Egy bátorító gondolat

Íme egy bátorító gondolat mindazoknak, akik szeretnének helyesen írni, és néha elfelejtik, hogy azért nem kell a kardunkba dőlnünk, ha néha nem sikerül. :)

Hosszú-rövid ingadozás

A nyelvi kontaktus szervezi és befolyásolja első sorban egyes nyelvek és népcsoportok világról alkotott képzeteinek nyelvi megjelenítését. Tehát azáltal, hogy két törzs, népcsoport, két nyelvet vagy nyelvváltozatot beszélve kapcsolatba kerül egymással, óhatatlanul keverednek, átvesznek egymástól nyelvi elemeket. Is. Mivel a nyelvi szintek közül főleg a szókincs alakítható, gyúrható és formázható legkönnyebben – értelemszerűen itt mutatkoznak meg ezek a kontaktusjelenségek legelőször és leglátványosabban. 

Először a szavak idegen szavakként kerülnek át, majd az egyre gyakoribb használattal megindulnak a közkeletűvé válás felé. Ez alaktanilag és hangtanilag azzal a következménnyel jár, hogy a magyar hangrendszerhez igazodik kiejtésben, és ennek megfelelően az írásképben is; vagy éppen analógiás tővéghangzót kap (toldalék előtti "kötőhang”). Minél inkább közkeletűvé válik, annál inkább homályosul eredeti jelentése. 

Hiába kárhoztatják a mai fiatalokat, amiért használják az idegen kifejezéseket vagy a határon kívüli magyarokat, hogy szlovák, román, német szavakkal élnek, tudomásul kell venni, hogy a magyar nyelv szókincsének nagy százaléka idegen kölcsönszavakból építkezik [pl. alán asszony, híd; perzsa vásár; ótör. gyapjú, disznó, bika, kicsi, sólyom; szláv galuska, ebéd, pénz, veréb, király, szabad, sánta; német paróka, zokni, zsemle, fess, barna; stb.]. 

Az íráskép és a kiejtés azonban gyakran ingadozik. Az AkH.12 (28; 206) azt írja, hogy "a közkeletű idegen szavak jelentős részében egyes idegen eredetű képzők (...) előtt a tő belseji hosszú magánhangzó rövidre változik.” Az ominózus képzők: -ista, -izmus, -ikus, -itás, -izál stb. Például szláv–szlavista, hérosz–heroikus, hipnózis–hipnotikus, szuverén–szuverenitás, irónia–ironikus, ironizál, típus-tipikus stb.  

Ez a törvényszerűség akkor is érvényben marad, ha a képzett szavakat továbbképezzük: kolléga – kollegiális – kollegialitás. Amikor az ember tollat ragad és írni próbál, intuitív (intuíció) módon nagyjából tudja, miképp kell írni bizonyos szavakat, már csak azért is, mert a magyar helyesírás egyik alapelve a kiejtés szerinti írásmód. Viszont gyakran jönnek a firnyákságok – tekintve, hogy a helyesírási szabályzatok "törvényei” ugyan logikus rendezettségűnek álcázzák magukat, mégis folyamatosan kivételekbe botlunk. 

A kivétel erősíti a szabályt, pedig helyes angol fordításban: A kivétel a szabály próbája. Ha tehát problémásabb esettel találja magát szemben az írástudó, mint például az ironikus esetében, amit elve úgy ejtenek, hogy [irónikus], akkor vagy leírja így, mert így hallja, vagy leírja továbbra is így, mert elkezdi a szóelemzés elvét (másik helyesírási alapelv) alkalmazni: mivel az [irónikus] az irónia lexéma képzett alakja, és az [irónia]-t irónia-ként írják, biztos a képzett változatát is. Pedig nem. Ám, ez a "nem” mégsem mindig igaz ebben a formában. Hiszen vannak látszólag analógiás (vagy analogikus) képzésre kínálkozó alakok: akadémia, esztétika, mágia, kollégium, poéta, utópia, evangélium, higiénia, enciklopédia, hisztéria stb. 

