Egy hasonlat a magyar nyelvről

Nyáron ruhádat, télen tarisznyádat

Mit lát a télből a modern ember? A szállongó hópihéket, ha kinéz az iroda ablakán? Karácsonyi égőket a szomszéd kerítésén? A legújabb kabátdivatot? Netán a fűtésszámlát? Mindez a télhez tartozik, mégsem mondhatjuk, hogy ennyiből áll a leghidegebb évszak. A fagy, a metszően hideg szél, a kevés napfény és a korai sötétedés mind-mind visszahatnak a mai ember hangulatára, de már korántsem határozzák meg az életünket olyan nagy mértékben, mint őseinkét mondjuk egy évszázaddal ezelőtt. Még akkor sem, ha a hőmérő higanyszála most mínusz húsz fok alá süllyed az ország számos területén.

Milyen volt a tél például a parasztság számára? A küzdelem ideje, mégpedig a bőr alá is bemászó, fagyos hideg ellen (nem volt például gázkonvektoruk, ami egy gombnyomásra meleget varázsolt volna, „csak” búbos kemencéjük). Ugyanakkor a tél a pihenés és szórakozás időszaka is volt az egész éves kemény mezei munka után (legfeljebb a fonás és a kukoricamorzsolás voltak a télre időzíthető tennivalók). A falu lakói sokkal szorosabb kapcsolatban éltek a természettel, mint mi, szinte együtt lélegeztek vele, így könnyebben meglátták a természeti erők és az emberek működése közötti kapcsolatokat. Ennek köszönhetjük azt a megannyi bölcsességet, amely ránk maradt őseinktől nyelvi fordulatokba zárva. Íme néhány népi mondás azok közül, amelyeket a zimankós évszak ihletett, de nagyrészt már kivesztek nyelvünkből!

A paraszti élet télen pihenősebb jellegével függ össze a télben éli világát a paraszt közmondás. Ekkor a ház körüli munkák és az állatok gondozása mellett jutott idő a szomszédolásra is. Nem véletlen, hogy a legtöbb népszokás a téli időszakhoz kötődik, és hogy a mulatságokat, lakodalmakat is ilyenkor tartották. Ugyancsak ide kapcsolódik a télen kapálna, nyáron fonna szólás, melyet a lusta, dolgozni nem akaró emberre mondtak. Leginkább azokat a lányokat, asszonyokat gúnyolták így, akik mindig azt akarták csinálni, amit éppen nem lehetett, hogy ezzel leplezzék lustaságukat.

Az ember téli, illetve nyári szükségleteinek kontrasztjából született a következő szólás: télben két szakács, egy kulcsár, nyárban két kulcsár, egy szakács. Ez a nyelvünkből sajnos már kiveszett mondás a modern ember számára talán rejtjeles üzenetként hat, pedig csupán egy egyszerű megfigyelést tartalmaz: az ember télen többet eszik, nyáron pedig többet iszik. Ugyancsak a test téli és nyári igényei ihlették azt a bölcsességet, hogy Télen kenyeredet, nyáron ruhádat el ne hagyd! E közmondásnak számos változata élt és helyenként még ma is él az idősebbek emlékezetében, pl. Se télben szalonnát, se nyárban bundáját el ne haggya az okos. Még e sorok írója is emlékszik, hogy megboldogult nagyapja a következő szavakkal okította, ha nyári estéken nem tartott magánál egy könnyebb kardigánt a hűvös ellen: Nyáron ruhádat, télen tarisznyádat el ne hagyd! Valóban megszívlelendő tanács, hogy ha éppen nem otthon tartózkodunk, akkor télen az ennivalóra, nyáron a melegebb ruhára kell jobban odafigyelnünk. Tágabb értelemben a fenti közmondás azt tanácsolja, hogy mindig előre készüljünk fel a váratlan helyzetekre.

