Hosszú-rövid ingadozás

A nyelvi kontaktus szervezi és befolyásolja első sorban egyes nyelvek és népcsoportok világról alkotott képzeteinek nyelvi megjelenítését. Tehát azáltal, hogy két törzs, népcsoport, két nyelvet vagy nyelvváltozatot beszélve kapcsolatba kerül egymással, óhatatlanul keverednek, átvesznek egymástól nyelvi elemeket. Is. Mivel a nyelvi szintek közül főleg a szókincs alakítható, gyúrható és formázható legkönnyebben – értelemszerűen itt mutatkoznak meg ezek a kontaktusjelenségek legelőször és leglátványosabban. 

Először a szavak idegen szavakként kerülnek át, majd az egyre gyakoribb használattal megindulnak a közkeletűvé válás felé. Ez alaktanilag és hangtanilag azzal a következménnyel jár, hogy a magyar hangrendszerhez igazodik kiejtésben, és ennek megfelelően az írásképben is; vagy éppen analógiás tővéghangzót kap (toldalék előtti "kötőhang”). Minél inkább közkeletűvé válik, annál inkább homályosul eredeti jelentése. 

Hiába kárhoztatják a mai fiatalokat, amiért használják az idegen kifejezéseket vagy a határon kívüli magyarokat, hogy szlovák, román, német szavakkal élnek, tudomásul kell venni, hogy a magyar nyelv szókincsének nagy százaléka idegen kölcsönszavakból építkezik [pl. alán asszony, híd; perzsa vásár; ótör. gyapjú, disznó, bika, kicsi, sólyom; szláv galuska, ebéd, pénz, veréb, király, szabad, sánta; német paróka, zokni, zsemle, fess, barna; stb.]. 

Az íráskép és a kiejtés azonban gyakran ingadozik. Az AkH.12 (28; 206) azt írja, hogy "a közkeletű idegen szavak jelentős részében egyes idegen eredetű képzők (...) előtt a tő belseji hosszú magánhangzó rövidre változik.” Az ominózus képzők: -ista, -izmus, -ikus, -itás, -izál stb. Például szláv–szlavista, hérosz–heroikus, hipnózis–hipnotikus, szuverén–szuverenitás, irónia–ironikus, ironizál, típus-tipikus stb.  

Ez a törvényszerűség akkor is érvényben marad, ha a képzett szavakat továbbképezzük: kolléga – kollegiális – kollegialitás. Amikor az ember tollat ragad és írni próbál, intuitív (intuíció) módon nagyjából tudja, miképp kell írni bizonyos szavakat, már csak azért is, mert a magyar helyesírás egyik alapelve a kiejtés szerinti írásmód. Viszont gyakran jönnek a firnyákságok – tekintve, hogy a helyesírási szabályzatok "törvényei” ugyan logikus rendezettségűnek álcázzák magukat, mégis folyamatosan kivételekbe botlunk. 

A kivétel erősíti a szabályt, pedig helyes angol fordításban: A kivétel a szabály próbája. Ha tehát problémásabb esettel találja magát szemben az írástudó, mint például az ironikus esetében, amit elve úgy ejtenek, hogy [irónikus], akkor vagy leírja így, mert így hallja, vagy leírja továbbra is így, mert elkezdi a szóelemzés elvét (másik helyesírási alapelv) alkalmazni: mivel az [irónikus] az irónia lexéma képzett alakja, és az [irónia]-t irónia-ként írják, biztos a képzett változatát is. Pedig nem. Ám, ez a "nem” mégsem mindig igaz ebben a formában. Hiszen vannak látszólag analógiás (vagy analogikus) képzésre kínálkozó alakok: akadémia, esztétika, mágia, kollégium, poéta, utópia, evangélium, higiénia, enciklopédia, hisztéria stb. 

Ezeknek, ha valaki nagyon műveltnek kíván látszani, túlgeneralizált, hiperkorrekt formája úgy hangzana, hogy [*akademikus], [*esztetizál], [*kollegista], [*poetikus, *poetizmus], [*utopikus] stb. Mert míg ezekben megmarad a hosszú magánhangzó (legalábbis bizonyos származékaikban, nem is mindig következetesen!), addig a fentebb már említetteken túl megrövidül a szó belseji magánhangzó: pl. a dia/szinkrónia (dia/szinkronikus), eufémia (eufemikus), filozófia (filozofikus), kultúra (kulturált), mítosz (mitikus), passzív/aktív (aktivista), periódus (periodikus), próféta (profetikus), reális (realista), struktúra (strukturális), típus (tipikus) stb. 

És a helyzet további bonyolítása érdekében megfigyelhető néhány szóalak, melyekben a magánhangzók nem megrövidülnek, hanem éppen ellenkezőleg: megnyúlnak. Pl. bibliofil– bibliofília, homonima–homonímia, izomer–izoméria, szinonima–szinonímia, sztereotip–sztereotípia, textil–textília stb. Bizonyos országok és lakosaik gyűjtőneveinek együttállásában is ez a tendencia dominál: brazil–Brazília, abesszin–Abesszínia, arab–Arábia, argentin–Argentína, pannon–Pannónia stb. 

