A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. február 18., szombat

Farsang farkán

Mi jut eszünkbe a farsang szóról? Eszem-iszom, dínomdánom, buli, zene, tánc, mulatság, báli szezon, színes kavalkád, busójárás, velencei karnevál, és még sorolhatnánk. A farsang hagyományosan vízkereszt napjától (január 6.) hamvazószerdáig tart, ugyanis ekkor veszi kezdetét a húsvétot megelőző (és azt előkészítő) negyvennapos böjt.

A farsang jelentősége mára erősen megkopott. Ennek oka javarészt a felgyorsult élettempó és keresztény hagyományok jelentős térvesztése. A modern ember ebből is azt tartotta meg magának, ami számára a legkényelmesebb: buli, ahogy a csövön kifér, akár hamvazószerda után is! Pedig őseink számára a farsang még egészen másfajta jelentőséggel bírt, különösen az eladósorban lévő leányok várták dobogó szívvel az évnek ezen időszakát. Hogy pontosan miért is volt a farsang különleges őseinknek, arról sokat elárulnak a fennmaradt szólások és közmondások. Nézzük meg, hogy mi mindent őriztek meg számunkra a régi korok embereinek életéből!

Míg napjainkban a fiatalok ismerkedésének, szerelmi kalandjainak csak a szülők regulázó szavai vagy a fiatalok munkahelyi kötelezettségei szabnak gátat, addig a hagyományos falusi kultúrában a farsangi időszak volt az ismerkedés, leánykérés, házasodás ideje. Úgy tartották, hogy aki farsangkor nem talál magának párt, annak a következő farsangig kell várnia újabb lehetőségekre. Ezt a gondolatot őrzi a kimaradt a farsangból szólás: eredetileg arra utalt, amikor egy lánynak abban az évben nem sikerült férjhez mennie, de ironikusan arra is szokták mondani, aki (a farsangtól függetlenül) kimaradt valami jóból. Érdekes módon találkozhatunk olyan nyelvben konzervált vélekedéssel is, ami mindennek ellentmond. A farsangon kívül is esik leányvásár közmondás például vigasztalja a pártában maradt lányokat, hiszen még találhatnak maguknak párt az év folyamán, a farsangi időszak után is. Itt is megfigyelhető a népi bölcsesség átvitt értelemben való használata: azok számára is vigasztalásul szolgálhat, akik azt hitték, hogy valamiről lemaradtak.

Ugyancsak a télutó ismerkedős-házasodós jellegét örökítette meg a koros szegény lánynak mindig rövid a farsang közmondás. A pártában maradt lányok bántó kigúnyolása ez, hiszen annak a hajadonnak, aki szegény is, meg már idős is, nem lehet elég hosszú a farsang a pártalálásra. Ugyanakkor a szép hozománnyal rendelkező leányoknak kevésbé kellett aggódniuk a férjhez menés miatt, erre utal a gazdag leánynak böjtben is esik farsang. Tágabb értelemben azt is jelenti ez a bölcsesség, hogy a gazdagok mindent megkaphatnak, hiszen pénzen minden megvásárolható. Sajnos nem tudjuk nem észrevenni, hogy ezek a régi bölcsességek nem éppen a romantikus szerelem oldaláról közelítenek a farsangi pártaláláshoz.

Léteznek azonban olyan télutóhoz kapcsolódó közmondások is, melyek már eleve metaforikusan értelmezik a farsanghoz kapcsolódó megfigyeléseket. A fent említett bölcsességekhez képest jóval elterjedtebb, a köznyelvben is meghonosodott mondás a minden farsangnak van egy böjtje, vagyis a jó után mindig valami rossz következik. Itt komoly tanító szándékot is felfedezhetünk a szavak mögött: a túlzásba vitt mulatást, lustálkodást vagy egyéb luxustevékenységet az ember jóval később nyögi, amikor az elpazarolt időre vagy pénzre valóban égető szüksége lenne. Hasonló gondolatot örökít meg a rövid farsangnak hosszú a böjtje közmondás, mely ugyancsak arra figyelmeztet, hogy a felelőtlen pazarlásnak rossz vége lesz.

Végezetül megemlítünk egy mára jórészt kihalt, népnyelvi szólást: farsang farkán csúszik a szán. Ebben kár lenne bármilyen bölcsességet keresni, mert nincs benne. A népnyelv a farsang három utolsó napját (a hamvazószerda előtti vasárnapot, hétfőt és keddet) nevezi farsangfarkának. Régen ebben a három napban volt a legnagyobb dínomdánom, hiszen már az ajtón kopogtatott a negyvennapos böjt. Hogy miért éppen a szán csúszott a farsang farkán? Feltehetőleg azért, mert a vidám farsangi hangulatú szánkózás is kedvelt mulatság volt a tánc és az eszem-iszom mellett.

Farsangfarka egyébként idén február 26. és 28. közé esik, március elsején pedig hamvazószerdával beköszönt a negyven napos böjti időszak. 


A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris, 413.

