Mi fán terem a nyelvjárás?

Sokan közülünk talán olyan felmenőkkel rendelkeznek, akik még beszélik valamelyik magyar nyelvjárást, netán azon a vidéken is élnek. Mégis hajlamosak vagyunk úgy gondolni a nyelvjárásokra, mint hungarikum illatú unikumokra, amelyek beszélői érdekes szavakat használnak vagy a megszokottól eltérően ejtenek bizonyos hangokat. Pedig a nyelvjárás sokkal több és sokkal alapvetőbb, de mindenekelőtt univerzálisabb jelenség annál, mint ahogy az a mai magyar köztudatban él.

A nyelvész szemével

Nyelvészeti szempontból nyelvjárás és nyelv kapcsolata a halmaz−részhalmaz viszonyhoz hasonlítható. Egy adott nyelv beszélői nagy kiterjedésű területen élhetnek, nem ritkán több száz kilométerre egymástól. Éppen ezért a nyelvnek területi változatai alakultak ki, vagyis az egyik vidéken valamiképpen máshogy beszélik az adott nyelvet, mint a másik vidéken. Ha e két vidékről jövő ember valahol találkozik, jó eséllyel megértik majd egymást a  különbségek ellenére is, hiszen alapvetően ugyanannak a nyelvnek két változatát beszélik.[1]

A nyelvjárások közötti eltérések sokszor véletlenszerűnek, átláthatatlannak tűnnek a köznyelven felnőtt fiatalok számára. Pedig a területi nyelvjárások közötti különbségek jól leírható szabályszerűségeket mutatnak a hangok, a szókincs és a mondatszerkesztés tekintetében is. A nyelvjárások tehát nyelvi rendszerek, míg maga a nyelv nem az, hiszen csupán e rendszerek összessége, halmaza.

A nyelvjárásokra jellemző még a korlátozott kommunikációs érvényesség[2], vagyis az életnek csak bizonyos színterein használják őket a beszélők. Ez általában annyit jelent, hogy a nyelvjárási beszélő elsősorban otthon, családi körben és közvetlen ismerőseivel cseveg nyelvjárásban, míg a hivatalos ügyek intézésekor vagy idegennel való beszélgetéskor átvált köznyelvre.

„A tyúk vagy a tojás”-probléma

Szokatlannak, unikum-jellegűnek általában olyan dolgokat tartunk, amelyek az általunk megszokottól eltérnek. A legtöbb (Magyarországon élő) magyar anyanyelvű számára ma már a médiában használt magyar köznyelv a megszokott, ezért önkéntelenül is ehhez viszonyítjuk az ettől eltérőnek tűnő nyelvhasználatot, így a nyelvjárásias beszédet is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a mai magyar köznyelv előbb volt, mint a nyelvjárások. Épp ellenkezőleg.

Több száz évvel ezelőtt, amikor az írni-olvasni tudás még csak a kiváltságosok osztályrésze volt, a magyar nyelv (akárcsak a világ többi nyelve) nyelvjárásokban élt. Ha valaki tollat ragadott, akkor a saját nyelvjárásában vetette papírra a gondolatait, hiszen még nem létezett a köznyelv. Nem véletlen, hogy legelső nyelvemlékeink (köztük a Halotti Beszéd és Könyörgés) és az utána következő évszázadokból fennmaradt írásos emlékek mind-mind valamilyen nyelvjárásban íródtak. Csak a magyar felvilágosodás és a reformkor idejére alakult ki az igény egy egységes irodalmi nyelv megteremtésére.

