"Színezd újra! Az életed, ha megfakulna..."

„(…) 

És akarok még sok más színű tintát,

 bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,

 és kellene még sok száz és ezer

 és kellene még aztán millió:

 tréfás-lila, borszínű, néma-szürke,

 szemérmetes, szerelmes, rikító,

 és kellene szomorú-viola

 és téglabarna, és kék is, de halvány

(…)”

Kosztolányi Dezső 

Úgy alakul az életünk, hogy látássérült lakótársat kapunk. Miért is ne?! Beszélgetünk vele, a forgatókönyv szerinti szokásos napi kis fecsegésekkel fűszerezzük az együttélést. Nincs ebben semmi különös, megismerjük egymás világát. És közben a sajátunkat. Többek közt, ami nyelvünkből visszainteget. 

Fogalmazzunk úgy, hogy nagyon színes egyéniségek vagyunk. Hiszen van, hogy sárgulunk az irigységtől, egészen zölddé válunk, ha rosszul érezzük magunkat, halvány lila segédfogalmunk sincs sokszor, miképp kerüljünk ki a kalamajkából, és rózsaszín felhőn lebegünk tíz centivel a föld felett, amikor szerelmesek vagyunk, de szakítás után inkább szürke vagy fekete a világ (az angolban meg ’kék’), hiszen kedvünk borongós. 

 A 20. század második felében intenzív kutatások alapját képezte Sapirnak és tanítványának, Whorfnak a felvetése (nyelvi relativizmus), miszerint nemcsak a gondolkodás hat a nyelvre, hanem a nyelv által megszabott szemantikai struktúrák is meghatározzák gondolkodásunkat és ezen keresztül a nyelvhasználatot. (Azóta kicsit árnyaltabbá vált ez a kijelentés.)

 Mi alapján szabdalják fel a nyelvek a színjelentésmezőket? Észlelési mechanizmusaink azonosak? Vajon ez a nyelvi felosztás határozza meg azt is, hogy milyen színeket látunk? (Ez esetben előterjesztésre javasolt a felvetés, hogy a férfiak és nők[1] különböző nyelveken beszélnek. Aki nem hiszi, járjon ennek utána párjával egy barkácsáruház falfestékeinek színorgiájában.) 

Úgy kell elképzelni a színek észleleteit, mintha egy a „jó piros” központ köré gyűlnének az árnyalatok és mennének át fokozatosan a „jó sárgák” vagy a „jó barnák” peremköreibe. A kutatások szerint 11 alapvető univerzális színnév van, lehet ennél több vagy kevesebb, sőt nem is mindig fedi egymást a különböző nyelvekben megjelenő színpaletta. De egy jellemző sorrendiséget mégis megállapítottak: fekete/fehér, piros, zöld/sárga, kék, barna, lila/rózsaszín/narancssárga/szürke stb.

Hogy mikor tekinthető valami alapvető színnévnek?

Például, ha egyetlen szótövet tartalmaz, továbbá ha nem korlátozódik bizonyos területre (pl. szőke), ill. ha nem összetételként jelenik meg, melyből a beszélő kénytelen a nyelven kívüli valóságra asszociálni (pl. égszínkék, karmazsinvörös, hófehér, törtfehér, csontfehér). Bár nem titkolható, hogy sok olyan alapvető színnevünk van, melyek eredetileg éppen ilyen valóságdarabot jelentettek. Például füvet (’zöld’) vagy sarat (’sárga’)… Ez a mai természeti népek körében is megvan, hiszen abban a (nyelvi) gondolkodásmódban nem lehet általánosítani, nem lehet elvonni pl. a színt magától a tárgytól, amire jellemző. (Nyelvünk „huncutsága” azonban, hogy a nálunk fűtől elvont zöld azóta újra „magára talált” és a már említett barkácsáruházban kifejezetten fűzöld árnyalatot is kérhetünk elvitelre.)

Miért ezek az alapszínnevek jellemzőek leginkább a világ nyelveiben? Spekulációkban nem szűkölködik a könyvtár. Vannak, akik úgy tartják, hogy a szem színérzékelő csapjai (sárga, zöld, kék árnyalatok) érzékenységi görbéivel lehet magyarázni a színnevek jelentését, és ezen fizikai-fiziológiai jelenségek miatt univerzálisak az alapszínnevek. Mások abból indulnak ki, hogy az ember az őt körülvevő környezetben jelöl ki „jellemző színeket”: világos/sötét a nappal és éjszaka miatt, ’sárga’ a nap, ’barna’ a föld, ’kék’ az ég stb. alapján. De bizonyos nyelvekben, pl. az oroszban a magyar ’kék’-nek van több neve, míg pl. a magyarban a piros/vörös párosa kelti fel az érdeklődést. Ugyanazt jelölik? Csak a nyelvben van különbség? Vörös az ég alja vagy piros? Vörös lángokkal ég a tűz vagy pirossal? Vörös a vér és piros az alma? Egyáltalán mi az a szín? 

A Magyar értelmező kéziszótár szerint „a tárgyaknak, testeknek, jelenségeknek az a tulajdonsága, milyensége, amelyet a szemünkbe jutó fénysugarak hullámhossza és rezgésszáma szerint alakuló látási érzetként észlelünk”. A Magyar Szabvány (9620) definíciója kicsit körmönfontabb: „a látható sugárzásnak az a jellemzője, amelynek alapján a megfigyelő a látótér két azonos méretű, alakú és szerkezetű, egymáshoz csatlakozó rész között különbséget tud tenni, és ezt a különbséget a megfigyelt sugárzások spektrális eloszlásának eltérése okozhatja”. 

 Hm, talán nem lettünk okosabbak és a kérdés változatlanul él: mi a szín… a fénytan, a nyomdaipar, a számítógép színkódja és 2016 divattrendjének megfelelően? És ha meg is találnánk a színek közmegegyezéses definícióját, akkor továbbra is kérdés, hogy miért és miért éppen így vagyunk „színes egyéniségek”? A haragos-/méregzöld méregtől betegszünk le és a megkeseredett epés megjegyzések sárgítanak iriggyé? (Az angol viszont „green with envy”.) Vajon a szavaink közt hány tudattalan hasonlat színezi beszédünket? És vajon, aki sohasem látta a fény ezen hullámhosszait, az hogyan értheti, ha azt mondjuk vörös, mint a rák? (Angoloknál ’mint a cékla’?) Számára csak zöldeket beszélünk?

[1] A színlátás egyik zavara az X kromoszómához köthető, melynek köszönhetően tetrakromatikus lesz az egyén, vagyis nem szokásos három, hanem 4 csappal rendelkezik a szemében, így több színárnyalat észlelésére és feldolgozására válik alkalmassá.

Ki tud jobban angolul? - 2. rész

E-mail, internet, computer, media player, team building, business meeting, financial advisor. Csak néhány példa a magyar (és egyéb) nyelv(ek)ben szaporodó angol kifejezésekre, melyeket úgy használunk, mintha mindig is nyelvünk részeit képezték volna. Hogy ez mennyire üdvös vagy káros, arról eltér a nyelvészek véleménye. A magyar és más (nem világ)nyelvekbe bekerülő szavak sokasága azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy jól is használjuk az angolt. Ennek egyik ékes példája, hogy nyilvános helyeken (utcán, buszon, éttermekben) rendre hibás angol fordításokba botlunk. Cikkünk első részében már ismertettük gyűjteményünk egy részét, most pedig következzen a folytatás! 

