Egy hasonlat a magyar nyelvről

Mi fán terem a nyelvjárás?

Sokan közülünk talán olyan felmenőkkel rendelkeznek, akik még beszélik valamelyik magyar nyelvjárást, netán azon a vidéken is élnek. Mégis hajlamosak vagyunk úgy gondolni a nyelvjárásokra, mint hungarikum illatú unikumokra, amelyek beszélői érdekes szavakat használnak vagy a megszokottól eltérően ejtenek bizonyos hangokat. Pedig a nyelvjárás sokkal több és sokkal alapvetőbb, de mindenekelőtt univerzálisabb jelenség annál, mint ahogy az a mai magyar köztudatban él.

A nyelvész szemével

Nyelvészeti szempontból nyelvjárás és nyelv kapcsolata a halmaz−részhalmaz viszonyhoz hasonlítható. Egy adott nyelv beszélői nagy kiterjedésű területen élhetnek, nem ritkán több száz kilométerre egymástól. Éppen ezért a nyelvnek területi változatai alakultak ki, vagyis az egyik vidéken valamiképpen máshogy beszélik az adott nyelvet, mint a másik vidéken. Ha e két vidékről jövő ember valahol találkozik, jó eséllyel megértik majd egymást a  különbségek ellenére is, hiszen alapvetően ugyanannak a nyelvnek két változatát beszélik.[1]

A nyelvjárások közötti eltérések sokszor véletlenszerűnek, átláthatatlannak tűnnek a köznyelven felnőtt fiatalok számára. Pedig a területi nyelvjárások közötti különbségek jól leírható szabályszerűségeket mutatnak a hangok, a szókincs és a mondatszerkesztés tekintetében is. A nyelvjárások tehát nyelvi rendszerek, míg maga a nyelv nem az, hiszen csupán e rendszerek összessége, halmaza.

A nyelvjárásokra jellemző még a korlátozott kommunikációs érvényesség[2], vagyis az életnek csak bizonyos színterein használják őket a beszélők. Ez általában annyit jelent, hogy a nyelvjárási beszélő elsősorban otthon, családi körben és közvetlen ismerőseivel cseveg nyelvjárásban, míg a hivatalos ügyek intézésekor vagy idegennel való beszélgetéskor átvált köznyelvre.

„A tyúk vagy a tojás”-probléma

Szokatlannak, unikum-jellegűnek általában olyan dolgokat tartunk, amelyek az általunk megszokottól eltérnek. A legtöbb (Magyarországon élő) magyar anyanyelvű számára ma már a médiában használt magyar köznyelv a megszokott, ezért önkéntelenül is ehhez viszonyítjuk az ettől eltérőnek tűnő nyelvhasználatot, így a nyelvjárásias beszédet is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a mai magyar köznyelv előbb volt, mint a nyelvjárások. Épp ellenkezőleg.

Több száz évvel ezelőtt, amikor az írni-olvasni tudás még csak a kiváltságosok osztályrésze volt, a magyar nyelv (akárcsak a világ többi nyelve) nyelvjárásokban élt. Ha valaki tollat ragadott, akkor a saját nyelvjárásában vetette papírra a gondolatait, hiszen még nem létezett a köznyelv. Nem véletlen, hogy legelső nyelvemlékeink (köztük a Halotti Beszéd és Könyörgés) és az utána következő évszázadokból fennmaradt írásos emlékek mind-mind valamilyen nyelvjárásban íródtak. Csak a magyar felvilágosodás és a reformkor idejére alakult ki az igény egy egységes irodalmi nyelv megteremtésére.

Nyelvtörténeti szempontból tehát a területi nyelvváltozatok vagyis a nyelvjárások az elsődlegesek. A köznyelv, mely írott változatában először csak egy szűk csoport (a korabeli művelt emberek egy csoportjának) nyelve volt, jóval később alakult ki.[3] Helyesebben mondva, a köznyelv nem a természetes nyelvfejlődés eredményeként jött létre, hanem létrehozói (köztük a nyelvújító Kazinczy) kiválasztották az egyik (északkeleten beszélt) magyar nyelvjárást és azon kezdték írni a műveiket. Ezt a folyamatot, melynek során egy nyelvjárást a többi „fölé” emelnek és az írásos műveken keresztül elterjesztve köznyelvvé tesznek, föléboltozódásnak hívja a szakirodalom.[4]