2017. január 7., szombat

Nyáron ruhádat, télen tarisznyádat

Mit lát a télből a modern ember? A szállongó hópihéket, ha kinéz az iroda ablakán? Karácsonyi égőket a szomszéd kerítésén? A legújabb kabátdivatot? Netán a fűtésszámlát? Mindez a télhez tartozik, mégsem mondhatjuk, hogy ennyiből áll a leghidegebb évszak. A fagy, a metszően hideg szél, a kevés napfény és a korai sötétedés mind-mind visszahatnak a mai ember hangulatára, de már korántsem határozzák meg az életünket olyan nagy mértékben, mint őseinkét mondjuk egy évszázaddal ezelőtt. Még akkor sem, ha a hőmérő higanyszála most mínusz húsz fok alá süllyed az ország számos területén.

Milyen volt a tél például a parasztság számára? A küzdelem ideje, mégpedig a bőr alá is bemászó, fagyos hideg ellen (nem volt például gázkonvektoruk, ami egy gombnyomásra meleget varázsolt volna, „csak” búbos kemencéjük). Ugyanakkor a tél a pihenés és szórakozás időszaka is volt az egész éves kemény mezei munka után (legfeljebb a fonás és a kukoricamorzsolás voltak a télre időzíthető tennivalók). A falu lakói sokkal szorosabb kapcsolatban éltek a természettel, mint mi, szinte együtt lélegeztek vele, így könnyebben meglátták a természeti erők és az emberek működése közötti kapcsolatokat. Ennek köszönhetjük azt a megannyi bölcsességet, amely ránk maradt őseinktől nyelvi fordulatokba zárva. Íme néhány népi mondás azok közül, amelyeket a zimankós évszak ihletett, de nagyrészt már kivesztek nyelvünkből!

A paraszti élet télen pihenősebb jellegével függ össze a télben éli világát a paraszt közmondás. Ekkor a ház körüli munkák és az állatok gondozása mellett jutott idő a szomszédolásra is. Nem véletlen, hogy a legtöbb népszokás a téli időszakhoz kötődik, és hogy a mulatságokat, lakodalmakat is ilyenkor tartották. Ugyancsak ide kapcsolódik a télen kapálna, nyáron fonna szólás, melyet a lusta, dolgozni nem akaró emberre mondtak. Leginkább azokat a lányokat, asszonyokat gúnyolták így, akik mindig azt akarták csinálni, amit éppen nem lehetett, hogy ezzel leplezzék lustaságukat.


Az ember téli, illetve nyári szükségleteinek kontrasztjából született a következő szólás: télben két szakács, egy kulcsár, nyárban két kulcsár, egy szakács. Ez a nyelvünkből sajnos már kiveszett mondás a modern ember számára talán rejtjeles üzenetként hat, pedig csupán egy egyszerű megfigyelést tartalmaz: az ember télen többet eszik, nyáron pedig többet iszik. Ugyancsak a test téli és nyári igényei ihlették azt a bölcsességet, hogy Télen kenyeredet, nyáron ruhádat el ne hagyd! E közmondásnak számos változata élt és helyenként még ma is él az idősebbek emlékezetében, pl. Se télben szalonnát, se nyárban bundáját el ne haggya az okos. Még e sorok írója is emlékszik, hogy megboldogult nagyapja a következő szavakkal okította, ha nyári estéken nem tartott magánál egy könnyebb kardigánt a hűvös ellen: Nyáron ruhádat, télen tarisznyádat el ne hagyd! Valóban megszívlelendő tanács, hogy ha éppen nem otthon tartózkodunk, akkor télen az ennivalóra, nyáron a melegebb ruhára kell jobban odafigyelnünk. Tágabb értelemben a fenti közmondás azt tanácsolja, hogy mindig előre készüljünk fel a váratlan helyzetekre.

Léteznek olyan népi bölcsességek is, melyek nem kapcsolódnak szorosan a parasztság téli életmódjához, hanem már egy elvontabb jelentést hordoznak. Hét tél, hét nyár megpróbálja őket – mondták az idősebbek, ha két fiatal összekerült a faluban. Egy-egy település zárt közösségében minden párválasztást nagy érdeklődés kísért, sőt, a házasság első éveiben is árgus szemmel figyelték, hogy sikerült-e például a fiatalasszonynak beilleszkednie az új családba. Akár jól kijöttek, akár veszekedtek az ifjú házasok, az idősek csak legyintettek, hogy majd hét tél, hét nyár, és aztán kiderül, hogy a fiatalok kiállták-e a házasság próbáját. Ugyancsak elvontabb jelentést hordoz az a bölcsesség, hogy a tél tél, de a szél szél. Ez a számunkra talán egyszerű szóismétlésnek tűnő közmondás arra utal, hogy a nehézségekhez (például a télhez) hozzá lehet szokni, hiszen nem éri az embert felkészületlenül, ám a váratlan nehézségekkel (például a hirtelen feltámadó, jeges széllel) szemben az ember jóval védtelenebb. Mindez igaz az élet viharaiban is.

