A kövér kakaó esete

Mi a közös a következő kifejezésekben? Savanyú tejszín, csendes ásványvíz, alacsony kövér kakaó. Erre hagynék időt.

Nem, nem egy új, gasztronómiai ihletésű Disney-rajzfilm karakterei ők. Nem is egy modern (fogyasztói társadalom ihlette) indiánregény szereplői. A posztmodern költemény első soraira gyanakvóknak üzenem, hogy én is erre tippelnék első körben, de nem, még csak nem is valamiféle furcsa versből idéztünk.

Hát akkor miféle szavak ezek? Senki többet?

Na, jó, elárulom. Ez a három csodabogár nem más, mint három import élelmiszer, magyar boltok polcairól. És még egy dolog összeköti őket: az eredeti termék leírásának fordítója egyikük esetében sem vette a fáradságot, hogy rendesen magyarra fordítsa őket − ha egyáltalán élő ember, nem pedig egy gép végezte el a „munkát”. Még idegen nyelven sem kell beszélnünk ahhoz, hogy kitaláljuk, milyen termékek bújhatnak meg a különös fedőnevek mögött, most mégis kicsit elővesszük angol nyelvtudásunkat, hogy tisztázzuk a dolgot.

Gondolom, nem árulok el titkot azzal, hogy mindhárom terméknév esetében a tükörfordítás tipikus hibájával kell szembesülnünk. A „savanyú tejszín” az angol sour cream kifejezés tükörfordítása. Bár egy az egyben nem tudjuk megfeleltetni magyar élelmiszernek a sour creamet, azért leginkább mégiscsak a magyar tejfölhöz áll legközelebb, ezért helyesen így kellene fordítanunk.  Hasonló módon a „csendes ásványvíz” sem azért kapta ezt az ékes jelzőt, mert személyiségét tekintve hallgatag vagy nem szól vissza, hanem mert a szénsavmentes ásványvíz angol megfelelőjében (still mineral water) a still valóban hordoz „csendes” jelentést, ebben a szóösszetételben azonban nem ezt jelenti, ezért vétek így fordítani. Az „alacsony kövér kakaó” pedig se nem alacsony (low), se nem kövér (fat), hanem alacsony zsírtartalmú (low-fat). De legalább kakaó…

Sajnos az ilyen magyartalanságok igen gyakoriak a termékleírásokban, most mégsem említenénk több példát, hanem hagyjuk, hogy mindenki magának fedezze fel őket. Ha fel tudjuk fogni viccesen, akkor akár egy új szabadidős tevékenység is válhat abból, hogy vásárlás közben nemcsak az árakra és a lejárati dátumra figyelünk, hanem „mókás” tükörfordítások után kutatunk a boltok polcai között. Jó keresgélést, vidám perceket kívánunk hozzá!

(A kevésbé kalandvágyóknak, és az online vásárlás kedvelőinek pedig ajánljuk a félrefordításokat gyűjtögető oldalakat és blogokat. Például ezt itt.)

A valóság tükre: a nyelv

A nyelvtanulók sokszor megrökönyödve tapasztalják, hogy bizonyos dolgok, melyekre az ő anyanyelvükben csak egy szó van, más nyelvekben sokféleképpen kifejezhetők és fordítva. Bár ezek az idegen nyelvben található kifejezések sokszor nagyon hasonló jelentést hordoznak, mégsem feltétlenül szinonímák. Például a magyar fa szót a német és az angol is kétféleképpen fejezi ki: míg a Baum és tree a fás szárú növényt, addig a Holz és a wood szavak a faanyagot jelölik.