 A  magyar nyelvjárások helyzete

Sajnos a nyelvjárások mára erősen leértékelődtek a társadalom szemében. Ennek oka elsősorban a köznyelv térhódítása. A rádió és televízió elterjedésével a köznyelv lett a „szép”, a „követendő” beszédmód a városi emberek számára, akik zömmel tanult, művelt emberek voltak. Ezzel ellentétben a falvakban tovább éltek a nyelvjárások, elsősorban a parasztság körében. Így szép lassan elterjedt az a közhiedelem, hogy aki nyelvjárást beszél, az – finoman szólva − nem lehet egyenrangú egy köznyelvet beszélő emberrel. Ezt a folyamatot a szakirodalom stigmatizációnak[5] nevezi.

Ezek után nem csoda, hogy az elektronikus médiában sokáig legfeljebb rövid interjúkban szólaltak meg nyelvjárási beszélők, de előfordult (és előfordul ma is), hogy a nyelvjárásias beszéd humor, netán gúny forrásává vált (vagy válik). Nem véletlen tehát, hogy egyre kevesebb fiatal tanulja meg anyanyelvváltozatként valamelyik nyelvjárást a szüleitől, hiszen a szülők is inkább a köznyelven szólnak csemetéikhez, ezzel „biztosítva” könnyebb beilleszkedésüket a társadalomba.

Néhány évvel ezelőtt megosztotta a közvéleményt, amikor a köztévében feltűnt egy palóc nyelvjárást beszélő fiatalember. Reisz András azóta is látható és hallható a tévében, üde színfoltot képviselve a köznyelven beszélő meteorológusok között, a „táláj menti fágy” pedig szállóigévé vált az ő szájából, jóllehet nem minden negatív felhang nélkül.

Reisz András − mint nyelvjárást beszélő művelt ember − feltűnése azonban ritka kivétel a médiában. Az ország egészét tekintve pedig ma a fő tendencia a nyelvjárások rohamos visszaszorulása és beolvadása a köznyelvbe. Ez alól egyedül a határon túli magyarlakta területek jelentenek kivételt, ott ugyanis nem a mai magyar köznyelv szorítja háttérbe a nyelvjárásokat, hanem az államnyelvek.

 

[1] Egy korábbi bejegyzésben bemutattuk, hogy ez a megfigyelés nem minden nyelvre illetve nyelvjárásra érvényes.

[2] Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 34.

[3] i.m. 75.

[4] Kiss Jenő (szerk.) 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris, 32.

[5] Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 137.

A mai magyar nyelvjárásterületek térképét Juhász Dezső készítette. Forrás: http://geolingua.elte.hu/maps/regions/nyelvter_hu.html

Mit ér a nyelv, ha mesterséges? - 2. rész

Mindenkinek van egy álma. És mindenkinek van egy anyanyelve. Sőt, egyeseknek kettő, három is. Akkor miért van az, hogy a mindenkiből néhánynak az az álma, hogy létrehozzon egy új nyelvet? Az első részben áttekintettük, hogy mi inspirálta a mesterséges nyelvek alkotóit, milyen két nagy csoportba oszthatók, és hogy melyek lettek a legismertebb és legsikeresebb mesterséges nyelvek. Most a dobogó legfelső fokán álló eszperantót vesszük górcső alá. 

A „nyertes”

Az eszperantót Dr. Lazar Markovics Zamenhof, lengyel orvos dolgozta ki 1887-re. Ennél is lényegesebb azonban, hogy ezután szervezkedni kezdett, sok hívet szerzett az új nyelvnek, így 1905-ben már világkongresszust is tartottak az eszperantisták. Az esperanto szó egyébként annyit jelent: ’remélő’.

           

Az eszperantó ma az egyetlen működő mesterséges nyelv. Több mint 10 millió aktív beszélője van világszerte, sőt, pár ezren anyanyelvként is beszélik, hiszen az eszperantista házaspárok gyermekei már első nyelvként is elsajátították. Emellett a leggyorsabban és legkönnyebben megtanulható élő nyelvnek tartják[1], így ma is sokan kezdik el tanulni, például a gyors nyelvvizsgaszerzés reményében[2]. Szókincse a világnyelvek, így az angol, német, francia, spanyol és orosz legismertebb szavaiból tevődik össze.