Vajon ezek a „téli” szólások és közmondások számunkra is bírnak még hasznos információkkal? Mindenképpen, mert bár életmódunk (például a munkavégzésünk) részben függetlenedett a természet körforgásától, testünk és lelkünk igenis kölcsönhatásban van az évszakok ciklikusságával. Így például nem túl célszerű hideg téli időben fogyókúrázni (télben két szakács, egy kulcsár), nyáron kiskabát vagy kardigán nélkül elindulni (nyáron ruhádat, télen tarisznyádat el ne hagyd), és rosszul időzített tevékenységeket végezni, mondjuk télen paradicsomot ültetni. J

A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris, 1349.

2016. december 25., vasárnap

Lesz még nekem karácsonyom

A népi hagyományban a karácsonynak kiemelt szerepe volt. Népszokások, hiedelmek, étkezési megkötések egész garmadája kapcsolódott ehhez az ünnepkörhöz. Bár az akkoriban komoly jelentőséggel bíró rituálék mára hagyománnyá szelídültek, nyelvünk számos ezzel kapcsolatos népszokást, népi megfigyelést őriz, melyek szólások és közmondások formájában élnek tovább. Lássuk, hogy melyek ezek!


Három olyan népi megfigyelést emelnénk ki, melyek az időjárással kapcsolatosak, és máig élénken élnek a magyar nyelvben. A fekete karácsony, fehér húsvét közmondás tulajdonképpen azt állapítja meg, hogy ha karácsonykor (vagyis amikor az ideje van) nem hullik hó, akkor húsvétkor bizonyosan fog, de legalábbis nagyon hideg lesz. Ugyanezt a megfigyelést sűríti magába a meleg karácsony, hideg húsvét. A majdani karácsonyi klíma megjóslását segíti a Katalin kopog, karácsony locsog közmondás: ha november 25-én, Katalin napján fagy van (kopog a jég), akkor karácsonykor enyhe, lucskos, sáros idő várható. Az évszázados tapasztalatok igazolták ezeket a természeti megfigyeléseket.


A paraszti kultúrában a karácsonyt a húsvéthoz hasonlóan böjt előzte meg, amikor bizonyos napokon következetesen tartózkodtak a húsfogyasztástól. Mivel ez a nagyböjthöz képest rövidebb és kevesebb lemondással járó időszak volt, ezért kisböjtnek vagy adventböjtnek is nevezték. Nem csoda hát, hogy nagy várakozás előzte meg Krisztus születésének ünnepét, amikor jókat lehetett enni, jöttek a betlehemesek, és a fiúk mehettek kántálni a házakhoz. A felfokozott várakozás és az ünnep kellemes volta csakhamar elszakadt a szó szerinti jelentéstől, így a karácsony nyelvünk kognitív metaforáiban olyan jó, boldog időszakot jelöl, amelyre sokat kell várni, de megéri. Így a lesz még nekem karácsonyom szólást „lesz még nekem jó dolgom” értelemben használták, ma azonban csak ritkán hallhatjuk, és inkább az idősebb korosztály képviselőitől. Ugyanezt a jelentést hordozza az ismertebb, és egyben megengedő, kedveskedő szólás, a neki is legyen egyszer karácsonya, melyet „legyen már egyszer neki is jó dolga, hadd örüljön” értelemben használnak. Ironikusabb, kétkedést kifejező a következő szólás: az lesz soká, meg a karácsony. Jelentése: abból a dologból, amire ezt mondják, nem lesz semmi, vagy legalábbis nem egyhamar. Ez a mondás a karácsonyt a nagyon sokára elérkező dolgokkal azonosítja.

Népszokást említ a késő karácsony után kántálni kifejezés. Karácsony napján volt szokás, hogy a legények vagy a fiatal fiúk kántáltak, vagyis házról házra jártak és beköszöntek az ottlakókhoz, majd karácsonyi énekeket énekeltek és jókívánságokat mondtak. Cserébe süteménnyel vagy más elemózsiával kínálták őket. Ezt a közmondást olyankor használják, ha valaki egy már megtörtént esemény után, megkésve akar segíteni vagy kér segítséget valamilyen probléma megoldásában. Ugyancsak jellemző, karácsony idején végzett tevékenységet örökít meg a kapós, mint karácsonykor a famozsár szóláshasonlat. Az ünnepi étkek, sütemények gyakran tartalmaztak mákot és diót, ezért karácsony idején sokat volt használatban a famozsár. Nem véletlen tehát, hogy ezt a kifejezést tréfálkozva használták olyan dologra (vagy akár személyre), amire hirtelen nagy igény mutatkozott.

Hogy az ünnepkör talán legjellemzőbb, központi objektuma se maradjon ki a sorból, nyelvelő időutazásunkat egy karácsonyfás mondással zárjuk. A ma is közismert, úgy néz ki, mint egy karácsonyfa szóláshasonlatot lényegében „ízléstelen, giccses” értelemben használjuk ironikusan, főként nőkre. Ez a szólás abból alakulhatott ki, hogy a karácsonyfákra gyakran mindenféle díszt felaggatnak, és ezek nem feltétlenül passzolnak egymáshoz. De legyen bár kicsit szedett-vedett vagy giccses, mégis mindenkinek az otthoni karácsonyfája a legszebb.

