenül érdekes. Rém boldog. Állati jó. Baromira kíváncsi. Ennek nincs semmi értelme. Kész szemantikai anomália. Hogy lehet valami úgy pozitív, hogy közben negatív? Hogyan lehet az öröm iszonyatos vagy éppen borzalmas?” – eshet kétségbe a makacs tudatosságú nyelvhasználó egy fiktív nyelvtanórán. A jó, a rossz alapvetően racionális értékelést adnak. Ellenben a remek, a nagyszerű, a fantasztikus, a szédületes, az iszonyú, a pocsék, a szörnyű stb. már inkább a szubjektív-emocionális értékelés nyelvi eszközei. Ha fokozni szeretnénk valami nagyszerűt, akkor megtehetjük mindenféle szózsonglőrködés nélkül így is: igazán nagyszerű, nagyon jó. Mindenki megnyugodhat, értettük, hogy jobb, mint jó, nagyszerűbb, mint nagyszerű, ámen. Persze, ha éppen a Sikoly négyszázharmadik részét nézzük, és tudjuk, hogy az a szegény szőke nő, most nem kicsit, cserébe nagyon meg fog halni, akkor akár sznoboskodhatunk is: halálnak halálával hal. Nézzük a nyelvi érték egyenletét: pozitív + pozitív = pozitív, illetve negatív + negatív + negatív = negatív. Ám ha egy napig magánnyomozóként figyeljük saját magunkat a hétköznapi nyelvhasználat során, arra a megdöbbentő tapasztalatra fogunk jutni, hogy amikor nyomatékosítani szeretnénk valamit, hogy „hűűű, ez aztán valami nagyon nagyon”, akkor túlsúlyba kerülnek a borzasztóan, szörnyen, fenemód alakvetően negatív jelentéstartalommal bíró konkrét szavaink. Negatív + pozitív = pozitív. Erre van magyarázat? Megkérdőjelezhetetlen igazságszolgáltatás ebben a kérdésben nincs, noha pszichológusok számos vizsgálatot végeztek azzal kapcsolatban, hogy a nyelvi tudatra inkább a pozitív vagy inkább a negatív eltolódás a jellemzőbb-e (l. Osgood 1969, 1980, Jing-Schmidt 2007). Jing-Schmidt az ún. negatív eltolódás elméletével magyarázza ezt a jelenséget. Azt mondja, hogy jellemzően nagyobb figyelmet kap a kellemetlen, mint a kellemes információ, sőt a negatív eseményeknek nagyobb érzelmi hatásuk van a viselkedésünkre, mint a pozitívaknak. A magyarázat evolúciós gyökerű. Az egyén a felé áradó fenyegetettség hatására védekező mechanizmust kapcsol be. A fenyegetettségre valamilyen érzelemmel reagálunk, mélyről fakad (életösztön, halálösztön?), ezért nagyobb hatást is vált ki. (Kirobbanó siker.) A fenyegetettség fogalmai a megfigyelések alapján nagyobb kognitív figyelmet keltenek, mint a „csak” kellemesek. És ez megjelenik a kifejezésekben is. Ha csak annyit mondunk, hogy kiválóan nagyszerű valami, akkor nem követelünk magunktól különösebb mentális erőfeszítést. Kiváltott hatás? Kicsit több, mint nulla. De ha ellentétes előjelű szóval állítunk kontrasztba valamit, akkor - mint az elektromos kisülés -, villámként cikázik a kimondani szánt gondolat. Igen, pontosan ott a feszültség a nyelvi szerkezeten belül. Az észveszejtően csinos, eszméletlen okos, haláli izgalmas, na és persze a szleng végtelen arzenálja (pl. kurva jó, kibaszott érdekes) által kifejezett értékelésekben az előjelek felcserélődnek, amikor a leíró tartalom kiürül a konkrét szóból. (Hiszen mi érdekes van egy baromban?) A negatív töltet fokozott intenzitását visszük át a szószerkezetre konkrét fogalmi tartalom nélkül. Egy tartalmas szóból kipréseljük az intenzitást, ennyi kell, a törköly pedig ott marad emlékül. Felhasználva: Székely Gábor 2007. Egy sajátos nyelvi jelenség, a fokozás. Budapest. Tinta Könyvkiadó. Péter Mihály 1991. A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai. Budapest. Tankönyvkiadó.