Boltok kirakataiban a szezonvégi leárazások idején sajnos még ma is gyakran találkozhatunk Action! felirattal, mely egyáltalán nem azt kommunikálja, amit jelenteni akar. A leárazás értelemben használt action (a magyar akció hibás tükörfordítása) ugyanis angolul sok mindent jelent, de leárazást biztosan nem, arra ugyanis a sale kifejezés használatos, opcionálisan nagy kezdőbetűvel és felkiáltójellel ellátva. Ha tehát egy angol vagy amerikai ember azt látja a kirakatban, hogy Action!, előbb gondol arra, hogy itt filmforgatás történik (Lights! Camera! Action!) vagy valamilyen egyéb, leárazástól független megmozdulás.

Egy fagyizó és kávézó kirakatában bukkantunk a következő csemegére: Please pay first! Furcsa − gondolhatná az angolul tudó külföldi −, miért fizessek, mielőtt még eldöntöttem volna, hogy mit is szeretnék fogyasztani? Pedig a magyar eredeti felirat ismeretében világos, hogy a személyzet előre történő fizetésre szerette volna sarkalni magyar és külföldi vendégeit egyaránt. Ennek tudatában a következő változatot javasoljuk az angol fordításhoz: Please pay in advance.

Ugyancsak a vendéglátásból származó csemege a hot vein felirat, mely forralt bort szeretne jelenteni, csakhogy ez nem sikerül neki. A hot wine (pontosabban mulled wine) és a hot vein között ugyanis van különbség, nem is kicsi: míg az előbbi valóban forralt bort jelent, addig a második furcsa, sajátos szókapcsolatnak hat, és valahogy úgy fordíthatnánk, hogy „forró véna”. Bár kétségtelenül léteznek forróvérű emberek, ezt a véletlenül született, nem létező kifejezést rájuk sem tudjuk használni.


A sort még hosszan folytathatnánk, de személyes gyűjteményünkből most erre a néhány félrefordítós csemegére szorítkozunk. Ha azonban még szívesen olvasnál hasonlókat, kedvedre mazsolázhatsz az interneten mások gyűjtéseiben, például itt. :)

Nyelvújítás "sportszerűen"

A nyelvújítás szó hallatán általában egyből Kazinczyra és társaira gondolunk. Tudjuk, hisz megtanultuk, hogy ők azok, akik 1772-től kezdődően tevékenykedtek azért, hogy a magyar nyelvben található idegenül csengő kifejezések helyett újonnan alkotott magyar szavakat terjesszenek el a magyarok körében. Ez a pennacsatáktól sem mentes nyelvújítási mozgalom azonban korántsem az egyetlen a magyar nyelv történetében. Talán meglepően hangzik, de hetven évvel ezelőtt is lezajlott nyelvünkben egy kisebb nyelvújítás. Akkor azonban nem néhány tucat tudós ember dugta össze a fejét, hogy az idegen szavak helyett új magyar kifejezéseket kreáljon, hanem egy sportújság leleményes szerkesztői fordultak újító kedvű olvasóikhoz.

A Nemzeti Sport 1931-ben „Tessék magyar szavakat keresni a sport fogalmainak kifejezésére” címmel pályázatot írt ki olvasói részére. A szerkesztők magyarításra javasoltak bizonyos idegen (főleg angol) eredetű sportszavakat, ezzel próbálták bevonni a sportkedvelő közönséget a sportnyelv magyarításáért folytatott küzdelembe. Később publikálták a lapban a pályázat győzteseit és az érdekesnek ítélt megoldási javaslatokat. A beérkező javaslatok véleményezését ekkor még kizárólag a lap munkatársai végezték, majd 1935-től nyelvészek is bekapcsolódtak a munkába. A megfelelőnek ítélt kifejezéseket az újságírók felhasználták cikkeik megírásához, így próbálván elérni azt, hogy ezek a szavak bekerüljenek a sportrajongók (és a szélesebb közönség) szókincsébe.

Hogy miért volt erre szükség? A más nyelvekből a magyarba kerülő legtöbb sportterminus angol eredetű jövevényszó. Ezek a kifejezések (pl. sport, box, dopping, tenisz, tréner) a 19. század végéig közvetítőnyelvek (leginkább a német és a francia nyelv) segítségével nemzetközi szavakként kerültek a nyelvünkbe. A sport nyelve ekkor azonban még egy adott (felső) társadalmi réteg nyelve volt. Az 1910-es, 20-as évekre egyes sportágak (mint a kerékpározás és a foci) egyre népszerűbbek lettek, mivel a szélesebb néprétegek számára is elérhető szórakozási formákká váltak. Ez a változás irányította rá a figyelmet az idegen szavak aggasztóan magas arányára a korabeli sportnyelvben, és ez hívta életre a Nemzeti Sport nyelvújító kezdeményezését.

Több mint hetven év távlatából elmondhatjuk, hogy az 1930-as évek sportnyelvújítása sikeres volt. Egyes nyelvészek szerint 150, mások szerint körülbelül 200 új magyar sportszót köszönhetünk a Nemzeti Sport kezdeményezésének. Ez részben olyan szavakat jelent, amelyeket tényleg újonnan alkottak az olvasók, részben pedig olyanokat, melyek már megvoltak a nyelvünkben, csak korábban nem volt sporttal kapcsolatos jelentésük.

Egyes újonnan alkotott szavak teljesen kiszorították az angol eredetű kifejezést (pl. a dribliz helyébe lépő cselez), de olyan szópárokat is ismerünk, ahol a régi és az új szó egymás szinonimájaként él tovább. Utóbbira példa a drukker helyébe szánt szurkoló, illetve a center kiváltására szánt középcsatár. Esetenként a Nemzeti Sport olvasói által tett javaslatok annyira sikeresek voltak, hogy egyszerre akár 5-6 szinonima is elterjedt a nyelvünkben. Ez történt például a szintén süllyesztőbe szánt passzol ige esetében: ennek kiváltására javasolták a küld, átad, átdob, továbbít, átjátszik, adogat szavakat. A sors iróniája, hogy nem csak az új kifejezések, de az angol eredetű passzol is megmaradt a magyar sportnyelvben. Előfordult azonban, hogy az újítások nem szorították ki az idegen eredetű sportkifejezést. A gól (eredetileg angol goal) szót például nem váltotta fel a helyébe szánt dugó, amin ma már elnézően mosolygunk.

A sportnyelvújítás nemcsak eredményes volt, de ráirányította a figyelmet arra, hogy az idegen szavakat nem feltétlenül kell irtani a nyelvből és hogy a magyar nyelv ugyanolyan produktív, mint a korábbi évszázadokban. Részben a mozgalom eredményessége, részben a folyamatosan nyelvünkbe áramló idegen szavak miatt több nyelvész újabb nyelvújítást szorgalmas, különösen a szaknyelvek esetében. 

De addig is sokkal aktuálisabb feladatunk, hogy drukkoljunk vagy szurkoljunk a magyar fociválogatottnak az EB-n! :)

Felhasznált irodalom:

Pottyondi Nóra 1999. A labdarúgás szakkifejezéseinek változása a magyar nyelvben. Magyar Tudomány. 1359–1361.

Zsilinszky Éva 2005. Szókészlettörténet. In: Kiss Jenő−Pusztai Ferenc szerk. Magyar nyelvtörténet. Osiris. Budapest. 734.

Bánhidi Zoltán 1971. A magyar sportnyelv története és jelene. Sportnyelvtörténeti szótárral. Akadémiai Kiadó. Budapest. 153-158.

Ki tud jobban angolul? - 1. rész

E-mail, internet, computer, media player, team building, business meeting, financial advisor. Csak néhány példa a magyar (és egyéb) nyelv(ek)ben szaporodó angol kifejezések közül, melyeket úgy használunk, mintha mindig is nyelvünk részeit képezték volna. Hogy ez mennyire üdvös vagy káros, arról eltér a nyelvészek véleménye. A magyar és más (nem világ)nyelvekbe bekerülő szavak sokasága azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy jól is használjuk az angolt.