Léteznek olyan népi bölcsességek is, melyek nem kapcsolódnak szorosan a parasztság téli életmódjához, hanem már egy elvontabb jelentést hordoznak. Hét tél, hét nyár megpróbálja őket – mondták az idősebbek, ha két fiatal összekerült a faluban. Egy-egy település zárt közösségében minden párválasztást nagy érdeklődés kísért, sőt, a házasság első éveiben is árgus szemmel figyelték, hogy sikerült-e például a fiatalasszonynak beilleszkednie az új családba. Akár jól kijöttek, akár veszekedtek az ifjú házasok, az idősek csak legyintettek, hogy majd hét tél, hét nyár, és aztán kiderül, hogy a fiatalok kiállták-e a házasság próbáját. Ugyancsak elvontabb jelentést hordoz az a bölcsesség, hogy a tél tél, de a szél szél. Ez a számunkra talán egyszerű szóismétlésnek tűnő közmondás arra utal, hogy a nehézségekhez (például a télhez) hozzá lehet szokni, hiszen nem éri az embert felkészületlenül, ám a váratlan nehézségekkel (például a hirtelen feltámadó, jeges széllel) szemben az ember jóval védtelenebb. Mindez igaz az élet viharaiban is.

Vajon ezek a „téli” szólások és közmondások számunkra is bírnak még hasznos információkkal? Mindenképpen, mert bár életmódunk (például a munkavégzésünk) részben függetlenedett a természet körforgásától, testünk és lelkünk igenis kölcsönhatásban van az évszakok ciklikusságával. Így például nem túl célszerű hideg téli időben fogyókúrázni (télben két szakács, egy kulcsár), nyáron kiskabát vagy kardigán nélkül elindulni (nyáron ruhádat, télen tarisznyádat el ne hagyd), és rosszul időzített tevékenységeket végezni, mondjuk télen paradicsomot ültetni. J

A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris, 1349.

Lesz még nekem karácsonyom

A népi hagyományban a karácsonynak kiemelt szerepe volt. Népszokások, hiedelmek, étkezési megkötések egész garmadája kapcsolódott ehhez az ünnepkörhöz. Bár az akkoriban komoly jelentőséggel bíró rituálék mára hagyománnyá szelídültek, nyelvünk számos ezzel kapcsolatos népszokást, népi megfigyelést őriz, melyek szólások és közmondások formájában élnek tovább. Lássuk, hogy melyek ezek!

Három olyan népi megfigyelést emelnénk ki, melyek az időjárással kapcsolatosak, és máig élénken élnek a magyar nyelvben. A fekete karácsony, fehér húsvét közmondás tulajdonképpen azt állapítja meg, hogy ha karácsonykor (vagyis amikor az ideje van) nem hullik hó, akkor húsvétkor bizonyosan fog, de legalábbis nagyon hideg lesz. Ugyanezt a megfigyelést sűríti magába a meleg karácsony, hideg húsvét. A majdani karácsonyi klíma megjóslását segíti a Katalin kopog, karácsony locsog közmondás: ha november 25-én, Katalin napján fagy van (kopog a jég), akkor karácsonykor enyhe, lucskos, sáros idő várható. Az évszázados tapasztalatok igazolták ezeket a természeti megfigyeléseket.

A paraszti kultúrában a karácsonyt a húsvéthoz hasonlóan böjt előzte meg, amikor bizonyos napokon következetesen tartózkodtak a húsfogyasztástól. Mivel ez a nagyböjthöz képest rövidebb és kevesebb lemondással járó időszak volt, ezért kisböjtnek vagy adventböjtnek is nevezték. Nem csoda hát, hogy nagy várakozás előzte meg Krisztus születésének ünnepét, amikor jókat lehetett enni, jöttek a betlehemesek, és a fiúk mehettek kántálni a házakhoz. A felfokozott várakozás és az ünnep kellemes volta csakhamar elszakadt a szó szerinti jelentéstől, így a karácsony nyelvünk kognitív metaforáiban olyan jó, boldog időszakot jelöl, amelyre sokat kell várni, de megéri. Így a lesz még nekem karácsonyom szólást „lesz még nekem jó dolgom” értelemben használták, ma azonban csak ritkán hallhatjuk, és inkább az idősebb korosztály képviselőitől. Ugyanezt a jelentést hordozza az ismertebb, és egyben megengedő, kedveskedő szólás, a neki is legyen egyszer karácsonya, melyet „legyen már egyszer neki is jó dolga, hadd örüljön” értelemben használnak. Ironikusabb, kétkedést kifejező a következő szólás: az lesz soká, meg a karácsony. Jelentése: abból a dologból, amire ezt mondják, nem lesz semmi, vagy legalábbis nem egyhamar. Ez a mondás a karácsonyt a nagyon sokára elérkező dolgokkal azonosítja.