Hamis a barát?

Előfordult már velünk, hogy egy külföldinek próbáltunk elmagyarázni valamit és nem értette, pedig elvileg mindent jól mondtunk? Előfordult, hogy egy angolt a legközelebbi gimnázium épületéhez irányítottunk, és ő értetlenül csóválta a fejét, mert valójában konditermet keresett? Akár történt már velünk ilyesmi, akár nem, az idegen nyelven való megértési nehézségeket sok esetben a „hamis barátok” okozzák. A hamis barátok (angolul false friends, franciául faux-amis) olyan szópárok, melyek különböző nyelvekből származnak, és bár alakjuk nagyon hasonló, teljesen mást jelentenek. A hasonló alak és hangzás miatt a nyelvtanulók gyakran esnek abba a hibába, hogy nem megfelelő szituációban és jelentésben használnak egy magyar szót idegen nyelvű mondatban. Hamis barátok szinte bármely két nyelv között léteznek, és igencsak megnehezíthetik a nyelvtanulást. Mivel kishazánkban ma az angol nyelvet tanulják a legtöbben, ezért lássunk néhány példát az angol-magyar hamis barátokra! Becsapós szavak például a college és a gymnasium, melyek a magyar fül (és agy) számára ugyanahhoz a témakörhöz, az iskolarendszerhez kapcsolódnának, de az asszociáció sajnos téves. Bár az angol college valóban az oktatás témakörébe tartozik, jelentése nem azonos a magyar kollégiuméval. A college valójában mind az amerikai, mind a brit angolban valamilyen (bár nem ugyanolyan típusú) felsőoktatási intézményt jelöl. A magyar értelemben vett kollégium szót az angol youth hostel kifejezésre tudjuk lefordítani. Ugyanakkor az angol gymnasium (rövidebb formájában gym) szónak köze sincs az oktatáshoz, mivel edzőtermet jelent. A magyar gimnáziumra a britek a secondary grammar school kifejezést használják, míg az amerikai angolban high schoolnak nevezik. Hasonló bizonytalanság figyelhető meg néhány mindennapos használati tárgy és anyagnév körül. Az angol camera-t előszeretettel fordítjuk (videó)kamerának, holott valójában fényképezőgépet jelent, a table pedig nem 'tábla', hanem 'asztal', de ha mégis (osztálytermi) tábláról szeretnénk beszélni, akkor célravezetőbb a blackboard szó használata. Nyelvórákon gyakran nagy derültséget okoz az angol cotton szó említése, melyről a fiatalok azt gondolják, hogy óvszert jelent, valójában azonban a cotton jelentése 'pamut, gyapot', az óvszert pedig condomnak hívják az angol anyanyelvűek. A sort természetesen hosszan folytathatnánk, a már létező hamisbarát-gyűjtemények pedig folyamatosan bővülnek. Sőt, az is előfordulhat, hogy mi magunk akadunk újabb becsapós szópárokra. Mindenesetre, ha komolyan vesszük a nyelvtanulást, nem árt, ha utánanézünk a magyar és a tanulandó nyelv között eddig talált hamis barátoknak.

Nyelv testközelben

Figyelem! A most következő passzusok a nyugalom megzavarása alkalmas, brutális nyelvi képeket tartalmazhatnak. Olvasásuk 16 év felett, és csak saját felelősségre javasolt.

Leesett az álla. De nem koppant.

Lyukat beszél a hasába. És még csak nem is vérzik.

Fúrja az oldalát a kíváncsiság. Érzéstelenítő sehol.

Töri a fejét. Már-már szilánkosra.

Ne! Kérjük, a fenti kifejezéseket NE említsék 4 éves, a rajzművészetben felettébb sziporkázó és szenvedéllyel alkotó gyermekük előtt. Pszichés fejlődésében javíthatatlan károkat okoznának. Köszönjük.

Kisgyerekek és idegennyelv-tanulók számára a fenti kifejezések önmagukban nem értelmezhetőek. Pontosabban értelmezhetőek, csak éppen előbb gondolhatnak a Gyilkos elmék (Criminal Minds) soron következő epizódja szexuális-szadista gyilkosának szövegkönyvére, mint a mindennapos nyelvhasználat bevett szófordulataira. A fenti szerkezetek állandósult szókapcsolatok, idiómák, amelyek a definíció szerint elemekből állnak, azonban az elemek külön-külön mást jelentenek, mint egységként.