Világszerte számos eszperantó szervezet működik, melyeket az Univerzala Esperanta Asocio (UEA) nemzetközi központ fog össze. Működnek eszperantó újságok, rádióadások, de szép számban jelennek meg könyvek is ezen a nyelven. Műfordításokat és eszperantóul íródott irodalmi műveket egyaránt találunk. Magyarországon a kezdetektől fogva sok lelkes eszperantistát lehetett találni. Bárczi Géza nyelvészprofesszor például tekintélyes pártfogója volt a mozgalomnak, Kalocsay Kálmán, a Szent László Kórház főorvosa pedig lefordította Az ember tragédiáját eszperantóra[3]. 

Érdekességek

Madách Imre Az ember tragédiáját eszperantóból fordították le kínaira.

Zamenhof nyomán az eszperantó mozgalom hívei pacifista beállítottságú, lelkes emberek voltak, ezért a náci Németországban és a Szovjetunióban egyaránt üldözték őket.

A három, gyakorlatban is bevált mesterséges nyelv egyikét sem nyelvész hozta létre: Schleyer katolikus prelátus, Couturat filozófia-matematika professzor, Zamenhof szemészorvos volt.

Kuriózumként megemlítjük, hogy 1956-57-ben romanid néven egy honfitársunk, Magyar Zoltán is létrehozott egy mesterséges nyelvet.

Van-e jövőjük a mesterséges nyelveknek?

Fogas kérdés. Annyi azért elmondható, hogy a műnyelveket életre hívó humanista, naiv elképzelés mára elpárolgott, az eszperantó léte nem oldotta meg a nyelvek (és népek) közötti egyenlőtlenséget. Újonnan születő mesterséges nyelvekről nincs tudomásunk. Az eszperantó még sokáig élhet, híveinek és beszélőinek száma ma is tekintélyes, de elszórtan élnek a világban. Nyelvészeti szempontból érdekes kérdés, hogy vajon mesterséges nyelvnek tekinthető-e az eszperantó akkor is, ha már több ezren anyanyelvként sajátítják el azt. Innentől ugyanis az élő nyelv változni, alakulni kezd, akár nyelvjárásai is kialakulhatnak a világ különböző részein, ezzel pedig funkcióját veszítheti: egy belső tagolódással bíró nyelv többé nem biztosíthatja a semlegességet, a garantált kölcsönös megértést. Éppen ezért az eszperantisták igyekeznek is biztosítani a nyelv változatlanságát. Mi drukkolunk nekik.

---

[1] Szilvási László: Eszperantó – nemzetközi nyelv. Kulturális Eszperantó Szövetség, LINGVO-Studio, Budapest, 2004.

[2] http://www.eszperanto.hu/magyar2.htm

[3] Fodor István: A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003.

Mit ér a nyelv, ha mesterséges? - 1. rész

Mindenkinek van egy álma. És mindenkinek van egy anyanyelve. Sőt, egyeseknek kettő, három is. Akkor meg miért van az, hogy a mindenkiből néhánynak az az álma, hogy létrehozzon egy új nyelvet? Ha pedig már létrehozta, akkor ki fogja azt használni? És miért pont azt használná, ha úgyis van még a világon sok ezer másik nyelv?

Mi utánajártunk.

Békevágy és nyelvészet

Minden nyelv egyenlő – legalábbis elvben. Egyenlőek, hiszen mindegyikük önálló nyelvi rendszert alkot, ez a rendszer pedig arra hivatott, hogy beszélői ki tudják fejezni gondolataikat. Igen ám, csakhogy a nyelvek egymásra is hatnak, beszélőik időnként mind egy szálig meghalnak, esetleg az unokák már egy egészen más nyelvet tanulnak meg politikai vagy társadalmi okokból. Vagyis a nyelvek virtuális egyenlősége a gyakorlatban nem létezik: mindig a politikai, kulturális vagy társadalmi fölényben lévő ország, népcsoport nyelve az „erősebb”, a „trendi”. Mihelyt egy nyelvet szélesebb körben fogadnak el, beszélőinek száma megugrik. Ennek következtében az új fogalmak nagy része gyakran már ezen a trendi nyelven épül be a többi nyelvbe. Nemzetközi tárgyalásokon, konferenciákon az erősebb hatalom általában nyelvileg is fölénybe kerül, hiszen elvárja a kisebb vagy gyengébb államoktól, hogy a tárgyalások az ő (egyébként is elterjedtebb) nyelvén folyjanak.

