Hosszú-rövid ingadozás

A nyelvi kontaktus szervezi és befolyásolja első sorban egyes nyelvek és népcsoportok világról alkotott képzeteinek nyelvi megjelenítését. Tehát azáltal, hogy két törzs, népcsoport, két nyelvet vagy nyelvváltozatot beszélve kapcsolatba kerül egymással, óhatatlanul keverednek, átvesznek egymástól nyelvi elemeket. Is. Mivel a nyelvi szintek közül főleg a szókincs alakítható, gyúrható és formázható legkönnyebben – értelemszerűen itt mutatkoznak meg ezek a kontaktusjelenségek legelőször és leglátványosabban. 

Először a szavak idegen szavakként kerülnek át, majd az egyre gyakoribb használattal megindulnak a közkeletűvé válás felé. Ez alaktanilag és hangtanilag azzal a következménnyel jár, hogy a magyar hangrendszerhez igazodik kiejtésben, és ennek megfelelően az írásképben is; vagy éppen analógiás tővéghangzót kap (toldalék előtti "kötőhang”). Minél inkább közkeletűvé válik, annál inkább homályosul eredeti jelentése. 

Hiába kárhoztatják a mai fiatalokat, amiért használják az idegen kifejezéseket vagy a határon kívüli magyarokat, hogy szlovák, román, német szavakkal élnek, tudomásul kell venni, hogy a magyar nyelv szókincsének nagy százaléka idegen kölcsönszavakból építkezik [pl. alán asszony, híd; perzsa vásár; ótör. gyapjú, disznó, bika, kicsi, sólyom; szláv galuska, ebéd, pénz, veréb, király, szabad, sánta; német paróka, zokni, zsemle, fess, barna; stb.]. 

Az íráskép és a kiejtés azonban gyakran ingadozik. Az AkH.12 (28; 206) azt írja, hogy "a közkeletű idegen szavak jelentős részében egyes idegen eredetű képzők (...) előtt a tő belseji hosszú magánhangzó rövidre változik.” Az ominózus képzők: -ista, -izmus, -ikus, -itás, -izál stb. Például szláv–szlavista, hérosz–heroikus, hipnózis–hipnotikus, szuverén–szuverenitás, irónia–ironikus, ironizál, típus-tipikus stb.  

Ez a törvényszerűség akkor is érvényben marad, ha a képzett szavakat továbbképezzük: kolléga – kollegiális – kollegialitás. Amikor az ember tollat ragad és írni próbál, intuitív (intuíció) módon nagyjából tudja, miképp kell írni bizonyos szavakat, már csak azért is, mert a magyar helyesírás egyik alapelve a kiejtés szerinti írásmód. Viszont gyakran jönnek a firnyákságok – tekintve, hogy a helyesírási szabályzatok "törvényei” ugyan logikus rendezettségűnek álcázzák magukat, mégis folyamatosan kivételekbe botlunk. 

A kivétel erősíti a szabályt, pedig helyes angol fordításban: A kivétel a szabály próbája. Ha tehát problémásabb esettel találja magát szemben az írástudó, mint például az ironikus esetében, amit elve úgy ejtenek, hogy [irónikus], akkor vagy leírja így, mert így hallja, vagy leírja továbbra is így, mert elkezdi a szóelemzés elvét (másik helyesírási alapelv) alkalmazni: mivel az [irónikus] az irónia lexéma képzett alakja, és az [irónia]-t irónia-ként írják, biztos a képzett változatát is. Pedig nem. Ám, ez a "nem” mégsem mindig igaz ebben a formában. Hiszen vannak látszólag analógiás (vagy analogikus) képzésre kínálkozó alakok: akadémia, esztétika, mágia, kollégium, poéta, utópia, evangélium, higiénia, enciklopédia, hisztéria stb. 