Hogy ez mennyire nincs így, arról nap mint nap megbizonyosodhat bárki, aki nyitott szemmel jár és bírja valamelyest az angol nyelvet. De probléma ez egyáltalán? Hiszen a nem angol anyanyelvű így is vidáman elbeszélgethet egy másik nem angol anyanyelvűvel, nem kell ahhoz tökéletes angolsággal csevegni. Igen ám, csakhogy itt nem csupán apró nyelvtani vagy stilisztikai hibákról van szó (bár azok is akadnak szép számmal), hanem ennél komolyabb félreértésekhez vezető hibákról, például helytelen szóválasztásról. Márpedig a félrefordítások gyakran komoly félreértelmezéshez, félretájékoztatáshoz vezetnek.

Az alábbiakban néhány példával igyekszünk megmutatni, hogy az idegennyelv-használattal kapcsolatos hanyagság vagy tudatlanság milyen nyilvánvaló blődségeket eredményez. Talán nem meglepő, hogy gyűjtőmunkánk példái elsősorban a vendéglátásból származnak.

Sok bosszús percet spórolhatnánk meg a hozzánk látogató külföldieknek, ha helyesen írnánk ki angolul például a fagylaltok neveit. Gondoljunk csak bele! Külföldiként ellátogatunk a vendégszeretetéről híres Magyarországra, elmegyünk egy cukrászdába, és – abban a hiszemben, hogy hamarosan egy finom, hamvas sárgabarack ízét fogjuk érezni a szánkban − kérünk egy gombóc peach feliratú fagylaltot. A cukrászdát elhagyva azonban konstatálnunk kell, hogy őszibarack helyett egészen más ízt érzünk, mégpedig sárgadinnyét! Persze sejthettük volna, hogy valami gubanc lesz, hiszen volt ugyanott egy gyanús, cheese lice feliratú fagylalt is. Márpedig az útikönyvben nem volt benne, hogy a magyarok szeretik a „sajttetű” ízét, bármi legyen is az…

Ugyancsak megrökönyödhet a turista, ha a magyar kultúra iránti kíváncsisága egy piaci büféhez vonja, és ott különös felirat fogadja: fuckup with marmalade. Hát ez meg milyen áru lehet? − gondolhatja a szegény külföldi. − Csak nem keveredtem véletlenül egy vöröslámpás negyedbe? A válaszunk: nem, bizony. Viszont erősen valószínű, hogy a büfé tulajdonosa egy internetes magyar-angol szótárat használt, melyben a magyar „bukta” szóhoz valóban ezt a kifejezést rendelik. Ez a notórius félrefordítás egyébként egy időben az internet sztárja lett, mint a (tragi)komikus magyar valóság egy szeletkéje. 

Ezek után egészen visszafogott félrefordításnak tűnik, hogy bizonyos éttermekben az étlapon steak with potato fordítást kap a steak burgonya. Talán mondanunk sem kell, hogy míg az előbbi húsételt és krumplit jelent, addig az eredeti jelentés csupán a köretre vonatkozik, így nagyon nem mindegy, hogy melyiket rendeli az ember ebédre.

Sajnos egy-két félrefordítás okozta bosszankodás is elég ahhoz, hogy a hazánkba látogatók többet ne akarjanak Magyarországra jönni. Nem lenne egyszerűbb némi odafigyeléssel, utánajárással megelőzni mindezt?

Nyáron szánt, télen szalmakalapot

Forró napsütés, hőség, napozás, strand, fürdés, nyaralás, tengerpart, Balaton, kertiparti, szabadság - ilyen és ehhez hasonló kifejezések jutnak eszünkbe, ha a legmelegebb évszakra gondolunk. Őseinknek azonban nem csak és nem elsősorban a szabadtéri élvezetekkel kapcsolatos szavak jutottak eszükbe, ha a nyárról esett szó: számukra ez az évszak a kemény munkát, a betakarítást, a téli hónapokra való felkészülést jelentette. Nem véletlen, hogy a paraszti kultúrában általában farsangkor tartották a lakodalmakat, hiszen nyáron kevésbé volt idejük mulatni, mint a viszonylag tétlen, fagyos hónapokban. Lássuk, hogy milyen bölcsességeket, szófordulatokat őrzött meg számunkra nyelvünk a régi időkből!

A nyár fogalmához a népnyelv számos szólást rendel. Annyi, mint nyárban a napfény, mondták, ha valamiből sok volt a háznál vagy a faluban. Ha valami úgy ment, mint nyáron a szánka, akkor az a dolog sehogy sem akart alakulni vagy haladni. Azt is mondták az izzadó embernek, hogy nehéz nyáron a szamárbőr, hiszen a földi halandó ilyenkor minden ruhadarabot ledobna magáról. Népi bölcsességre is utal a következő két szólás. Ha valakire azt mondták, hogy nyárban szaggatja a téli subát, akkor ezzel rosszallásukat fejezték ki, hogy az illető nem akkor használ valamit, amikor annak ideje lenne, vagyis idő előtt elpocsékolja azt. A lusta embert pedig a következő módon figyelmeztették arra, ha nyáron tétlenkedett és nem tett félre semmit télire: majd megkérdezik, kit szolgált kend a nyáron.

Emlékszünk még a tücsök és a hangya meséjére? Bizony a magyar népnyelv is megőrzött jópár olyan közmondást, amely arra figyelmeztet: nyáron dolgozni kell, hogy télire is maradjanak tartalékaink. Ilyen bölcsesség a nyáron ruhát, télen kenyeret nem jó otthon hagyni, melynek számos változata él (például Nyáron subádat, télen kenyeredet el ne feledd! vagy Nyáron ruhádat, télen tarisznyádat el ne hagyd!). Ezt leginkább az útnak indulónak mondták jó tanácsként, hogy nyáron gondoljon a hűvösebb időre, télen pedig az élelemre. Nyáron csináltass szánt, télen szalmakalapot vegyél! – ezekkel a szavakkal intették egymást az emberek, hogy a teendőkről előre kell gondolkodni, nem pedig akkor, amikor már szükség lenne az adott dologra. Bár az életmódbeli és fogyasztási szokások megváltozása miatt ez a közmondás mára inkább metaforikus jelentéssel bír, továbbra is az előrelátó, gondos életvitelre biztat. Ha jól belegondolunk, a fogyasztói társadalomban sem elhanyagolandó gondolat ez: a következő télre legolcsóbban a tavaszi leárazások során készülhetünk (csak mi szán helyett ruhát szerzünk be). A nyár és tél fogalompárt már az emberi élet egészére vonatkoztatja az aki nyáron nem gyűjt, télen agg ebül bánkódik közmondás, hiszen az erővel teli fiatalkorban kell serényen dolgozni ahhoz, hogy az embernek öreg korára is legyenek tartalékai.

A kemény mezőgazdasági munkák ellenére a nyár viszonylag kellemes voltát örökíti meg további két közmondás. Szép időben a szabadban is lehet aludni, vagyis nyáron minden bokor szállást ad. Ezzel a régiek arra utaltak, hogy a távoli, elhagyatottabb vidékre igyekvőknek sem kell aggódni amiatt, hogy hol töltik az éjszakát. Télen nehezebb volt a megélhetés, és fűteni is kellett, így a szegény ember jobban szerette a nyarat, amit gyakran ki is mondott: többet ér egy nyár száz télnél. 

Jóllehet őseinkhez képest nekünk kevesebb (vagy csak másfajta) gondjaink vannak telente, azért be kell vallanunk, hogy már mi is nagyon várjuk, hogy beköszöntsön az igazi nyár! :) 

Forrás:

Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris

Nevelés vagy manipulálás? - Aktivista nyelvművelés

"Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz."