Ezeknek, ha valaki nagyon műveltnek kíván látszani, túlgeneralizált, hiperkorrekt formája úgy hangzana, hogy [*akademikus], [*esztetizál], [*kollegista], [*poetikus, *poetizmus], [*utopikus] stb. Mert míg ezekben megmarad a hosszú magánhangzó (legalábbis bizonyos származékaikban, nem is mindig következetesen!), addig a fentebb már említetteken túl megrövidül a szó belseji magánhangzó: pl. a dia/szinkrónia (dia/szinkronikus), eufémia (eufemikus), filozófia (filozofikus), kultúra (kulturált), mítosz (mitikus), passzív/aktív (aktivista), periódus (periodikus), próféta (profetikus), reális (realista), struktúra (strukturális), típus (tipikus) stb. 

És a helyzet további bonyolítása érdekében megfigyelhető néhány szóalak, melyekben a magánhangzók nem megrövidülnek, hanem éppen ellenkezőleg: megnyúlnak. Pl. bibliofil– bibliofília, homonima–homonímia, izomer–izoméria, szinonima–szinonímia, sztereotip–sztereotípia, textil–textília stb. Bizonyos országok és lakosaik gyűjtőneveinek együttállásában is ez a tendencia dominál: brazil–Brazília, abesszin–Abesszínia, arab–Arábia, argentin–Argentína, pannon–Pannónia stb. 

Hogy mindennek mi áll a hátterében? Annak csak a nyelvtörténészek a megmondhatói. A "helyes írás” gyakran csak a vizuális memórián és a szólisták elmébe vésésén múlik. Miért így? Miért úgy? Pláne amúgy? Csak. Mert a magyar helyesírás 3. fontos alapelve: a hagyomány.

Meddig idegen egy jövevény?

Ha vennénk egy szikét és kórboncnoki precizitással feltárnánk a magyar nyelv szókincsállományának rétegeit, akkor a legmagyarabb magyar is sikítófrászt kapna, mennyi idegen lakozik a mai magyar nyelvben. 

Persze pontos számot adni arról, hogy hány szóval bír mai magyar nyelvünk, igen nehéz lenne, mint ahogy arról már korábban is írtunk. De vegyünk csak egy kis kóstolót. Felcsapva a Bárczi Géza-féle Magyar szófejtő szótár 3459 lexémáját, amelyek már átestek a nemzetvédelmisek etimológiai átvilágításán, a művelet eredményeként azt lehet megállapítani, hogy nagyságrendileg 17 % finnugor eredetű (alapszavak) és 14 % belső keletkezésű lexémánk van. Eddig rendben is vagyunk. De most jön a többi: 8 % török (ugye-ugye az a 150 év a török félholdban), 16,5 % szláv (kérdés itt még a szláv népek tengere?), 9,5 % német (nyomott hagytak a kedves sógorék), közel 5-5 % latin és görög (mert ugye a műveltség pillérei) és majdnem 25,7 % ismeretlen eredetű (no komment comment komment).[1] 

Nem csoda, hogy egy nemzeti nyelv nem homogén és steril a különböző nyelvi behatásoktól. Lassacskán álmunkból felébresztve is recsitáljuk, hogy nyelv és ember elválaszthatatlan szimbiózisban él, egyik nem létezhet a másik nélkül. És ha ember emberrel találkozik, akkor használja a nyelvét, még akkor is, ha Etelközben, a nyári nyaralás közben a Riviérán vagy éppen az IMDB angol fórumán teszi ezt. És mivel az emberek kapcsolatban állnak egymással, a nyelvek sem tudnak mást tenni. Így lőn néhány jövevény nyelvünkben. 

Csakhogy emlékszünk ama bizonyos nyelvvédő törvényre 2001-ből (anyakönyvezett nevén: 2001. évi XCVI. tv. A gazdasági reklámok és üzletfeliratok […] magyar nyelvű közzétételéről), amely gyakorlatilag tiltotta az idegen feliratok megjelenését, de engedélyezte adott szavak magyar nyelvű megfelelőjét? 