A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris

2016. október 31., hétfő

"Haláli" közmondások

Ha elérkezik az október vége, november eleje, akkor eljött az idő, hogy kedves halottainkra emlékezzünk. Még ezzel együtt is gyakran tapasztalhatjuk, hogy a mai kor embere számára a halál sokszor tabu, de legalábbis kellemetlen téma. Pedig az egy vagy akár két századdal előttünk élt elődeink életében az elmúlás az élet természetes velejárójaként jelent meg - természetesen a halálhoz kapcsolódó babonákkal és hiedelmekkel együtt.

Ma már közhelyként emlegetjük, hogy régen az idős vagy beteg emberek, nem ritkán gyerekek, az otthonukban betegeskedtek és haltak meg, sőt, a halott felravatalozására is az otthon falai között kerülhetett sor. Így a halál a családi élet része volt, a különböző korú családtagok közvetlen tapasztalatokat szerezhettek az elmúlásról. Ezek a tapasztalatok szép lassan beépültek a közmondásokba, és már nem csak a halállal kapcsolatos szituációkra vonatkoztatták őket, hanem akár tréfálkozás közben is előkerülhettek. 

A halállal kapcsolatos egyik alapvető tapasztalat a véglegesség, visszafordíthatatlanság. Ezt a gondolattársítást őrzi a halottat nem hozzák vissza a temetőből közmondásunk, mely arra figyelmeztet, hogy senki se akarja meg nem történtté tenni, ami megtörtént, és amin már nem lehet változtatni. Utalhatunk vele komoly, visszafordíthatatlan életeseményre, de baráti társaságban viccelődve is használhatjuk, például ha valamit illetéktelenül felfaltunk. 

A jó halottnak semmi baja sincs - mondták vigasztalásul az elhunyt hozzátartozóinak, hiszen aki meghalt, az már békességben van, nem kínozzák földi szenvedések. Ugyanakkor a halottnak más tekintetben is kijárt a nyugalom: a hagyományos közösség komolyan gondolta, hogy az elhunyt nyugodjon békében. A néphagyomány számos szokást megőrzött, mely az eltávozott lélek visszatérését volt hivatott megakadályozni. Ezek egyike, hogy nem illett felemlegetni az elhunyt rossz tulajdonságait. Tehát: halottról jót vagy semmit.

Végül lássunk egy olyan közmondást, mely csak közvetetten kapcsolódik a halállal kapcsolatos tapasztalatokhoz. Minden halottnak kijárt az alapvető végtisztesség, így a szemfedő és az elhantolás - míg a temetés már nem minden esetben. A szemfedő tehát alanyi jogon kijárt minden elhunytnak, a múltjára való tekintet nélkül. Halottról szemfödelet, koldustól botot - mondták megrovóan és elítélően azokra, akik megfosztották az embereket a számukra legfontosabb, legalapvetőbb dolgoktól (is).  


A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris, 552-554. old.


2016. október 12., szerda

A vandalizmus még mindig lehet szó-rakoztató


Lehet elítélni, rosszallani, bosszankodni, rendőrért kiáltani, de a helyzet az, hogy a vandalizmusnak van egy olyan bohó válfaja, mely nélkül jó pár mosollyal szegényebbek lennénk. Gyakran ide tartozik a szavakkal játszó vandalizmus is, mely már-már nyelvi játéknak is beillik. Erről olvashattatok egy rövid bevezetőt és néhány példát az első cikkben.  Most két további szó-rakoztató gyöngyszemet tárunk a nagyérdemű elé. 


3. A félrevezető
Budapesten és országszerte is egyre sokasodnak azok a multifunkciós kocsmák és kávézók, ahol már nem csak sörözni és kávézni lehet, de biciklit szereltetni, lézerharcolni, könyvet olvasgatni és vásárolni is. Még hosszan sorolhatnánk az egyéb funkciókkal kombinált vendéglátóipari egységeket, de nem tesszük. Viszont ezek után nem lenne meglepő, ha valaki olyan ötlettel állna elő, hogy reménybeli sörözőjét egy számítástechnikai szakbolttal házasítja össze. Könnyen hihetjük azt, hogy ez a terv már meg is valósult, midőn a következő tábla mellett sétálunk el az utcán: 


Mert ugyan miért ne férne meg egymás mellett egy alaplapcsere és egy gyöngyöző pohár világos, egy poháralátétnek is kiváló egérpad, vagy egy RÉSZEGYSÉG és egy csöppnyi RÉSZEGSÉG?