Hogy mindennek mi áll a hátterében? Annak csak a nyelvtörténészek a megmondhatói. A "helyes írás” gyakran csak a vizuális memórián és a szólisták elmébe vésésén múlik. Miért így? Miért úgy? Pláne amúgy? Csak. Mert a magyar helyesírás 3. fontos alapelve: a hagyomány.

Meddig idegen egy jövevény?

Ha vennénk egy szikét és kórboncnoki precizitással feltárnánk a magyar nyelv szókincsállományának rétegeit, akkor a legmagyarabb magyar is sikítófrászt kapna, mennyi idegen lakozik a mai magyar nyelvben. 

Persze pontos számot adni arról, hogy hány szóval bír mai magyar nyelvünk, igen nehéz lenne, mint ahogy arról már korábban is írtunk. De vegyünk csak egy kis kóstolót. Felcsapva a Bárczi Géza-féle Magyar szófejtő szótár 3459 lexémáját, amelyek már átestek a nemzetvédelmisek etimológiai átvilágításán, a művelet eredményeként azt lehet megállapítani, hogy nagyságrendileg 17 % finnugor eredetű (alapszavak) és 14 % belső keletkezésű lexémánk van. Eddig rendben is vagyunk. De most jön a többi: 8 % török (ugye-ugye az a 150 év a török félholdban), 16,5 % szláv (kérdés itt még a szláv népek tengere?), 9,5 % német (nyomott hagytak a kedves sógorék), közel 5-5 % latin és görög (mert ugye a műveltség pillérei) és majdnem 25,7 % ismeretlen eredetű (no komment comment komment).[1] 

Nem csoda, hogy egy nemzeti nyelv nem homogén és steril a különböző nyelvi behatásoktól. Lassacskán álmunkból felébresztve is recsitáljuk, hogy nyelv és ember elválaszthatatlan szimbiózisban él, egyik nem létezhet a másik nélkül. És ha ember emberrel találkozik, akkor használja a nyelvét, még akkor is, ha Etelközben, a nyári nyaralás közben a Riviérán vagy éppen az IMDB angol fórumán teszi ezt. És mivel az emberek kapcsolatban állnak egymással, a nyelvek sem tudnak mást tenni. Így lőn néhány jövevény nyelvünkben. 

Csakhogy emlékszünk ama bizonyos nyelvvédő törvényre 2001-ből (anyakönyvezett nevén: 2001. évi XCVI. tv. A gazdasági reklámok és üzletfeliratok […] magyar nyelvű közzétételéről), amely gyakorlatilag tiltotta az idegen feliratok megjelenését, de engedélyezte adott szavak magyar nyelvű megfelelőjét? 

Namármost a probléma - a sok közül - ott kezdődik, hogy mit tekintünk idegen szónak. És mit tekintünk idegen eredetű, csakhogy már meghonosodott szónak, azaz jövevényszónak. Napjainkban nem a latin, a török, a német vagy az orosz szókincs és nyelvi hatás gyakorolja a legnagyobb behatást, hanem az angol. Ha szavazásra kellene bocsátani, hogy idegen-e vagy jövevény a lájk (like), akkor mit mondanánk? A szó talán még be sem töltötte az óvodába lépés alsó korhatárát, elterjedtsége azonban elsöprő. Már „magyarul” írjuk, szépen a kiejtés(ünk) szerint. Már illeszkedik a ragozási paradigmába, mintha csak rá szabták volna, sőt még különböző szófaji szerepben is megjelenik. Lájkollak, lájkolsz, lájkolj!, lájkoltuk volna, belájkolom, adok egy nagy lájkot… 

Egy idegen szónak egy más nyelvbe kerülésének több lépcsőfoka van. Ezeket a lépéseket a helyesírás is híven tükrözi. Az érdekesség csak az, hogy az írásrendszer jellegzetesen konzervatívabb az élőszóbeli nyelvhasználatnál, a lájk esetében (írott-beszélt nyelvhasználat legitim jelenléte!) ez a folyamat sokkal gyorsabb. „Jövevényszónak az átvevő nyelvben meghonosodott, az anyanyelvi beszélők számára már többé-kevésbé felismerhetetlen eredetű szavakat nevezzük, amelyek illeszkednek az adott nyelv rendszerébe.”[2]  