Namármost a probléma - a sok közül - ott kezdődik, hogy mit tekintünk idegen szónak. És mit tekintünk idegen eredetű, csakhogy már meghonosodott szónak, azaz jövevényszónak. Napjainkban nem a latin, a török, a német vagy az orosz szókincs és nyelvi hatás gyakorolja a legnagyobb behatást, hanem az angol. Ha szavazásra kellene bocsátani, hogy idegen-e vagy jövevény a lájk (like), akkor mit mondanánk? A szó talán még be sem töltötte az óvodába lépés alsó korhatárát, elterjedtsége azonban elsöprő. Már „magyarul” írjuk, szépen a kiejtés(ünk) szerint. Már illeszkedik a ragozási paradigmába, mintha csak rá szabták volna, sőt még különböző szófaji szerepben is megjelenik. Lájkollak, lájkolsz, lájkolj!, lájkoltuk volna, belájkolom, adok egy nagy lájkot… 

Egy idegen szónak egy más nyelvbe kerülésének több lépcsőfoka van. Ezeket a lépéseket a helyesírás is híven tükrözi. Az érdekesség csak az, hogy az írásrendszer jellegzetesen konzervatívabb az élőszóbeli nyelvhasználatnál, a lájk esetében (írott-beszélt nyelvhasználat legitim jelenléte!) ez a folyamat sokkal gyorsabb. „Jövevényszónak az átvevő nyelvben meghonosodott, az anyanyelvi beszélők számára már többé-kevésbé felismerhetetlen eredetű szavakat nevezzük, amelyek illeszkednek az adott nyelv rendszerébe.”[2]  

Tegyük fel, hogy kávézót akarunk nyitni és nemcsak eszpresszót/espressót és frappét akarunk kínálni, hanem mondjuk cappucsinót, cappuccinot, cappuccino-t… kapucsínót, akkor a mellékelt ábra alapján is látjuk: bajban vagyunk. Avagy ott a fájl, ami nem okoz lelki törést senkinek, miközben leírja, de mondjuk a kóla a cola helyett esetleg zavaró lehet. A mai irodai asszisztensek és higiéniai menedzserek korában szintén megszokott így írnunk és magunkénak éreznünk e szavakat. Ellenben a bungee jumping továbbra sem veri a tamtamot, hogy grafikusan bándzsi dzsámping akarna lenni. „Olyan hülyén néz ki” – ugye, ismerős ez a kardinális szempont helyesírási kérdések eldöntésében?! Ne kerteljünk tovább: a jövevényszavak és az idegen szavak között nincs nyelvészetileg egyértelműen meghúzható demarkációs vonal, azaz a nyelvhasználó „érzésére” bízzuk, hogy mit minek érez. 

 Ennyit a törvény szabta kötelezettségről. 

[1] Zsemlyei János 2009. A mai magyar nyelv szókészlete. Kolozsvár.[2] Laczkó Krisztina – Mártonfi Attila 2006. Helyesírás. Osiris Kiadó. Budapest. p. 242.

Valamettől valameddig

"Az időnek a valóságban nincs tagozódása, az új hó, új esztendő kezdete nem jár mennydörgéssel vagy trombitaharsogással, és még az új évszázad beköszöntésekor is csak mi emberek lövöldözünk és kongatjuk a harangokat." (Thomas Mann: Varázshegy)

Nekünk embereknek mégis fontos, hogy mérni tudjuk az időt - bármi is legyen az. De ne csak mérjük, hanem egymással meg is osszuk. Márpedig, ha interakcióba lépünk embertársunkkal, akkor a tudomány és a spiritualitás jelen állása szerint még vagy beszélünk, vagy írunk. Márpedig, ha ezen csatornák egyikén utaztatjuk üzeneteinket, akkor a nyelvet használjuk, akár akarjuk akár nem. És az idő helyesírása nem tekinthető a helyesírás legproblémamentesebb területei közé. Egy korábbi cikkünkben megnyugtattuk a zaklatott kedélyeket, ha bárki kételkedett is abba, hol van pont, s hol nincs egy dátumban.

De tegyük fel, hogy nemrégiben nyitottunk fitnesz termet és szeretnénk különböző akciókkal változatossá tenni a szépülni, fittülni vágyók számára birodalmunkat. Az akciók inherens tulajdonsága, hogy valamettől valameddig tartanak. 

"Kedves Lányok! Meghirdetjük 2034. május 12-től 20-ig az Átok rátok szénhidrátok alakformáló tréningünket! Gyertek, gyertek! Részletek ..." 