Példaként említhetjük az utazás fogalomkörét is. Az angolban ugyanis a journey, trip, travel, cruise, tour szavak mind valamiféle utazást jelölnek, ám ezek mind időtartamukban, mind a megtett út hosszúsága alapján eltérnek egymástól. A trip például általában rövidebb utazást jelöl, mint a travel. Persze a magyarban is beszélhetünk kirándulásról, túráról, nyaralásról, kóborlásról, vándorlásról. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy az egyik nyelv szegényesebb kifejezőkészséggel rendelkezik, mint a másik. Csak az okoz nehézséget, hogy pl. az utazással kapcsolatos kifejezések az angolban és a magyarban nem feleltethetők meg egymásnak maradéktalanul. Az angolban például nincs igazán szó arra, hogy osztálykirándulás, a magyar nyelvtanulónak pedig az jelent problémát, hogy a trip, journey és travel szavakat lefordítani nem tudja, csak körülírni a jelentések közötti különbséget.

De mi okozza ezeket a különbségeket? Mindenekelőtt az, hogy a nyelveket emberek beszélik, a különböző népekhez, nemzetekhez tartozó emberek pedig nagyon eltérő körülmények között élhetnek. A beszélőket körülvevő anyagi világot nevezzük nyelven kívüli valóságnak. Ez erőteljesen befolyásolja azt, hogy a beszélők mit szeretnének egyáltalán kifejezni. Különösen igaz volt ez az írásbeliség kezdete előtt. Gondoljunk csak bele: ami nincs a közvetlen fizikai környezetemben vagy nem kell róla gondolkodnom, arra nem fogok használni semmilyen szót.

A felismerést, miszerint minden nyelv más fogalmak alapján osztja fel a világot, különös szeretettel hangoztatták a relativista nyelvészek a huszadik század első évtizedeiben. Az elgondolás annyira lázba hozott néhány kutatót, hogy egyes nyelvek szókincse körül egész mítoszok alakultak ki. Máig közismert tévhit, hogy az eszkimó nyelvben több tucat kifejezés létezik a hó különböző fajtáira, mivel az eszkimók a hó többféle megjelenési formájával találkoznak nap mint nap[1]. Valójában azonban nekik sincs több hóval kapcsolatos szavuk, mint más népcsoportoknak. A mítosz kialakulását egyrészt az okozhatta, hogy az eszkimó nyelv nem egységes, így a különböző nyelvjárásokban eltérő szavakat használnak a hó ugyanazon fajtájára. Másrészt úgy terjedhetett el ez a tévhit, hogy a szakirodalmakban egymásra hivatkozgató antropológusok és nyelvészek igyekezetükben elírtak egy-két számot…

Mindebből számunkra csak egy fontos igazán: ne lepődjünk meg, és ne méltatlankodjunk, ha nyelvtanuláskor néhány kifejezést nem tudunk egy az egyben lefordítani magyarra. Az angol Christmas pudding ugyanis nem azonos a mi tejből főzött sűrű krémünkkel, hanem tele van aszalt gyümölcsökkel. A szintén angolszász kultúrkörhöz kötődő Christmas crackert[2] pedig csak körülírni tudjuk, mivel nálunk ilyen nincs. De aggodalomra semmi ok. Az angolok ugyanis a mi pörkölt, töltött káposzta, lángos, töltött dagadó, aszú szavainkkal nem tudnak mit kezdeni…

---

[1] Steven Pinker: A nyelvi ösztön: hogyan hozza létre az elme a nyelvet? Typotex, Budapest, 1999. Ford. Bocz András

[2] Az angolszász kultúrkörben a december 25-i karácsonyi ebéd elengedhetetlen része. Magyar szemmel nézve egy hatalmas, díszes papírba csomagolt szaloncukor, melyből kilóg egy madzag. A madzag meghúzásakor a cracker nagyot pukkan és kihullik belőle valamilyen kisebb ajándék, ami tipikusan papírkorona vagy egy rövid üzenet.

Ki tud jobban angolul? - 2. rész

E-mail, internet, computer, media player, team building, business meeting, financial advisor. Csak néhány példa a magyar (és egyéb) nyelv(ek)ben szaporodó angol kifejezésekre, melyeket úgy használunk, mintha mindig is nyelvünk részeit képezték volna. Hogy ez mennyire üdvös vagy káros, arról eltér a nyelvészek véleménye. A magyar és más (nem világ)nyelvekbe bekerülő szavak sokasága azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy jól is használjuk az angolt. Ennek egyik ékes példája, hogy nyilvános helyeken (utcán, buszon, éttermekben) rendre hibás angol fordításokba botlunk. Cikkünk első részében már ismertettük gyűjteményünk egy részét, most pedig következzen a folytatás! 