Tegyük fel, hogy kávézót akarunk nyitni és nemcsak eszpresszót/espressót és frappét akarunk kínálni, hanem mondjuk cappucsinót, cappuccinot, cappuccino-t… kapucsínót, akkor a mellékelt ábra alapján is látjuk: bajban vagyunk. Avagy ott a fájl, ami nem okoz lelki törést senkinek, miközben leírja, de mondjuk a kóla a cola helyett esetleg zavaró lehet. A mai irodai asszisztensek és higiéniai menedzserek korában szintén megszokott így írnunk és magunkénak éreznünk e szavakat. Ellenben a bungee jumping továbbra sem veri a tamtamot, hogy grafikusan bándzsi dzsámping akarna lenni. „Olyan hülyén néz ki” – ugye, ismerős ez a kardinális szempont helyesírási kérdések eldöntésében?! Ne kerteljünk tovább: a jövevényszavak és az idegen szavak között nincs nyelvészetileg egyértelműen meghúzható demarkációs vonal, azaz a nyelvhasználó „érzésére” bízzuk, hogy mit minek érez. 

 Ennyit a törvény szabta kötelezettségről. 

[1] Zsemlyei János 2009. A mai magyar nyelv szókészlete. Kolozsvár.[2] Laczkó Krisztina – Mártonfi Attila 2006. Helyesírás. Osiris Kiadó. Budapest. p. 242.

Mit ér a nyelv, ha mesterséges? - 2. rész

Mindenkinek van egy álma. És mindenkinek van egy anyanyelve. Sőt, egyeseknek kettő, három is. Akkor miért van az, hogy a mindenkiből néhánynak az az álma, hogy létrehozzon egy új nyelvet? Az első részben áttekintettük, hogy mi inspirálta a mesterséges nyelvek alkotóit, milyen két nagy csoportba oszthatók, és hogy melyek lettek a legismertebb és legsikeresebb mesterséges nyelvek. Most a dobogó legfelső fokán álló eszperantót vesszük górcső alá. 

A „nyertes”

Az eszperantót Dr. Lazar Markovics Zamenhof, lengyel orvos dolgozta ki 1887-re. Ennél is lényegesebb azonban, hogy ezután szervezkedni kezdett, sok hívet szerzett az új nyelvnek, így 1905-ben már világkongresszust is tartottak az eszperantisták. Az esperanto szó egyébként annyit jelent: ’remélő’.

           

Az eszperantó ma az egyetlen működő mesterséges nyelv. Több mint 10 millió aktív beszélője van világszerte, sőt, pár ezren anyanyelvként is beszélik, hiszen az eszperantista házaspárok gyermekei már első nyelvként is elsajátították. Emellett a leggyorsabban és legkönnyebben megtanulható élő nyelvnek tartják[1], így ma is sokan kezdik el tanulni, például a gyors nyelvvizsgaszerzés reményében[2]. Szókincse a világnyelvek, így az angol, német, francia, spanyol és orosz legismertebb szavaiból tevődik össze.

Világszerte számos eszperantó szervezet működik, melyeket az Univerzala Esperanta Asocio (UEA) nemzetközi központ fog össze. Működnek eszperantó újságok, rádióadások, de szép számban jelennek meg könyvek is ezen a nyelven. Műfordításokat és eszperantóul íródott irodalmi műveket egyaránt találunk. Magyarországon a kezdetektől fogva sok lelkes eszperantistát lehetett találni. Bárczi Géza nyelvészprofesszor például tekintélyes pártfogója volt a mozgalomnak, Kalocsay Kálmán, a Szent László Kórház főorvosa pedig lefordította Az ember tragédiáját eszperantóra[3]. 

Érdekességek

Madách Imre Az ember tragédiáját eszperantóból fordították le kínaira.

Zamenhof nyomán az eszperantó mozgalom hívei pacifista beállítottságú, lelkes emberek voltak, ezért a náci Németországban és a Szovjetunióban egyaránt üldözték őket.

A három, gyakorlatban is bevált mesterséges nyelv egyikét sem nyelvész hozta létre: Schleyer katolikus prelátus, Couturat filozófia-matematika professzor, Zamenhof szemészorvos volt.

Kuriózumként megemlítjük, hogy 1956-57-ben romanid néven egy honfitársunk, Magyar Zoltán is létrehozott egy mesterséges nyelvet.

Van-e jövőjük a mesterséges nyelveknek?

Fogas kérdés. Annyi azért elmondható, hogy a műnyelveket életre hívó humanista, naiv elképzelés mára elpárolgott, az eszperantó léte nem oldotta meg a nyelvek (és népek) közötti egyenlőtlenséget. Újonnan születő mesterséges nyelvekről nincs tudomásunk. Az eszperantó még sokáig élhet, híveinek és beszélőinek száma ma is tekintélyes, de elszórtan élnek a világban. Nyelvészeti szempontból érdekes kérdés, hogy vajon mesterséges nyelvnek tekinthető-e az eszperantó akkor is, ha már több ezren anyanyelvként sajátítják el azt. Innentől ugyanis az élő nyelv változni, alakulni kezd, akár nyelvjárásai is kialakulhatnak a világ különböző részein, ezzel pedig funkcióját veszítheti: egy belső tagolódással bíró nyelv többé nem biztosíthatja a semlegességet, a garantált kölcsönös megértést. Éppen ezért az eszperantisták igyekeznek is biztosítani a nyelv változatlanságát. Mi drukkolunk nekik.

