Mi fán terem a nyelvjárás?

Sokan közülünk talán olyan felmenőkkel rendelkeznek, akik még beszélik valamelyik magyar nyelvjárást, netán azon a vidéken is élnek. Mégis hajlamosak vagyunk úgy gondolni a nyelvjárásokra, mint hungarikum illatú unikumokra, amelyek beszélői érdekes szavakat használnak vagy a megszokottól eltérően ejtenek bizonyos hangokat. Pedig a nyelvjárás sokkal több és sokkal alapvetőbb, de mindenekelőtt univerzálisabb jelenség annál, mint ahogy az a mai magyar köztudatban él.

A nyelvész szemével

Nyelvészeti szempontból nyelvjárás és nyelv kapcsolata a halmaz−részhalmaz viszonyhoz hasonlítható. Egy adott nyelv beszélői nagy kiterjedésű területen élhetnek, nem ritkán több száz kilométerre egymástól. Éppen ezért a nyelvnek területi változatai alakultak ki, vagyis az egyik vidéken valamiképpen máshogy beszélik az adott nyelvet, mint a másik vidéken. Ha e két vidékről jövő ember valahol találkozik, jó eséllyel megértik majd egymást a  különbségek ellenére is, hiszen alapvetően ugyanannak a nyelvnek két változatát beszélik.[1]

A nyelvjárások közötti eltérések sokszor véletlenszerűnek, átláthatatlannak tűnnek a köznyelven felnőtt fiatalok számára. Pedig a területi nyelvjárások közötti különbségek jól leírható szabályszerűségeket mutatnak a hangok, a szókincs és a mondatszerkesztés tekintetében is. A nyelvjárások tehát nyelvi rendszerek, míg maga a nyelv nem az, hiszen csupán e rendszerek összessége, halmaza.

A nyelvjárásokra jellemző még a korlátozott kommunikációs érvényesség[2], vagyis az életnek csak bizonyos színterein használják őket a beszélők. Ez általában annyit jelent, hogy a nyelvjárási beszélő elsősorban otthon, családi körben és közvetlen ismerőseivel cseveg nyelvjárásban, míg a hivatalos ügyek intézésekor vagy idegennel való beszélgetéskor átvált köznyelvre.

„A tyúk vagy a tojás”-probléma

Szokatlannak, unikum-jellegűnek általában olyan dolgokat tartunk, amelyek az általunk megszokottól eltérnek. A legtöbb (Magyarországon élő) magyar anyanyelvű számára ma már a médiában használt magyar köznyelv a megszokott, ezért önkéntelenül is ehhez viszonyítjuk az ettől eltérőnek tűnő nyelvhasználatot, így a nyelvjárásias beszédet is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a mai magyar köznyelv előbb volt, mint a nyelvjárások. Épp ellenkezőleg.

Több száz évvel ezelőtt, amikor az írni-olvasni tudás még csak a kiváltságosok osztályrésze volt, a magyar nyelv (akárcsak a világ többi nyelve) nyelvjárásokban élt. Ha valaki tollat ragadott, akkor a saját nyelvjárásában vetette papírra a gondolatait, hiszen még nem létezett a köznyelv. Nem véletlen, hogy legelső nyelvemlékeink (köztük a Halotti Beszéd és Könyörgés) és az utána következő évszázadokból fennmaradt írásos emlékek mind-mind valamilyen nyelvjárásban íródtak. Csak a magyar felvilágosodás és a reformkor idejére alakult ki az igény egy egységes irodalmi nyelv megteremtésére.

Nyelvtörténeti szempontból tehát a területi nyelvváltozatok vagyis a nyelvjárások az elsődlegesek. A köznyelv, mely írott változatában először csak egy szűk csoport (a korabeli művelt emberek egy csoportjának) nyelve volt, jóval később alakult ki.[3] Helyesebben mondva, a köznyelv nem a természetes nyelvfejlődés eredményeként jött létre, hanem létrehozói (köztük a nyelvújító Kazinczy) kiválasztották az egyik (északkeleten beszélt) magyar nyelvjárást és azon kezdték írni a műveiket. Ezt a folyamatot, melynek során egy nyelvjárást a többi „fölé” emelnek és az írásos műveken keresztül elterjesztve köznyelvvé tesznek, föléboltozódásnak hívja a szakirodalom.[4]

 A  magyar nyelvjárások helyzete

Sajnos a nyelvjárások mára erősen leértékelődtek a társadalom szemében. Ennek oka elsősorban a köznyelv térhódítása. A rádió és televízió elterjedésével a köznyelv lett a „szép”, a „követendő” beszédmód a városi emberek számára, akik zömmel tanult, művelt emberek voltak. Ezzel ellentétben a falvakban tovább éltek a nyelvjárások, elsősorban a parasztság körében. Így szép lassan elterjedt az a közhiedelem, hogy aki nyelvjárást beszél, az – finoman szólva − nem lehet egyenrangú egy köznyelvet beszélő emberrel. Ezt a folyamatot a szakirodalom stigmatizációnak[5] nevezi.

Ezek után nem csoda, hogy az elektronikus médiában sokáig legfeljebb rövid interjúkban szólaltak meg nyelvjárási beszélők, de előfordult (és előfordul ma is), hogy a nyelvjárásias beszéd humor, netán gúny forrásává vált (vagy válik). Nem véletlen tehát, hogy egyre kevesebb fiatal tanulja meg anyanyelvváltozatként valamelyik nyelvjárást a szüleitől, hiszen a szülők is inkább a köznyelven szólnak csemetéikhez, ezzel „biztosítva” könnyebb beilleszkedésüket a társadalomba.

Néhány évvel ezelőtt megosztotta a közvéleményt, amikor a köztévében feltűnt egy palóc nyelvjárást beszélő fiatalember. Reisz András azóta is látható és hallható a tévében, üde színfoltot képviselve a köznyelven beszélő meteorológusok között, a „táláj menti fágy” pedig szállóigévé vált az ő szájából, jóllehet nem minden negatív felhang nélkül.

Reisz András − mint nyelvjárást beszélő művelt ember − feltűnése azonban ritka kivétel a médiában. Az ország egészét tekintve pedig ma a fő tendencia a nyelvjárások rohamos visszaszorulása és beolvadása a köznyelvbe. Ez alól egyedül a határon túli magyarlakta területek jelentenek kivételt, ott ugyanis nem a mai magyar köznyelv szorítja háttérbe a nyelvjárásokat, hanem az államnyelvek.

 

[1] Egy korábbi bejegyzésben bemutattuk, hogy ez a megfigyelés nem minden nyelvre illetve nyelvjárásra érvényes.

[2] Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 34.

[3] i.m. 75.

[4] Kiss Jenő (szerk.) 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris, 32.

[5] Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 137.

A mai magyar nyelvjárásterületek térképét Juhász Dezső készítette. Forrás: http://geolingua.elte.hu/maps/regions/nyelvter_hu.html