Népnyelvi növényhatározó

„Itt van az ősz, itt van újra…”, vagyis újra elérkezett a betakarítás ideje. Rokonok, szomszédok, ismerősök és ismeretlenek az utca végéből egyaránt összegyűlnek, kupicával öblögetnek és puttonnyal, kosárral nekivágnak a birtoknak, hogy leszüreteljék egész éves türelmük gyümölcsét. Vagy fogja magát a háziasszony, beül az autóba, kiszáll a hiperszuper marketnél és egy százassal elindított bevásárlókocsiba gyűjti a szőlőt, szilvát, körtét, almát, sütőtököt, hogy otthon csomagolásától megfosztva a család elé tegye.

Akár így, akár úgy élvezi ki a ma embere az őszi bőségszaru kínálta lehetőségeket, igazi sokszínűséggel találkozik. De nemcsak a fák ágain és a piacok standjain várja mindez, hanem nyelvünkben is a bőségszaruhoz megtévesztésig hasonlatos zöldség-gyümölcs szókincstár várja. Persze, hisz hogyan másképp is kérnénk a piacon ’padlizsánt’ vagy ’céklát’, ha nem úgy, hogy „Kérek egy szép nagy padlizsánt és céklát!” – ha már van egy egyszerű, egyezményes szóalakunk arra a lila, csepp alakú göbre, amiből remek padlizsánkrémet lehet keverni. De mi a helyzet, ha a merész vásárló egy szép érett törökparadicsomot kér a zöldségesnél. Merthogy abból is lehet padlizsánkrémet készíteni. Ugyebár.

A magyar élelmiszertörvény fogyasztók tájékoztatási védelmével kapcsolatos elvárásainak nyelvünk éppenséggel kérés nélkül is megfelel. Többek között azt mondja ki ugyanis, hogy a csomagoláson fel kell tüntetni – magyar nyelven – a termék megnevezésén túl az eredetet, az élelmiszer előállítóját és forgalmazóját, az előállításhoz felhasznált nyers- és adalékanyagokat csökkenő mennyiségi sorrendben, a nettó mennyiségét, az energiatartalmát, a minőségmegőrzésével, illetve a tárolásával kapcsolatos tudnivalókat. Persze ennyi adat nem férne bele egy, a nyelvet felhasználói szinten kezelő ember szavába, de éppenséggel az eredetet, legyen az földrajzi vagy más növényhez való hasonlatosságból fakadó, jelezheti.

A növénynévadás párhuzamoson zajlik, hiszen létezik egy tudományos és egy népnyelvi közmegegyezés arról, miképp is nevezzenek zöldségeket és gyümölcsöket. A növénynévadás – éljünk csak a bevett frázissal! – már az ókori görögöknél és latinnál tudományos gyakorlat volt, mely a középkori kolostori kultúrát is megjárva biztosította az egyezményességet, még akkor is, ha olykor sok szóból álló kilométeres frázisok tudtak csak leírni bizonyos növényeket. A ma szokásos kettős nevezéktant a 18. században élt svéd botanikus, Linné honosította meg, melynek alapja, hogy egy-egy növényt két latin szóval jelölnek, az első a nemzetségre, a második a fajra vonatkozik. Magyarországon a reformkori szócsinálási hév nem hagyta érintetlenül ezt a területet sem, bár ezen belső, mesterségesen keletkező szavak tiszavirág életűeknek bizonyultak sok esetben (pl. citrancs - grépfrút).