Természetesen ezt lehet így is, szépen kiírva a toldalékokat. Ahogy azt már korábban kiveséztük, toldalék esetén elmarad a pont. Ámde jön a helyesírási szakma aduász érve: "ez így elég bután néz ki".

Valamivel elegánsabb a 2034. május 12. és 20. között megoldás. Ez teljesen járható, hiszen a mondatba tökéletesen illik nyelvhelyességileg. (Bizonytalanok kedvéért megnyugtatásképp írjuk, hogy így is helyes: 2034. május 12-e és 20-a között.)

De mit csináljunk, ha nemcsak reklámfeliratként, hanem mondjuk órarendben jelölt időintervallumként szeretnénk megjelentetni a két dátumot? Természetesen a 2034. május 12-20. írásmód is tökéletesen "szabályzatkongruens". (AkH. 12 296.)

 De van még egy mód. Ez különösen azoknak lehet most hasznos információ, akik két teljes vagy majdnem teljes dátumot szeretnének összekapcsolni, mondjuk, mert több évet vagy hónapot érint az "akciójuk". Ez esetben a nagykötőjelet kell segítségül hívnunk.

A nagykötőjel nemcsak kétszerese a "normál" kötőjelnek, hanem azt is tudni kell róla, hogy az összekötésre váró elemek nem tapadnak, mint kiskötőjel társánál. Dátumok esetében a napok után pontot kell tenni: 2034. május 12. -- május 20. 

Akkor is így járunk el, ha nem betűvel, hanem számmal írjuk ki a hónapokat. 

Sőt, akkor sincs másképp az írásmód, ha esetleges fittnesztermi akciónk hónapokon, netán éveken át tart: 2033. I. 23. -- 2034. V. 20. (Akh. 12 296.)

De persze mi is az idő?

"Az idő illúzió, lefolyása okban-okozatban csupán érzékszerveink bizonyos berendezkedésének eredménye, s a dolgok valójában egy álló mostban léteznek." (Thomas Mann: Varázshegy)

Bizonytalan KELeTkEZÉS

Valljuk be őszintén a magyar helyesírásnak inkább több, mint kevesebb olyan területe van, ahol előszeretettel élünk kreatív nyelvhasználatunk adta szuperképességgel és nem a szabálykövetés jólneveltségével. A rendszert olykor-olykor igyekszünk csendesen kicselezni. Többszörösen összetett szavak, egy-külön-kötőjellel, vesszőhasználat, földrajzi nevek... keltezés. 

Bizony a keltezés is azon szekrényben és sötétben lakó mumosok egyike, akikkel szemben csak és kizárólag cselhez tudunk folyamodni, hogy legnagyobb esélyünk legyen a túlélésre... és persze ne bukjunk le, hogy nem tudjuk pontosan a "szabályokat". 

Keltezéssel mindennapjaink során számos helyen találkozunk. Nemcsak a különféle hivatalos okiratok alján jelenik meg [1], hanem szerepel rohanó életünk összes határidejében. Ha a napi munkát letéve szabadidős tevékenységet keresünk, kulturális értékben szeretnénk elmerülni kiállítás, színház, fesztivál stb. formájában - csak, hogy néhány példát említsek -, akkor is dátumokkal, időtávlatokkal, szakaszokkal találkozunk. Nade, egy magára valamit is adó honlap kellő körültekintéssel jár-e el, amikor jelzi, mettől meddig tart az aktuális időszaki programja. 

A Magyar helyesírás szabályai (továbbiakban Akh.12) külön fejezetet szentelnek a keltezésnek, dátumoknak. Azt már általános iskolában megtanultuk, hogy MAGYARUL év-hónap-nap sorrendben értelmezzük az időt. A hónap megadásának négyféle módja van:

1. római szám (VIII.)

2. arab szám (08.)

3. betűkkel való kiírás (augusztus)

4. rövidítés (aug.) 

Ahogy a példák mutatják 3 esetben pontot kell tenni a hónap mögé! Nota bene.