A népek, nemzetek közötti társadalmi-politikai egyenlőtlenségek kiküszöbölését sokan a nyelvek közötti egyenlőtlenségek feloldásától remélték. Filozófusok, írók, matematikusok, fizikusok és egyéb gondolkodók sokasága humanista eszmék bűvöletében úgy vélte, hogy a megoldást egy mesterséges nyelv létrehozása és elterjesztése jelentené. Egy ilyen műnyelv használatba vétele és elterjedése ugyanis garantálná, hogy a politikai tárgyaló felek egyike se kerüljön fölénybe a másikkal szemben, hiszen mindketten a semleges műnyelvet használhatnák, immár egyenrangú félként. Bár ez a gondolat ma naivnak tűnhet, tény, hogy több mint száz gondolkodót ihletett mesterséges nyelvek kidolgozására.

Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy a békevágy mellett az is műnyelvek létrehozására késztette a gondolkodókat, hogy a természetes nyelvekben „hibákat” véltek felfedezni. A kifejezések homályosságát, pontatlanságát, kétértelműségét az új nyelvben igyekeztek elkerülni. Így a mesterséges nyelv a kifejezések világossága, egyértelműsége, és a logikai tökéletesség révén elvben hatékonyabban segíthette volna a világos gondolkodást, a nyelven kívüli valóság megismerését.

Egy ijesztő szópár

A mesterséges nyelveknek két fajtája van, amelyek elnevezése (a filozófiától ódzkodók számára ijesztő módon) Kant filozófiai fogalmából került át a nyelvészetbe. De aggodalomra semmi ok: az a priori és a posteriori mesterséges nyelvek között egyszerű különbséget tenni. Míg az a priori tervezetek a már létező nyelvektől független (tehát akár számok, ábrák, hangjegyek alapján készített) logikai rendszerekre épülnek, addig az a posteriori nyelvek a már meglévő nyelvekből veszik elemeiket, és azokat logikus egyszerűsítéssel gyúrják egy új nyelvi rendszerré. A XIX. századig az a priori nyelvtervezetek születtek nagyobb számban, onnantól kezdve azonban inkább a posteriori nyelveket készítettek

A dobogósok

A XX. század elejére a mesterséges nyelvek száma olyan magas lett, hogy szükségessé vált azok vizsgálata, rendezése. Ezzel a céllal alakult nemzetközi szervezet 1924-ben, és ekkortól kezdtek a nyelvészek is komolyan foglalkozni a közvetítő vagy mesterséges nyelvek tanával, vagyis az interlingvisztikával.

A sok-sok tervezet közül három olyat ismerünk, mely sikeresen átkerült a gyakorlatba is: a volapük, az ido és az eszperantó. A volapük Johann Martin Schleyer nevéhez fűződik, aki 1880-ra dolgozta ki a teljes nyelvtant, és mintegy tíz éven keresztül sikeresen toborzott híveket az új nyelvnek, majd a mozgalom az 1910-es években elhalt. Nem sokkal később, 1907-ben jelentette meg az ido tervezetét a francia Louis Couturat. Az ido-mozgalom az első világháborúig szépen növekedett, már szépirodalmi alkotásokat is létrehoztak ezen a nyelven, ám a század közepére elfogyott a lelkesedés.

Az igazi sikertörténet az eszperantóé, de miért is?

Folytatjuk...

Felhasznált irodalom: 

Kenesei István (szerk.): A nyelv és a nyelvek. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004.

Fodor István: A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003.

Ki tud jobban angolul? - 1. rész

E-mail, internet, computer, media player, team building, business meeting, financial advisor. Csak néhány példa a magyar (és egyéb) nyelv(ek)ben szaporodó angol kifejezések közül, melyeket úgy használunk, mintha mindig is nyelvünk részeit képezték volna. Hogy ez mennyire üdvös vagy káros, arról eltér a nyelvészek véleménye. A magyar és más (nem világ)nyelvekbe bekerülő szavak sokasága azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy jól is használjuk az angolt.