---

[1] Szilvási László: Eszperantó – nemzetközi nyelv. Kulturális Eszperantó Szövetség, LINGVO-Studio, Budapest, 2004.

[2] http://www.eszperanto.hu/magyar2.htm

[3] Fodor István: A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003.

Valamettől valameddig

"Az időnek a valóságban nincs tagozódása, az új hó, új esztendő kezdete nem jár mennydörgéssel vagy trombitaharsogással, és még az új évszázad beköszöntésekor is csak mi emberek lövöldözünk és kongatjuk a harangokat." (Thomas Mann: Varázshegy)

Nekünk embereknek mégis fontos, hogy mérni tudjuk az időt - bármi is legyen az. De ne csak mérjük, hanem egymással meg is osszuk. Márpedig, ha interakcióba lépünk embertársunkkal, akkor a tudomány és a spiritualitás jelen állása szerint még vagy beszélünk, vagy írunk. Márpedig, ha ezen csatornák egyikén utaztatjuk üzeneteinket, akkor a nyelvet használjuk, akár akarjuk akár nem. És az idő helyesírása nem tekinthető a helyesírás legproblémamentesebb területei közé. Egy korábbi cikkünkben megnyugtattuk a zaklatott kedélyeket, ha bárki kételkedett is abba, hol van pont, s hol nincs egy dátumban.

De tegyük fel, hogy nemrégiben nyitottunk fitnesz termet és szeretnénk különböző akciókkal változatossá tenni a szépülni, fittülni vágyók számára birodalmunkat. Az akciók inherens tulajdonsága, hogy valamettől valameddig tartanak. 

"Kedves Lányok! Meghirdetjük 2034. május 12-től 20-ig az Átok rátok szénhidrátok alakformáló tréningünket! Gyertek, gyertek! Részletek ..." 

Természetesen ezt lehet így is, szépen kiírva a toldalékokat. Ahogy azt már korábban kiveséztük, toldalék esetén elmarad a pont. Ámde jön a helyesírási szakma aduász érve: "ez így elég bután néz ki".

Valamivel elegánsabb a 2034. május 12. és 20. között megoldás. Ez teljesen járható, hiszen a mondatba tökéletesen illik nyelvhelyességileg. (Bizonytalanok kedvéért megnyugtatásképp írjuk, hogy így is helyes: 2034. május 12-e és 20-a között.)

De mit csináljunk, ha nemcsak reklámfeliratként, hanem mondjuk órarendben jelölt időintervallumként szeretnénk megjelentetni a két dátumot? Természetesen a 2034. május 12-20. írásmód is tökéletesen "szabályzatkongruens". (AkH. 12 296.)

 De van még egy mód. Ez különösen azoknak lehet most hasznos információ, akik két teljes vagy majdnem teljes dátumot szeretnének összekapcsolni, mondjuk, mert több évet vagy hónapot érint az "akciójuk". Ez esetben a nagykötőjelet kell segítségül hívnunk.

A nagykötőjel nemcsak kétszerese a "normál" kötőjelnek, hanem azt is tudni kell róla, hogy az összekötésre váró elemek nem tapadnak, mint kiskötőjel társánál. Dátumok esetében a napok után pontot kell tenni: 2034. május 12. -- május 20. 

Akkor is így járunk el, ha nem betűvel, hanem számmal írjuk ki a hónapokat. 

Sőt, akkor sincs másképp az írásmód, ha esetleges fittnesztermi akciónk hónapokon, netán éveken át tart: 2033. I. 23. -- 2034. V. 20. (Akh. 12 296.)

De persze mi is az idő?

"Az idő illúzió, lefolyása okban-okozatban csupán érzékszerveink bizonyos berendezkedésének eredménye, s a dolgok valójában egy álló mostban léteznek." (Thomas Mann: Varázshegy)

Bizonytalan KELeTkEZÉS

Valljuk be őszintén a magyar helyesírásnak inkább több, mint kevesebb olyan területe van, ahol előszeretettel élünk kreatív nyelvhasználatunk adta szuperképességgel és nem a szabálykövetés jólneveltségével. A rendszert olykor-olykor igyekszünk csendesen kicselezni. Többszörösen összetett szavak, egy-külön-kötőjellel, vesszőhasználat, földrajzi nevek... keltezés. 

Bizony a keltezés is azon szekrényben és sötétben lakó mumosok egyike, akikkel szemben csak és kizárólag cselhez tudunk folyamodni, hogy legnagyobb esélyünk legyen a túlélésre... és persze ne bukjunk le, hogy nem tudjuk pontosan a "szabályokat". 