Boltok kirakataiban a szezonvégi leárazások idején sajnos még ma is gyakran találkozhatunk Action! felirattal, mely egyáltalán nem azt kommunikálja, amit jelenteni akar. A leárazás értelemben használt action (a magyar akció hibás tükörfordítása) ugyanis angolul sok mindent jelent, de leárazást biztosan nem, arra ugyanis a sale kifejezés használatos, opcionálisan nagy kezdőbetűvel és felkiáltójellel ellátva. Ha tehát egy angol vagy amerikai ember azt látja a kirakatban, hogy Action!, előbb gondol arra, hogy itt filmforgatás történik (Lights! Camera! Action!) vagy valamilyen egyéb, leárazástól független megmozdulás.

Egy fagyizó és kávézó kirakatában bukkantunk a következő csemegére: Please pay first! Furcsa − gondolhatná az angolul tudó külföldi −, miért fizessek, mielőtt még eldöntöttem volna, hogy mit is szeretnék fogyasztani? Pedig a magyar eredeti felirat ismeretében világos, hogy a személyzet előre történő fizetésre szerette volna sarkalni magyar és külföldi vendégeit egyaránt. Ennek tudatában a következő változatot javasoljuk az angol fordításhoz: Please pay in advance.

Ugyancsak a vendéglátásból származó csemege a hot vein felirat, mely forralt bort szeretne jelenteni, csakhogy ez nem sikerül neki. A hot wine (pontosabban mulled wine) és a hot vein között ugyanis van különbség, nem is kicsi: míg az előbbi valóban forralt bort jelent, addig a második furcsa, sajátos szókapcsolatnak hat, és valahogy úgy fordíthatnánk, hogy „forró véna”. Bár kétségtelenül léteznek forróvérű emberek, ezt a véletlenül született, nem létező kifejezést rájuk sem tudjuk használni.


A sort még hosszan folytathatnánk, de személyes gyűjteményünkből most erre a néhány félrefordítós csemegére szorítkozunk. Ha azonban még szívesen olvasnál hasonlókat, kedvedre mazsolázhatsz az interneten mások gyűjtéseiben, például itt. :)

Ki tud jobban angolul? - 1. rész

E-mail, internet, computer, media player, team building, business meeting, financial advisor. Csak néhány példa a magyar (és egyéb) nyelv(ek)ben szaporodó angol kifejezések közül, melyeket úgy használunk, mintha mindig is nyelvünk részeit képezték volna. Hogy ez mennyire üdvös vagy káros, arról eltér a nyelvészek véleménye. A magyar és más (nem világ)nyelvekbe bekerülő szavak sokasága azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy jól is használjuk az angolt.

Hogy ez mennyire nincs így, arról nap mint nap megbizonyosodhat bárki, aki nyitott szemmel jár és bírja valamelyest az angol nyelvet. De probléma ez egyáltalán? Hiszen a nem angol anyanyelvű így is vidáman elbeszélgethet egy másik nem angol anyanyelvűvel, nem kell ahhoz tökéletes angolsággal csevegni. Igen ám, csakhogy itt nem csupán apró nyelvtani vagy stilisztikai hibákról van szó (bár azok is akadnak szép számmal), hanem ennél komolyabb félreértésekhez vezető hibákról, például helytelen szóválasztásról. Márpedig a félrefordítások gyakran komoly félreértelmezéshez, félretájékoztatáshoz vezetnek.

Az alábbiakban néhány példával igyekszünk megmutatni, hogy az idegennyelv-használattal kapcsolatos hanyagság vagy tudatlanság milyen nyilvánvaló blődségeket eredményez. Talán nem meglepő, hogy gyűjtőmunkánk példái elsősorban a vendéglátásból származnak.