(IV. Károly)

Már 2000 éve azon fáradoznak nyelvészek, kutatók és önjelölt tudósok, hogy megfejtsék a nyelv mibenlétét. Működési szabályait, molekuláris felépítését, variabilitásában rejlő mechanizmusokat. Számtalan iskola, irányzat és vizsgálati keret született, de mindegyik részlegesen tudott – csak a saját keretében – közel kielégítő választ adni. Csakhogy a vizsgálati keret már maga kijelöli mind a vizsgálat magját, mind módszerét. Így gyakran olyan kérdések maradnak érintetlenül, melyek adott esetben egy másik "nyelvészeti iskola" számára éppen a lényeget jelentenék. 

 A nyelvvel való foglalkozás éppen az a specifikus terület, melyhez tudatosan vagy öntudatlanul, de minden embernek köze van, legyen csak felhasználói szintű nyelvhasználó vagy önreflexivitásra hajlamos értelmiségi, netán nyelvész-kutató. Szociolingvista, elméleti nyelvész vagy nyelvművelő. Talán éppen ez az oka annak, hogy sokan tudománytalannak érzik a nyelvvel való foglalkozást, hiszen a nagyobb tömegekhez a komolyabb kutatási eredmények nem jutnak el – nincs is rá igény, nincs is meg a kellő háttérismeret. Ami eljut, ami a figyelmet a nyelvre irányítja: elsősorban az oktatásban tapasztalt szabálytanulás. És ezen alapul, amikor a műveltebb utca embere meghökken egy-egy NÁK-olást vagy SUK/SÜK-ölést hallva. Azonnal társadalmi osztályba sorolja a „hibázót”, mondjuk úgy: stigmatizálja. 

Honnan gondolja az említett utca embere, hogy a hallott hiba valóban hiba? Miből gondolja, hogy a műveletlenség ismérve lenne? A nyelvészetet alapvetően két szegmensre lehet osztani – nézőpont szerint: elméleti és alkalmazott nyelvészetre. Az utóbbi a nyelv tudományos leírási kísérleteinek felhasználása társadalmi hasznosság céljából. Vagyis interdiszciplináris munkamódszerével létesít kapcsolatot nyelvészet és nem nyelvészet, elmélet és gyakorlat között. Az idegen nyelvi és anyanyelvi oktatás mellett talán a nyelvművelés és a nyelvpolitika az, ami nagyobb nyilvánosságnak "örvend”. Csakhogy. A nyelvpolitika és a nyelvművelés nem szinonim fogalmak. Definíció szerint: "Nyelvművelésnek nevezzük az alkalmazott nyelvtudománynak azt az ágát, amely a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi műveltség terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését.” (ÉrtSz.) Átkosan áldott tény, hogy a hétköznapi emberhez inkább csak a nyelvművelői tevékenység eredményei, hatásai, és nem ritkán előírásai jutnak el. 

Hogyan beszéljünk szépen, tisztán, kultúrlényként? Milyen nyelvhasználati devianciákat kerüljünk? Hogyan beszéljünk választékosan? Hogyan forgassuk a szinonima szótárt, a nyelvművelő kézikönyvet? Vigyázzunk, hogy szólásainkat ne torzítsuk, mert attól csak a mi szép anyanyelvünk romlását idézzük elő. Kerüljük az idegen szavak használatát. Legyünk résen, hogy a pongyola nyelvhasználati félresiklások ne hálózzák be tudatunkat és nyelvünket… És hasonló mottók röppennek lángoszlopként előre, a magyar nyelv "megmentéséért”. Miért ne? Vagyis: a nyelv részben akkor teljesíti feladatát, ha kielégíti a felmerülő kommunikációs célokat. 

Továbbá a nyelv megismerő és kommunikatív funkciója is szociokulturálisan befolyásolt. És vice versa. A nyelvpolitika legfontosabb feladata, hogy a kapott adatok, kutatási eredmények alapján a nyelvi regisztereket, a lexikát stb. a státus- és korpusztervezés tevékenységében fejlesszék, korszerűsítsék. A szociolingvisztikai kutatások pedig ezeket a tényeket, adatokat kutatják. Alapvető különbség a nyelvműveléssel szemben, hogy a nyelvművelés egy aktivista hozzáállással párosul. Normatív tevékenység, melynek fókuszában az áll, hogy figyelje a kodifikált standardtól való eltérést és a nyelvhasználókat rábírja ezen "norma” használatára. Valójában ugyanazt akarják csak kicsit más úton haladnak. Illetve hozzáállásukban térnek el egymástól. Míg a nyelvművelés elsősorban preskriptív (előíró), addig a nyelvpolitika inkább szuggesztív, vagyis csak egy ajánlást ad, nem fűz hozzá szubjektív véleménynyilvánítást. Hadd döntse el a nyelvhasználó, hogy neki mennyire felel meg, mennyire tudja kamatoztatni. Ugyanis hiába szólít fel az Édes Anyanyelvünk vagy a Nyelvművelő kézikönyv arra, hogy „szép tisztán” használjuk a szavakat, ha a Szlovákiában élő magyaroknak a virsli párki a mustár pedig horcsica. Nem arról van szó, hogy ne ismernék a ’virsli’ (ami eleve a német Wurst szóból származik) és a ’mustár’ alakokat, egyszerűen csak abban a közegben, azon a nyelvhasználati szintéren nem ezek az alakok számítanak megfelelőnek. A nyelv szociokulturális közegben identitásjelző funkcióval és a csoporthoz tartozás kifejezésével is bír. Ettől ő még nem beszél rosszul, pláne nem teszi tönkre a magyar nyelvet. 

Társadalomra nézve káros a két- vagy többnyelvűség?! Mindamellett, hogy a nyelvek sokféleségét értéknek tekintik?! A nyelvművelő harciasság és a nyelv oltalmának eszméje többek között azért is tudománytalan, mert figyelmen kívül hagyja pl. az ún. kontaktushelyzetet. A nyelven kívüli valóság újdonságaihoz címkét kell rendelni, és ehhez ősidőktől kezdve az egyik alapmechanizmus a szókölcsönzés. Először idegen szavak, majd jövevények, később pedig teljesen beépülve fel sem merül, hogy esetleg magyartalannak, pláne károsnak minősítsük őket. "A nyelvvédők szempontjából a legjövedelmezőbb előíró szabályok azok, amelyeket a beszélők mindig megszegnek. Azért jövedelmező az ilyen szabályok sulykolása, mert a mindig megszegett szabályok ellen örökké lehet „küzdeni”, örökké lehet róluk nyelvművelő cikkeket írni, előadásokat tartani.”[1] 

 A nyelvművelés ésszerű keretek között segít az egységesítésben, a megőrizve megújításban. Elsődleges előnyt élvez a nyelvpolitika vagy a nyelvészeti kutatómunkákkal szemben, hogy a nyelvművelés tevékenysége éri el a tömegeket. Veszélye is ebben rejlik, mert az általános iskolákban pl. hiteles szakmunkáknak tekintik az Édes Anyanyelvünk írásait. Hatásgyakorlása páratlan: mind abban, hogy elbizonytalanítsa a nyelvhasználatot, mind abban, hogy ésszerűen pl. nyelvhigiéniára neveljen, nyelvi illemszabályokat tudatosítson vagy éppen a gyerekeknek segítsen elsajátítani egy minél szélesebb nyelvi repertoár megfelelő használatát. De semmiképpen nem előíró, stigmatizáló módon kell tennie. Valamiről véleményt és értékítéletet mondani: nagyon szubjektív. Ha ezt egy szaktekintélynek számító nyelvész mondja, mint magánember, mindenképpen manipulálhatja a nyelvhasználókat. Az sem megoldás, hogy a nyelvhasználókat hagyjuk szabadon garázdálkodni a parolejukkal (saussurei értelemben vett beszéd, megnyilatkozás), de az sem, hogy vasszigorral és megfélemlítéssel kellene szabályozni a nyelv természetes alakulását. 