Az évszám után mindig pontot kell tenni. Kivéve amikor nem. Tudniillik a következő esetekben: 

- Ha névutó vagy névutóból képzett melléknév követi: 2016 előtt/előtti

- Ha az évszám birtokos jelzője egy másik szónak: 2016 nyarán (azaz 2016nak a nyarán). Ez igaz akkor is, ha további jelzők tolakodnak a jelző és a jelzett szó közé: 2016 forró nyarán.

- Ha az évszám a mondat alanya. (Cselekvője, vagy az, amiről az állítás/állítmány szól.)

- "Elhagyható a pont (...) sírfeliratokon, emléktáblákon, könyvek címlapján, zárójelbe tett évszámok mellől stb." (Akh. 12 297. c)

Mindez igaz az évszámcsoportokra is, azaz 1848-1849 után // utáni idők // szabadságharca stb.

Amikor azonban a naphoz és az évhez toldalék járul, kezdődhet a térdremegés és körömrágás. Ezen a ponton még ki lehet cselezni a rendszert, hiszen az, hogy valamit szóban kiejtünk, még nem törvényszerűen jelenti azt, hogy a papíron/monitoron is megjelenik. Tehát lehet fondorlatoskodni, hiszen ki tudja, hogy most van-e pont vagy nincs-e pont PONT ott. Lapozzuk fel a helyesírási szótárat, vajon segít-e!

"A napot arab számmal írjuk, s utána pontot teszünk, vagy a számjegyhez [pont nélkül] kötőjellel kapcsoljuk a toldalékot." (Akh. 12 295.) Azaz: 2016. augusztus 11. és 2016. augusztus 11-én. 

Tehát toldalék esetén a pont elmarad évszámnál és napnál egyaránt: 2016-os olimpia, július 12-től vagy 12-étől stb.). (Akh. 12 298.)

A PONTosság kedvéért nézzük meg azt, mikor kerül pont a dátumba!

Minden esetben, amikor a rákövetkező időt jelölő szóval nincs nyelvtani viszonyban (2016. évi tanév, 2015. tavasz-nyári kollekció, 1956. október havában [!], 2016. július végén, DE 2016 júliusának végén stb.) 

Összekapcsolt sorszámnevekkel találkozunk pl. pedagógusok dokumentumain, edzésprogramokon, IKEA katalóguson, történelem órákon stb. Ezek esetében csak a második évszám után kell kitenni a pontot (2015-2016. vagy 2015/2016. vagy 2015-16. vagy 2015/16. évi; XIX-XX. század stb.)

Most végre pontot tehettünk mindezen kétségek végére. Vagy mégsem?!

[1] Nota bene: Először keltezünk (város VESSZŐ év PONT hónap számmal PONT / vagy betűvel NEM PONT nap PONT), s csak ezt követik ékes és egyszer talán egy alternatív dimenzióban híressé váló aláírásunk. 

Tőlemnél, nálamtól

"Az öcsém úgy nyúlik, mintha húznák. Már két fejjel magasabb tőlem.” Tőlem? Miattam lett magasabb? Én márpedig nem húztam… Vagy hogy a nagy klasszikust, Szalacsit idézzem: "Malvin idősebb vo’t éntülem…”

Eddig úgy tanultuk, vagyis inkább ahhoz szoktunk hozzá, hogy ha összehasonlítás áldozatává válik például két ember magassága vagy életkora, akkor a hasonlítói határozó raggal ellátott személyes névmást (nálam) használjuk. Vagy hasonlító értelemben a mint kötőszót (l. más indoeurópai nyelveket): Az öcsém már két fejjel magasabb, mint én. 

Mostanában azonban úton útfélen, médiában és a "magaskultúrában” is egyre inkább terjed a tőlem változat. Feltűnik-e ez egyáltalán? És kinek? Aki Dunántúli annak biztosan, de aki Szegedről vagy Szolnokról származik, annak lehet, hogy kevésbé. Romlana a nyelv? Szép? Csúnya?