Hogy ez mennyire nincs így, arról nap mint nap megbizonyosodhat bárki, aki nyitott szemmel jár és bírja valamelyest az angol nyelvet. De probléma ez egyáltalán? Hiszen a nem angol anyanyelvű így is vidáman elbeszélgethet egy másik nem angol anyanyelvűvel, nem kell ahhoz tökéletes angolsággal csevegni. Igen ám, csakhogy itt nem csupán apró nyelvtani vagy stilisztikai hibákról van szó (bár azok is akadnak szép számmal), hanem ennél komolyabb félreértésekhez vezető hibákról, például helytelen szóválasztásról. Márpedig a félrefordítások gyakran komoly félreértelmezéshez, félretájékoztatáshoz vezetnek.

Az alábbiakban néhány példával igyekszünk megmutatni, hogy az idegennyelv-használattal kapcsolatos hanyagság vagy tudatlanság milyen nyilvánvaló blődségeket eredményez. Talán nem meglepő, hogy gyűjtőmunkánk példái elsősorban a vendéglátásból származnak.

Sok bosszús percet spórolhatnánk meg a hozzánk látogató külföldieknek, ha helyesen írnánk ki angolul például a fagylaltok neveit. Gondoljunk csak bele! Külföldiként ellátogatunk a vendégszeretetéről híres Magyarországra, elmegyünk egy cukrászdába, és – abban a hiszemben, hogy hamarosan egy finom, hamvas sárgabarack ízét fogjuk érezni a szánkban − kérünk egy gombóc peach feliratú fagylaltot. A cukrászdát elhagyva azonban konstatálnunk kell, hogy őszibarack helyett egészen más ízt érzünk, mégpedig sárgadinnyét! Persze sejthettük volna, hogy valami gubanc lesz, hiszen volt ugyanott egy gyanús, cheese lice feliratú fagylalt is. Márpedig az útikönyvben nem volt benne, hogy a magyarok szeretik a „sajttetű” ízét, bármi legyen is az…

Ugyancsak megrökönyödhet a turista, ha a magyar kultúra iránti kíváncsisága egy piaci büféhez vonja, és ott különös felirat fogadja: fuckup with marmalade. Hát ez meg milyen áru lehet? − gondolhatja a szegény külföldi. − Csak nem keveredtem véletlenül egy vöröslámpás negyedbe? A válaszunk: nem, bizony. Viszont erősen valószínű, hogy a büfé tulajdonosa egy internetes magyar-angol szótárat használt, melyben a magyar „bukta” szóhoz valóban ezt a kifejezést rendelik. Ez a notórius félrefordítás egyébként egy időben az internet sztárja lett, mint a (tragi)komikus magyar valóság egy szeletkéje. 

Ezek után egészen visszafogott félrefordításnak tűnik, hogy bizonyos éttermekben az étlapon steak with potato fordítást kap a steak burgonya. Talán mondanunk sem kell, hogy míg az előbbi húsételt és krumplit jelent, addig az eredeti jelentés csupán a köretre vonatkozik, így nagyon nem mindegy, hogy melyiket rendeli az ember ebédre.

Sajnos egy-két félrefordítás okozta bosszankodás is elég ahhoz, hogy a hazánkba látogatók többet ne akarjanak Magyarországra jönni. Nem lenne egyszerűbb némi odafigyeléssel, utánajárással megelőzni mindezt?

Az igazi örökmozgó

Tudósok, feltalálók és egyéb kalandvágyó emberek évszázadokon, sőt, évezredeken keresztül próbáltak rájönni arra, hogy mi módon lehetne előállítani a perpetuum mobilét, vagyis az örökmozgót. Céljuk nem kevesebb volt, mint hogy megépítsenek egy olyan szerkezetet, amely külső behatás, illetve energia utólagos hozzáadása nélkül is vidáman működik nagyjából az idők végezetéig, ha egyszer elindították.

Mint ismeretes, a számtalan próbálkozás mindegyike sikertelennek bizonyult. A kísérletezők a fizika könyörtelen törvényeivel (pontosabban az energiamegmaradás törvényével) indokolták kudarcaikat, pedig lehet, hogy csak rossz helyen keresték a megoldást. Mi, a Nyelvelő Sarok blog szerzői, örömmel jelentjük, hogy rábukkantunk az évezredes titok nyitjára!