A nyelvművelés feladata mindig adott hely és adott idő függvénye. Általában az uralkodó szellemtörténeti kerettel és ideológiákkal szoros kapcsolatban áll (pl. Kazinczyék vagy akár a kommunizmus kora). Abba senki nem halt bele, hogy meg kell tanulnia többé-kevésbé helyesen írni, de ha esetleg nem sikerül egy ly-t eltalálnia, még se a magyar nyelv koporsójába nem üt szöget, se a saját magyar nyelvének nem lesz hóhérja. 

________________________________________ 

[1] Kontra Miklós: Előadás a „Többnyelvűség és indentitás a Kárpát-medencében” című konferencián a Magyar Tudományos Akadémia székházában, 2005. november 22-én. Írott változat: pl. www.arts.u-szeged.hu/elteal/.../staff_mikloskontra_2005c.doc

Az igazi örökmozgó

Tudósok, feltalálók és egyéb kalandvágyó emberek évszázadokon, sőt, évezredeken keresztül próbáltak rájönni arra, hogy mi módon lehetne előállítani a perpetuum mobilét, vagyis az örökmozgót. Céljuk nem kevesebb volt, mint hogy megépítsenek egy olyan szerkezetet, amely külső behatás, illetve energia utólagos hozzáadása nélkül is vidáman működik nagyjából az idők végezetéig, ha egyszer elindították.

Mint ismeretes, a számtalan próbálkozás mindegyike sikertelennek bizonyult. A kísérletezők a fizika könyörtelen törvényeivel (pontosabban az energiamegmaradás törvényével) indokolták kudarcaikat, pedig lehet, hogy csak rossz helyen keresték a megoldást. Mi, a Nyelvelő Sarok blog szerzői, örömmel jelentjük, hogy rábukkantunk az évezredes titok nyitjára!

Megtaláltuk azt a rendszert, amely szüntelenül változik, alakul anélkül, hogy ennek érdekében bárki plusz löketet, valamiféle energiát pumpálna belé. Ez a rendszer pedig nem más, mint maga az emberi nyelv(ek), pontosabban annak megannyi, nyelvi sokféleségben megnyilvánuló formája. A nyelv ugyanis – bár beszélői ezt nem feltétlenül érzékelik – örök mozgásban, állandó változásban van. Amint megszűnik változni, már csak holt nyelv lehet, mint a latin.

Hogyan lehetséges ez? Jóllehet a nyelv nem egy gépezet, amely hozzáadott energia hatására működésbe lép, mégis vannak bizonyos mechanizmusok, melyek a mozgását fenntartják. Ezek a nyelv kettős beágyazottságából erednek: egyrészt szoros kapcsolatban van az állandóan változó társadalommal (annak beszélőin keresztül), másrészt a nyelvi rendszeren belül is működnek bizonyos hatásmechanizmusok (pl. az analógia), melyek változásokat indíthatnak el. Előbbire példa egy-egy új fogalom megjelenése a nyelvben (pl. csetelés), utóbbi következményeként történhet például egy fonéma kiveszése a nyelvből.

Hol és mikor változik a nyelv? A nyelvi változás olyankor valósul meg, amikor a beszélők használják a nyelvet, így a változás „helye” egyértelműen a nyelvhasználat. Vagyis nyelvi változás nem mehet végbe a beszélőktől függetlenül. Igaz ez akkor is, amikor tudatos, mesterséges és szisztematikus beavatkozás történik egy nyelvben. Hiába találtak ki például a nyelvújítók megannyi (ma nyakatekertnek és megmosolyogtatónak tűnő) szót, ha egyszer a beszélők nem érezték azokat sajátjaiknak, így például a fagylalt helyett nem használjuk a jeges nyalat kifejezést. Ennek megfelelően a nyelvi változások csírái is a nyelvhasználatban születnek. A módosulások először az egyének beszédében jelentkeznek, elég furcsa is lenne, ha egy beszédközösség minden egyes tagja Harry Potter-i varázsütésre egyszerre kezdene máshogy használni valamilyen nyelvi jelenséget. Az egyéni nyelvhasználatból aztán szépen lassan begyűrűzik a változás az adott beszédközösség nyelvhasználatába.

Felmerül a kérdés, hogy mi minden bír változni a nyelvben? A válasz: minden. Változhat a forma és a jelentés, a fonéma- és szóállomány, ezek funkciói, a nyelvváltozatbeli hely és gyakoriság, a szófaj, és a stílusérték. Persze ez a sok történés nem egyszerre megy végbe, a különböző nyelvi szinteket más-más tempóban éri utol a változás. Leggyorsabban a szókészlet módosul. Gondoljunk csak bele, mennyi új kifejezés születik vagy kerül bele az életünkbe szinte nap mint nap, illetve ha felcsapunk egy 19. századi könyvet, mennyi számunkra már ismeretlen szóval találkozunk! Mindennek okozója, hogy minden nyelv olyan kommunikációs eszköz, amely a beszélőket körülvevő fizikai, illetve gondolati valóságot hivatott kifejezni, hiszen csak így tudják megérteni egymást az emberek. Ha a fizikai-társadalmi környezet változik (márpedig ezt teszi), akkor az azt leképező nyelv is kénytelen alkalmazkodni, ez pedig leginkább az új fogalmak (és az azokat kifejező szavak) megjelenésén, illetve a régiek eltűnésén követhető nyomon. Ennél jóval lassabban változik az élő nyelv grammatikája, nyelvtörténeti emlékeink tanulmányozása során azonban jól látható, hogy ez a viszonylag lassú változás is jelentős különbségeket eredményez  az egyes korok nyelvhasználata között. Például az alapnyelvi eredetű szavak a magyarban elveszítették tővéghangzójukat (azonban egyes szavak toldalékolt alakjai még őrzik őket), vagy például az ómagyar korban sokkal több kicsinyítő képző élt a magyar nyelvben, mint napjainkban. Leglassabban a fonémarendszer, azaz a hangkészlet változik: egyes régi hangok kivesznek (mint például a bilabiális zöngés spiráns), mások belekerülnek a nyelvbe (például velünk kapcsolatba lépő népek nyelvei hatására).

Bár azt mondtuk, hogy az élő nyelvek örökös változásban vannak, azért azt is meg kell jegyeznünk, hogy a nyelv jelentősebb „része” adott pillanatban nem változik. Vagyis ha azt tekintjük, hogy milyen a nyelvben az éppen változó és a változatlan aránya, akkor be kell vallanunk, hogy a változatlané jóval nagyobb. David Crystal szavaival élve: „a nyelv változó részei jelentéktelenek a nyelv hatalmas, nem változó területeihez képest”. Ennek ellenére a változás az élő nyelvek életének elengedhetetlen és szükségszerű velejárója. Sőt, a változás lehet olyan jellegű és mértékű is, hogy két nyelv egymásra hatásából egy harmadik (ld. pidzsin) nyelv születik.

Források: 

Crystal, David 1998. A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris. 15.

ifj. Gazda István – Sain Márton 1989. Fizikatörténeti ABC. Tankönyvkiadó, Budapest, 210.

Kiss Jenő – Pusztai Ferenc 2005. Magyar nyelvtörténet. Osiris, Budapest, 44-45.

Tőlemnél, nálamtól

"Az öcsém úgy nyúlik, mintha húznák. Már két fejjel magasabb tőlem.” Tőlem? Miattam lett magasabb? Én márpedig nem húztam… Vagy hogy a nagy klasszikust, Szalacsit idézzem: "Malvin idősebb vo’t éntülem…”

Eddig úgy tanultuk, vagyis inkább ahhoz szoktunk hozzá, hogy ha összehasonlítás áldozatává válik például két ember magassága vagy életkora, akkor a hasonlítói határozó raggal ellátott személyes névmást (nálam) használjuk. Vagy hasonlító értelemben a mint kötőszót (l. más indoeurópai nyelveket): Az öcsém már két fejjel magasabb, mint én. 

