Rokontalanok - 2. rész

A cikk első részében körüljártuk a nyelvrokonság mibenlétét és a kérdéses pontokat. Most pedig következzenek maguk a rokontalan nyelvek - legalábbis azok, amelyeknek jelentős számú beszélője él és beszél a Föld kerekén. 

Elszigetelten Európában

Mi, magyarok a nyelvünk eredetével kapcsolatos megannyi (délibábos vagy tudományosan megalapozottnak számító) elmélet miatt, az indoeurópai nyelvek gyűrűjében elég jól át tudjuk érezni a baszk nyelv rokontalanságát. Beszélői a Pireneusok két oldalán, a spanyolországi autonóm Baszkföldön és Franciaország délnyugati csücskében élnek. Mintegy 600 ezren laknak spanyol területen, és további 80-100 ezren Franciaországban, itt azonban már sokan nem is beszélik a nyelvet, illetve a legtöbben francia-baszk kétnyelvűek. A spanyol Baszkföldön sem olyan rózsás a helyzet: az itt élők körülbelül egy negyede beszél baszkul.

A baszk a többi rokontalan nyelvhez (és a magyarhoz) hasonlóan ragozó (agglutináló) nyelv utóragokkal és képzőkkel. Emellett igeragozása nagyon gazdag különböző funkciót betöltő alakokban, és az alanyi és a tárgyas ragozást is megtaláljuk benne.

Van-e jövője egy rokontalan nyelvnek Európában? A sok évszázados elnyomás lezárultával, a Franco-diktatúra után 1979-ben lett Baszkföld autonóm terület, és azóta a baszk nyelv a nemzeti öntudat hordozója. Ennek köszönhetően az ifjúság körében emelkedik az anyanyelv ismerete, ami bizakodásra ad okot.

Két nagy szigetnyelv Ázsiában

Szintén ragozó nyelv a 122 millió anyanyelvi beszélővel rendelkező japán, mely a világ egyik legerősebb gazdasági hatalmának, Japánnak az államnyelve. Emellett nagyjából egymillió beszélője van az Egyesült Államokban, de százezres nagyságrendű a Brazíliában, illetve Mexikóban élő japán anyanyelvűek száma is. A nyelvet próbálták már rokonítani az uráli (köztük a magyar) és az altaji nyelvekkel, de próbálkoztak a paleoszibériai nyelvcsaládba való besorolással is. Sikertelenül.

Ugyancsak szigetnyelvnek számít a 75 millió beszélővel bíró koreai. Beszélői közül Észak-Koreában 20 millióan, Dél-Koreában 42 millióan élnek, de további kétmillió beszélő található Kínában és 700 ezer Japánban. A politikai okok miatt különvált két Korea nyelve azonos, csak szóhasználati különbségeket találunk egyes politikai és társadalmi fogalmakra. A koreai is agglutináló nyelv utóragokkal és névutókkal, viszont a japánnal ellentétben nincs zenei hangsúlya. Jóllehet alapszókincsében erős kínai hatás mutatkozik, mégsem rokona a kínai nyelvnek, sőt, a japánnak, az uráli és altáji nyelveknek sem, jóllehet ezekkel is próbálták rokonítani.

Rokontalanul, a kihalás szélén

Szintén Ázsiában élnek két kisebb, rokontalan nyelv beszélői. Az alacsony lélekszám miatt ezeket a nyelveket a kihalás veszélye fenyegeti. Az ainu nyelv feltehetőleg egy Hokkaido szigetén élt ősi nép nyelve lehetett. Jelenleg a Szahalin- és a Kuril-szigeteken, valamint Hokkaido szigetén beszélik, de mindössze néhány száz orosz és japán kétnyelvű ismeri még. Ragozó nyelv, ám a fent említettekkel ellentétben nincs írásbelisége, jóllehet 1875-ben megjelent egy ainu-orosz szótár.

Ennél többen, mintegy 60 ezren beszélik a burusaszki nyelvet Kasmírnak Pakisztánhoz tartozó részében. Anyanyelvű beszélői valószínűleg Észak-India őslakosainak leszármazottai, siita muzulmánok. Az ainuhoz hasonlóan nincs vagy csak kicsi az írásbelisége, ami igencsak megnehezíti a rokonnyelvek feltérképezését.