Nyelvtörténeti szempontból tehát a területi nyelvváltozatok vagyis a nyelvjárások az elsődlegesek. A köznyelv, mely írott változatában először csak egy szűk csoport (a korabeli művelt emberek egy csoportjának) nyelve volt, jóval később alakult ki.[3] Helyesebben mondva, a köznyelv nem a természetes nyelvfejlődés eredményeként jött létre, hanem létrehozói (köztük a nyelvújító Kazinczy) kiválasztották az egyik (északkeleten beszélt) magyar nyelvjárást és azon kezdték írni a műveiket. Ezt a folyamatot, melynek során egy nyelvjárást a többi „fölé” emelnek és az írásos műveken keresztül elterjesztve köznyelvvé tesznek, föléboltozódásnak hívja a szakirodalom.[4]

 A  magyar nyelvjárások helyzete

Sajnos a nyelvjárások mára erősen leértékelődtek a társadalom szemében. Ennek oka elsősorban a köznyelv térhódítása. A rádió és televízió elterjedésével a köznyelv lett a „szép”, a „követendő” beszédmód a városi emberek számára, akik zömmel tanult, művelt emberek voltak. Ezzel ellentétben a falvakban tovább éltek a nyelvjárások, elsősorban a parasztság körében. Így szép lassan elterjedt az a közhiedelem, hogy aki nyelvjárást beszél, az – finoman szólva − nem lehet egyenrangú egy köznyelvet beszélő emberrel. Ezt a folyamatot a szakirodalom stigmatizációnak[5] nevezi.

Ezek után nem csoda, hogy az elektronikus médiában sokáig legfeljebb rövid interjúkban szólaltak meg nyelvjárási beszélők, de előfordult (és előfordul ma is), hogy a nyelvjárásias beszéd humor, netán gúny forrásává vált (vagy válik). Nem véletlen tehát, hogy egyre kevesebb fiatal tanulja meg anyanyelvváltozatként valamelyik nyelvjárást a szüleitől, hiszen a szülők is inkább a köznyelven szólnak csemetéikhez, ezzel „biztosítva” könnyebb beilleszkedésüket a társadalomba.

Néhány évvel ezelőtt megosztotta a közvéleményt, amikor a köztévében feltűnt egy palóc nyelvjárást beszélő fiatalember. Reisz András azóta is látható és hallható a tévében, üde színfoltot képviselve a köznyelven beszélő meteorológusok között, a „táláj menti fágy” pedig szállóigévé vált az ő szájából, jóllehet nem minden negatív felhang nélkül.

Reisz András − mint nyelvjárást beszélő művelt ember − feltűnése azonban ritka kivétel a médiában. Az ország egészét tekintve pedig ma a fő tendencia a nyelvjárások rohamos visszaszorulása és beolvadása a köznyelvbe. Ez alól egyedül a határon túli magyarlakta területek jelentenek kivételt, ott ugyanis nem a mai magyar köznyelv szorítja háttérbe a nyelvjárásokat, hanem az államnyelvek.

 

[1] Egy korábbi bejegyzésben bemutattuk, hogy ez a megfigyelés nem minden nyelvre illetve nyelvjárásra érvényes.

[2] Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 34.

[3] i.m. 75.

[4] Kiss Jenő (szerk.) 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris, 32.

[5] Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 137.

A mai magyar nyelvjárásterületek térképét Juhász Dezső készítette. Forrás: http://geolingua.elte.hu/maps/regions/nyelvter_hu.html

Egy fogas kérdés: nyelv vagy nyelvjárás?

Miféle kérdés ez? Hiszen nekünk magyaroknak kézenfekvőnek tűnik, hogy mikor beszélünk nyelvről és mikor nyelvjárásról. Az országban utazva tapasztalhatjuk, hogy Pécsen kicsit másképp beszélnek az emberek, mint Nyíregyházán, Sopronban vagy Szegeden, ám a valódi különbségeket általában csak akkor érzékeljük, ha faluhelyen járunk. Az ország különböző területein (és a határon túl) beszélt területi nyelvváltozatokat nyelvjárásoknak (idegen szóval dialektusoknak) nevezzük. Mivel a magyar nyelvjárások beszélői kisebb-nagyobb nehézségek árán, de kölcsönösen megértik egymást, bármilyen messze is lakjanak egymástól, ezért bennünk nem feltétlenül merül fel, hogy a világ más részein a nyelvjárások és nyelvek közötti különbség megállapítása komoly dilemma is lehet.