Mostanában azonban úton útfélen, médiában és a "magaskultúrában” is egyre inkább terjed a tőlem változat. Feltűnik-e ez egyáltalán? És kinek? Aki Dunántúli annak biztosan, de aki Szegedről vagy Szolnokról származik, annak lehet, hogy kevésbé. Romlana a nyelv? Szép? Csúnya?

Nézzük jelentéstanilag: épphogy logikusabb is a tőlem, hiszen én vagyok egy fix pont, és innen kiindulva felfelé növekszik az öcsém. Hozzám képest. A magyar nyelv szépen kifejezi az irányhármasságot: honnan, hová, hol. A nálam egy stabil pont. A tőlem és a hozzám két irányból közelítő vagy távolodó elemek. Viszont. Nem szeretem a bornál erősebb italokat vagy Nem szeretem a bortól erősebb italokat – itt már nem cserélhető fel komoly jelentésváltozás nélkül a két hasonlító határozó rag. (Nem mindegy, hogy borral kevert narancslétől vagy pálinkától bódul jobban a fej.)

Egy nyelvjárási jelenségről van szó. De egy nyelvjárási elem hogy’ kerülhet a sztenderd változat változataként a nyelvhasználó szájára? Miért lenne olyan elképzelhetetlen: a mai magyar köznyelv, amikor sztenderdizálták Kazinczyék, valójában "csak” egy északkelet-magyarországi nyelvjárás volt. "Semmi egyéb”.

Ezek nem nyelvészeti kérdések. A nyelvészeti kérdés az: hogy ez miért történik így. Más téma, hogy a fülnek furcsa alakulat megtorpanásra késztet, de hónapok (évek?) kérdése, hogy egyenrangúsodjon az eddig használatos nálam-mal (l. ezzel/evvel). Mi segíti ezt a terjedést? Hiszen már a főműsoridős programokban és programközökben is ki-kiszalad a bemondók száján… akiktől azért mégiscsak elvárt lenne, hogy "szépen”, "irodalmi magyarul” beszéljenek. Úgy, mint a magaskultúrán iskolázott tanult diplomások. Hol van magaskultúra? Média? Sajtó? Színház? Ha a trágárkodás legitimálódott bizonyos magasabb kultúrkörökben (is), akkor egy ártatlan nálam/tőlem ingadozás csak nem rongálja jobban a nyelvet.

Elgondolkodtató viszont, hogy itt komolyabb hallgatólagos erőkről lehet szó, ha egy nyelvi változás már a nyelv struktúráját, morfológiáját érinti. A szókincs úgy csűrhető-csavarható, olyan gyorsan és annyi irányba, ahogyan csak a fantáziából kifér: új elemek jönnek-mennek, de a nyelvi szerkezet, a mondatstruktúra, a ragok és toldalékok kapcsolata, a hangállomány változása már keményebb dió. Vajon mi az a plusz a tőlem-ben, amit a nyelvhasználó naiv tudósként érez, és ezért használ is? Vagy csak követi, amit a TV-ben hall, mert ők, ott, mégiscsak okosabbak tőle?

Rokontalanok - 2. rész

A cikk első részében körüljártuk a nyelvrokonság mibenlétét és a kérdéses pontokat. Most pedig következzenek maguk a rokontalan nyelvek - legalábbis azok, amelyeknek jelentős számú beszélője él és beszél a Föld kerekén. 

Elszigetelten Európában

Mi, magyarok a nyelvünk eredetével kapcsolatos megannyi (délibábos vagy tudományosan megalapozottnak számító) elmélet miatt, az indoeurópai nyelvek gyűrűjében elég jól át tudjuk érezni a baszk nyelv rokontalanságát. Beszélői a Pireneusok két oldalán, a spanyolországi autonóm Baszkföldön és Franciaország délnyugati csücskében élnek. Mintegy 600 ezren laknak spanyol területen, és további 80-100 ezren Franciaországban, itt azonban már sokan nem is beszélik a nyelvet, illetve a legtöbben francia-baszk kétnyelvűek. A spanyol Baszkföldön sem olyan rózsás a helyzet: az itt élők körülbelül egy negyede beszél baszkul.

A baszk a többi rokontalan nyelvhez (és a magyarhoz) hasonlóan ragozó (agglutináló) nyelv utóragokkal és képzőkkel. Emellett igeragozása nagyon gazdag különböző funkciót betöltő alakokban, és az alanyi és a tárgyas ragozást is megtaláljuk benne.

Van-e jövője egy rokontalan nyelvnek Európában? A sok évszázados elnyomás lezárultával, a Franco-diktatúra után 1979-ben lett Baszkföld autonóm terület, és azóta a baszk nyelv a nemzeti öntudat hordozója. Ennek köszönhetően az ifjúság körében emelkedik az anyanyelv ismerete, ami bizakodásra ad okot.

Két nagy szigetnyelv Ázsiában

Szintén ragozó nyelv a 122 millió anyanyelvi beszélővel rendelkező japán, mely a világ egyik legerősebb gazdasági hatalmának, Japánnak az államnyelve. Emellett nagyjából egymillió beszélője van az Egyesült Államokban, de százezres nagyságrendű a Brazíliában, illetve Mexikóban élő japán anyanyelvűek száma is. A nyelvet próbálták már rokonítani az uráli (köztük a magyar) és az altaji nyelvekkel, de próbálkoztak a paleoszibériai nyelvcsaládba való besorolással is. Sikertelenül.

Ugyancsak szigetnyelvnek számít a 75 millió beszélővel bíró koreai. Beszélői közül Észak-Koreában 20 millióan, Dél-Koreában 42 millióan élnek, de további kétmillió beszélő található Kínában és 700 ezer Japánban. A politikai okok miatt különvált két Korea nyelve azonos, csak szóhasználati különbségeket találunk egyes politikai és társadalmi fogalmakra. A koreai is agglutináló nyelv utóragokkal és névutókkal, viszont a japánnal ellentétben nincs zenei hangsúlya. Jóllehet alapszókincsében erős kínai hatás mutatkozik, mégsem rokona a kínai nyelvnek, sőt, a japánnak, az uráli és altáji nyelveknek sem, jóllehet ezekkel is próbálták rokonítani.

Rokontalanul, a kihalás szélén

Szintén Ázsiában élnek két kisebb, rokontalan nyelv beszélői. Az alacsony lélekszám miatt ezeket a nyelveket a kihalás veszélye fenyegeti. Az ainu nyelv feltehetőleg egy Hokkaido szigetén élt ősi nép nyelve lehetett. Jelenleg a Szahalin- és a Kuril-szigeteken, valamint Hokkaido szigetén beszélik, de mindössze néhány száz orosz és japán kétnyelvű ismeri még. Ragozó nyelv, ám a fent említettekkel ellentétben nincs írásbelisége, jóllehet 1875-ben megjelent egy ainu-orosz szótár.

Ennél többen, mintegy 60 ezren beszélik a burusaszki nyelvet Kasmírnak Pakisztánhoz tartozó részében. Anyanyelvű beszélői valószínűleg Észak-India őslakosainak leszármazottai, siita muzulmánok. Az ainuhoz hasonlóan nincs vagy csak kicsi az írásbelisége, ami igencsak megnehezíti a rokonnyelvek feltérképezését.

Csak óvatosan!

Mindenkit óva intünk attól, hogy a fenti nyelvek között fellelhető minimális hasonlóságból messzemenő következtetéseket vonjon le. Az, hogy két vagy több nyelv (akárcsak a magyar) ragozó (agglutináló) nyelv, vagyis hogy a nyelvtipológia szempontjából azonos csoportba tartozik, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy rokonok. A nyelvtipológia ugyanis a nyelvcsaládok kutatásától (genealógiától) független, a nyelvi szerkezetek típusai alapján történő csoportosítás.