Népszokást említ a késő karácsony után kántálni kifejezés. Karácsony napján volt szokás, hogy a legények vagy a fiatal fiúk kántáltak, vagyis házról házra jártak és beköszöntek az ottlakókhoz, majd karácsonyi énekeket énekeltek és jókívánságokat mondtak. Cserébe süteménnyel vagy más elemózsiával kínálták őket. Ezt a közmondást olyankor használják, ha valaki egy már megtörtént esemény után, megkésve akar segíteni vagy kér segítséget valamilyen probléma megoldásában. Ugyancsak jellemző, karácsony idején végzett tevékenységet örökít meg a kapós, mint karácsonykor a famozsár szóláshasonlat. Az ünnepi étkek, sütemények gyakran tartalmaztak mákot és diót, ezért karácsony idején sokat volt használatban a famozsár. Nem véletlen tehát, hogy ezt a kifejezést tréfálkozva használták olyan dologra (vagy akár személyre), amire hirtelen nagy igény mutatkozott.

Hogy az ünnepkör talán legjellemzőbb, központi objektuma se maradjon ki a sorból, nyelvelő időutazásunkat egy karácsonyfás mondással zárjuk. A ma is közismert, úgy néz ki, mint egy karácsonyfa szóláshasonlatot lényegében „ízléstelen, giccses” értelemben használjuk ironikusan, főként nőkre. Ez a szólás abból alakulhatott ki, hogy a karácsonyfákra gyakran mindenféle díszt felaggatnak, és ezek nem feltétlenül passzolnak egymáshoz. De legyen bár kicsit szedett-vedett vagy giccses, mégis mindenkinek az otthoni karácsonyfája a legszebb.

_{A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris}

"Haláli" közmondások

Ha elérkezik az október vége, november eleje, akkor eljött az idő, hogy kedves halottainkra emlékezzünk. Még ezzel együtt is gyakran tapasztalhatjuk, hogy a mai kor embere számára a halál sokszor tabu, de legalábbis kellemetlen téma. Pedig az egy vagy akár két századdal előttünk élt elődeink életében az elmúlás az élet természetes velejárójaként jelent meg - természetesen a halálhoz kapcsolódó babonákkal és hiedelmekkel együtt.

Ma már közhelyként emlegetjük, hogy régen az idős vagy beteg emberek, nem ritkán gyerekek, az otthonukban betegeskedtek és haltak meg, sőt, a halott felravatalozására is az otthon falai között kerülhetett sor. Így a halál a családi élet része volt, a különböző korú családtagok közvetlen tapasztalatokat szerezhettek az elmúlásról. Ezek a tapasztalatok szép lassan beépültek a közmondásokba, és már nem csak a halállal kapcsolatos szituációkra vonatkoztatták őket, hanem akár tréfálkozás közben is előkerülhettek. 

A halállal kapcsolatos egyik alapvető tapasztalat a véglegesség, visszafordíthatatlanság. Ezt a gondolattársítást őrzi a halottat nem hozzák vissza a temetőből közmondásunk, mely arra figyelmeztet, hogy senki se akarja meg nem történtté tenni, ami megtörtént, és amin már nem lehet változtatni. Utalhatunk vele komoly, visszafordíthatatlan életeseményre, de baráti társaságban viccelődve is használhatjuk, például ha valamit illetéktelenül felfaltunk. 

A jó halottnak semmi baja sincs - mondták vigasztalásul az elhunyt hozzátartozóinak, hiszen aki meghalt, az már békességben van, nem kínozzák földi szenvedések. Ugyanakkor a halottnak más tekintetben is kijárt a nyugalom: a hagyományos közösség komolyan gondolta, hogy az elhunyt nyugodjon békében. A néphagyomány számos szokást megőrzött, mely az eltávozott lélek visszatérését volt hivatott megakadályozni. Ezek egyike, hogy nem illett felemlegetni az elhunyt rossz tulajdonságait. Tehát: halottról jót vagy semmit.