A kognitív tudomány egyre szélesebb körben terjed. Új tudományterület emelkedett ki e gondolkodási keretéből: a kognitív nyelvészet. Ezen belül pedig egyre inkább érdeklődésre számot tartó területté vált: a metaforakutatás. A kognitív metaforák a nyelvhasználat szerves részét képezik ellentétben azzal a felfogással, amelyet még általános iskolában tanultunk: a metafora nem más, mint azonosításon alapuló költői eszköz. A korábban holt metaforáknak nevezett egységekről azonban a kongitív metaforaelmélet bizonyította: legfeljebb zombik, de sokkal inkább élők, amelyekbe nem csak hálni jár a lélek.

A nyelvhasználatot színesítő, gondolkodási folyamatokat közvetítő nyelvi struktúrák ezek. A mindennapi nyelvhasználat jellemzője a kreativitás és a „közhelyszerűség”. A frazémák, idiómák és kognitív metaforák a nyelv ezen két igényét elégítik ki. A kép segítségével ugyanis energiatakarékosan jutunk jóval több információhoz.

Mit mondana egy idegennyelv-tanuló, ha a nyelvvizsgán egy szóval kellene meghatároznia a következőket? 

csorog a nyála, 

kilyukad a gyomra, 

veri a nyálát, 

szedi a lábát, 

 hegyezi a fülét, 

issza a szavait, 

eszem a szívedet, 

szemére hány, 

fáj a foga valamire, 

kifolyik a szeme 

Alantas szavak gyűjteménye, zsigerig hatolnak, semmi kétség. Egy Tarantino-film kulcsszavai is lehetnének.

A frazémák idegennyelv-tanítási módszertanához jelentős mértékben járul hozzá a kognitív metaforakutatás. Megértésükhöz egy kis absztrakciós készség kell, mivel a jelentés nem kézzelfogható. Ismeretlent akarunk megragadni valami konkréttal. Valami kézzelfoghatóval. Valami – szó szerint - testközelben tapasztalhatóval.

Ha valaki kicsit is jártas (mindentudó anyukák és pszichológusok előnyben) a gyermek kognitív fejlődésének szakaszaiban, akkor ismeri a piaget-i szakaszelméletet. Ennek első fázisa a szenzomotoros szakasz. Ilyenkor a gyermek mindent a szájába vesz, kúszik, mászik, megfog, mozgat, széttrancsíroz, teljes testtel igyekszik megismerni és belakni azt a hatalmas ismeretlen világot, ami egyik pillanatról a másikra itt áll előtte és szemtelenül kelleti magát.

A gyerek fogalmi gondolkodásának előfeltétele, hogy konkrét, testi-érzékszervi tapasztalatai legyenek a nyelven kívüli valóságról. Ahogy ezek a tapasztalatok szépen megtöltik az addig üresen tátongó fogalmi tégelyt, úgy öltöznek ezek a tapasztalatok és gondolatok (egyre absztraktabb, általános fogalmak) nyelvi burokba.

Nem véletlen tehát, hogy a nyelv számos olyan tapasztalatot tükröz, amely ahhoz kötődik, ahogy testbe született lényként a fizikai világban éljük le életünket. És micsoda túlélő az ember! Élete során hányszor szakadt már meg a szíve szerelmi bánatában vagy hányszor állt keresztbe a szeme egy fárasztó nap után! 

Kemény fából faragtak bennünket.

Irodalom:

Kövecses Zoltán 2005. A metafora. Typotex Kiadó.

Balázs Géza 2006. A magyar frazémák szövegtipológiája In: 101 írás Pusztai Ferenc

tiszteletére. szerk.: Mártonfi Attila, Papp Kornélia és Slíz Mariann. Argumentum, Budapest.
Mérei Ferenc -- V. Binét Ágnes 2006. Gyermeklélektan. Medicina Könyvkiadó Zrt. Budapest.