Sok bosszús percet spórolhatnánk meg a hozzánk látogató külföldieknek, ha helyesen írnánk ki angolul például a fagylaltok neveit. Gondoljunk csak bele! Külföldiként ellátogatunk a vendégszeretetéről híres Magyarországra, elmegyünk egy cukrászdába, és – abban a hiszemben, hogy hamarosan egy finom, hamvas sárgabarack ízét fogjuk érezni a szánkban − kérünk egy gombóc peach feliratú fagylaltot. A cukrászdát elhagyva azonban konstatálnunk kell, hogy őszibarack helyett egészen más ízt érzünk, mégpedig sárgadinnyét! Persze sejthettük volna, hogy valami gubanc lesz, hiszen volt ugyanott egy gyanús, cheese lice feliratú fagylalt is. Márpedig az útikönyvben nem volt benne, hogy a magyarok szeretik a „sajttetű” ízét, bármi legyen is az…

Ugyancsak megrökönyödhet a turista, ha a magyar kultúra iránti kíváncsisága egy piaci büféhez vonja, és ott különös felirat fogadja: fuckup with marmalade. Hát ez meg milyen áru lehet? − gondolhatja a szegény külföldi. − Csak nem keveredtem véletlenül egy vöröslámpás negyedbe? A válaszunk: nem, bizony. Viszont erősen valószínű, hogy a büfé tulajdonosa egy internetes magyar-angol szótárat használt, melyben a magyar „bukta” szóhoz valóban ezt a kifejezést rendelik. Ez a notórius félrefordítás egyébként egy időben az internet sztárja lett, mint a (tragi)komikus magyar valóság egy szeletkéje. 

Ezek után egészen visszafogott félrefordításnak tűnik, hogy bizonyos éttermekben az étlapon steak with potato fordítást kap a steak burgonya. Talán mondanunk sem kell, hogy míg az előbbi húsételt és krumplit jelent, addig az eredeti jelentés csupán a köretre vonatkozik, így nagyon nem mindegy, hogy melyiket rendeli az ember ebédre.

Sajnos egy-két félrefordítás okozta bosszankodás is elég ahhoz, hogy a hazánkba látogatók többet ne akarjanak Magyarországra jönni. Nem lenne egyszerűbb némi odafigyeléssel, utánajárással megelőzni mindezt?

Rokontalanok - 1. rész

Karácsonykor és egyéb nagy ünnepek alkalmával összefacsarodik az ember szíve, ha rokontalan embertársaira gondol. Ők kivel töltik az ünnepeket? Kihez fordulnak segítségért? Kivel osztják meg örömüket és bánatukat? Természetesen a helyzet nem ilyen szomorú, hiszen a rokontalan ember nem feltétlenül magányos: lehetnek barátai, kollégái és kedvese is. Nincs ez másként a rokontalan nyelvekkel sem. A nyelvcsalád metaforája tehát itt is működik: egy rokontalan nyelv (akár az ember) remekül elboldogul az őt körülvevő világban, fejlődik, társakra lel, vegyül, egyszóval változik. Az alábbiakban feltérképezzük, hogy mitől is lesz rokon két nyelv, illetve hogy mely nyelveknek nem találtak még rokonokat a legalaposabb nyelvészek sem.

Mitől rokon két nyelv?

A 18. századig kellett várni arra, hogy a világ nyelveinek történetét és rokonságát tudományos módszerekkel kezdjék kutatni. Az egész úgy kezdődött, hogy bizonyos nyelvek között egyértelmű hasonlóságokat és megfeleléseket lehetett észrevenni, például a francia, a spanyol, az olasz és más újlatin nyelvek esetén. Tudományos körökben elfogadottá vált az az elgondolás, hogy ezek a nyelvek egy közös nyelvből (a latinból) fakadhatnak, ahogy a fa ágai egy törzsről ágaznak szét. Ezt az elméletet csakhamar kiterjesztették a nyelvek nagyobb csoportjaira, vagyis elterjedt az a felfogás, hogy nyelvcsaládonként léteznie kellett egy közös alapnyelvnek, mely tudományos eszközökkel rekonstruálható. Ki is forrt egy olyan módszer, amellyel többé-kevésbé megbízhatóan lehetett megállapítani a nyelvek közötti rokonságot. Ez az úgynevezett történeti-összehasonlító módszer a nyelvrokonság bizonyítékának a két nyelv közötti hangtörvényeket, azaz a rendszeres hangmegfeleléseket tartja. Példaként említhetjük erre, hogy egyes történeti nyelvészek szerint a magyar szó eleji h hang a finnugor testvérnyelvekben jellemzően k hangnak felel meg az azonos jelentésű szavakban, pl. kala (finn) ~ hal.