Végül lássunk egy olyan közmondást, mely csak közvetetten kapcsolódik a halállal kapcsolatos tapasztalatokhoz. Minden halottnak kijárt az alapvető végtisztesség, így a szemfedő és az elhantolás - míg a temetés már nem minden esetben. A szemfedő tehát alanyi jogon kijárt minden elhunytnak, a múltjára való tekintet nélkül. Halottról szemfödelet, koldustól botot - mondták megrovóan és elítélően azokra, akik megfosztották az embereket a számukra legfontosabb, legalapvetőbb dolgoktól (is).  

A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris, 552-554. old.

A vandalizmus még mindig lehet szó-rakoztató

Lehet elítélni, rosszallani, bosszankodni, rendőrért kiáltani, de a helyzet az, hogy a vandalizmusnak van egy olyan bohó válfaja, mely nélkül jó pár mosollyal szegényebbek lennénk. Gyakran ide tartozik a szavakkal játszó vandalizmus is, mely már-már nyelvi játéknak is beillik. Erről olvashattatok egy rövid bevezetőt és néhány példát az első cikkben.  Most két további szó-rakoztató gyöngyszemet tárunk a nagyérdemű elé. 

3. A félrevezető

Budapesten és országszerte is egyre sokasodnak azok a multifunkciós kocsmák és kávézók, ahol már nem csak sörözni és kávézni lehet, de biciklit szereltetni, lézerharcolni, könyvet olvasgatni és vásárolni is. Még hosszan sorolhatnánk az egyéb funkciókkal kombinált vendéglátóipari egységeket, de nem tesszük. Viszont ezek után nem lenne meglepő, ha valaki olyan ötlettel állna elő, hogy reménybeli sörözőjét egy számítástechnikai szakbolttal házasítja össze. Könnyen hihetjük azt, hogy ez a terv már meg is valósult, midőn a következő tábla mellett sétálunk el az utcán: 

Mert ugyan miért ne férne meg egymás mellett egy alaplapcsere és egy gyöngyöző pohár világos, egy poháralátétnek is kiváló egérpad, vagy egy RÉSZEGYSÉG és egy csöppnyi RÉSZEGSÉG?

4. A térképátírós

Nos, kérem, miért ne hívhatnának egy települést SÓŐSNYARALÓNAK? Kérdezem ezt egy olyan országban, ahol rengeteg mókás nevű falu található. Hogy csak néhányat említsünk: Rum, Ökörítófülpös, Makkoshotyka, Tinnye, Penészlek*, Bugyi, Heréd, Beled... Némi megerőltetéssel még településtörténetet is tudunk keríteni a botcsinálta falunévhez, például olyasmit, hogy a 13. században V. István adományozta ezt a nevet az ősi sótermelő vidéken fekvő településnek. 

Igen ám, csakhogy ezt a település(rész)t valójában SZŐLŐSNYARALÓnak hívják, Sülysáp városának részét képezi, és lakóinak esze ágában sincs máshogy hívni lakóhelyüket. Éppen ezért ők valószínűleg nem értékelik annyira a szó-rakozó vandálok sajátos humorát...

*A településnevek forrása itt található. 

A valóság tükre: a nyelv

A nyelvtanulók sokszor megrökönyödve tapasztalják, hogy bizonyos dolgok, melyekre az ő anyanyelvükben csak egy szó van, más nyelvekben sokféleképpen kifejezhetők és fordítva. Bár ezek az idegen nyelvben található kifejezések sokszor nagyon hasonló jelentést hordoznak, mégsem feltétlenül szinonímák. Például a magyar fa szót a német és az angol is kétféleképpen fejezi ki: míg a Baum és tree a fás szárú növényt, addig a Holz és a wood szavak a faanyagot jelölik.