Ezeknek, ha valaki nagyon műveltnek kíván látszani, túlgeneralizált, hiperkorrekt formája úgy hangzana, hogy [*akademikus], [*esztetizál], [*kollegista], [*poetikus, *poetizmus], [*utopikus] stb. Mert míg ezekben megmarad a hosszú magánhangzó (legalábbis bizonyos származékaikban, nem is mindig következetesen!), addig a fentebb már említetteken túl megrövidül a szó belseji magánhangzó: pl. a dia/szinkrónia (dia/szinkronikus), eufémia (eufemikus), filozófia (filozofikus), kultúra (kulturált), mítosz (mitikus), passzív/aktív (aktivista), periódus (periodikus), próféta (profetikus), reális (realista), struktúra (strukturális), típus (tipikus) stb. 

És a helyzet további bonyolítása érdekében megfigyelhető néhány szóalak, melyekben a magánhangzók nem megrövidülnek, hanem éppen ellenkezőleg: megnyúlnak. Pl. bibliofil– bibliofília, homonima–homonímia, izomer–izoméria, szinonima–szinonímia, sztereotip–sztereotípia, textil–textília stb. Bizonyos országok és lakosaik gyűjtőneveinek együttállásában is ez a tendencia dominál: brazil–Brazília, abesszin–Abesszínia, arab–Arábia, argentin–Argentína, pannon–Pannónia stb. 

Hogy mindennek mi áll a hátterében? Annak csak a nyelvtörténészek a megmondhatói. A "helyes írás” gyakran csak a vizuális memórián és a szólisták elmébe vésésén múlik. Miért így? Miért úgy? Pláne amúgy? Csak. Mert a magyar helyesírás 3. fontos alapelve: a hagyomány.

Tőlemnél, nálamtól

"Az öcsém úgy nyúlik, mintha húznák. Már két fejjel magasabb tőlem.” Tőlem? Miattam lett magasabb? Én márpedig nem húztam… Vagy hogy a nagy klasszikust, Szalacsit idézzem: "Malvin idősebb vo’t éntülem…”

Eddig úgy tanultuk, vagyis inkább ahhoz szoktunk hozzá, hogy ha összehasonlítás áldozatává válik például két ember magassága vagy életkora, akkor a hasonlítói határozó raggal ellátott személyes névmást (nálam) használjuk. Vagy hasonlító értelemben a mint kötőszót (l. más indoeurópai nyelveket): Az öcsém már két fejjel magasabb, mint én. 

Mostanában azonban úton útfélen, médiában és a "magaskultúrában” is egyre inkább terjed a tőlem változat. Feltűnik-e ez egyáltalán? És kinek? Aki Dunántúli annak biztosan, de aki Szegedről vagy Szolnokról származik, annak lehet, hogy kevésbé. Romlana a nyelv? Szép? Csúnya?

Nézzük jelentéstanilag: épphogy logikusabb is a tőlem, hiszen én vagyok egy fix pont, és innen kiindulva felfelé növekszik az öcsém. Hozzám képest. A magyar nyelv szépen kifejezi az irányhármasságot: honnan, hová, hol. A nálam egy stabil pont. A tőlem és a hozzám két irányból közelítő vagy távolodó elemek. Viszont. Nem szeretem a bornál erősebb italokat vagy Nem szeretem a bortól erősebb italokat – itt már nem cserélhető fel komoly jelentésváltozás nélkül a két hasonlító határozó rag. (Nem mindegy, hogy borral kevert narancslétől vagy pálinkától bódul jobban a fej.)

Egy nyelvjárási jelenségről van szó. De egy nyelvjárási elem hogy’ kerülhet a sztenderd változat változataként a nyelvhasználó szájára? Miért lenne olyan elképzelhetetlen: a mai magyar köznyelv, amikor sztenderdizálták Kazinczyék, valójában "csak” egy északkelet-magyarországi nyelvjárás volt. "Semmi egyéb”.

Ezek nem nyelvészeti kérdések. A nyelvészeti kérdés az: hogy ez miért történik így. Más téma, hogy a fülnek furcsa alakulat megtorpanásra késztet, de hónapok (évek?) kérdése, hogy egyenrangúsodjon az eddig használatos nálam-mal (l. ezzel/evvel). Mi segíti ezt a terjedést? Hiszen már a főműsoridős programokban és programközökben is ki-kiszalad a bemondók száján… akiktől azért mégiscsak elvárt lenne, hogy "szépen”, "irodalmi magyarul” beszéljenek. Úgy, mint a magaskultúrán iskolázott tanult diplomások. Hol van magaskultúra? Média? Sajtó? Színház? Ha a trágárkodás legitimálódott bizonyos magasabb kultúrkörökben (is), akkor egy ártatlan nálam/tőlem ingadozás csak nem rongálja jobban a nyelvet.