Keltezéssel mindennapjaink során számos helyen találkozunk. Nemcsak a különféle hivatalos okiratok alján jelenik meg [1], hanem szerepel rohanó életünk összes határidejében. Ha a napi munkát letéve szabadidős tevékenységet keresünk, kulturális értékben szeretnénk elmerülni kiállítás, színház, fesztivál stb. formájában - csak, hogy néhány példát említsek -, akkor is dátumokkal, időtávlatokkal, szakaszokkal találkozunk. Nade, egy magára valamit is adó honlap kellő körültekintéssel jár-e el, amikor jelzi, mettől meddig tart az aktuális időszaki programja. 

A Magyar helyesírás szabályai (továbbiakban Akh.12) külön fejezetet szentelnek a keltezésnek, dátumoknak. Azt már általános iskolában megtanultuk, hogy MAGYARUL év-hónap-nap sorrendben értelmezzük az időt. A hónap megadásának négyféle módja van:

1. római szám (VIII.)

2. arab szám (08.)

3. betűkkel való kiírás (augusztus)

4. rövidítés (aug.) 

Ahogy a példák mutatják 3 esetben pontot kell tenni a hónap mögé! Nota bene.

Az évszám után mindig pontot kell tenni. Kivéve amikor nem. Tudniillik a következő esetekben: 

- Ha névutó vagy névutóból képzett melléknév követi: 2016 előtt/előtti

- Ha az évszám birtokos jelzője egy másik szónak: 2016 nyarán (azaz 2016nak a nyarán). Ez igaz akkor is, ha további jelzők tolakodnak a jelző és a jelzett szó közé: 2016 forró nyarán.

- Ha az évszám a mondat alanya. (Cselekvője, vagy az, amiről az állítás/állítmány szól.)

- "Elhagyható a pont (...) sírfeliratokon, emléktáblákon, könyvek címlapján, zárójelbe tett évszámok mellől stb." (Akh. 12 297. c)

Mindez igaz az évszámcsoportokra is, azaz 1848-1849 után // utáni idők // szabadságharca stb.

Amikor azonban a naphoz és az évhez toldalék járul, kezdődhet a térdremegés és körömrágás. Ezen a ponton még ki lehet cselezni a rendszert, hiszen az, hogy valamit szóban kiejtünk, még nem törvényszerűen jelenti azt, hogy a papíron/monitoron is megjelenik. Tehát lehet fondorlatoskodni, hiszen ki tudja, hogy most van-e pont vagy nincs-e pont PONT ott. Lapozzuk fel a helyesírási szótárat, vajon segít-e!

"A napot arab számmal írjuk, s utána pontot teszünk, vagy a számjegyhez [pont nélkül] kötőjellel kapcsoljuk a toldalékot." (Akh. 12 295.) Azaz: 2016. augusztus 11. és 2016. augusztus 11-én. 

Tehát toldalék esetén a pont elmarad évszámnál és napnál egyaránt: 2016-os olimpia, július 12-től vagy 12-étől stb.). (Akh. 12 298.)

A PONTosság kedvéért nézzük meg azt, mikor kerül pont a dátumba!

Minden esetben, amikor a rákövetkező időt jelölő szóval nincs nyelvtani viszonyban (2016. évi tanév, 2015. tavasz-nyári kollekció, 1956. október havában [!], 2016. július végén, DE 2016 júliusának végén stb.) 

Összekapcsolt sorszámnevekkel találkozunk pl. pedagógusok dokumentumain, edzésprogramokon, IKEA katalóguson, történelem órákon stb. Ezek esetében csak a második évszám után kell kitenni a pontot (2015-2016. vagy 2015/2016. vagy 2015-16. vagy 2015/16. évi; XIX-XX. század stb.)

Most végre pontot tehettünk mindezen kétségek végére. Vagy mégsem?!

[1] Nota bene: Először keltezünk (város VESSZŐ év PONT hónap számmal PONT / vagy betűvel NEM PONT nap PONT), s csak ezt követik ékes és egyszer talán egy alternatív dimenzióban híressé váló aláírásunk. 

Mit ér a nyelv, ha mesterséges? - 1. rész

Mindenkinek van egy álma. És mindenkinek van egy anyanyelve. Sőt, egyeseknek kettő, három is. Akkor meg miért van az, hogy a mindenkiből néhánynak az az álma, hogy létrehozzon egy új nyelvet? Ha pedig már létrehozta, akkor ki fogja azt használni? És miért pont azt használná, ha úgyis van még a világon sok ezer másik nyelv?

Mi utánajártunk.