4. A térképátírós
Nos, kérem, miért ne hívhatnának egy települést SÓŐSNYARALÓNAK? Kérdezem ezt egy olyan országban, ahol rengeteg mókás nevű falu található. Hogy csak néhányat említsünk: Rum, Ökörítófülpös, Makkoshotyka, Tinnye, Penészlek*, Bugyi, Heréd, Beled... Némi megerőltetéssel még településtörténetet is tudunk keríteni a botcsinálta falunévhez, például olyasmit, hogy a 13. században V. István adományozta ezt a nevet az ősi sótermelő vidéken fekvő településnek. 


Igen ám, csakhogy ezt a település(rész)t valójában SZŐLŐSNYARALÓnak hívják, Sülysáp városának részét képezi, és lakóinak esze ágában sincs máshogy hívni lakóhelyüket. Éppen ezért ők valószínűleg nem értékelik annyira a szó-rakozó vandálok sajátos humorát...

*A településnevek forrása itt található. 

2016. szeptember 28., szerda

Szó-rakoztató vandalizmus

Vandalizmus. Mi jut az eszünkbe erről a szóról? Rombolás, pusztítás, törvényszegés, mások fáradságos és drága munkájának a tönkretétele? Nos, lehet elítélni, rosszallani, bosszankodni, rendőrért kiáltani, de a helyzet az, hogy a vandalizmusnak van egy olyan bohó válfaja, mely nélkül jó pár mosollyal szegényebbek lennénk.

Akár felvállaljuk, akár nem, van az a spray-vel húzott csík vagy betűlekaparás, ami - miközben tagadhatatlanul rongálást idéz elő - mégiscsak hozzátesz valamit a környezetéhez. Persze lehetne mondani, hogy ilyenkor már nem puszta vandalizmusról, hanem street art-ról beszélünk, de a kettő között gyakran keskeny és nehezen észrevehető a határmezsgye...

Éveken át próbáltam nyitott szemmel járni és rábukkanni a kreatív vandalizmus azon mintapéldányaira, melyek a szavakkal játszanak (vagyis szó-rakoztatóak), és ezáltal már nyelvi játéknak is beillenek. Ezt a kis gyűjteményt szeretném most a világ elé tárni, hogy a botcsinálta, ámde nyelvelő street art művészek munkája ne maradjon a teljes ismeretlenség és meg nem értettség homályában. 

1. A klasszikus
Van az a bizonyos figyelmeztetés a villamosok ablakai alatt, amit az ember egyszer gyerekként jól megtanult, talán ijedten vizualizálta is a lehetséges következményeket, azóta viszont rá se néz. Pedig a villamos ablakán KIHAJOLNI VESZÉLYES! - még mindig. 

Ezt az érdektelenséget látszik oldani az ismeretlen művész (vagy művészek) munkája (pontosabban kaparása), aki ráirányította a figyelmet a megszokott felirat mögött (és benne) rejtőző üzenetekre. Például arra, hogy nem csak KIHAJOLNI VESZÉLYES!, de az is fennáll, hogy HAJNI ESZES! Másutt azt a hasonló technikával készült apokaliptikus üzenetet olvashatjuk, hogy KIHALNI ESÉLYES! Nos, egyikben sincs okunk kételkedni.



2. A filmbe illő
Ha már apokaliptikus üzenet, játsszunk el a gondolattal, hogy egy zombi apokalipszis esetén milyen új szolgáltatásokra teremtődne igény a piacon! Végtagmegtartó-kezelés? Szakadt ruhák szaküzlete? Luxus sírhelyek boltja a fejüket (nem örök) álomra hajtó zombipolgároknak? Nos, a sorból semmiképpen sem maradhat ki egy ZSOMBI..., akarom mondani ZOMBI autósbolt...


- folytatjuk -

2016. szeptember 8., csütörtök

Mi fán terem a nyelvjárás?

Sokan közülünk talán olyan felmenőkkel rendelkeznek, akik még beszélik valamelyik magyar nyelvjárást, netán azon a vidéken is élnek. Mégis hajlamosak vagyunk úgy gondolni a nyelvjárásokra, mint hungarikum illatú unikumokra, amelyek beszélői érdekes szavakat használnak vagy a megszokottól eltérően ejtenek bizonyos hangokat. Pedig a nyelvjárás sokkal több és sokkal alapvetőbb, de mindenekelőtt univerzálisabb jelenség annál, mint ahogy az a mai magyar köztudatban él.

A nyelvész szemével

Nyelvészeti szempontból nyelvjárás és nyelv kapcsolata a halmaz−részhalmaz viszonyhoz hasonlítható. Egy adott nyelv beszélői nagy kiterjedésű területen élhetnek, nem ritkán több száz kilométerre egymástól. Éppen ezért a nyelvnek területi változatai alakultak ki, vagyis az egyik vidéken valamiképpen máshogy beszélik az adott nyelvet, mint a másik vidéken. Ha e két vidékről jövő ember valahol találkozik, jó eséllyel megértik majd egymást a  különbségek ellenére is, hiszen alapvetően ugyanannak a nyelvnek két változatát beszélik.[1]

A nyelvjárások közötti eltérések sokszor véletlenszerűnek, átláthatatlannak tűnnek a köznyelven felnőtt fiatalok számára. Pedig a területi nyelvjárások közötti különbségek jól leírható szabályszerűségeket mutatnak a hangok, a szókincs és a mondatszerkesztés tekintetében is. A nyelvjárások tehát nyelvi rendszerek, míg maga a nyelv nem az, hiszen csupán e rendszerek összessége, halmaza.