Nézzük jelentéstanilag: épphogy logikusabb is a tőlem, hiszen én vagyok egy fix pont, és innen kiindulva felfelé növekszik az öcsém. Hozzám képest. A magyar nyelv szépen kifejezi az irányhármasságot: honnan, hová, hol. A nálam egy stabil pont. A tőlem és a hozzám két irányból közelítő vagy távolodó elemek. Viszont. Nem szeretem a bornál erősebb italokat vagy Nem szeretem a bortól erősebb italokat – itt már nem cserélhető fel komoly jelentésváltozás nélkül a két hasonlító határozó rag. (Nem mindegy, hogy borral kevert narancslétől vagy pálinkától bódul jobban a fej.)

Egy nyelvjárási jelenségről van szó. De egy nyelvjárási elem hogy’ kerülhet a sztenderd változat változataként a nyelvhasználó szájára? Miért lenne olyan elképzelhetetlen: a mai magyar köznyelv, amikor sztenderdizálták Kazinczyék, valójában "csak” egy északkelet-magyarországi nyelvjárás volt. "Semmi egyéb”.

Ezek nem nyelvészeti kérdések. A nyelvészeti kérdés az: hogy ez miért történik így. Más téma, hogy a fülnek furcsa alakulat megtorpanásra késztet, de hónapok (évek?) kérdése, hogy egyenrangúsodjon az eddig használatos nálam-mal (l. ezzel/evvel). Mi segíti ezt a terjedést? Hiszen már a főműsoridős programokban és programközökben is ki-kiszalad a bemondók száján… akiktől azért mégiscsak elvárt lenne, hogy "szépen”, "irodalmi magyarul” beszéljenek. Úgy, mint a magaskultúrán iskolázott tanult diplomások. Hol van magaskultúra? Média? Sajtó? Színház? Ha a trágárkodás legitimálódott bizonyos magasabb kultúrkörökben (is), akkor egy ártatlan nálam/tőlem ingadozás csak nem rongálja jobban a nyelvet.

Elgondolkodtató viszont, hogy itt komolyabb hallgatólagos erőkről lehet szó, ha egy nyelvi változás már a nyelv struktúráját, morfológiáját érinti. A szókincs úgy csűrhető-csavarható, olyan gyorsan és annyi irányba, ahogyan csak a fantáziából kifér: új elemek jönnek-mennek, de a nyelvi szerkezet, a mondatstruktúra, a ragok és toldalékok kapcsolata, a hangállomány változása már keményebb dió. Vajon mi az a plusz a tőlem-ben, amit a nyelvhasználó naiv tudósként érez, és ezért használ is? Vagy csak követi, amit a TV-ben hall, mert ők, ott, mégiscsak okosabbak tőle?

Nyelvészeti helymeghatározás

Miért van az, hogy ahány város, annyiféleképpen lakhatok benne. Például élhetek Pécsett, Kolozsvárott, Pesten, Baján, Debrecenben vagy éppen Pozsonyban. Sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha követve a mai divatot, diplomámmal a zsebemben kiutaznék külföldre, mert akkor csak egyféleképpen lakhatom be a városokat: Londonban, Krakkóban, Veronában, Pekingben, Helsinkiben.

A -ban/-ben és az -on, -en, -ön használatán meg sem torpanunk, de amikor Pécs kerül szóba, Győr vagy Kolozsvár, akkor már motoszkál a bogár a fülben. Mintha azokkal lenne valami gubanc: "nehogy azt mondjam, hogy Pécsen, Győrben, Kolozsváron, a végén még műveletlennek tűnök.”

"Talán, réges régen attól függött a választás, hogy kőfallal körülvett valódi városok, vagy síkterepű mezővárosok, netán tanyák felé közelített az utazó?” A magyarázat figyelmet érdemlő… spekuláció.

"Akkor biztos nyelvjárási alakok.” Nem éppen. Ha nyelvjárási lenne, akkor kizárólag egy tájegységen élők használnák őket. Viszont pl. éppen e három település legkevésbé sem mondhatja magáról, hogy földrajzilag szomszédai egymásnak.

"Lefogadom, hogy archaikus, költői alakok.” Ez már közelít. Viszont a nyelvhasználói tudat pusztán azért nem őriz meg formákat, hogy tisztelegjen egy Berzsenyi Dániel vagy egy Virág Benedek előtt. A nyelv alapvetően a gazdaságosságra törekszik.