Csak óvatosan!

Mindenkit óva intünk attól, hogy a fenti nyelvek között fellelhető minimális hasonlóságból messzemenő következtetéseket vonjon le. Az, hogy két vagy több nyelv (akárcsak a magyar) ragozó (agglutináló) nyelv, vagyis hogy a nyelvtipológia szempontjából azonos csoportba tartozik, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy rokonok. A nyelvtipológia ugyanis a nyelvcsaládok kutatásától (genealógiától) független, a nyelvi szerkezetek típusai alapján történő csoportosítás.

Rossz lehet rokontalan nyelv beszélőjének lenni? Nem feltétlenül. A világban ugyanis a pénz, a hatalom és a politika irányít, nem a „halzsíros atyafiság” vagy az egy nyelvcsaládba tartozás érzése. Hiába indoeurópai nyelv az angol és az orosz is, ez nem enyhítette a hidegháború feszültségét, ha egyáltalán bárkinek is eszébe jutott felemlegetni ilyesmit. Nekünk magyaroknak sincs tehát okunk búslakodni, ha esetleg lelkünk mélyén nem tudjuk elfogadni a finnugor nyelvrokonság elméletét.

Felhasznált irodalom: 
Fodor István (2003): A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Budapest, Tinta. 

Rokontalanok - 1. rész

Karácsonykor és egyéb nagy ünnepek alkalmával összefacsarodik az ember szíve, ha rokontalan embertársaira gondol. Ők kivel töltik az ünnepeket? Kihez fordulnak segítségért? Kivel osztják meg örömüket és bánatukat? Természetesen a helyzet nem ilyen szomorú, hiszen a rokontalan ember nem feltétlenül magányos: lehetnek barátai, kollégái és kedvese is. Nincs ez másként a rokontalan nyelvekkel sem. A nyelvcsalád metaforája tehát itt is működik: egy rokontalan nyelv (akár az ember) remekül elboldogul az őt körülvevő világban, fejlődik, társakra lel, vegyül, egyszóval változik. Az alábbiakban feltérképezzük, hogy mitől is lesz rokon két nyelv, illetve hogy mely nyelveknek nem találtak még rokonokat a legalaposabb nyelvészek sem.

Mitől rokon két nyelv?

A 18. századig kellett várni arra, hogy a világ nyelveinek történetét és rokonságát tudományos módszerekkel kezdjék kutatni. Az egész úgy kezdődött, hogy bizonyos nyelvek között egyértelmű hasonlóságokat és megfeleléseket lehetett észrevenni, például a francia, a spanyol, az olasz és más újlatin nyelvek esetén. Tudományos körökben elfogadottá vált az az elgondolás, hogy ezek a nyelvek egy közös nyelvből (a latinból) fakadhatnak, ahogy a fa ágai egy törzsről ágaznak szét. Ezt az elméletet csakhamar kiterjesztették a nyelvek nagyobb csoportjaira, vagyis elterjedt az a felfogás, hogy nyelvcsaládonként léteznie kellett egy közös alapnyelvnek, mely tudományos eszközökkel rekonstruálható. Ki is forrt egy olyan módszer, amellyel többé-kevésbé megbízhatóan lehetett megállapítani a nyelvek közötti rokonságot. Ez az úgynevezett történeti-összehasonlító módszer a nyelvrokonság bizonyítékának a két nyelv közötti hangtörvényeket, azaz a rendszeres hangmegfeleléseket tartja. Példaként említhetjük erre, hogy egyes történeti nyelvészek szerint a magyar szó eleji h hang a finnugor testvérnyelvekben jellemzően k hangnak felel meg az azonos jelentésű szavakban, pl. kala (finn) ~ hal.