A nyelvjárásokra jellemző még a korlátozott kommunikációs érvényesség[2], vagyis az életnek csak bizonyos színterein használják őket a beszélők. Ez általában annyit jelent, hogy a nyelvjárási beszélő elsősorban otthon, családi körben és közvetlen ismerőseivel cseveg nyelvjárásban, míg a hivatalos ügyek intézésekor vagy idegennel való beszélgetéskor átvált köznyelvre.

„A tyúk vagy a tojás”-probléma

Szokatlannak, unikum-jellegűnek általában olyan dolgokat tartunk, amelyek az általunk megszokottól eltérnek. A legtöbb (Magyarországon élő) magyar anyanyelvű számára ma már a médiában használt magyar köznyelv a megszokott, ezért önkéntelenül is ehhez viszonyítjuk az ettől eltérőnek tűnő nyelvhasználatot, így a nyelvjárásias beszédet is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a mai magyar köznyelv előbb volt, mint a nyelvjárások. Épp ellenkezőleg.

Több száz évvel ezelőtt, amikor az írni-olvasni tudás még csak a kiváltságosok osztályrésze volt, a magyar nyelv (akárcsak a világ többi nyelve) nyelvjárásokban élt. Ha valaki tollat ragadott, akkor a saját nyelvjárásában vetette papírra a gondolatait, hiszen még nem létezett a köznyelv. Nem véletlen, hogy legelső nyelvemlékeink (köztük a Halotti Beszéd és Könyörgés) és az utána következő évszázadokból fennmaradt írásos emlékek mind-mind valamilyen nyelvjárásban íródtak. Csak a magyar felvilágosodás és a reformkor idejére alakult ki az igény egy egységes irodalmi nyelv megteremtésére.

Nyelvtörténeti szempontból tehát a területi nyelvváltozatok vagyis a nyelvjárások az elsődlegesek. A köznyelv, mely írott változatában először csak egy szűk csoport (a korabeli művelt emberek egy csoportjának) nyelve volt, jóval később alakult ki.[3] Helyesebben mondva, a köznyelv nem a természetes nyelvfejlődés eredményeként jött létre, hanem létrehozói (köztük a nyelvújító Kazinczy) kiválasztották az egyik (északkeleten beszélt) magyar nyelvjárást és azon kezdték írni a műveiket. Ezt a folyamatot, melynek során egy nyelvjárást a többi „fölé” emelnek és az írásos műveken keresztül elterjesztve köznyelvvé tesznek, föléboltozódásnak hívja a szakirodalom.[4]


 A  magyar nyelvjárások helyzete

Sajnos a nyelvjárások mára erősen leértékelődtek a társadalom szemében. Ennek oka elsősorban a köznyelv térhódítása. A rádió és televízió elterjedésével a köznyelv lett a „szép”, a „követendő” beszédmód a városi emberek számára, akik zömmel tanult, művelt emberek voltak. Ezzel ellentétben a falvakban tovább éltek a nyelvjárások, elsősorban a parasztság körében. Így szép lassan elterjedt az a közhiedelem, hogy aki nyelvjárást beszél, az – finoman szólva − nem lehet egyenrangú egy köznyelvet beszélő emberrel. Ezt a folyamatot a szakirodalom stigmatizációnak[5] nevezi.

Ezek után nem csoda, hogy az elektronikus médiában sokáig legfeljebb rövid interjúkban szólaltak meg nyelvjárási beszélők, de előfordult (és előfordul ma is), hogy a nyelvjárásias beszéd humor, netán gúny forrásává vált (vagy válik). Nem véletlen tehát, hogy egyre kevesebb fiatal tanulja meg anyanyelvváltozatként valamelyik nyelvjárást a szüleitől, hiszen a szülők is inkább a köznyelven szólnak csemetéikhez, ezzel „biztosítva” könnyebb beilleszkedésüket a társadalomba.

Néhány évvel ezelőtt megosztotta a közvéleményt, amikor a köztévében feltűnt egy palóc nyelvjárást beszélő fiatalember. Reisz András azóta is látható és hallható a tévében, üde színfoltot képviselve a köznyelven beszélő meteorológusok között, a „táláj menti fágy” pedig szállóigévé vált az ő szájából, jóllehet nem minden negatív felhang nélkül.

Reisz András − mint nyelvjárást beszélő művelt ember − feltűnése azonban ritka kivétel a médiában. Az ország egészét tekintve pedig ma a fő tendencia a nyelvjárások rohamos visszaszorulása és beolvadása a köznyelvbe. Ez alól egyedül a határon túli magyarlakta területek jelentenek kivételt, ott ugyanis nem a mai magyar köznyelv szorítja háttérbe a nyelvjárásokat, hanem az államnyelvek.
 