Megtaláltuk azt a rendszert, amely szüntelenül változik, alakul anélkül, hogy ennek érdekében bárki plusz löketet, valamiféle energiát pumpálna belé. Ez a rendszer pedig nem más, mint maga az emberi nyelv(ek), pontosabban annak megannyi, nyelvi sokféleségben megnyilvánuló formája. A nyelv ugyanis – bár beszélői ezt nem feltétlenül érzékelik – örök mozgásban, állandó változásban van. Amint megszűnik változni, már csak holt nyelv lehet, mint a latin.

Hogyan lehetséges ez? Jóllehet a nyelv nem egy gépezet, amely hozzáadott energia hatására működésbe lép, mégis vannak bizonyos mechanizmusok, melyek a mozgását fenntartják. Ezek a nyelv kettős beágyazottságából erednek: egyrészt szoros kapcsolatban van az állandóan változó társadalommal (annak beszélőin keresztül), másrészt a nyelvi rendszeren belül is működnek bizonyos hatásmechanizmusok (pl. az analógia), melyek változásokat indíthatnak el. Előbbire példa egy-egy új fogalom megjelenése a nyelvben (pl. csetelés), utóbbi következményeként történhet például egy fonéma kiveszése a nyelvből.

Hol és mikor változik a nyelv? A nyelvi változás olyankor valósul meg, amikor a beszélők használják a nyelvet, így a változás „helye” egyértelműen a nyelvhasználat. Vagyis nyelvi változás nem mehet végbe a beszélőktől függetlenül. Igaz ez akkor is, amikor tudatos, mesterséges és szisztematikus beavatkozás történik egy nyelvben. Hiába találtak ki például a nyelvújítók megannyi (ma nyakatekertnek és megmosolyogtatónak tűnő) szót, ha egyszer a beszélők nem érezték azokat sajátjaiknak, így például a fagylalt helyett nem használjuk a jeges nyalat kifejezést. Ennek megfelelően a nyelvi változások csírái is a nyelvhasználatban születnek. A módosulások először az egyének beszédében jelentkeznek, elég furcsa is lenne, ha egy beszédközösség minden egyes tagja Harry Potter-i varázsütésre egyszerre kezdene máshogy használni valamilyen nyelvi jelenséget. Az egyéni nyelvhasználatból aztán szépen lassan begyűrűzik a változás az adott beszédközösség nyelvhasználatába.

Felmerül a kérdés, hogy mi minden bír változni a nyelvben? A válasz: minden. Változhat a forma és a jelentés, a fonéma- és szóállomány, ezek funkciói, a nyelvváltozatbeli hely és gyakoriság, a szófaj, és a stílusérték. Persze ez a sok történés nem egyszerre megy végbe, a különböző nyelvi szinteket más-más tempóban éri utol a változás. Leggyorsabban a szókészlet módosul. Gondoljunk csak bele, mennyi új kifejezés születik vagy kerül bele az életünkbe szinte nap mint nap, illetve ha felcsapunk egy 19. századi könyvet, mennyi számunkra már ismeretlen szóval találkozunk! Mindennek okozója, hogy minden nyelv olyan kommunikációs eszköz, amely a beszélőket körülvevő fizikai, illetve gondolati valóságot hivatott kifejezni, hiszen csak így tudják megérteni egymást az emberek. Ha a fizikai-társadalmi környezet változik (márpedig ezt teszi), akkor az azt leképező nyelv is kénytelen alkalmazkodni, ez pedig leginkább az új fogalmak (és az azokat kifejező szavak) megjelenésén, illetve a régiek eltűnésén követhető nyomon. Ennél jóval lassabban változik az élő nyelv grammatikája, nyelvtörténeti emlékeink tanulmányozása során azonban jól látható, hogy ez a viszonylag lassú változás is jelentős különbségeket eredményez  az egyes korok nyelvhasználata között. Például az alapnyelvi eredetű szavak a magyarban elveszítették tővéghangzójukat (azonban egyes szavak toldalékolt alakjai még őrzik őket), vagy például az ómagyar korban sokkal több kicsinyítő képző élt a magyar nyelvben, mint napjainkban. Leglassabban a fonémarendszer, azaz a hangkészlet változik: egyes régi hangok kivesznek (mint például a bilabiális zöngés spiráns), mások belekerülnek a nyelvbe (például velünk kapcsolatba lépő népek nyelvei hatására).