Életünk része: a metafora

A metafora szó elhangzásakor hajlamosak vagyunk egyből a középiskolai irodalomórákra és az ott elemzett magasröptű irodalmi művekre gondolni. Nem véletlenül. Az iskolában ugyanis jól a fejünkbe verték, hogy a metafora olyan szókép, mely „két fogalom, jel, jelentés azonosítása valamilyen közös jegy (pl. hasonlóság) vagy érintkezés” alapján. Ennek egyik első iskolapéldája volt a „piros levéltől vérző venyigék” szókapcsolat Kosztolányi Októberi táj című verséből. De amilyen szépen bebifláztuk, érettségi után olyan gyorsan ki is radíroztuk az agyunkból ezt a tudást, hogy aztán hasznosabb dolgokra fordítsuk szellemi energiáinkat. A metafora ugyanis – gondolják ma is sokan – csupán az irodalmi nyelv sajátja. Az utóbbi évtizedek nyelvészeti kutatásai azonban rávilágítottak arra, hogy a metafora nem pusztán nyelvi díszítőelem és nem csupán a szeszélyes költőelmék szüleménye, hanem annál sokkal elemibb dolog. Kövecses Zoltán A metafora című könyvében számos példán keresztül szembesíti az olvasót azzal, hogy mindennapi kifejezéseink jelentős része metaforákon alapul. Vegyünk néhány példát! Ott vagyok, ahová el akartam jutni az életben. Válaszút előtt állok. Sok mindenen ment keresztül az életben. Reméljük, hogy gyermekeinknek hosszú életpályájuk lesz. A példák alapján látható, hogy az élettel kapcsolatos kifejezések az utazás fogalmával kapcsolódnak össze a magyar nyelvben. Ennek oka Kövecses szerint a következő: „az élet mint absztrakt fogalom megértését egy konkrétabb fogalom, az utazás fogalmának felhasználása segíti elő”. Sőt, az életről csak úgy tudunk fogalmat alkotni, ha azt utazásként képzeljük el, mivel az élet fizikai értelemben nem ragadható meg, míg az utazás minden napos fizikai tapasztalat a földi halandó számára. Ezt a nyelvi jelenséget, amikor egy fogalmi tartományt (élet) egy másik fogalmi tartomány (utazás) segítségével értünk meg, a kognitív nyelvészek fogalmi metaforának (az élet egy utazás) nevezik, hiszen az elvont dolgokról való fogalomalkotást segíti elő. Ezt a jelenséget először amerikai nyelvészek fedezték fel az angolban, de a világ valószínűleg összes nyelvében, így a magyarban is jelen van. Mindez nagyon szép és jó – mondhatnák a szkeptikusok – de azért annyira nem lehet gyakori jelenség ez a fogalmi metafora, hogy túl sokat foglalkozzunk vele. Az ő figyelmükbe ajánlanám a következő példákat. A falja a könyveket és a szellemi táplálék kifejezések például jól mutatják, hogy a gondolatokat nyelvi kifejezéseinkben ételekként azonosítjuk, a gondolatok feldolgozása pedig a táplálkozás folyamatának felel meg (pl. ezt a sok tényt nehezen emésztettem meg). De említhetünk itt olyan mindennapos kifejezéseket is, mint a megcsapja az áram (ahol az áramütéssel járó kellemetlen behatás az ostorcsapás fizikai valóságán keresztül érthető meg) vagy puskaporos a hangulat (ahol a hangulat egyfajta hadszíntér). A sort természetesen hosszan folytathatnánk. Mégse haragudjunk a magyartanárunkra, hogy mindezt nem tudtuk meg tőle. Bár a fogalmi metafora sok száz éve jelen van a nyelvünkben, csak nemrég fedezték fel a nyelvészek, így még sokáig nem lesz benne sem a nyelvtan-, sem az irodalomkönyvekben. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy a fogalmi metaforák a nyelv beszélőinek fejében öntudatlanul jönnek létre és válnak a mindennapi nyelvhasználat részévé – ami újabb jele annak, hogy az emberi elme csodákra képes. Nem kell hát feltétlenül íróknak és költőknek lennünk ahhoz, hogy metaforákat használjunk, hiszen a metafora gondolkodásunk egyik igen fontos építőköve. dr. Mohácsy Károly: Irodalom I. Krónika Nova Kiadó, Budapest, 1999. Kövecses Zoltán: A metafora: Gyakorlati bevezetés a kognitív metaforaelméletbe, Typotex, Budapest, 2005.