[1] Egy korábbi bejegyzésben bemutattuk, hogy ez a megfigyelés nem minden nyelvre illetve nyelvjárásra érvényes.
[2] Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 34.
[3] i.m. 75.
[4] Kiss Jenő (szerk.) 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris, 32.
[5] Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 137.

A mai magyar nyelvjárásterületek térképét Juhász Dezső készítette. Forrás: http://geolingua.elte.hu/maps/regions/nyelvter_hu.html

2016. szeptember 1., csütörtök

Szeptember szép ember

A nyelv, melyet őseink hagyományoztak ránk, megannyi régi bölcsességet, megfigyelést, szófordulatot őriz. Ha nem hagyjuk, hogy nyomtanul eltűnjenek a történelem és az idő útvesztőiben, letűnt korok ma is friss és aktuális üzeneteinek lehetünk birtokosai, de legalábbis ízelítőt kaphatunk a régiek gondolkodásmódjából, szófordulataiból. Ezt bizonyítják a magyar nyelvben − egyre fakuló, és eltűnőben lévő, de még − fennmaradt, ősszel, illetve őszüléssel kapcsolatos szólások és közmondások is.

Ősz fejnek süveget vess − így szól egyik régies és ritka szólásunk. Bár ez a mondás nem a telet megelőző, hűvösödő évszakról fogalmaz meg bölcsességet, közvetetten kapcsolódik hozzá, hiszen a hajkorona őszülése, vagyis az öregség régóta összefonódik az ősszel, azaz az elmúlás évszakával. Ez a szólás egyébként egyfajta figyelmeztetés a fiatalabb korosztály tagjainak, hogy az idősebb embernek meg kell adni a tiszteletet, melynek jeléül illik kalapot (süveget) emelni.

Van itt mind őszi, mind tavaszi − avagy „van itt minden”. Ez az ugyancsak ritka és régies szólás már valóban az őszhöz kapcsolódik, és általában családokra vagy gazdákra mondták. Akinek volt ott mind őszi, mind tavaszi, azt nem kellett félteni a szegénységtől, hiszen őszi és tavaszi gabonát is betakaríthatott. Mondták ezt egyrészt a gazdák büszkén saját magukra, a jó gazdálkodó magabiztosságával, de elhangozhatott némi irigységből is, ha a szegényebbek mások módos háztartását látták.


Mindhárom őszi hónapot magába foglalja a következő, feltehetően népi kalendáriumból származó bölcsesség: szeptember szép ember, október csúf ember, november rossz ember. Az év első három „emberes” hónapjáról (lévén a negyedik a december) megfogalmazott időjárási szabály lényegében csak annyit mond, hogy az általában kellemesen száraz, napos őszelő után a hideg, nedves év vége igencsak kellemetlenül hat. Ezért aztán élvezzük ki az ősz eleji napsütést, amíg csak lehet!

A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris

2016. március 20., vasárnap

Néhány szó a szóságról

Egy ép fejlődésű átlagos 2,5 éves becsült szókincse 500 szó. A háromévesé már 1000. Ennek a dupláját írja elő a Közös Európai Referenciakeret a B1-es nyelvismeretszintre. Arany János a Toldi írásához 3059 szót használt fel. Egy átlagember mentális lexikonjának aktív szókincsállománya 3000-5000 szó körül mozog. A Magyar értelmező kéziszótár 75 000 szócikket tartalmaz. A magyar nyelv nagyszótárát 18 kötetesre és 110 000 szócikkesre tervezték[1].

A számok és a statisztikák mindig jól mutatnak, mert tükrözni látszanak egy objektív valóságot. Ettől lesz valami „tudományos”. Mi sem tűnik csábítóbbnak egy unalmas forró nyári délutánon, mint levenni egy szép- vagy szakirodalmat a polcról és elkezdeni lapról-lapra, sorról-sorra számolni, hány szót is tartalmaz. Ennél egy fokkal bonyolultabbnak látszik, hogy vajon mekkora egy átlagos felnőtt szókincse. Ugyanis a kérdésre válaszolni nem lehet, a fenti felsorolásba pedig játszva beleköthet bárki. Hogy miért? Mert nincs megfelelően kidolgozott módszer arra, hogy egy nyelvhasználó szavait megszámoljuk. Ez az egyik. A másik, hogy valójában nem tudjuk megmondani, mit is számolunk tulajdonképpen. Azaz mi az, hogy ’szó’. Ha egy felnőtt férfi elszámol egymillióig, akkor mondható, hogy ő tud minimum egymillió szót?


Általában nekünk, nyelvhasználóknak van egy kimondatlanul működő megérzés-szabályunk arra, hogy valamiről megítéljük, szó-e vagy sem. Az ügyész, furmányos, züllött, huncut, kék, most, nélkül, te esetében röhögve legyintünk, persze, ezek szavak. A -bb, -e, -ás/-és, -szerű esetében szintén egyértelmű a legyintés, ezek nem szavak.