Bár azt mondtuk, hogy az élő nyelvek örökös változásban vannak, azért azt is meg kell jegyeznünk, hogy a nyelv jelentősebb „része” adott pillanatban nem változik. Vagyis ha azt tekintjük, hogy milyen a nyelvben az éppen változó és a változatlan aránya, akkor be kell vallanunk, hogy a változatlané jóval nagyobb. David Crystal szavaival élve: „a nyelv változó részei jelentéktelenek a nyelv hatalmas, nem változó területeihez képest”. Ennek ellenére a változás az élő nyelvek életének elengedhetetlen és szükségszerű velejárója. Sőt, a változás lehet olyan jellegű és mértékű is, hogy két nyelv egymásra hatásából egy harmadik (ld. pidzsin) nyelv születik.

Források: 

Crystal, David 1998. A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris. 15.

ifj. Gazda István – Sain Márton 1989. Fizikatörténeti ABC. Tankönyvkiadó, Budapest, 210.

Kiss Jenő – Pusztai Ferenc 2005. Magyar nyelvtörténet. Osiris, Budapest, 44-45.

Néhány szó a szóságról

Egy ép fejlődésű átlagos 2,5 éves becsült szókincse 500 szó. A háromévesé már 1000. Ennek a dupláját írja elő a Közös Európai Referenciakeret a B1-es nyelvismeretszintre. Arany János a Toldi írásához 3059 szót használt fel. Egy átlagember mentális lexikonjának aktív szókincsállománya 3000-5000 szó körül mozog. A Magyar értelmező kéziszótár 75 000 szócikket tartalmaz. A magyar nyelv nagyszótárát 18 kötetesre és 110 000 szócikkesre tervezték[1].

A számok és a statisztikák mindig jól mutatnak, mert tükrözni látszanak egy objektív valóságot. Ettől lesz valami „tudományos”. Mi sem tűnik csábítóbbnak egy unalmas forró nyári délutánon, mint levenni egy szép- vagy szakirodalmat a polcról és elkezdeni lapról-lapra, sorról-sorra számolni, hány szót is tartalmaz. Ennél egy fokkal bonyolultabbnak látszik, hogy vajon mekkora egy átlagos felnőtt szókincse. Ugyanis a kérdésre válaszolni nem lehet, a fenti felsorolásba pedig játszva beleköthet bárki. Hogy miért? Mert nincs megfelelően kidolgozott módszer arra, hogy egy nyelvhasználó szavait megszámoljuk. Ez az egyik. A másik, hogy valójában nem tudjuk megmondani, mit is számolunk tulajdonképpen. Azaz mi az, hogy ’szó’. Ha egy felnőtt férfi elszámol egymillióig, akkor mondható, hogy ő tud minimum egymillió szót?

Általában nekünk, nyelvhasználóknak van egy kimondatlanul működő megérzés-szabályunk arra, hogy valamiről megítéljük, szó-e vagy sem. Az ügyész, furmányos, züllött, huncut, kék, most, nélkül, te esetében röhögve legyintünk, persze, ezek szavak. A -bb, -e, -ás/-és, -szerű esetében szintén egyértelmű a legyintés, ezek nem szavak.

Viszont tegyük hozzá, hogy ha már másik nyelvtípusban gondolkodunk, máris elbizonytalanodhat a naiv tudós kézlegyintése, ha egymás mellett látja a zavartabb és a more confused szavakat. Nocsak, az egyik egységben van szóköz, tehát ha szó-köz, akkor az már két szó? A nyelvtani funkció kifejezése nyelvtípustól függően pl. lehet külön egység vagy az alaptagjához járuló „ragadvány”. Vagy ne is lépjünk ki a magyarból, máris itt vannak az igekötős igék, melyekről a helyesírási szabályzat azt mondja, hogy „sajátosan viselkedő összetett szavak. Ha az igekötő közvetlenül saját igéje előtt áll, egybeírjuk vele (…), ha az igekötő követi az igét, különírjuk tőle.” (AkH.¹² 131.) Gyakran kinézek az ablakon. Miért nézel ki az ablakon? Ki-kinézek, mert, hát, csak. Tessék, kérem, lehet számolgatni, hogy hány szót olvashatunk a kinéz, a nézel ki és a ki-kinéz formájában. Néha van szóköz, néha nincs. Tehát helyesírási alapon már csak ezért sem lehet szódefiníciót adni.