A nyelven kívüli valóságban megjelenő dolgok és jelenségek a nyelvben hagyják lenyomatukat. Kicsit konkrétabban: például, ha egy profitorientált kínai kereskedő behozza hozzánk a – mi már tudjuk, hogy kivi-nek hívják – ’kivi’-t, akkor annak nevet kell adni. Ha a kínai kereskedő nevezi valahogy barna, szőrős portékáját, akkor a magyar kereskedő vagy megpróbálja átvenni a hangalakot és elterjeszti, vagy inkább elnevezi saját kútfőből (és élményei alapján) például kínaiegres-nek. De tegyünk még egy gyors Európán kívüli kirándulást is gyümölcstájon: megismerhetjük az indusdiót (kesu, amelyet elefánttetűnek is neveztek), a törökszilvát, kínaibirset, egyiptomiszilvát (datolya), a zsidócseresznyét (szamóca), az amerikaidiót (földimogyoró), a szíriaimogyorót (pisztácia), a kínai ikerszilvát (licsi) és még sorolhatnánk.

Vagyis, ha a nép nyelvérzéke idegenkedik az új dologtól és annak idegen hangzású nevétől (l. kiwi, lichi), akkor gyakran talál rá saját nyelvéből egy elnevezést, amely legtöbbször motivált. Lehet ennek alapja a származási hely, az alak, az íze vagy éppen más növényhez való hasonlatossága (vagyis mindig valami olyasmi, amivel mint ismerttel megragadhatja az addig ismeretlent).

Ily módon még mind a mai napig bevásárló listánkra kerülhet például a görögdinnye, a mandarin^*, a kínai kel, az olaszbab, a japánnaspolya vagy a szerecsendió. Törökparadicsom-ként (’padlizsán’) és törökbors-ként (’paprika’) ma már nem találjuk sehol ezeket a növényeket, de furcsán néznének ránk akkor is, ha ’banán’-t paradicsomalma-ként kérnénk, főleg, mivel akár ’citrom’-ot is kérhettünk volna ugyanezzel a szóval! Mentségünkre legyen mondva, hogy a bevásárló-szókincsgyűjteményükben ott áll, hogy ’banán’-t akár paradicsomfüge-ként is kérhetünk, ha nagyon megkívánjuk. A ’céklá’-t vörös répa-ként a ’karalábé’-t pedig kelrépa-ként is feljegyezhetjük a hagyományos sárga- és fehérrépa mellé. Almakirály-ként emlegetni az ’ananász’-t rajtunk kívül még Németországban (Königsapfel) is dívott, ahogy tőlük vettük az ötletet arra is, hogy például az ’avokádó’-t aligátorkörté-nek nevezzük.

Azért vigyázzunk, mert nem minden zöldség-gyümölcs kereskedő nyelvész, aki jártas a régi népnyelvi növényhatározásban. Igen kínos lenne, ha a sarki zöldségesben kókuszdió helyett egy megtermett macskamajmot kérve nem épp a beszerzési hely miatt küldenének melegebb éghajlatra bennünket.

* Az elnevezés részben dél-kínai származási helyére utalhat, részben a névátvitel idézi a kínai főhivatalnokok (mandarinok) öltözékének színét. (In: Vörös Éva 1996. Egzotikus gyümölcsök magyar neveinek történeti-etimológiai szótára. Debrecen.)

Meddig idegen egy jövevény?

Ha vennénk egy szikét és kórboncnoki precizitással feltárnánk a magyar nyelv szókincsállományának rétegeit, akkor a legmagyarabb magyar is sikítófrászt kapna, mennyi idegen lakozik a mai magyar nyelvben. 

Persze pontos számot adni arról, hogy hány szóval bír mai magyar nyelvünk, igen nehéz lenne, mint ahogy arról már korábban is írtunk. De vegyünk csak egy kis kóstolót. Felcsapva a Bárczi Géza-féle Magyar szófejtő szótár 3459 lexémáját, amelyek már átestek a nemzetvédelmisek etimológiai átvilágításán, a művelet eredményeként azt lehet megállapítani, hogy nagyságrendileg 17 % finnugor eredetű (alapszavak) és 14 % belső keletkezésű lexémánk van. Eddig rendben is vagyunk. De most jön a többi: 8 % török (ugye-ugye az a 150 év a török félholdban), 16,5 % szláv (kérdés itt még a szláv népek tengere?), 9,5 % német (nyomott hagytak a kedves sógorék), közel 5-5 % latin és görög (mert ugye a műveltség pillérei) és majdnem 25,7 % ismeretlen eredetű (no komment comment komment).[1] 