Békevágy és nyelvészet

Minden nyelv egyenlő – legalábbis elvben. Egyenlőek, hiszen mindegyikük önálló nyelvi rendszert alkot, ez a rendszer pedig arra hivatott, hogy beszélői ki tudják fejezni gondolataikat. Igen ám, csakhogy a nyelvek egymásra is hatnak, beszélőik időnként mind egy szálig meghalnak, esetleg az unokák már egy egészen más nyelvet tanulnak meg politikai vagy társadalmi okokból. Vagyis a nyelvek virtuális egyenlősége a gyakorlatban nem létezik: mindig a politikai, kulturális vagy társadalmi fölényben lévő ország, népcsoport nyelve az „erősebb”, a „trendi”. Mihelyt egy nyelvet szélesebb körben fogadnak el, beszélőinek száma megugrik. Ennek következtében az új fogalmak nagy része gyakran már ezen a trendi nyelven épül be a többi nyelvbe. Nemzetközi tárgyalásokon, konferenciákon az erősebb hatalom általában nyelvileg is fölénybe kerül, hiszen elvárja a kisebb vagy gyengébb államoktól, hogy a tárgyalások az ő (egyébként is elterjedtebb) nyelvén folyjanak.

A népek, nemzetek közötti társadalmi-politikai egyenlőtlenségek kiküszöbölését sokan a nyelvek közötti egyenlőtlenségek feloldásától remélték. Filozófusok, írók, matematikusok, fizikusok és egyéb gondolkodók sokasága humanista eszmék bűvöletében úgy vélte, hogy a megoldást egy mesterséges nyelv létrehozása és elterjesztése jelentené. Egy ilyen műnyelv használatba vétele és elterjedése ugyanis garantálná, hogy a politikai tárgyaló felek egyike se kerüljön fölénybe a másikkal szemben, hiszen mindketten a semleges műnyelvet használhatnák, immár egyenrangú félként. Bár ez a gondolat ma naivnak tűnhet, tény, hogy több mint száz gondolkodót ihletett mesterséges nyelvek kidolgozására.

Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy a békevágy mellett az is műnyelvek létrehozására késztette a gondolkodókat, hogy a természetes nyelvekben „hibákat” véltek felfedezni. A kifejezések homályosságát, pontatlanságát, kétértelműségét az új nyelvben igyekeztek elkerülni. Így a mesterséges nyelv a kifejezések világossága, egyértelműsége, és a logikai tökéletesség révén elvben hatékonyabban segíthette volna a világos gondolkodást, a nyelven kívüli valóság megismerését.

Egy ijesztő szópár

A mesterséges nyelveknek két fajtája van, amelyek elnevezése (a filozófiától ódzkodók számára ijesztő módon) Kant filozófiai fogalmából került át a nyelvészetbe. De aggodalomra semmi ok: az a priori és a posteriori mesterséges nyelvek között egyszerű különbséget tenni. Míg az a priori tervezetek a már létező nyelvektől független (tehát akár számok, ábrák, hangjegyek alapján készített) logikai rendszerekre épülnek, addig az a posteriori nyelvek a már meglévő nyelvekből veszik elemeiket, és azokat logikus egyszerűsítéssel gyúrják egy új nyelvi rendszerré. A XIX. századig az a priori nyelvtervezetek születtek nagyobb számban, onnantól kezdve azonban inkább a posteriori nyelveket készítettek

A dobogósok

A XX. század elejére a mesterséges nyelvek száma olyan magas lett, hogy szükségessé vált azok vizsgálata, rendezése. Ezzel a céllal alakult nemzetközi szervezet 1924-ben, és ekkortól kezdtek a nyelvészek is komolyan foglalkozni a közvetítő vagy mesterséges nyelvek tanával, vagyis az interlingvisztikával.

A sok-sok tervezet közül három olyat ismerünk, mely sikeresen átkerült a gyakorlatba is: a volapük, az ido és az eszperantó. A volapük Johann Martin Schleyer nevéhez fűződik, aki 1880-ra dolgozta ki a teljes nyelvtant, és mintegy tíz éven keresztül sikeresen toborzott híveket az új nyelvnek, majd a mozgalom az 1910-es években elhalt. Nem sokkal később, 1907-ben jelentette meg az ido tervezetét a francia Louis Couturat. Az ido-mozgalom az első világháborúig szépen növekedett, már szépirodalmi alkotásokat is létrehoztak ezen a nyelven, ám a század közepére elfogyott a lelkesedés.

Az igazi sikertörténet az eszperantóé, de miért is?

Folytatjuk...

Felhasznált irodalom: 

Kenesei István (szerk.): A nyelv és a nyelvek. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004.

Fodor István: A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003.

Beszédaktus utáni kielégülés

„Szelídítsük kapcsolatunkat barátsággá” – és máris kimondta az ítélet. Egy külföldi, aki a magyart idegen nyelvként tanulja, és elcsípi e mondatot a parkban, szépen lefordíthatja anyanyelvére: szelíd + pozitív, kapcsolat + pozitív, barátság + pozitív – tehát biztos valami kedves dolgot mondanak egymásnak a magyar fiúk és lányok ezekkel a szavakkal. Szegény idegen ajkú barátunk nem is sejti, hogy itt éppen egy szakítás aktusa zajlik le. Csak éppen virágnyelven. 

