Ha vennénk egy szikét és kórboncnoki precizitással feltárnánk a magyar nyelv szókincsállományának rétegeit, akkor a legmagyarabb magyar is sikítófrászt kapna, mennyi idegen lakozik a mai magyar nyelvben.
Persze pontos számot adni arról, hogy hány szóval bír mai magyar nyelvünk, igen nehéz lenne, mint ahogy arról már korábban is írtunk.
De vegyünk csak egy kis kóstolót. Felcsapva a Bárczi Géza-féle Magyar szófejtő szótár 3459 lexémáját, amelyek már átestek a nemzetvédelmisek etimológiai átvilágításán, a művelet eredményeként azt lehet megállapítani, hogy nagyságrendileg 17 % finnugor eredetű (alapszavak) és 14 % belső keletkezésű lexémánk van. Eddig rendben is vagyunk. De most jön a többi: 8 % török (ugye-ugye az a 150 év a török félholdban), 16,5 % szláv (kérdés itt még a szláv népek tengere?), 9,5 % német (nyomott hagytak a kedves sógorék), közel 5-5 % latin és görög (mert ugye a műveltség pillérei) és majdnem 25,7 % ismeretlen eredetű (no komment comment komment).[1]
Nem csoda, hogy egy nemzeti nyelv nem homogén és steril a különböző nyelvi behatásoktól. Lassacskán álmunkból felébresztve is recsitáljuk, hogy nyelv és ember elválaszthatatlan szimbiózisban él, egyik nem létezhet a másik nélkül. És ha ember emberrel találkozik, akkor használja a nyelvét, még akkor is, ha Etelközben, a nyári nyaralás közben a Riviérán vagy éppen az IMDB angol fórumán teszi ezt. És mivel az emberek kapcsolatban állnak egymással, a nyelvek sem tudnak mást tenni. Így lőn néhány jövevény nyelvünkben.
Csakhogy emlékszünk ama bizonyos nyelvvédő törvényre 2001-ből (anyakönyvezett nevén: 2001. évi XCVI. tv. A gazdasági reklámok és üzletfeliratok […] magyar nyelvű közzétételéről), amely gyakorlatilag tiltotta az idegen feliratok megjelenését, de engedélyezte adott szavak magyar nyelvű megfelelőjét?
Namármost a probléma - a sok közül - ott kezdődik, hogy mit tekintünk idegen szónak. És mit tekintünk idegen eredetű, csakhogy már meghonosodott szónak, azaz jövevényszónak. Napjainkban nem a latin, a török, a német vagy az orosz szókincs és nyelvi hatás gyakorolja a legnagyobb behatást, hanem az angol. Ha szavazásra kellene bocsátani, hogy idegen-e vagy jövevény a lájk (like), akkor mit mondanánk? A szó talán még be sem töltötte az óvodába lépés alsó korhatárát, elterjedtsége azonban elsöprő. Már „magyarul” írjuk, szépen a kiejtés(ünk) szerint. Már illeszkedik a ragozási paradigmába, mintha csak rá szabták volna, sőt még különböző szófaji szerepben is megjelenik. Lájkollak, lájkolsz, lájkolj!, lájkoltuk volna, belájkolom, adok egy nagy lájkot…
Egy idegen szónak egy más nyelvbe kerülésének több lépcsőfoka van. Ezeket a lépéseket a helyesírás is híven tükrözi. Az érdekesség csak az, hogy az írásrendszer jellegzetesen konzervatívabb az élőszóbeli nyelvhasználatnál, a lájk esetében (írott-beszélt nyelvhasználat legitim jelenléte!) ez a folyamat sokkal gyorsabb.
„Jövevényszónak az átvevő nyelvben meghonosodott, az anyanyelvi beszélők számára már többé-kevésbé felismerhetetlen eredetű szavakat nevezzük, amelyek illeszkednek az adott nyelv rendszerébe.”[2]
Tegyük fel, hogy kávézót akarunk nyitni és nemcsak eszpresszót/espressót és frappét akarunk kínálni, hanem mondjuk cappucsinót, cappuccinot, cappuccino-t… kapucsínót, akkor a mellékelt ábra alapján is látjuk: bajban vagyunk. Avagy ott a fájl, ami nem okoz lelki törést senkinek, miközben leírja, de mondjuk a kóla a cola helyett esetleg zavaró lehet. A mai irodai asszisztensek és higiéniai menedzserek korában szintén megszokott így írnunk és magunkénak éreznünk e szavakat. Ellenben a bungee jumping továbbra sem veri a tamtamot, hogy grafikusan bándzsi dzsámping akarna lenni. „Olyan hülyén néz ki” – ugye, ismerős ez a kardinális szempont helyesírási kérdések eldöntésében?!
Ne kerteljünk tovább: a jövevényszavak és az idegen szavak között nincs nyelvészetileg egyértelműen meghúzható demarkációs vonal, azaz a nyelvhasználó „érzésére” bízzuk, hogy mit minek érez.
Ennyit a törvény szabta kötelezettségről.