Nem csoda, hogy egy nemzeti nyelv nem homogén és steril a különböző nyelvi behatásoktól. Lassacskán álmunkból felébresztve is recsitáljuk, hogy nyelv és ember elválaszthatatlan szimbiózisban él, egyik nem létezhet a másik nélkül. És ha ember emberrel találkozik, akkor használja a nyelvét, még akkor is, ha Etelközben, a nyári nyaralás közben a Riviérán vagy éppen az IMDB angol fórumán teszi ezt. És mivel az emberek kapcsolatban állnak egymással, a nyelvek sem tudnak mást tenni. Így lőn néhány jövevény nyelvünkben. 

Csakhogy emlékszünk ama bizonyos nyelvvédő törvényre 2001-ből (anyakönyvezett nevén: 2001. évi XCVI. tv. A gazdasági reklámok és üzletfeliratok […] magyar nyelvű közzétételéről), amely gyakorlatilag tiltotta az idegen feliratok megjelenését, de engedélyezte adott szavak magyar nyelvű megfelelőjét? 

Namármost a probléma - a sok közül - ott kezdődik, hogy mit tekintünk idegen szónak. És mit tekintünk idegen eredetű, csakhogy már meghonosodott szónak, azaz jövevényszónak. Napjainkban nem a latin, a török, a német vagy az orosz szókincs és nyelvi hatás gyakorolja a legnagyobb behatást, hanem az angol. Ha szavazásra kellene bocsátani, hogy idegen-e vagy jövevény a lájk (like), akkor mit mondanánk? A szó talán még be sem töltötte az óvodába lépés alsó korhatárát, elterjedtsége azonban elsöprő. Már „magyarul” írjuk, szépen a kiejtés(ünk) szerint. Már illeszkedik a ragozási paradigmába, mintha csak rá szabták volna, sőt még különböző szófaji szerepben is megjelenik. Lájkollak, lájkolsz, lájkolj!, lájkoltuk volna, belájkolom, adok egy nagy lájkot… 

Egy idegen szónak egy más nyelvbe kerülésének több lépcsőfoka van. Ezeket a lépéseket a helyesírás is híven tükrözi. Az érdekesség csak az, hogy az írásrendszer jellegzetesen konzervatívabb az élőszóbeli nyelvhasználatnál, a lájk esetében (írott-beszélt nyelvhasználat legitim jelenléte!) ez a folyamat sokkal gyorsabb. „Jövevényszónak az átvevő nyelvben meghonosodott, az anyanyelvi beszélők számára már többé-kevésbé felismerhetetlen eredetű szavakat nevezzük, amelyek illeszkednek az adott nyelv rendszerébe.”[2]  

Tegyük fel, hogy kávézót akarunk nyitni és nemcsak eszpresszót/espressót és frappét akarunk kínálni, hanem mondjuk cappucsinót, cappuccinot, cappuccino-t… kapucsínót, akkor a mellékelt ábra alapján is látjuk: bajban vagyunk. Avagy ott a fájl, ami nem okoz lelki törést senkinek, miközben leírja, de mondjuk a kóla a cola helyett esetleg zavaró lehet. A mai irodai asszisztensek és higiéniai menedzserek korában szintén megszokott így írnunk és magunkénak éreznünk e szavakat. Ellenben a bungee jumping továbbra sem veri a tamtamot, hogy grafikusan bándzsi dzsámping akarna lenni. „Olyan hülyén néz ki” – ugye, ismerős ez a kardinális szempont helyesírási kérdések eldöntésében?! Ne kerteljünk tovább: a jövevényszavak és az idegen szavak között nincs nyelvészetileg egyértelműen meghúzható demarkációs vonal, azaz a nyelvhasználó „érzésére” bízzuk, hogy mit minek érez. 