Ugyanakkor August Schleicher rokonnyelvekre alkalmazott családfaelmélete nyomán olyan fogalmak honosodtak meg a nyelvészeti szóhasználatban, melyek emberekre alkalmazott rokonsági terminusokkal fejezik ki a nyelvek közötti viszonyokat (nyelvcsalád, családfa, leánynyelv stb.). A kifejezéseken kívül a szemléltetés módja, a fa is − a képzavart megkockáztatva − gyökeret vert a nyelvészetben, így a történeti-összehasonlító módszer eredményeit nyelvcsaládok és családfák megállapításával, illetve megrajzolásával írták le.

Nyelv- kontra vérrokonság

Vigyázat! Két nyelv rokonsága egyáltalán nem jelenti azt, hogy az azokat beszélő népek között vérrokonság van. Az évezredek folyamán a népcsoportok sok ezer kilométert vándorolhattak, háborúztak vagy épp kereskedtek egymással, így a népek kultúrája és az általuk beszélt nyelvek is hol kisebb, hol nagyobb mértékben hatottak egymásra. Bár ezek a hatások ma is jól kimutathatók az egyes nyelvek szókincsében, sőt, esetenként a hangállományban, nyelvtani szerkezetekben is, ettől a kölcsönhatástól még nem lesz két nyelv rokon, nem úgy a beszélőik. A kapcsolatba lépő népcsoportok genetikai állománya keveredhetett, sőt, a népek között akár nyelvcsere is történhetett. Ebből következik, hogy az egy alapnyelvből különfejlődő nyelvek évezredekkel később akár egy merőben más összetételű és genetikai állományú népcsoport ajkán élhetnek anyanyelvként.

A 19. századi magyarok ennek még nem voltak tudatában, ezért is tiltakoztak oly hevesen Sajnovics János megállapításai ellen, aki elsőként rokonította a magyart a finnugor nyelvekkel (nevezetesen a lappal). Barcsay Ábrahám és társai kikérték maguknak, hogy a daliás, harcias magyarság egy északi, halászgató népnek lenne rokona, és nem kértek a „halzsíros atyafiságból”. Pedig a nyelvek rokonítása már akkor sem a vérrokonságra utalt, csupán egy közös alapnyelvet feltételezett.

Semmi sem tökéletes, ha nincs DNS

Évtizedek hosszú munkájával szép lassan sikerült a nyelvészeknek felrajzolni a világ nyelveinek családfáit. Ezek alapján néhány kérdőjellel ugyan, de viszonylag megnyugtatóan be lehet sorolni a nyelvek zömét a nagy nyelvcsaládok (indoeurópai, altaji, uráli, kínai-tibeti, paleoszibériai stb.) valamelyikébe. Igen ám, de nem mindegyiket.

Ennek több oka van. Először is, a hangtörvények nem kivétel nélküliek, az egyes rokonnyelvek szavai kijátszhatják a szisztematikus hangmegfeleléseket, például azért, mert több másik nyelv is hatott rájuk nyelvtörténetük során. A kivételek oka tehát nem mindig egyértelmű: az eltérések dacára is tartozhat egy nyelv az adott nyelvcsaládba. Ráadásul számos esetben nem lehet megnyugtatóan megállapítani, hogy a kimutatható hasonlóságok oka a közös eredet vagy csupán a hosszú együttélés, egymásra hatás.