Úgy látszik, mintha ezek normától elhajló kivételek, rendhagyó formák lennének. Pedig csak egy ősi rag emlékét őrzik. És nem is kizárólagosan. A nyelvtörténészek szerint az ősi uráli alapnyelvben kétféle helyhatározó (locativus) ragot használtak: -n és -t. Az előbbit őrzik a már fent említett -ban/-ben vagy az -on, -en, -ön, illetve pl. a benn, lenn, fenn határozószók, sőt még a gyorsan, szépen típusú határozók végződései is. A -t/-tt pedig a Pécsett esetén kívül olyan alakokban is megmaradt, mint az itt/ott, hanyatt, felett, alatt, mellett stb. határozószókban és névutókban is. Csak már elhomályosult, hogy ezek az alakok egy tőből plusz egy toldalékból állnak.

A magyar vonatkozású településnevek esetében tehát használható helyhatározó ragok: -n (-on, -en, -ön), -ban/-ben és a -t/-tt. Jelentéstanilag nincs különbség köztük. Mondja a szakirodalom. Így az egyéni nyelvérzékre és a szokásra van bízva, hogy mely település esetében miképp "kellemesebb az élet”: ha Pécsett, vagy ha Pécsen igénylem a lakcímkártyámat.

Néhány szó a szóságról

Egy ép fejlődésű átlagos 2,5 éves becsült szókincse 500 szó. A háromévesé már 1000. Ennek a dupláját írja elő a Közös Európai Referenciakeret a B1-es nyelvismeretszintre. Arany János a Toldi írásához 3059 szót használt fel. Egy átlagember mentális lexikonjának aktív szókincsállománya 3000-5000 szó körül mozog. A Magyar értelmező kéziszótár 75 000 szócikket tartalmaz. A magyar nyelv nagyszótárát 18 kötetesre és 110 000 szócikkesre tervezték[1].

A számok és a statisztikák mindig jól mutatnak, mert tükrözni látszanak egy objektív valóságot. Ettől lesz valami „tudományos”. Mi sem tűnik csábítóbbnak egy unalmas forró nyári délutánon, mint levenni egy szép- vagy szakirodalmat a polcról és elkezdeni lapról-lapra, sorról-sorra számolni, hány szót is tartalmaz. Ennél egy fokkal bonyolultabbnak látszik, hogy vajon mekkora egy átlagos felnőtt szókincse. Ugyanis a kérdésre válaszolni nem lehet, a fenti felsorolásba pedig játszva beleköthet bárki. Hogy miért? Mert nincs megfelelően kidolgozott módszer arra, hogy egy nyelvhasználó szavait megszámoljuk. Ez az egyik. A másik, hogy valójában nem tudjuk megmondani, mit is számolunk tulajdonképpen. Azaz mi az, hogy ’szó’. Ha egy felnőtt férfi elszámol egymillióig, akkor mondható, hogy ő tud minimum egymillió szót?

Általában nekünk, nyelvhasználóknak van egy kimondatlanul működő megérzés-szabályunk arra, hogy valamiről megítéljük, szó-e vagy sem. Az ügyész, furmányos, züllött, huncut, kék, most, nélkül, te esetében röhögve legyintünk, persze, ezek szavak. A -bb, -e, -ás/-és, -szerű esetében szintén egyértelmű a legyintés, ezek nem szavak.

Viszont tegyük hozzá, hogy ha már másik nyelvtípusban gondolkodunk, máris elbizonytalanodhat a naiv tudós kézlegyintése, ha egymás mellett látja a zavartabb és a more confused szavakat. Nocsak, az egyik egységben van szóköz, tehát ha szó-köz, akkor az már két szó? A nyelvtani funkció kifejezése nyelvtípustól függően pl. lehet külön egység vagy az alaptagjához járuló „ragadvány”. Vagy ne is lépjünk ki a magyarból, máris itt vannak az igekötős igék, melyekről a helyesírási szabályzat azt mondja, hogy „sajátosan viselkedő összetett szavak. Ha az igekötő közvetlenül saját igéje előtt áll, egybeírjuk vele (…), ha az igekötő követi az igét, különírjuk tőle.” (AkH.¹² 131.) Gyakran kinézek az ablakon. Miért nézel ki az ablakon? Ki-kinézek, mert, hát, csak. Tessék, kérem, lehet számolgatni, hogy hány szót olvashatunk a kinéz, a nézel ki és a ki-kinéz formájában. Néha van szóköz, néha nincs. Tehát helyesírási alapon már csak ezért sem lehet szódefiníciót adni.