 Ennyit a törvény szabta kötelezettségről. 

[1] Zsemlyei János 2009. A mai magyar nyelv szókészlete. Kolozsvár.[2] Laczkó Krisztina – Mártonfi Attila 2006. Helyesírás. Osiris Kiadó. Budapest. p. 242.

"Színezd újra! Az életed, ha megfakulna..."

„(…) 

És akarok még sok más színű tintát,

 bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,

 és kellene még sok száz és ezer

 és kellene még aztán millió:

 tréfás-lila, borszínű, néma-szürke,

 szemérmetes, szerelmes, rikító,

 és kellene szomorú-viola

 és téglabarna, és kék is, de halvány

(…)”

Kosztolányi Dezső 

Úgy alakul az életünk, hogy látássérült lakótársat kapunk. Miért is ne?! Beszélgetünk vele, a forgatókönyv szerinti szokásos napi kis fecsegésekkel fűszerezzük az együttélést. Nincs ebben semmi különös, megismerjük egymás világát. És közben a sajátunkat. Többek közt, ami nyelvünkből visszainteget. 

Fogalmazzunk úgy, hogy nagyon színes egyéniségek vagyunk. Hiszen van, hogy sárgulunk az irigységtől, egészen zölddé válunk, ha rosszul érezzük magunkat, halvány lila segédfogalmunk sincs sokszor, miképp kerüljünk ki a kalamajkából, és rózsaszín felhőn lebegünk tíz centivel a föld felett, amikor szerelmesek vagyunk, de szakítás után inkább szürke vagy fekete a világ (az angolban meg ’kék’), hiszen kedvünk borongós. 

 A 20. század második felében intenzív kutatások alapját képezte Sapirnak és tanítványának, Whorfnak a felvetése (nyelvi relativizmus), miszerint nemcsak a gondolkodás hat a nyelvre, hanem a nyelv által megszabott szemantikai struktúrák is meghatározzák gondolkodásunkat és ezen keresztül a nyelvhasználatot. (Azóta kicsit árnyaltabbá vált ez a kijelentés.)

 Mi alapján szabdalják fel a nyelvek a színjelentésmezőket? Észlelési mechanizmusaink azonosak? Vajon ez a nyelvi felosztás határozza meg azt is, hogy milyen színeket látunk? (Ez esetben előterjesztésre javasolt a felvetés, hogy a férfiak és nők[1] különböző nyelveken beszélnek. Aki nem hiszi, járjon ennek utána párjával egy barkácsáruház falfestékeinek színorgiájában.) 

Úgy kell elképzelni a színek észleleteit, mintha egy a „jó piros” központ köré gyűlnének az árnyalatok és mennének át fokozatosan a „jó sárgák” vagy a „jó barnák” peremköreibe. A kutatások szerint 11 alapvető univerzális színnév van, lehet ennél több vagy kevesebb, sőt nem is mindig fedi egymást a különböző nyelvekben megjelenő színpaletta. De egy jellemző sorrendiséget mégis megállapítottak: fekete/fehér, piros, zöld/sárga, kék, barna, lila/rózsaszín/narancssárga/szürke stb.

Hogy mikor tekinthető valami alapvető színnévnek?

Például, ha egyetlen szótövet tartalmaz, továbbá ha nem korlátozódik bizonyos területre (pl. szőke), ill. ha nem összetételként jelenik meg, melyből a beszélő kénytelen a nyelven kívüli valóságra asszociálni (pl. égszínkék, karmazsinvörös, hófehér, törtfehér, csontfehér). Bár nem titkolható, hogy sok olyan alapvető színnevünk van, melyek eredetileg éppen ilyen valóságdarabot jelentettek. Például füvet (’zöld’) vagy sarat (’sárga’)… Ez a mai természeti népek körében is megvan, hiszen abban a (nyelvi) gondolkodásmódban nem lehet általánosítani, nem lehet elvonni pl. a színt magától a tárgytól, amire jellemző. (Nyelvünk „huncutsága” azonban, hogy a nálunk fűtől elvont zöld azóta újra „magára talált” és a már említett barkácsáruházban kifejezetten fűzöld árnyalatot is kérhetünk elvitelre.)