Elgondolkodtató viszont, hogy itt komolyabb hallgatólagos erőkről lehet szó, ha egy nyelvi változás már a nyelv struktúráját, morfológiáját érinti. A szókincs úgy csűrhető-csavarható, olyan gyorsan és annyi irányba, ahogyan csak a fantáziából kifér: új elemek jönnek-mennek, de a nyelvi szerkezet, a mondatstruktúra, a ragok és toldalékok kapcsolata, a hangállomány változása már keményebb dió. Vajon mi az a plusz a tőlem-ben, amit a nyelvhasználó naiv tudósként érez, és ezért használ is? Vagy csak követi, amit a TV-ben hall, mert ők, ott, mégiscsak okosabbak tőle?

Nyelvészeti helymeghatározás

Miért van az, hogy ahány város, annyiféleképpen lakhatok benne. Például élhetek Pécsett, Kolozsvárott, Pesten, Baján, Debrecenben vagy éppen Pozsonyban. Sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha követve a mai divatot, diplomámmal a zsebemben kiutaznék külföldre, mert akkor csak egyféleképpen lakhatom be a városokat: Londonban, Krakkóban, Veronában, Pekingben, Helsinkiben.

A -ban/-ben és az -on, -en, -ön használatán meg sem torpanunk, de amikor Pécs kerül szóba, Győr vagy Kolozsvár, akkor már motoszkál a bogár a fülben. Mintha azokkal lenne valami gubanc: "nehogy azt mondjam, hogy Pécsen, Győrben, Kolozsváron, a végén még műveletlennek tűnök.”

"Talán, réges régen attól függött a választás, hogy kőfallal körülvett valódi városok, vagy síkterepű mezővárosok, netán tanyák felé közelített az utazó?” A magyarázat figyelmet érdemlő… spekuláció.

"Akkor biztos nyelvjárási alakok.” Nem éppen. Ha nyelvjárási lenne, akkor kizárólag egy tájegységen élők használnák őket. Viszont pl. éppen e három település legkevésbé sem mondhatja magáról, hogy földrajzilag szomszédai egymásnak.

"Lefogadom, hogy archaikus, költői alakok.” Ez már közelít. Viszont a nyelvhasználói tudat pusztán azért nem őriz meg formákat, hogy tisztelegjen egy Berzsenyi Dániel vagy egy Virág Benedek előtt. A nyelv alapvetően a gazdaságosságra törekszik.

Úgy látszik, mintha ezek normától elhajló kivételek, rendhagyó formák lennének. Pedig csak egy ősi rag emlékét őrzik. És nem is kizárólagosan. A nyelvtörténészek szerint az ősi uráli alapnyelvben kétféle helyhatározó (locativus) ragot használtak: -n és -t. Az előbbit őrzik a már fent említett -ban/-ben vagy az -on, -en, -ön, illetve pl. a benn, lenn, fenn határozószók, sőt még a gyorsan, szépen típusú határozók végződései is. A -t/-tt pedig a Pécsett esetén kívül olyan alakokban is megmaradt, mint az itt/ott, hanyatt, felett, alatt, mellett stb. határozószókban és névutókban is. Csak már elhomályosult, hogy ezek az alakok egy tőből plusz egy toldalékból állnak.

A magyar vonatkozású településnevek esetében tehát használható helyhatározó ragok: -n (-on, -en, -ön), -ban/-ben és a -t/-tt. Jelentéstanilag nincs különbség köztük. Mondja a szakirodalom. Így az egyéni nyelvérzékre és a szokásra van bízva, hogy mely település esetében miképp "kellemesebb az élet”: ha Pécsett, vagy ha Pécsen igénylem a lakcímkártyámat.