Ha a hülyeség fájna...

Mikortól számít egy szó közkeletűnek? Például, ha (már) alkot szócsaládot. Hülyeség. Hülye vagy. Hülye liba. Lehülyéz. Hülyéskedik. Hülyít. Hülyül. Hülye. Színmű címben A hülyéje. Dalszövegben Amikor hülye vagy (Alvin és a mókusok). Közbeszédben és szépirodalomban. A bulvársajtóban és a magazinokban. Stílusértékét tekintve már inkább semleges identitással azonosítja magát. De karrierje nagyjából onnan indult, mint annak a bizonyos köz-kedvelt bébetűs (immár) töltelékszónak.

Ahogy tágul egy jelentésmező, úgy hígul a jelentés intenzitása. És úgy veszik egyre kevésbé komolyan. Hülye vagy édes fiam – mondja a tanár, mondja az anya, mondja a nővér. Ha létezik szómágia, akkor őszinte részvétem szegény édesfiam, mert nem is tudod mekkora átkot szórtak a fejedre.

Gyakori jelenség, hogy az átkozódások, szitkozódások orvosi kifejezésekben (betegségnevekben) gyökereznek. A varázsigékben is kígyót-békát köpnek egymásra: átkozás. Kívánnak hát egymásnak egy-két jó tehetségű fenét (eredetileg: farkas, de a rákbetegség is), francot (nemi betegség), rossebet (szifilisz), nyavalyát, görcsöt… nem sorolom. A káromkodások előtt - mivel alapvetően nyelvhez kötöttek - két lehetőség áll: vagy kihalnak, vagy eredeti és sértő, negatív jelentésük erejét veszti. Belegondolva nem is sejtené a mindennapi nyelvhasználatot fogyasztó, hogy mennyi "csúnya” szavunk épült be akár már abba a bizonyos hipotetikus nyelvi normába is. Mit ne mondjak, ha az irodalmi szövegekben modorosan vezetik le az indulatot verbális agresszió formájában (A rosseb egy meg! Fékomadta teremtette!) talán durvább átkot szórnak, mintha lehülyéznék az aktuális célszemélyt. Tehát manapság használunk számos olyan kifejezést, amelyek nem is számítanak káromkodásnak, ám régen durva konnotáció társult hozzájuk. Ha valaki ma ezeket használja, nem számít csúnyának, legfeljebb az idősebb generáció borzong kicsit, hogy ezeket talán mégsem kellene csak így...

 De hogy is van ezzel a "hülyeséggel”? Hiszen még saját magunkra is mondjuk, pl. ha a suliban vesszük észre, hogy otthon hagytuk a lakáskulcsot, vagy a süteményből kihagyjuk a tojást és a cukrot, vagy a sört nem hűtjük be, de a haverok már csöngetnek a lakásajtón. A hülye eredetileg egy gyógypedagógiai kifejezés, méghozzá az idiota latin orvosi kifejezés magyarra való átültetése: ’értelmileg súlyosan fogyatékos, taníthatatlan’ jelentésben. A hülye használata ma is ahhoz kapcsolódik, hogy valaki butaságot, ostobaságot, meggondolatlanságot csinált. Vagyis kevésbé használta a józan, ép eszét. Vagy például aki hülyül: az is majomkodik, bolondozik. Szintén a ’normálistól’ elhajló viselkedést produkál. Deviáns? Aligha.

Nade. Az olyan gyógypedagógiai szakirodalom, mint "A hülyeség és a hülyeintézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire” (Frim Jakab, 1884) rettentő komikusan hangzik. A címből fakadó mosolygás alatt, azért csak-csak asszociálnak néhányan valami konkrétumot a "hülye” helyébe. Hiszen ma már fűre, fára és egész biogazdaságra szórjuk a hülyeséget, mert egy bolond százat csinál és a hülyeség is ragad. De valahol ez a természet körforgási rendje, mert a történelem sem ismétli önmagát, csak rímel (Mark Twain). Éppúgy káromkodtak eleink a 15. században, mint ma a Blahán vagy a Nemzeti Színház színpadán. Bár még a szövegszerkesztők helyesírási programja is figyelmeztet, hogy "Durva, obszcén vagy bántó szó”.

Ja, és mielőtt valaki nyelvvédő harcoskodással állítaná, hogy a káromkodás rontja a nyelvet, vigyázzon, mert csapdába eshet. A nyelv nem tud romlani, korcsosulni, maximum a nyelvhasználó erkölcsi tartása, de ez meg már nem a Nyelvelők témája.