Ugyanakkor August Schleicher rokonnyelvekre alkalmazott családfaelmélete nyomán olyan fogalmak honosodtak meg a nyelvészeti szóhasználatban, melyek emberekre alkalmazott rokonsági terminusokkal fejezik ki a nyelvek közötti viszonyokat (nyelvcsalád, családfa, leánynyelv stb.). A kifejezéseken kívül a szemléltetés módja, a fa is − a képzavart megkockáztatva − gyökeret vert a nyelvészetben, így a történeti-összehasonlító módszer eredményeit nyelvcsaládok és családfák megállapításával, illetve megrajzolásával írták le.

Nyelv- kontra vérrokonság

Vigyázat! Két nyelv rokonsága egyáltalán nem jelenti azt, hogy az azokat beszélő népek között vérrokonság van. Az évezredek folyamán a népcsoportok sok ezer kilométert vándorolhattak, háborúztak vagy épp kereskedtek egymással, így a népek kultúrája és az általuk beszélt nyelvek is hol kisebb, hol nagyobb mértékben hatottak egymásra. Bár ezek a hatások ma is jól kimutathatók az egyes nyelvek szókincsében, sőt, esetenként a hangállományban, nyelvtani szerkezetekben is, ettől a kölcsönhatástól még nem lesz két nyelv rokon, nem úgy a beszélőik. A kapcsolatba lépő népcsoportok genetikai állománya keveredhetett, sőt, a népek között akár nyelvcsere is történhetett. Ebből következik, hogy az egy alapnyelvből különfejlődő nyelvek évezredekkel később akár egy merőben más összetételű és genetikai állományú népcsoport ajkán élhetnek anyanyelvként.

A 19. századi magyarok ennek még nem voltak tudatában, ezért is tiltakoztak oly hevesen Sajnovics János megállapításai ellen, aki elsőként rokonította a magyart a finnugor nyelvekkel (nevezetesen a lappal). Barcsay Ábrahám és társai kikérték maguknak, hogy a daliás, harcias magyarság egy északi, halászgató népnek lenne rokona, és nem kértek a „halzsíros atyafiságból”. Pedig a nyelvek rokonítása már akkor sem a vérrokonságra utalt, csupán egy közös alapnyelvet feltételezett.

Semmi sem tökéletes, ha nincs DNS

Évtizedek hosszú munkájával szép lassan sikerült a nyelvészeknek felrajzolni a világ nyelveinek családfáit. Ezek alapján néhány kérdőjellel ugyan, de viszonylag megnyugtatóan be lehet sorolni a nyelvek zömét a nagy nyelvcsaládok (indoeurópai, altaji, uráli, kínai-tibeti, paleoszibériai stb.) valamelyikébe. Igen ám, de nem mindegyiket.

Ennek több oka van. Először is, a hangtörvények nem kivétel nélküliek, az egyes rokonnyelvek szavai kijátszhatják a szisztematikus hangmegfeleléseket, például azért, mert több másik nyelv is hatott rájuk nyelvtörténetük során. A kivételek oka tehát nem mindig egyértelmű: az eltérések dacára is tartozhat egy nyelv az adott nyelvcsaládba. Ráadásul számos esetben nem lehet megnyugtatóan megállapítani, hogy a kimutatható hasonlóságok oka a közös eredet vagy csupán a hosszú együttélés, egymásra hatás.

Ma is vannak olyan nyelvek, melyek nyelvcsaládba való besorolása nem vehető készpénznek, sőt, bizonyos nyelveknek eddig egyáltalán nem sikerült rokont találni. Ezeket nevezi a nyelvészeti szakirodalom rokontalan, elszigetelt vagy szigetnyelveknek, mivel a más nyelvcsaládokba tartozó nyelvek tengerében „lebegnek” magányosan. Ezek között már kihalt és még élő nyelveket egyaránt találunk, de számunkra izgalmasabb az utóbbi csoport, hiszen ezek esetében sok-sok adat, gyakran több ezer, sőt, több millió anyanyelvi beszélő áll rendelkezésre, mégsem áll össze a kép. Lássuk, hogy melyek ezek a ma is élő, rokontalan nyelvek!

/Folytatása következik! :)/

Források:

David Crystal (1998): A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris. 370. és 406. oldal

Fodor István (2003): A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Budapest, Tinta. 13. és 246. oldal