Miért ezek az alapszínnevek jellemzőek leginkább a világ nyelveiben? Spekulációkban nem szűkölködik a könyvtár. Vannak, akik úgy tartják, hogy a szem színérzékelő csapjai (sárga, zöld, kék árnyalatok) érzékenységi görbéivel lehet magyarázni a színnevek jelentését, és ezen fizikai-fiziológiai jelenségek miatt univerzálisak az alapszínnevek. Mások abból indulnak ki, hogy az ember az őt körülvevő környezetben jelöl ki „jellemző színeket”: világos/sötét a nappal és éjszaka miatt, ’sárga’ a nap, ’barna’ a föld, ’kék’ az ég stb. alapján. De bizonyos nyelvekben, pl. az oroszban a magyar ’kék’-nek van több neve, míg pl. a magyarban a piros/vörös párosa kelti fel az érdeklődést. Ugyanazt jelölik? Csak a nyelvben van különbség? Vörös az ég alja vagy piros? Vörös lángokkal ég a tűz vagy pirossal? Vörös a vér és piros az alma? Egyáltalán mi az a szín? 

A Magyar értelmező kéziszótár szerint „a tárgyaknak, testeknek, jelenségeknek az a tulajdonsága, milyensége, amelyet a szemünkbe jutó fénysugarak hullámhossza és rezgésszáma szerint alakuló látási érzetként észlelünk”. A Magyar Szabvány (9620) definíciója kicsit körmönfontabb: „a látható sugárzásnak az a jellemzője, amelynek alapján a megfigyelő a látótér két azonos méretű, alakú és szerkezetű, egymáshoz csatlakozó rész között különbséget tud tenni, és ezt a különbséget a megfigyelt sugárzások spektrális eloszlásának eltérése okozhatja”. 

 Hm, talán nem lettünk okosabbak és a kérdés változatlanul él: mi a szín… a fénytan, a nyomdaipar, a számítógép színkódja és 2016 divattrendjének megfelelően? És ha meg is találnánk a színek közmegegyezéses definícióját, akkor továbbra is kérdés, hogy miért és miért éppen így vagyunk „színes egyéniségek”? A haragos-/méregzöld méregtől betegszünk le és a megkeseredett epés megjegyzések sárgítanak iriggyé? (Az angol viszont „green with envy”.) Vajon a szavaink közt hány tudattalan hasonlat színezi beszédünket? És vajon, aki sohasem látta a fény ezen hullámhosszait, az hogyan értheti, ha azt mondjuk vörös, mint a rák? (Angoloknál ’mint a cékla’?) Számára csak zöldeket beszélünk?

[1] A színlátás egyik zavara az X kromoszómához köthető, melynek köszönhetően tetrakromatikus lesz az egyén, vagyis nem szokásos három, hanem 4 csappal rendelkezik a szemében, így több színárnyalat észlelésére és feldolgozására válik alkalmassá.

Ha a hülyeség fájna...

Mikortól számít egy szó közkeletűnek? Például, ha (már) alkot szócsaládot. Hülyeség. Hülye vagy. Hülye liba. Lehülyéz. Hülyéskedik. Hülyít. Hülyül. Hülye. Színmű címben A hülyéje. Dalszövegben Amikor hülye vagy (Alvin és a mókusok). Közbeszédben és szépirodalomban. A bulvársajtóban és a magazinokban. Stílusértékét tekintve már inkább semleges identitással azonosítja magát. De karrierje nagyjából onnan indult, mint annak a bizonyos köz-kedvelt bébetűs (immár) töltelékszónak.