Példaként említhetjük az utazás fogalomkörét is. Az angolban ugyanis a journey, trip, travel, cruise, tour szavak mind valamiféle utazást jelölnek, ám ezek mind időtartamukban, mind a megtett út hosszúsága alapján eltérnek egymástól. A trip például általában rövidebb utazást jelöl, mint a travel. Persze a magyarban is beszélhetünk kirándulásról, túráról, nyaralásról, kóborlásról, vándorlásról. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy az egyik nyelv szegényesebb kifejezőkészséggel rendelkezik, mint a másik. Csak az okoz nehézséget, hogy pl. az utazással kapcsolatos kifejezések az angolban és a magyarban nem feleltethetők meg egymásnak maradéktalanul. Az angolban például nincs igazán szó arra, hogy osztálykirándulás, a magyar nyelvtanulónak pedig az jelent problémát, hogy a trip, journey és travel szavakat lefordítani nem tudja, csak körülírni a jelentések közötti különbséget.

De mi okozza ezeket a különbségeket? Mindenekelőtt az, hogy a nyelveket emberek beszélik, a különböző népekhez, nemzetekhez tartozó emberek pedig nagyon eltérő körülmények között élhetnek. A beszélőket körülvevő anyagi világot nevezzük nyelven kívüli valóságnak. Ez erőteljesen befolyásolja azt, hogy a beszélők mit szeretnének egyáltalán kifejezni. Különösen igaz volt ez az írásbeliség kezdete előtt. Gondoljunk csak bele: ami nincs a közvetlen fizikai környezetemben vagy nem kell róla gondolkodnom, arra nem fogok használni semmilyen szót.

A felismerést, miszerint minden nyelv más fogalmak alapján osztja fel a világot, különös szeretettel hangoztatták a relativista nyelvészek a huszadik század első évtizedeiben. Az elgondolás annyira lázba hozott néhány kutatót, hogy egyes nyelvek szókincse körül egész mítoszok alakultak ki. Máig közismert tévhit, hogy az eszkimó nyelvben több tucat kifejezés létezik a hó különböző fajtáira, mivel az eszkimók a hó többféle megjelenési formájával találkoznak nap mint nap[1]. Valójában azonban nekik sincs több hóval kapcsolatos szavuk, mint más népcsoportoknak. A mítosz kialakulását egyrészt az okozhatta, hogy az eszkimó nyelv nem egységes, így a különböző nyelvjárásokban eltérő szavakat használnak a hó ugyanazon fajtájára. Másrészt úgy terjedhetett el ez a tévhit, hogy a szakirodalmakban egymásra hivatkozgató antropológusok és nyelvészek igyekezetükben elírtak egy-két számot…

Mindebből számunkra csak egy fontos igazán: ne lepődjünk meg, és ne méltatlankodjunk, ha nyelvtanuláskor néhány kifejezést nem tudunk egy az egyben lefordítani magyarra. Az angol Christmas pudding ugyanis nem azonos a mi tejből főzött sűrű krémünkkel, hanem tele van aszalt gyümölcsökkel. A szintén angolszász kultúrkörhöz kötődő Christmas crackert[2] pedig csak körülírni tudjuk, mivel nálunk ilyen nincs. De aggodalomra semmi ok. Az angolok ugyanis a mi pörkölt, töltött káposzta, lángos, töltött dagadó, aszú szavainkkal nem tudnak mit kezdeni…

---

[1] Steven Pinker: A nyelvi ösztön: hogyan hozza létre az elme a nyelvet? Typotex, Budapest, 1999. Ford. Bocz András

[2] Az angolszász kultúrkörben a december 25-i karácsonyi ebéd elengedhetetlen része. Magyar szemmel nézve egy hatalmas, díszes papírba csomagolt szaloncukor, melyből kilóg egy madzag. A madzag meghúzásakor a cracker nagyot pukkan és kihullik belőle valamilyen kisebb ajándék, ami tipikusan papírkorona vagy egy rövid üzenet.

Szó-rakoztató vandalizmus

Vandalizmus. Mi jut az eszünkbe erről a szóról? Rombolás, pusztítás, törvényszegés, mások fáradságos és drága munkájának a tönkretétele? Nos, lehet elítélni, rosszallani, bosszankodni, rendőrért kiáltani, de a helyzet az, hogy a vandalizmusnak van egy olyan bohó válfaja, mely nélkül jó pár mosollyal szegényebbek lennénk.