Akkor jelentés alapján? A ló egy szó, a darázs egy másik szó, a lódarázs egy harmadik szó. Vagy két szó egyben? Mikor születik két szóból egy harmadik? Szótárkészítésnél elv, hogy azokat a szavakat, melyek összeállíthatók a szótár elemeiből, nem veszik fel külön szócikként a listába. Például az üvegszerű-t bárki létre tudja hozni, ha megtalálja az üveg és a –szerű tagokat. Ellenben a népszerű-t vagy az egyszerű-t fel kell venni a szótárkészítőknek, noha a nép, az egy és a –szerű ugyanúgy megtalálhatóak. Ahol jelentésváltozással jár a szóösszetétel, ott új lexéma, új szó születik. Az összetett szót is szónak nevezzük, de mégsem olyan alapminimum, amit öntudatlanul is elvárunk tőle. Továbbá a jelentés azért sem vezet messzire, mert mi a helyzet a foglaljon helyet, a jó napot, a viszontlátásra vagy a leitta magát a sárga földig kifejezésekkel? Ezekhez ugyanúgy egyetlen jelentés kapcsolódik.

De hogy ne csak még nagyobb kuszaságot okozzak, íme néhány trükk, mellyel a nyelvészek meghatározzák, mit is tekintenek önálló szónak.

1. A kiejtés, a hangsúly. Mivel a magyarban élhangsúly van, ezért ha a szóban egy hangsúlyt „találni”, akkor egy szó, ha többet, akkor több és külön írandó (pl. FÖLdön FUtó és a FÖLdönfutó). Csakhogy a legtöbb beszélőnek kapásból osztályt kellene ismételnie a Szavak közti szünettartás c. tantárgyból. Mert nem tart. Tehát ez a „trükk” önmagában nem elég.

2. Állhat-e önmagában. Hova mész? El. Nem aludtál? De. Ki van soron? Te. Oké, ezek állhatnak önmagukban, akkor önálló szavak, ún. minimális szabad formák, független szavak. És a névelő? És a névutók? Ezek szavak vagy sem?

3. Kombinálhatóság. Ez részben összefügg az önállósággal. Például a névelő, noha nem állhat önmagában, mégis egyfajta önállósággal bír, ugyanis szabad formákat választ el egymástól, vagyis szabadon variálható, hogy mi elé kerül. Pl. a most kifutott leves, a sárga váz, a virág. Ilyenek még pl. között, után, csak, is, pedig, hogy, bár, noha, sem, -e stb. Ezek a függő szavak. A toldalékok ezzel szemben kizárólag bizonyos szófaji kategóriákhoz járulhatnak pl. nagyból, házból, pirosabb, látlak, de *futabb, *háznék.

4. A szó alatti szintek meghatározására (félszók, toldalékok) be lehet vetni az ún. mellérendelési próbát. Ha azonos elő- vagy utótagú összetett szavakat teszünk egymás mellé, akkor elég egy elő- vagy utótagot megtartani. Ha ez lehetséges, akkor félszókról, ha nem, toldalékokról beszélünk. Például elnök- és igazgatóválasztások, város- és falubeli, al- vagy főorvos, de *város- és falusi, *elnök- és igazgatót, *kék- és narancssárgább.

És ha még meg is határozzuk, hogy mit tekintünk szavaknak, akkor is komolyan törheti a fejét a terepkutató, amikor éppen a felnőtt férfi spontán beszédében elhangzott szavakat számlálja. Külön szónak számítanak-e, ha azt mondja: vezetek, vezetsz, vezettél, vezető, vezetett, vezetni, vezetés.

Vigyázat, a „szóság” könnyen az orrunknál fogva vezethet. 

Felhasználva: Kiefer Ferenc szerk. 2006. Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó. Budapest.

---

[1] Wikipedia: Szókincsméretek összehasonlító listája