Rossz lehet rokontalan nyelv beszélőjének lenni? Nem feltétlenül. A világban ugyanis a pénz, a hatalom és a politika irányít, nem a „halzsíros atyafiság” vagy az egy nyelvcsaládba tartozás érzése. Hiába indoeurópai nyelv az angol és az orosz is, ez nem enyhítette a hidegháború feszültségét, ha egyáltalán bárkinek is eszébe jutott felemlegetni ilyesmit. Nekünk magyaroknak sincs tehát okunk búslakodni, ha esetleg lelkünk mélyén nem tudjuk elfogadni a finnugor nyelvrokonság elméletét.

Felhasznált irodalom: 
Fodor István (2003): A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Budapest, Tinta. 

Nyelvészeti helymeghatározás

Miért van az, hogy ahány város, annyiféleképpen lakhatok benne. Például élhetek Pécsett, Kolozsvárott, Pesten, Baján, Debrecenben vagy éppen Pozsonyban. Sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha követve a mai divatot, diplomámmal a zsebemben kiutaznék külföldre, mert akkor csak egyféleképpen lakhatom be a városokat: Londonban, Krakkóban, Veronában, Pekingben, Helsinkiben.

A -ban/-ben és az -on, -en, -ön használatán meg sem torpanunk, de amikor Pécs kerül szóba, Győr vagy Kolozsvár, akkor már motoszkál a bogár a fülben. Mintha azokkal lenne valami gubanc: "nehogy azt mondjam, hogy Pécsen, Győrben, Kolozsváron, a végén még műveletlennek tűnök.”

"Talán, réges régen attól függött a választás, hogy kőfallal körülvett valódi városok, vagy síkterepű mezővárosok, netán tanyák felé közelített az utazó?” A magyarázat figyelmet érdemlő… spekuláció.

"Akkor biztos nyelvjárási alakok.” Nem éppen. Ha nyelvjárási lenne, akkor kizárólag egy tájegységen élők használnák őket. Viszont pl. éppen e három település legkevésbé sem mondhatja magáról, hogy földrajzilag szomszédai egymásnak.

"Lefogadom, hogy archaikus, költői alakok.” Ez már közelít. Viszont a nyelvhasználói tudat pusztán azért nem őriz meg formákat, hogy tisztelegjen egy Berzsenyi Dániel vagy egy Virág Benedek előtt. A nyelv alapvetően a gazdaságosságra törekszik.

Úgy látszik, mintha ezek normától elhajló kivételek, rendhagyó formák lennének. Pedig csak egy ősi rag emlékét őrzik. És nem is kizárólagosan. A nyelvtörténészek szerint az ősi uráli alapnyelvben kétféle helyhatározó (locativus) ragot használtak: -n és -t. Az előbbit őrzik a már fent említett -ban/-ben vagy az -on, -en, -ön, illetve pl. a benn, lenn, fenn határozószók, sőt még a gyorsan, szépen típusú határozók végződései is. A -t/-tt pedig a Pécsett esetén kívül olyan alakokban is megmaradt, mint az itt/ott, hanyatt, felett, alatt, mellett stb. határozószókban és névutókban is. Csak már elhomályosult, hogy ezek az alakok egy tőből plusz egy toldalékból állnak.

A magyar vonatkozású településnevek esetében tehát használható helyhatározó ragok: -n (-on, -en, -ön), -ban/-ben és a -t/-tt. Jelentéstanilag nincs különbség köztük. Mondja a szakirodalom. Így az egyéni nyelvérzékre és a szokásra van bízva, hogy mely település esetében miképp "kellemesebb az élet”: ha Pécsett, vagy ha Pécsen igénylem a lakcímkártyámat.

Rokontalanok - 1. rész

Karácsonykor és egyéb nagy ünnepek alkalmával összefacsarodik az ember szíve, ha rokontalan embertársaira gondol. Ők kivel töltik az ünnepeket? Kihez fordulnak segítségért? Kivel osztják meg örömüket és bánatukat? Természetesen a helyzet nem ilyen szomorú, hiszen a rokontalan ember nem feltétlenül magányos: lehetnek barátai, kollégái és kedvese is. Nincs ez másként a rokontalan nyelvekkel sem. A nyelvcsalád metaforája tehát itt is működik: egy rokontalan nyelv (akár az ember) remekül elboldogul az őt körülvevő világban, fejlődik, társakra lel, vegyül, egyszóval változik. Az alábbiakban feltérképezzük, hogy mitől is lesz rokon két nyelv, illetve hogy mely nyelveknek nem találtak még rokonokat a legalaposabb nyelvészek sem.

Mitől rokon két nyelv?

A 18. századig kellett várni arra, hogy a világ nyelveinek történetét és rokonságát tudományos módszerekkel kezdjék kutatni. Az egész úgy kezdődött, hogy bizonyos nyelvek között egyértelmű hasonlóságokat és megfeleléseket lehetett észrevenni, például a francia, a spanyol, az olasz és más újlatin nyelvek esetén. Tudományos körökben elfogadottá vált az az elgondolás, hogy ezek a nyelvek egy közös nyelvből (a latinból) fakadhatnak, ahogy a fa ágai egy törzsről ágaznak szét. Ezt az elméletet csakhamar kiterjesztették a nyelvek nagyobb csoportjaira, vagyis elterjedt az a felfogás, hogy nyelvcsaládonként léteznie kellett egy közös alapnyelvnek, mely tudományos eszközökkel rekonstruálható. Ki is forrt egy olyan módszer, amellyel többé-kevésbé megbízhatóan lehetett megállapítani a nyelvek közötti rokonságot. Ez az úgynevezett történeti-összehasonlító módszer a nyelvrokonság bizonyítékának a két nyelv közötti hangtörvényeket, azaz a rendszeres hangmegfeleléseket tartja. Példaként említhetjük erre, hogy egyes történeti nyelvészek szerint a magyar szó eleji h hang a finnugor testvérnyelvekben jellemzően k hangnak felel meg az azonos jelentésű szavakban, pl. kala (finn) ~ hal.

Ugyanakkor August Schleicher rokonnyelvekre alkalmazott családfaelmélete nyomán olyan fogalmak honosodtak meg a nyelvészeti szóhasználatban, melyek emberekre alkalmazott rokonsági terminusokkal fejezik ki a nyelvek közötti viszonyokat (nyelvcsalád, családfa, leánynyelv stb.). A kifejezéseken kívül a szemléltetés módja, a fa is − a képzavart megkockáztatva − gyökeret vert a nyelvészetben, így a történeti-összehasonlító módszer eredményeit nyelvcsaládok és családfák megállapításával, illetve megrajzolásával írták le.

Nyelv- kontra vérrokonság

Vigyázat! Két nyelv rokonsága egyáltalán nem jelenti azt, hogy az azokat beszélő népek között vérrokonság van. Az évezredek folyamán a népcsoportok sok ezer kilométert vándorolhattak, háborúztak vagy épp kereskedtek egymással, így a népek kultúrája és az általuk beszélt nyelvek is hol kisebb, hol nagyobb mértékben hatottak egymásra. Bár ezek a hatások ma is jól kimutathatók az egyes nyelvek szókincsében, sőt, esetenként a hangállományban, nyelvtani szerkezetekben is, ettől a kölcsönhatástól még nem lesz két nyelv rokon, nem úgy a beszélőik. A kapcsolatba lépő népcsoportok genetikai állománya keveredhetett, sőt, a népek között akár nyelvcsere is történhetett. Ebből következik, hogy az egy alapnyelvből különfejlődő nyelvek évezredekkel később akár egy merőben más összetételű és genetikai állományú népcsoport ajkán élhetnek anyanyelvként.