Akár felvállaljuk, akár nem, van az a spray-vel húzott csík vagy betűlekaparás, ami - miközben tagadhatatlanul rongálást idéz elő - mégiscsak hozzátesz valamit a környezetéhez. Persze lehetne mondani, hogy ilyenkor már nem puszta vandalizmusról, hanem street art-ról beszélünk, de a kettő között gyakran keskeny és nehezen észrevehető a határmezsgye...

Éveken át próbáltam nyitott szemmel járni és rábukkanni a kreatív vandalizmus azon mintapéldányaira, melyek a szavakkal játszanak (vagyis szó-rakoztatóak), és ezáltal már nyelvi játéknak is beillenek. Ezt a kis gyűjteményt szeretném most a világ elé tárni, hogy a botcsinálta, ámde nyelvelő street art művészek munkája ne maradjon a teljes ismeretlenség és meg nem értettség homályában. 

1. A klasszikus

Van az a bizonyos figyelmeztetés a villamosok ablakai alatt, amit az ember egyszer gyerekként jól megtanult, talán ijedten vizualizálta is a lehetséges következményeket, azóta viszont rá se néz. Pedig a villamos ablakán KIHAJOLNI VESZÉLYES! - még mindig. 

Ezt az érdektelenséget látszik oldani az ismeretlen művész (vagy művészek) munkája (pontosabban kaparása), aki ráirányította a figyelmet a megszokott felirat mögött (és benne) rejtőző üzenetekre. Például arra, hogy nem csak KIHAJOLNI VESZÉLYES!, de az is fennáll, hogy HAJNI ESZES! Másutt azt a hasonló technikával készült apokaliptikus üzenetet olvashatjuk, hogy KIHALNI ESÉLYES! Nos, egyikben sincs okunk kételkedni.

2. A filmbe illő
Ha már apokaliptikus üzenet, játsszunk el a gondolattal, hogy egy zombi apokalipszis esetén milyen új szolgáltatásokra teremtődne igény a piacon! Végtagmegtartó-kezelés? Szakadt ruhák szaküzlete? Luxus sírhelyek boltja a fejüket (nem örök) álomra hajtó zombipolgároknak? Nos, a sorból semmiképpen sem maradhat ki egy ZSOMBI..., akarom mondani ZOMBI autósbolt...

- folytatjuk -

Akkor szüret!

Ha ősz, akkor betakarítás, gyümölcsszedés, szüret. A városi ember mindebből talán csak annyit vesz észre, hogy bizonyos gyümölcsökből több és olcsóbb, mindenekelőtt pedig magyar kerül a boltok polcaira. De mit jelentett ez a régieknek, a földből élőknek, akik ekkor gyűjthették be hosszú hónapokig tartó munkájuk eredményét? Ezt próbáljuk feltérképezni néhány szólás, közmondás segítségével.

Ha nem jöttek össze a dolgok

A parasztember munkája igencsak ki volt szolgáltatva az időjárás viszontagságainak. Ha a jég elverte a termést, vagy a vártnál hamarabb jött az őszi hideg idő, a gazdának bőven volt miért szomorkodnia. Ezt a meghatározó, egyben nyomasztó élményt őrzi egyik − mára már − ritka szóláshasonlatunk: búsul, mint kinek szőlőjét megcsípte a dér. Ugyancsak a rosszul sikerült termés negatív, akár tragikus következményeit összegzi a következő közmondás: szűk szüret, szűk aratás, egész ház bomlás. Vagyis ha egy évben nem sikerült sem az aratás, sem pedig a szüret, akkor a következő év jó eséllyel éhezéssel telt a család számára, alapjaiban ingatva meg a gazdaság és tagjainak életét.