A Földön több ezer emberi nyelv él. Nem is tudjuk pontosan, hogy hány nyelv van. Ennek oka nem elsősorban az, hogy még ma is élhetnek az esőerdők mélyén olyan eldugott törzsek, amelyek egy eddig ismeretlen nyelvet beszélnek. A Földön létező nyelvek számának megállapítása azért nehéz, mert nincsenek kidolgozott kritériumai annak, hogy mikor beszélhetünk nyelvről illetve nyelvjárásról.

Legkézenfekvőbbnek persze a következő szempont tűnik: ha két ember úgy-ahogy megérti egymást az anyanyelvén, akkor ugyanannak a nyelvnek két nyelvjárását beszélik, míg ha nem értik meg egymást, akkor két nyelvet beszélnek. Ezt nevezik a nyelvészek kommunikációs megközelítésnek. Igen ám, csakhogy van itt egy kis probléma: a nagyvilág többszörösen is rácáfolni látszik erre a kritériumra.

Vegyük például a kínai nyelvet. Kína hatalmas ország, ezért nem meglepő számunkra, hogy a kínai nyelv jó pár nyelvjárásra oszlik, de feltételezzük, hogy a nyelvjárási beszélők úgy-ahogy megértik egymást, hiszen elvileg egy nyelvet beszélnek. Csakhogy nem ez a helyzet. Valójában hat olyan nyelvjárás van Kínában, amelyet a más (kínai) nyelvjárást beszélők nem értenek meg, s amelyet 15 millió ember beszél. De példaként említhetjük Olaszországot is, ahol a firenzei és a szicíliai olaszok nem értik meg egymást (legalábbis a szakirodalom szerint), mégis az olasz nyelv két nyelvjárásáról beszélünk.

Ugyanakkor külön szerb és horvát nyelvekről beszélünk, miközben a szerbek és a horvátok gond nélkül megértik egymást, csak épp politikai okokból (Jugoszlávia szétválása óta) külön nyelvek beszélőinek tekintik magukat. Ugyancsak érdekes, hogy ha csak a kölcsönös érthetőség alapján különítenénk el a nyelveket, akkor dán, norvég és svéd nyelvek helyett egy skandináv nyelvről kellene/lehetne beszélni, ahol a dán, a norvég és a svéd egy-egy nyelvjárás lenne.

Ki vagy mi tudna rendet tenni ebben a kavarodásban? Ha az oly kézenfekvőnek tűnő kommunikációs megközelítés csődöt mond, akkor mégis mi alapján tegyünk különbséget nyelv és nyelvjárás között? A válasz egyszerű. Ilyenkor nem elsősorban nyelvészeti tényezők döntenek, hanem az, hogy a nyelv használói hogyan vélekednek arról, hogy milyen nyelvet is beszélnek. Ha egy nyelvjárás beszélői úgy vélik, hogy ők egy önálló nyelvet beszélnek, és a nyelv mögött társadalmi-politikai erő (pl. egy állam) is áll, akkor a nyelvésznek kutya kötelessége fejet hajtani a nép (illetve a vezetők) akarata előtt. A nyelvész leírhatja a nyelvek/nyelvjárások adott időben tapasztalható állapotát, sajátosságait, regisztrálja és leírja a különbségeket, akár véleményt is nyilváníthat, de az utolsó szó sosem az övé. Nem véletlenül terjedt el a következő mondás: „Nyelvnek azokat a nyelvjárásokat nevezzük, amelyek mögött egy-egy hadsereg áll.”

Kiss Jenő (szerk.) 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris, 31.

Kenesei István (szerk.) 2004. A nyelv és a nyelvek. Budapest, Akadémiai Kiadó, 116-117.