Akkor jelentés alapján? A ló egy szó, a darázs egy másik szó, a lódarázs egy harmadik szó. Vagy két szó egyben? Mikor születik két szóból egy harmadik? Szótárkészítésnél elv, hogy azokat a szavakat, melyek összeállíthatók a szótár elemeiből, nem veszik fel külön szócikként a listába. Például az üvegszerű-t bárki létre tudja hozni, ha megtalálja az üveg és a –szerű tagokat. Ellenben a népszerű-t vagy az egyszerű-t fel kell venni a szótárkészítőknek, noha a nép, az egy és a –szerű ugyanúgy megtalálhatóak. Ahol jelentésváltozással jár a szóösszetétel, ott új lexéma, új szó születik. Az összetett szót is szónak nevezzük, de mégsem olyan alapminimum, amit öntudatlanul is elvárunk tőle. Továbbá a jelentés azért sem vezet messzire, mert mi a helyzet a foglaljon helyet, a jó napot, a viszontlátásra vagy a leitta magát a sárga földig kifejezésekkel? Ezekhez ugyanúgy egyetlen jelentés kapcsolódik.

De hogy ne csak még nagyobb kuszaságot okozzak, íme néhány trükk, mellyel a nyelvészek meghatározzák, mit is tekintenek önálló szónak.

1. A kiejtés, a hangsúly. Mivel a magyarban élhangsúly van, ezért ha a szóban egy hangsúlyt „találni”, akkor egy szó, ha többet, akkor több és külön írandó (pl. FÖLdön FUtó és a FÖLdönfutó). Csakhogy a legtöbb beszélőnek kapásból osztályt kellene ismételnie a Szavak közti szünettartás c. tantárgyból. Mert nem tart. Tehát ez a „trükk” önmagában nem elég.

2. Állhat-e önmagában. Hova mész? El. Nem aludtál? De. Ki van soron? Te. Oké, ezek állhatnak önmagukban, akkor önálló szavak, ún. minimális szabad formák, független szavak. És a névelő? És a névutók? Ezek szavak vagy sem?

3. Kombinálhatóság. Ez részben összefügg az önállósággal. Például a névelő, noha nem állhat önmagában, mégis egyfajta önállósággal bír, ugyanis szabad formákat választ el egymástól, vagyis szabadon variálható, hogy mi elé kerül. Pl. a most kifutott leves, a sárga váz, a virág. Ilyenek még pl. között, után, csak, is, pedig, hogy, bár, noha, sem, -e stb. Ezek a függő szavak. A toldalékok ezzel szemben kizárólag bizonyos szófaji kategóriákhoz járulhatnak pl. nagyból, házból, pirosabb, látlak, de *futabb, *háznék.

4. A szó alatti szintek meghatározására (félszók, toldalékok) be lehet vetni az ún. mellérendelési próbát. Ha azonos elő- vagy utótagú összetett szavakat teszünk egymás mellé, akkor elég egy elő- vagy utótagot megtartani. Ha ez lehetséges, akkor félszókról, ha nem, toldalékokról beszélünk. Például elnök- és igazgatóválasztások, város- és falubeli, al- vagy főorvos, de *város- és falusi, *elnök- és igazgatót, *kék- és narancssárgább.

És ha még meg is határozzuk, hogy mit tekintünk szavaknak, akkor is komolyan törheti a fejét a terepkutató, amikor éppen a felnőtt férfi spontán beszédében elhangzott szavakat számlálja. Külön szónak számítanak-e, ha azt mondja: vezetek, vezetsz, vezettél, vezető, vezetett, vezetni, vezetés.

Vigyázat, a „szóság” könnyen az orrunknál fogva vezethet. 

Felhasználva: Kiefer Ferenc szerk. 2006. Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó. Budapest.

---

[1] Wikipedia: Szókincsméretek összehasonlító listája