A 19. századi magyarok ennek még nem voltak tudatában, ezért is tiltakoztak oly hevesen Sajnovics János megállapításai ellen, aki elsőként rokonította a magyart a finnugor nyelvekkel (nevezetesen a lappal). Barcsay Ábrahám és társai kikérték maguknak, hogy a daliás, harcias magyarság egy északi, halászgató népnek lenne rokona, és nem kértek a „halzsíros atyafiságból”. Pedig a nyelvek rokonítása már akkor sem a vérrokonságra utalt, csupán egy közös alapnyelvet feltételezett.

Semmi sem tökéletes, ha nincs DNS

Évtizedek hosszú munkájával szép lassan sikerült a nyelvészeknek felrajzolni a világ nyelveinek családfáit. Ezek alapján néhány kérdőjellel ugyan, de viszonylag megnyugtatóan be lehet sorolni a nyelvek zömét a nagy nyelvcsaládok (indoeurópai, altaji, uráli, kínai-tibeti, paleoszibériai stb.) valamelyikébe. Igen ám, de nem mindegyiket.

Ennek több oka van. Először is, a hangtörvények nem kivétel nélküliek, az egyes rokonnyelvek szavai kijátszhatják a szisztematikus hangmegfeleléseket, például azért, mert több másik nyelv is hatott rájuk nyelvtörténetük során. A kivételek oka tehát nem mindig egyértelmű: az eltérések dacára is tartozhat egy nyelv az adott nyelvcsaládba. Ráadásul számos esetben nem lehet megnyugtatóan megállapítani, hogy a kimutatható hasonlóságok oka a közös eredet vagy csupán a hosszú együttélés, egymásra hatás.

Ma is vannak olyan nyelvek, melyek nyelvcsaládba való besorolása nem vehető készpénznek, sőt, bizonyos nyelveknek eddig egyáltalán nem sikerült rokont találni. Ezeket nevezi a nyelvészeti szakirodalom rokontalan, elszigetelt vagy szigetnyelveknek, mivel a más nyelvcsaládokba tartozó nyelvek tengerében „lebegnek” magányosan. Ezek között már kihalt és még élő nyelveket egyaránt találunk, de számunkra izgalmasabb az utóbbi csoport, hiszen ezek esetében sok-sok adat, gyakran több ezer, sőt, több millió anyanyelvi beszélő áll rendelkezésre, mégsem áll össze a kép. Lássuk, hogy melyek ezek a ma is élő, rokontalan nyelvek!

/Folytatása következik! :)/

Források:

David Crystal (1998): A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris. 370. és 406. oldal

Fodor István (2003): A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Budapest, Tinta. 13. és 246. oldal

Áltudományos halandzsa

Twitteren este: „Nem hiszem, hogy ma már adekvát lennék felhívni téged. Majd holnap.” Írta az értelmiségi szülők egyetemista trónörököse a barátnőjének. Másnap persze majd konzultálhatnak, hogy melyik programot is preferálják a felsoroltak közül, de az sem biztos, hogy bármelyiket is kellően kultiválják majd. 

Persze mindezt elmondhatták volna magyarul is, ha már miniblogon értekeznek, de így biztosítva van a kellő verbális titkosítás is. Csak minek. Mégis mi veszi rá az embereket arra, hogy felesleges idegen szavakkal tűzdeljék tele mondataikat?

Természetesen rejlik az idegen szavak használatában kellő huncutság is, humor is. De csak, ha megfelelő időben, megfelelő helyen, megfelelő társaságban és megfelelő mértékben fűszerezik a beszédet vele. Például, ha tökéletes tanácstalanságban hezitálok a tapétaboltban a szegélycsíkok között, akkor felhívhatom lakótársamat, hogy szakmai konzíliumot tartva meghozzam a végső döntést. (Persze, csak ha mindketten ismerjük a szavak jelentését és kontextusát, pardon, használati körét.) Így már kifigurázható. Mennykőcsapás terhe mellett megkockáztatom, hogy még szellemi frissességet is csempész a nyelvhasználatba – mint ahogy a paródia és általában a szellemesség is elmefrissen hat(hat).

Kevésbé frissítő, amikor egy kötelező szakesten, alkalmi vacsorán, hivatalos eseményen – tehát formális interakcióban - „komolyan” beszél(get)nek egymással a vendégek. Mintha egy árverésen lennénk, ahol szavakban mérik a tétemelést. Ki tudja túllicitálni a másikat? Az nyer, akit hallgatva előbb kiálltunk a világosságot hozó idegen szavak szótáráért. De ők legalább partnerek ebben a verbális sznobériában.

Nem úgy szegény beteg vagy szegény ügyfél, akit a Doktor úr (orvos, ügyvéd, ügyvezető igazgató, hisz ilyenkor még a bölcsészdoktor is Doktor úr!) döngöl földbe idegen nyelvleckéjével, míg az ügymenetet, vagy a diagnózist, vagy a lehetőségeket, pardon, az alternatívákat vázolja. Sőt a politikai szólamok, a gazdaság kitalált nyelve kifejezetten kirekesztő: megerősíti a szegény betegben, ügyfélben, háziasszonyban, hogy a recessziótól biztos valami halálhozó szörnyűség várható, a kriminalitás pedig soha nem mért méreteket ölt, és egyre inkább elharapózik az introvertált és komplexusos fiatalok körében a szuicid hajlam. „Mivel olyan okosan beszél (ti. én nem értem, amit beszél), biztos igaza van.” Ennyi érthetetlen zagyvaságtól csoda, hogy elmegy az egyszeri ember kedve attól, hogy belefolyjon a közéletbe?

Mert, amit nem értünk, attól szorongunk. Ha az orvos diagnózisa latinul zeng, biztosan előbb jut eszünkbe a végrendeletírás esedékessége, mint ha csak annyit mondana, hogy „Marika, nyugalom, csak megfázott és kicsit piros a torka”. És ugye ismert, hogy valami attól sokkal, de sokkal tudományosabbnak hat, hogyha legalább a fele, jó esetben a másfélszerese nem is magyarul van. Természetesen, ha a terminológiáról van szó (szakzsargon), sok esetben nincs is rá megfelelő, ekvivalens magyar szó. De ez a szakmai terület.

A hétköznapokban is ott van, ami nem is csoda, hiszen az információ szabad áramlása és nyílt elérése terjeszti a közös nyelvet is. Gyorsan hömpölygő ismerettengerben, amikor a tudomány is prostituálódik, kifizetődőbb egy olyan kódot használni, az érintkezés intenzitás és gyakorisága miatt, ami sokaknak kézenfekvőbb, hiszen ezek tulajdonképpen nemzetközi műveltségszavak. 

Ha valaki diplomás, és erre rájátszik, akkor műveltségét, hozzáértését akarja fitogtatni. Mondván, hogy egy Értelmiségi magasröptű gondolatai számára a magyar szókincs csak szűkös kalitka. Ám szellemi sziporkázás helyett így csak gondolatkoldulás lehet belőle. Vagy az is lehet, hogy önmaga sincs igazán (kristály)tisztában a tartalommal, ezért menti a menthetőt, és idegen szavakkal ködösít. Vagy, ha eleve nem akarja megmondani, amit meg kellene: mellébeszédnek is első osztályú. Abban az esetben is, ha a téma kényes, de abban az esetben is, ha engem hoz kínos helyzetbe. Tapintatból pl. az orvosoknál vagy a tabutémáknál (pl. a szexualitás tisztázatlan nyelvi regisztere) sokszor előfordul, hogy felesleges merev idegenkedéssel védekezünk.

Az idegen szavak helyesírásával kapcsolatban olvass tovább!