Ahogy tágul egy jelentésmező, úgy hígul a jelentés intenzitása. És úgy veszik egyre kevésbé komolyan. Hülye vagy édes fiam – mondja a tanár, mondja az anya, mondja a nővér. Ha létezik szómágia, akkor őszinte részvétem szegény édesfiam, mert nem is tudod mekkora átkot szórtak a fejedre.

Gyakori jelenség, hogy az átkozódások, szitkozódások orvosi kifejezésekben (betegségnevekben) gyökereznek. A varázsigékben is kígyót-békát köpnek egymásra: átkozás. Kívánnak hát egymásnak egy-két jó tehetségű fenét (eredetileg: farkas, de a rákbetegség is), francot (nemi betegség), rossebet (szifilisz), nyavalyát, görcsöt… nem sorolom. A káromkodások előtt - mivel alapvetően nyelvhez kötöttek - két lehetőség áll: vagy kihalnak, vagy eredeti és sértő, negatív jelentésük erejét veszti. Belegondolva nem is sejtené a mindennapi nyelvhasználatot fogyasztó, hogy mennyi "csúnya” szavunk épült be akár már abba a bizonyos hipotetikus nyelvi normába is. Mit ne mondjak, ha az irodalmi szövegekben modorosan vezetik le az indulatot verbális agresszió formájában (A rosseb egy meg! Fékomadta teremtette!) talán durvább átkot szórnak, mintha lehülyéznék az aktuális célszemélyt. Tehát manapság használunk számos olyan kifejezést, amelyek nem is számítanak káromkodásnak, ám régen durva konnotáció társult hozzájuk. Ha valaki ma ezeket használja, nem számít csúnyának, legfeljebb az idősebb generáció borzong kicsit, hogy ezeket talán mégsem kellene csak így...

 De hogy is van ezzel a "hülyeséggel”? Hiszen még saját magunkra is mondjuk, pl. ha a suliban vesszük észre, hogy otthon hagytuk a lakáskulcsot, vagy a süteményből kihagyjuk a tojást és a cukrot, vagy a sört nem hűtjük be, de a haverok már csöngetnek a lakásajtón. A hülye eredetileg egy gyógypedagógiai kifejezés, méghozzá az idiota latin orvosi kifejezés magyarra való átültetése: ’értelmileg súlyosan fogyatékos, taníthatatlan’ jelentésben. A hülye használata ma is ahhoz kapcsolódik, hogy valaki butaságot, ostobaságot, meggondolatlanságot csinált. Vagyis kevésbé használta a józan, ép eszét. Vagy például aki hülyül: az is majomkodik, bolondozik. Szintén a ’normálistól’ elhajló viselkedést produkál. Deviáns? Aligha.

Nade. Az olyan gyógypedagógiai szakirodalom, mint "A hülyeség és a hülyeintézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire” (Frim Jakab, 1884) rettentő komikusan hangzik. A címből fakadó mosolygás alatt, azért csak-csak asszociálnak néhányan valami konkrétumot a "hülye” helyébe. Hiszen ma már fűre, fára és egész biogazdaságra szórjuk a hülyeséget, mert egy bolond százat csinál és a hülyeség is ragad. De valahol ez a természet körforgási rendje, mert a történelem sem ismétli önmagát, csak rímel (Mark Twain). Éppúgy káromkodtak eleink a 15. században, mint ma a Blahán vagy a Nemzeti Színház színpadán. Bár még a szövegszerkesztők helyesírási programja is figyelmeztet, hogy "Durva, obszcén vagy bántó szó”.

Ja, és mielőtt valaki nyelvvédő harcoskodással állítaná, hogy a káromkodás rontja a nyelvet, vigyázzon, mert csapdába eshet. A nyelv nem tud romlani, korcsosulni, maximum a nyelvhasználó erkölcsi tartása, de ez meg már nem a Nyelvelők témája.