Ma is vannak olyan nyelvek, melyek nyelvcsaládba való besorolása nem vehető készpénznek, sőt, bizonyos nyelveknek eddig egyáltalán nem sikerült rokont találni. Ezeket nevezi a nyelvészeti szakirodalom rokontalan, elszigetelt vagy szigetnyelveknek, mivel a más nyelvcsaládokba tartozó nyelvek tengerében „lebegnek” magányosan. Ezek között már kihalt és még élő nyelveket egyaránt találunk, de számunkra izgalmasabb az utóbbi csoport, hiszen ezek esetében sok-sok adat, gyakran több ezer, sőt, több millió anyanyelvi beszélő áll rendelkezésre, mégsem áll össze a kép. Lássuk, hogy melyek ezek a ma is élő, rokontalan nyelvek!

/Folytatása következik! :)/

Források:

David Crystal (1998): A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris. 370. és 406. oldal

Fodor István (2003): A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Budapest, Tinta. 13. és 246. oldal

V kontra W, avagy egy magyar modorosság

Néhány évvel ezelőtt internetes közösségi oldalakon ütötte fel a fejét, és még mindig gyakori jelenség, hogy az olyan felhasználók, akiknek vezeték- vagy keresztneve v betűvel kezdődik, inkább w-t biggyesztenek a nevük elé. Ezt a „jóféle” magyar szokást az újonnan sztárstátuszba röppenő

előadók is előszeretettel alkalmazzák.

Mi ennek a betűváltásnak az oka? Bár a v-t w-re cserélő egyének között még nem készült a miértet kutató felmérés, igen valószínű, hogy a w betű szokatlan szó eleji használatát az angol nyelv intenzív hatása ihleti. A jelenség továbbá a Wikik és Wiktorok azon feltételezésén alapul, hogy aki „angolosan” írja a nevét, az szebb és jobb, de mindenekelőtt trendibb, mint azok, akik maradnak a v használatánál.

A w betű (avagy duplavé) használata nem újdonság a magyar helyesírásban. A hagyomány elve alapján számos családnévben megmaradt a duplavés írásmód, így természetes, hogy Wesselényi és Weöres nevét úgy írjuk, ahogy, miközben a w betű helyén ugyanúgy [v] hangot ejtünk, mintha sima v-vel írnánk a szót.

Más azonban a helyzet, ha angol hatásra és ráadásul keresztnév elején jelenik meg az ominózus w. Az angol nyelv ugyanis más hangot jelöl ezzel a betűvel, mint Wesselényi nevének esetében. Erről árulkodnak a betű különböző elnevezései a két nyelvben: míg a magyar duplavéként emlegeti, addig az angol dupla u-nak (közelítő ejtéssel: dáböljú) nevezi. Ennek oka a következő: az angolban a w betű egy olyan hangot jelöl, amely inkább magánhangzó mint mássalhangzó. Ezt a hangot bilabiális (vagyis mindkét ajakkal képzett) zöngés réshangnak nevezzük, ami azt jelenti, hogy az ajkak kerekítésével a magyar u-hoz hasonló hangot ejtünk. E hang képzése közben fog, ajak és nyelv nem ér egymáshoz, ellentétben például a [v] hang képzésével, amikor a felső metszőfogak összeérnek az alsó ajakkal, ezzel akadályozva a tüdőből áramló levegő útját. Ennek megfelelően az angolban a woman és war szavakat sem „vomön” illetve „vór” módra ejtik, hanem a szó elején egy u-hoz hasonló hangot hallunk.

Mi ebből a tanulság? Csupán annyi, hogy a Wiki (szélsőséges esetben Wicky) valójában megközelítőleg „uiki”-nek, míg a Wiktor „uiktor”-nak ejtendő, ha már egyszer angol hatásra került a w betű a szó elejére. Nem véletlen, hogy az angolban nincs olyan Victoria vagy Victor, aki w-vel írná alá a nevét. Ez ugyanis egy magyar találmány – mégpedig azok közül való, amelyekre nincs okunk büszkének lenni.