 De tegyük fel, hogy nem szakít az ifjú pár, hanem leánykérésnek leszünk tanúi: „légy a feleségem” kérése máris egy szándékot közvetít, cselekvést hajt végre visszavonhatatlanul, amely több puszta szósornál (legalábbis nagyobb jelentőséget tulajdonítunk neki). És így tovább. 

Hiszen mi másról van szó egy „boldog(talan)ító igen” kimondása kapcsán is, mint arról, hogy a kimondott „Igen” erejével összeköttetett Isten színe előtt ez a férfi és ez a nő… nyugatabbra meg, aki csak akar. Vagy nem ugyanígy „szómágia”-e a bírósági ítélet elhangzása?! 

Esetleg gondoltunk már arra, hogy ugyanúgy cselekvést hajtunk végre egy nyelvi aktussal, amikor bocsánatot kérünk valakitől pusztán egyetlen szó kimondásával „Bocsánat” vagy „Ne haragudj”? Sőt, a gyerek is igen korán megtanulják azt a bizonyos „varázsszót”: kérem szépen. 

Hogy mi a közös ezekben a megnyilatkozásokban? John L. Austin az elsők között volt, aki ráirányította arra a figyelmet, hogy számos funkciója lehet egy-egy megnyilatkozásnak a kommunikációs folyamatban. Magyarul: nem csak azért beszélünk, hogy információt cseréljünk. Néha éppen azzal cselekszünk, hogy kimondjuk a „varázsszavakat”. 

„Elnevezem Buksinak”

„Ígérem, hogy többé nem hagyom nyitva a madárkalicka ajtaját”

„Bocsánatot kérek, hogy megbántottalak”

„Megbocsátok mindenért ” 

– azon kívül, hogy értjük a szavak jelentését, értjük azt is, hogy milyen pszichés és társas következményei vannak a kimondott szavaknak. („Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó.”) 

Fogadás, üdvözlés, ígéret, figyelmeztetés, parancs, óhaj, tagadás, beszámoló valamiről, garantálni valamit, ígérni, megesküdni valamire, gratulálni, megköszönni, örülni valaminek – mind olyan beszédesemények, amelyek „többet mondanak a puszta szavaknál”. És ugyanilyen egyértelműen nyelv általi cselekvésnek minősülnek a deklarációk is, vagyis ha a beszélő pusztán azzal megváltoztatja egy tárgy vagy szituáció külső aktusát, hogy kimondja a megnyilatkozást: „Lemondok”, „Megkeresztellek”, „Ki vagy rúgva”, „Férjjé és feleséggé nyilvánítalak benneteket”. 

Mondani és cselekedni tehát sok esetben ugyanazt jelenti. Azonban éppen ez lehet félrevezető, mert nem elég mondani, utána ennek megfelelően kell cselekedni is: nem elég kijelenteni, hogy holnaptól fogyózni fogok, hanem holnaptól tényleg mellőzni kell az éjjeli pudingnasit nápolyival és a szalonnás-hagymás tojásrántottát reggelire. Austin e megfigyelés és jelenség mélyreható tanulmányozásának keretéül alkotta meg az úgynevezett beszédaktus elméletet, amely a nyelvtudományban a pragmatika területére tartozik (vagyis ahol az alapján dől el egy megnyilatkozásról, hogy jól formált-e, ha a nyelven kívüli valóságban megállja a helyét.) 

A beszédaktus elmélet alapja, hogy a nyelvhasználat nem egyszerűen a cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés. Egy aktus (pl. a bocsánatkérés) nyelvi formában lesz kielégítve. Kicsit jobban megkapirgálva a felszínt hamar kiderül, hogy ez is csak amolyan spanyolviasz a tudományosság oltárán. Eleinknél még sokkal nagyobb hitele volt a szóbeli egyezségnek. A becsületszó és a szavamat adom rá kifejezések éppen ennek bizonyítékául szolgálnak: a szavaknak teremtő erejük volt. (Ez a felfogás magabiztosan tartotta magát egészen a 19. század végig, amikor Saussure munkássága nyomán tudományosan is különválasztották a nyelvet és a beszédet.) 

Az emberi történelemben évezredeken keresztül kitüntetett jelentősége volt magának a szónak. Az ókori jogi rendelkezés bevett formája, a szándék és akarat szóbeli kifejezése tökéletesen elegendő volt, azonban aki akadályozott a szóbeli megnyilatkozásokban (siket vagy néma), az komolyan belekerült a bürokrácia írásbeli labirintusába. Például Iustinianus császár korában előírás volt, hogy „a siketnéma végrendelethez az ő saját kezű aláírása szükséges hét tanú jelenlétében”[1], mivel szóban szentesíteni nem tudja rendelkezését. Mi más lenne ez, mint kicsit sarkítva, de szómágia. A szavak varázserővel bírnak, befolyásolják a mindennapokat és a tárgyakat, embereket (szellemeket). Ez a hit tetten érhető a ráolvasásokban, mágikus formulákban, házi áldásban, rigmusokban vagy akár a csúfolódó énekekben (gúnydalok, rontások). Azt, amit mi a primitív népek naiv bájának vélünk a szavak és megnevezések teremtő ereje kapcsán, ha jobban belegondolunk mi is ugyanígy valljuk, csak más köntösbe bújtatjuk. 