Szörnyen izgalmas és baromi érdekes nyelv

Egy dolog, ami szörnyen izgalmas és baromi érdekes VAGY Fokozás: nagyon, szörnyen, rettenetesen VAGY Mitől szörnyű, ami szörnyen érdekes? „A papával egész oximoron háborúkat vívtunk. Halálosan vicces. Ordító csend. Eredeti másolat. Igazi hamisítvány. Szándékos baleset. Szinte pontosan…” (Rém hangosan és irtó közel c. film) „Segítség, nem értem! Iszonyúan örülök. Borzasztóan tetszik. Borzalmasan szerelmes vagyok. Kegyetlenül érdekes. Rém boldog. Állati jó. Baromira kíváncsi. Ennek nincs semmi értelme. Kész szemantikai anomália. Hogy lehet valami úgy pozitív, hogy közben negatív? Hogyan lehet az öröm iszonyatos vagy éppen borzalmas?” – eshet kétségbe a makacs tudatosságú nyelvhasználó egy fiktív nyelvtanórán. A jó, a rossz alapvetően racionális értékelést adnak. Ellenben a remek, a nagyszerű, a fantasztikus, a szédületes, az iszonyú, a pocsék, a szörnyű stb. már inkább a szubjektív-emocionális értékelés nyelvi eszközei. Ha fokozni szeretnénk valami nagyszerűt, akkor megtehetjük mindenféle szózsonglőrködés nélkül így is: igazán nagyszerű, nagyon jó. Mindenki megnyugodhat, értettük, hogy jobb, mint jó, nagyszerűbb, mint nagyszerű, ámen. Persze, ha éppen a Sikoly négyszázharmadik részét nézzük, és tudjuk, hogy az a szegény szőke nő, most nem kicsit, cserébe nagyon meg fog halni, akkor akár sznoboskodhatunk is: halálnak halálával hal. Nézzük a nyelvi érték egyenletét: pozitív + pozitív = pozitív, illetve negatív + negatív + negatív = negatív. Ám ha egy napig magánnyomozóként figyeljük saját magunkat a hétköznapi nyelvhasználat során, arra a megdöbbentő tapasztalatra fogunk jutni, hogy amikor nyomatékosítani szeretnénk valamit, hogy „hűűű, ez aztán valami nagyon nagyon”, akkor túlsúlyba kerülnek a borzasztóan, szörnyen, fenemód alakvetően negatív jelentéstartalommal bíró konkrét szavaink. Negatív + pozitív = pozitív. Erre van magyarázat? Megkérdőjelezhetetlen igazságszolgáltatás ebben a kérdésben nincs, noha pszichológusok számos vizsgálatot végeztek azzal kapcsolatban, hogy a nyelvi tudatra inkább a pozitív vagy inkább a negatív eltolódás a jellemzőbb-e (l. Osgood 1969, 1980, Jing-Schmidt 2007). Jing-Schmidt az ún. negatív eltolódás elméletével magyarázza ezt a jelenséget. Azt mondja, hogy jellemzően nagyobb figyelmet kap a kellemetlen, mint a kellemes információ, sőt a negatív eseményeknek nagyobb érzelmi hatásuk van a viselkedésünkre, mint a pozitívaknak. A magyarázat evolúciós gyökerű. Az egyén a felé áradó fenyegetettség hatására védekező mechanizmust kapcsol be. A fenyegetettségre valamilyen érzelemmel reagálunk, mélyről fakad (életösztön, halálösztön?), ezért nagyobb hatást is vált ki. (Kirobbanó siker.) A fenyegetettség fogalmai a megfigyelések alapján nagyobb kognitív figyelmet keltenek, mint a „csak” kellemesek. És ez megjelenik a kifejezésekben is. Ha csak annyit mondunk, hogy kiválóan nagyszerű valami, akkor nem követelünk magunktól különösebb mentális erőfeszítést. Kiváltott hatás? Kicsit több, mint nulla. De ha ellentétes előjelű szóval állítunk kontrasztba valamit, akkor - mint az elektromos kisülés -, villámként cikázik a kimondani szánt gondolat. Igen, pontosan ott a feszültség a nyelvi szerkezeten belül. Az észveszejtően csinos, eszméletlen okos, haláli izgalmas, na és persze a szleng végtelen arzenálja (pl. kurva jó, kibaszott érdekes) által kifejezett értékelésekben az előjelek felcserélődnek, amikor a leíró tartalom kiürül a konkrét szóból. (Hiszen mi érdekes van egy baromban?) A negatív töltet fokozott intenzitását visszük át a szószerkezetre konkrét fogalmi tartalom nélkül. Egy tartalmas szóból kipréseljük az intenzitást, ennyi kell, a törköly pedig ott marad emlékül. Felhasználva: Székely Gábor 2007. Egy sajátos nyelvi jelenség, a fokozás. Budapest. Tinta Könyvkiadó. Péter Mihály 1991. A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai. Budapest. Tankönyvkiadó.