Viszont tegyük hozzá, hogy ha már másik nyelvtípusban gondolkodunk, máris elbizonytalanodhat a naiv tudós kézlegyintése, ha egymás mellett látja a zavartabb és a more confused szavakat. Nocsak, az egyik egységben van szóköz, tehát ha szó-köz, akkor az már két szó? A nyelvtani funkció kifejezése nyelvtípustól függően pl. lehet külön egység vagy az alaptagjához járuló „ragadvány”. Vagy ne is lépjünk ki a magyarból, máris itt vannak az igekötős igék, melyekről a helyesírási szabályzat azt mondja, hogy „sajátosan viselkedő összetett szavak. Ha az igekötő közvetlenül saját igéje előtt áll, egybeírjuk vele (…), ha az igekötő követi az igét, különírjuk tőle.” (AkH.12 131.) Gyakran kinézek az ablakon. Miért nézel ki az ablakon? Ki-kinézek, mert, hát, csak. Tessék, kérem, lehet számolgatni, hogy hány szót olvashatunk a kinéz, a nézel ki és a ki-kinéz formájában. Néha van szóköz, néha nincs. Tehát helyesírási alapon már csak ezért sem lehet szódefiníciót adni.

Akkor jelentés alapján? A ló egy szó, a darázs egy másik szó, a lódarázs egy harmadik szó. Vagy két szó egyben? Mikor születik két szóból egy harmadik? Szótárkészítésnél elv, hogy azokat a szavakat, melyek összeállíthatók a szótár elemeiből, nem veszik fel külön szócikként a listába. Például az üvegszerű-t bárki létre tudja hozni, ha megtalálja az üveg és a –szerű tagokat. Ellenben a népszerű-t vagy az egyszerű-t fel kell venni a szótárkészítőknek, noha a nép, az egy és a –szerű ugyanúgy megtalálhatóak. Ahol jelentésváltozással jár a szóösszetétel, ott új lexéma, új szó születik. Az összetett szót is szónak nevezzük, de mégsem olyan alapminimum, amit öntudatlanul is elvárunk tőle. Továbbá a jelentés azért sem vezet messzire, mert mi a helyzet a foglaljon helyet, a jó napot, a viszontlátásra vagy a leitta magát a sárga földig kifejezésekkel? Ezekhez ugyanúgy egyetlen jelentés kapcsolódik.

De hogy ne csak még nagyobb kuszaságot okozzak, íme néhány trükk, mellyel a nyelvészek meghatározzák, mit is tekintenek önálló szónak.

1. A kiejtés, a hangsúly. Mivel a magyarban élhangsúly van, ezért ha a szóban egy hangsúlyt „találni”, akkor egy szó, ha többet, akkor több és külön írandó (pl. FÖLdön FUtó és a FÖLdönfutó). Csakhogy a legtöbb beszélőnek kapásból osztályt kellene ismételnie a Szavak közti szünettartás c. tantárgyból. Mert nem tart. Tehát ez a „trükk” önmagában nem elég.

2. Állhat-e önmagában. Hova mész? El. Nem aludtál? De. Ki van soron? Te. Oké, ezek állhatnak önmagukban, akkor önálló szavak, ún. minimális szabad formák, független szavak. És a névelő? És a névutók? Ezek szavak vagy sem?

3. Kombinálhatóság. Ez részben összefügg az önállósággal. Például a névelő, noha nem állhat önmagában, mégis egyfajta önállósággal bír, ugyanis szabad formákat választ el egymástól, vagyis szabadon variálható, hogy mi elé kerül. Pl. a most kifutott leves, a sárga váz, a virág. Ilyenek még pl. között, után, csak, is, pedig, hogy, bár, noha, sem, -e stb. Ezek a függő szavak. A toldalékok ezzel szemben kizárólag bizonyos szófaji kategóriákhoz járulhatnak pl. nagyból, házból, pirosabb, látlak, de *futabb, *háznék.

4. A szó alatti szintek meghatározására (félszók, toldalékok) be lehet vetni az ún. mellérendelési próbát. Ha azonos elő- vagy utótagú összetett szavakat teszünk egymás mellé, akkor elég egy elő- vagy utótagot megtartani. Ha ez lehetséges, akkor félszókról, ha nem, toldalékokról beszélünk. Például elnök- és igazgatóválasztások, város- és falubeli, al- vagy főorvos, de *város- és falusi, *elnök- és igazgatót, *kék- és narancssárgább.

És ha még meg is határozzuk, hogy mit tekintünk szavaknak, akkor is komolyan törheti a fejét a terepkutató, amikor éppen a felnőtt férfi spontán beszédében elhangzott szavakat számlálja. Külön szónak számítanak-e, ha azt mondja: vezetek, vezetsz, vezettél, vezető, vezetett, vezetni, vezetés.
Vigyázat, a „szóság” könnyen az orrunknál fogva vezethet. 

Felhasználva: Kiefer Ferenc szerk. 2006. Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó. Budapest.