Bábeli zűrzavar az állatvilágban

Bábel. Nyelv. Zűrzavar. Az emberi nyelvek sokfélesége senkinek nem új keletű információ. Ez van, kész, milyen jó, lehet nyelvekkel, kultúrákkal, nyelvekben leképeződő gondolkodásmódokkal találkozni. De hogy az állatok se értsék meg egymást… Álljunk meg egy szóra!

„Bábel tornya. Az immár négy évezrede tartó beruházás végösszegének határa a csillagos ég. A nemzetközi beruházást elindító konzorciumot felülvizsgáló bizottság nyelvi alosztályának néhány ellenőre ellátogatott a minap egy brigádértekezletre, hogy hatékonyságkövetési vizsgálatot tartson a különböző állatokból álló brigádok munkájáról.

A tapasztalatok megdöbbentőek. Ugyan a magyar, angol, német, spanyol kígyó jól, csupán némi tájnyelvi felhanggal sziszegi egymás nyelvét (ssss, esetleg sz-sz), ám ugyanez már nem mondható el a békák csoportjáról. Hiába brekegi el a magyar béka német és japán kollégájának a következő munkafolyamatot, azok csak egymást túlharsogva kuruttyolják a magukét, quaak-quaak és kero-kero! A helyzetet nyelvileg bonyolítja, hogy az angol és a német kacsák (quack quack) megtévesztően jól imitálják a békahadak muzsikáját. Bezzeg nem értenek szót a magyar hápogással vagy a francia dialektussal (coin coin). A sarokban kutyaugatás, csaholás, nyüszítés zaja támad. 

Az angol ebek (mérettől függően) egyre harsogják, bow wow vagy woof woof, a németek wau wau, a görögök és oroszok pedig gav-gav felkiáltással akarják érvényre juttatni akaratukat. Hirtelen felbukkan egy csapat kiscsibe. Az olasz különítmény szakadatlan pio pio-ja mellett szinte egybeolvad a magyar és az angol csivitelés (csip-csip, cheep/peep). A másik teremből feltörő magyar röfögés ad új irányt a figyelemnek, de rögtön ezt követően felvisít az angol (oink), a francia (groin groin), a német (grunz), az orosz (hrgu-hrgu) és a japán (boo boo) konda hangja is! Hirtelen a kakasülőn egy háromszólamos kukuriku (magyar), kikeriki (német) és cock-a-doodle-doo (angol) vezényszó harsan, amely munkára szólítja a népes, nyelvzavaros állatseregletet…”

Természetesen a fenti fikció emberek lejegyzéséből ismert. Az állatok hangképző szervei anatómiai okoknál fogva adottak. Sőt általában az emberek hallóberendezése, füle, agyi hallóközpontja sem tér el egymástól. Ami különbözik, és ami miatt az első ránézésre nyelvi univerzáléknak is tekinthető hangutánzó szavakat mégis nyelvfüggővé teszi, az az, hogy minden nyelv adott hangkészlettel dolgozik. Míg a csecsemők a gőgicsélés során bármilyen hangot képesek produkálni, addig később, a folyamatos hangélmény és nyelvfüggő beszédkörnyezet hatására szűkítik adott nyelvre érvényes hangkészletüket (artikulációs bázisukat). A hallás így is kapcsolatban áll a beszéddel (akusztikus visszacsatolás révén). Adott nyelvek beszélői adott hangállományból gazdálkodnak, így másképp azonosítják, másképp tudják lejegyezni, hogyan vakkant egy kutya, hogyan gágog egy liba, hogyan bőg egy szarvas vagy hogyan nyerít egy ló más-más nyelven.

„A nemzetközi beruházást elindító konzorciumot felülvizsgáló bizottság nyelvi alosztályának jelentése leszögezte, hogy Bábel tornyának megépítése mind az emberek, mind az állatok körében nyelvi korlátokba ütközik."

És álljék itt befejezésül egy episztemiológiai kérdés popzenésített köntösben... (Megtekintése csak saját felelősségre ajánlott és súlyosan károsítja a jóízlés határait.)