Szörnyen izgalmas és baromi érdekes nyelv

Egy dolog, ami szörnyen izgalmas és baromi érdekes VAGY Fokozás: nagyon, szörnyen, rettenetesen VAGY Mitől szörnyű, ami szörnyen érdekes? „A papával egész oximoron háborúkat vívtunk. Halálosan vicces. Ordító csend. Eredeti másolat. Igazi hamisítvány. Szándékos baleset. Szinte pontosan…” (Rém hangosan és irtó közel c. film) „Segítség, nem értem! Iszonyúan örülök. Borzasztóan tetszik. Borzalmasan szerelmes vagyok. Kegyetlenül érdekes. Rém boldog. Állati jó. Baromira kíváncsi. Ennek nincs semmi értelme. Kész szemantikai anomália. Hogy lehet valami úgy pozitív, hogy közben negatív? Hogyan lehet az öröm iszonyatos vagy éppen borzalmas?” – eshet kétségbe a makacs tudatosságú nyelvhasználó egy fiktív nyelvtanórán. A jó, a rossz alapvetően racionális értékelést adnak. Ellenben a remek, a nagyszerű, a fantasztikus, a szédületes, az iszonyú, a pocsék, a szörnyű stb. már inkább a szubjektív-emocionális értékelés nyelvi eszközei. Ha fokozni szeretnénk valami nagyszerűt, akkor megtehetjük mindenféle szózsonglőrködés nélkül így is: igazán nagyszerű, nagyon jó. Mindenki megnyugodhat, értettük, hogy jobb, mint jó, nagyszerűbb, mint nagyszerű, ámen. Persze, ha éppen a Sikoly négyszázharmadik részét nézzük, és tudjuk, hogy az a szegény szőke nő, most nem kicsit, cserébe nagyon meg fog halni, akkor akár sznoboskodhatunk is: halálnak halálával hal. Nézzük a nyelvi érték egyenletét: pozitív + pozitív = pozitív, illetve negatív + negatív + negatív = negatív. Ám ha egy napig magánnyomozóként figyeljük saját magunkat a hétköznapi nyelvhasználat során, arra a megdöbbentő tapasztalatra fogunk jutni, hogy amikor nyomatékosítani szeretnénk valamit, hogy „hűűű, ez aztán valami nagyon nagyon”, akkor túlsúlyba kerülnek a borzasztóan, szörnyen, fenemód alakvetően negatív jelentéstartalommal bíró konkrét szavaink. Negatív + pozitív = pozitív. Erre van magyarázat? Megkérdőjelezhetetlen igazságszolgáltatás ebben a kérdésben nincs, noha pszichológusok számos vizsgálatot végeztek azzal kapcsolatban, hogy a nyelvi tudatra inkább a pozitív vagy inkább a negatív eltolódás a jellemzőbb-e (l. Osgood 1969, 1980, Jing-Schmidt 2007). Jing-Schmidt az ún. negatív eltolódás elméletével magyarázza ezt a jelenséget. Azt mondja, hogy jellemzően nagyobb figyelmet kap a kellemetlen, mint a kellemes információ, sőt a negatív eseményeknek nagyobb érzelmi hatásuk van a viselkedésünkre, mint a pozitívaknak. A magyarázat evolúciós gyökerű. Az egyén a felé áradó fenyegetettség hatására védekező mechanizmust kapcsol be. A fenyegetettségre valamilyen érzelemmel reagálunk, mélyről fakad (életösztön, halálösztön?), ezért nagyobb hatást is vált ki. (Kirobbanó siker.) A fenyegetettség fogalmai a megfigyelések alapján nagyobb kognitív figyelmet keltenek, mint a „csak” kellemesek. És ez megjelenik a kifejezésekben is. Ha csak annyit mondunk, hogy kiválóan nagyszerű valami, akkor nem követelünk magunktól különösebb mentális erőfeszítést. Kiváltott hatás? Kicsit több, mint nulla. De ha ellentétes előjelű szóval állítunk kontrasztba valamit, akkor - mint az elektromos kisülés -, villámként cikázik a kimondani szánt gondolat. Igen, pontosan ott a feszültség a nyelvi szerkezeten belül. Az észveszejtően csinos, eszméletlen okos, haláli izgalmas, na és persze a szleng végtelen arzenálja (pl. kurva jó, kibaszott érdekes) által kifejezett értékelésekben az előjelek felcserélődnek, amikor a leíró tartalom kiürül a konkrét szóból. (Hiszen mi érdekes van egy baromban?) A negatív töltet fokozott intenzitását visszük át a szószerkezetre konkrét fogalmi tartalom nélkül. Egy tartalmas szóból kipréseljük az intenzitást, ennyi kell, a törköly pedig ott marad emlékül. Felhasználva: Székely Gábor 2007. Egy sajátos nyelvi jelenség, a fokozás. Budapest. Tinta Könyvkiadó. Péter Mihály 1991. A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai. Budapest. Tankönyvkiadó.