Hamis a barát?

Előfordult már velünk, hogy egy külföldinek próbáltunk elmagyarázni valamit és nem értette, pedig elvileg mindent jól mondtunk? Előfordult, hogy egy angolt a legközelebbi gimnázium épületéhez irányítottunk, és ő értetlenül csóválta a fejét, mert valójában konditermet keresett? Akár történt már velünk ilyesmi, akár nem, az idegen nyelven való megértési nehézségeket sok esetben a „hamis barátok” okozzák. A hamis barátok (angolul false friends, franciául faux-amis) olyan szópárok, melyek különböző nyelvekből származnak, és bár alakjuk nagyon hasonló, teljesen mást jelentenek. A hasonló alak és hangzás miatt a nyelvtanulók gyakran esnek abba a hibába, hogy nem megfelelő szituációban és jelentésben használnak egy magyar szót idegen nyelvű mondatban. Hamis barátok szinte bármely két nyelv között léteznek, és igencsak megnehezíthetik a nyelvtanulást. Mivel kishazánkban ma az angol nyelvet tanulják a legtöbben, ezért lássunk néhány példát az angol-magyar hamis barátokra! Becsapós szavak például a college és a gymnasium, melyek a magyar fül (és agy) számára ugyanahhoz a témakörhöz, az iskolarendszerhez kapcsolódnának, de az asszociáció sajnos téves. Bár az angol college valóban az oktatás témakörébe tartozik, jelentése nem azonos a magyar kollégiuméval. A college valójában mind az amerikai, mind a brit angolban valamilyen (bár nem ugyanolyan típusú) felsőoktatási intézményt jelöl. A magyar értelemben vett kollégium szót az angol youth hostel kifejezésre tudjuk lefordítani. Ugyanakkor az angol gymnasium (rövidebb formájában gym) szónak köze sincs az oktatáshoz, mivel edzőtermet jelent. A magyar gimnáziumra a britek a secondary grammar school kifejezést használják, míg az amerikai angolban high schoolnak nevezik. Hasonló bizonytalanság figyelhető meg néhány mindennapos használati tárgy és anyagnév körül. Az angol camera-t előszeretettel fordítjuk (videó)kamerának, holott valójában fényképezőgépet jelent, a table pedig nem 'tábla', hanem 'asztal', de ha mégis (osztálytermi) tábláról szeretnénk beszélni, akkor célravezetőbb a blackboard szó használata. Nyelvórákon gyakran nagy derültséget okoz az angol cotton szó említése, melyről a fiatalok azt gondolják, hogy óvszert jelent, valójában azonban a cotton jelentése 'pamut, gyapot', az óvszert pedig condomnak hívják az angol anyanyelvűek. A sort természetesen hosszan folytathatnánk, a már létező hamisbarát-gyűjtemények pedig folyamatosan bővülnek. Sőt, az is előfordulhat, hogy mi magunk akadunk újabb becsapós szópárokra. Mindenesetre, ha komolyan vesszük a nyelvtanulást, nem árt, ha utánanézünk a magyar és a tanulandó nyelv között eddig talált hamis barátoknak.