 [1] Vasák Iván 2005. A világ siket szemmel. Magyar Jelnyelvi Programiroda. Budapest.

Se hideg, se meleg

Légkondi és központi fűtés ide vagy oda, a mai ember is megérzi, ha az idő váratlanul túl hidegre vagy túl melegre fordul. Őseink nálunk lényegesen jobban ki voltak szolgáltatva az időjárás viszontagságainak, így a hideg és a meleg fogalma már az ő esetükben is jóval túlmutatott a szavakhoz társuló hőérzeten, ami remek táptalaj a fogalmi metaforák kialakulásához. Milyen, a mindennapi tapasztalatokhoz kötődő népi metaforák, bölcsességek szunnyadnak a magyar nyelvben a hideg és meleg szavakkal kapcsolatban? Erre keressük a választ.

A természet körforgásának és az élet szakaszainak tapasztalata alapján a paraszti kultúrában sajátos képzettársítások alakultak ki a hideg és a meleg kapcsán. A meleg – legtermészetesebb forrásából adódóan − a tűz fogalmával, illetve az élet-halál ellentétpárban az élettel fonódott össze. Utóbbi kapcsolatot örökíti meg a melegen kezdette, hidegen végezte közmondás^*, mely mára kiveszett nyelvünkből. Ez lényegében az élet rövid összegzése, és azon a tapasztalaton alapul, hogy születéskor meleg, míg a halál beálltával hideg az ember teste. Átvitt értelemben a közmondás arra is utalhat, hogy mindenki ugyanúgy kezdi és végzi az életét, rangtól és vagyontól függetlenül. A tűz és a meleg metaforizálódott kapcsolatát őrzi az odahúzódik, ahol meleget érez szóláshasonlat. A tűz közelében lenni átvitt értelemben annyit tesz, mint ott lenni, ahol a fontos dolgok történnek. Így aki (metaforikus értelemben) meleg helyen van, az ott tartózkodik, ahol a jó dolgok történnek, ahol segítséget kaphat.

Érdekes módon a hideg tapasztalata és fogalma elsősorban szólások, és csak kisebb részben közmondások ihletője a népnyelvben. Ilyen közmondás például a régies és igen ritka ki hideget ad, subát is ad hozzá. Ennek jelentése a következő: ha az életben nagy szenvedést kell elviselnünk, akkor erőt is kapunk hozzá, vagyis a sorsba vetett bizalom fogalmazódik meg ebben a bölcsességben.

A hideggel kapcsolatos szólások általában valamilyen negatív állapotváltozásra utalnak. Akit hidegre tesznek, azt börtönbe csukják, akit a hideg leli valamitől vagy valamiért, az nagyon szeretne vagy épp nagyon nem szeretne valamit, valakit. Ez a két szólás viszonylag ismert, a köznyelvben ma is megtalálhatóak, ám az utóbbi jelentésszűkülésen ment keresztül: ha valakit a hideg lel, azt ma inkább arra mondjuk, hogy irtózik valakitől, valamitől. Ugyancsak ma is használatos a végigfut a hátán a hideg szólás. Ezt régen és ma is arra mondták, amikor hirtelen rossz hír vagy kellemetlen személy megjelenése esetén valaki megborzongott a meglepetéstől, esetleg undortól.

Jóllehet a hideg és a túlzott meleg önmagukban kellemetlen érzetet jelentenek, és a való életben sokszor inkább a langyos dolgokat kedveljük, mégis erősen negatív jelentéssel bír a se hideg, se meleg kifejezés. Ezt általában olyan emberekre mondták és mondják még ma is, akik nem mernek állást foglalni, valódi véleményt mondani, így kiismerhetetlennek bizonyulnak. Érdekesség, hogy ez a kifejezés a Bibliában is olvasható: „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek számból” (Jel 3:15-16)^**.

Mint láttuk, a hideg elsősorban a hirtelen és általában negatív változásokkal, míg a meleg az élet és a tűz (ezen keresztül pedig a pozitív dolgok) közelségével fonódott össze a népnyelvben. Augusztus eleje lévén mi is reménykedhetünk, hogy az idei nyár még jócskán tartogat számunkra napfényes, meleg napokat. :) 

^{* A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris, 601-602. és 995. oldalak.}

^{** A bibliai részlet forrása: Biblia. Ószövetségi és újszövetségi Szentírás. Szent István Társulat, Budapest 2009.}