Amikor volt minek örülni 

Ezzel szemben a bő termés bőven adott okot az örömre, ünneplésre. Nem hiába mondták, hogy rohadt szőlő, dűlt gabona, tavalyi asztag nem szerez szükséget, hiszen ha valakire rámaradt a túl sok termés, az semmiképpen sem járt rosszul, még akkor sem, ha kicsit megrottyant a feleslegessé vált termény. Ugyanakkor nem mindig csak a szerencsén, időjáráson múlt, hogy milyenre sikerül a betakarítás. A gondos, hozzáértő munka elismerése, egyben a jó szüret értékének méltatása a szőlőben is terem arany közmondásunk.

Távolabbról kapcsolódik a szürethez a lesz még szőlő, lágy kenyér. Ezt mondták vigasztalásként, biztatásként annak, aki azt hitte, hogy már nem lesz jobb a helyzet. Itt a szőlő a bőség, a jólét, vagyis a jól sikerült szüret metaforájaként jelenik meg.

A sort egy tréfás, régies felkiáltással zárjuk, egy bizarr ötlettel egybekötve. Ha népiesen akarjuk kifejezni, hogy minden nagyszerű, akkor a „minden rendben!” helyett úgy is felkiálthatunk: akkor szüret! Lehet, hogy furcsán néznek majd ránk a buszon, de legalább kimutattuk, hogy értékeljük a napi munka gyümölcseit − bármit dolgozzunk is. :) 

A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris, 601-602. és 995. oldalak. 

Mi fán terem a nyelvjárás?

Sokan közülünk talán olyan felmenőkkel rendelkeznek, akik még beszélik valamelyik magyar nyelvjárást, netán azon a vidéken is élnek. Mégis hajlamosak vagyunk úgy gondolni a nyelvjárásokra, mint hungarikum illatú unikumokra, amelyek beszélői érdekes szavakat használnak vagy a megszokottól eltérően ejtenek bizonyos hangokat. Pedig a nyelvjárás sokkal több és sokkal alapvetőbb, de mindenekelőtt univerzálisabb jelenség annál, mint ahogy az a mai magyar köztudatban él.

A nyelvész szemével

Nyelvészeti szempontból nyelvjárás és nyelv kapcsolata a halmaz−részhalmaz viszonyhoz hasonlítható. Egy adott nyelv beszélői nagy kiterjedésű területen élhetnek, nem ritkán több száz kilométerre egymástól. Éppen ezért a nyelvnek területi változatai alakultak ki, vagyis az egyik vidéken valamiképpen máshogy beszélik az adott nyelvet, mint a másik vidéken. Ha e két vidékről jövő ember valahol találkozik, jó eséllyel megértik majd egymást a  különbségek ellenére is, hiszen alapvetően ugyanannak a nyelvnek két változatát beszélik.[1]

A nyelvjárások közötti eltérések sokszor véletlenszerűnek, átláthatatlannak tűnnek a köznyelven felnőtt fiatalok számára. Pedig a területi nyelvjárások közötti különbségek jól leírható szabályszerűségeket mutatnak a hangok, a szókincs és a mondatszerkesztés tekintetében is. A nyelvjárások tehát nyelvi rendszerek, míg maga a nyelv nem az, hiszen csupán e rendszerek összessége, halmaza.

A nyelvjárásokra jellemző még a korlátozott kommunikációs érvényesség[2], vagyis az életnek csak bizonyos színterein használják őket a beszélők. Ez általában annyit jelent, hogy a nyelvjárási beszélő elsősorban otthon, családi körben és közvetlen ismerőseivel cseveg nyelvjárásban, míg a hivatalos ügyek intézésekor vagy idegennel való beszélgetéskor átvált köznyelvre.

„A tyúk vagy a tojás”-probléma

Szokatlannak, unikum-jellegűnek általában olyan dolgokat tartunk, amelyek az általunk megszokottól eltérnek. A legtöbb (Magyarországon élő) magyar anyanyelvű számára ma már a médiában használt magyar köznyelv a megszokott, ezért önkéntelenül is ehhez viszonyítjuk az ettől eltérőnek tűnő nyelvhasználatot, így a nyelvjárásias beszédet is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a mai magyar köznyelv előbb volt, mint a nyelvjárások. Épp ellenkezőleg.

Több száz évvel ezelőtt, amikor az írni-olvasni tudás még csak a kiváltságosok osztályrésze volt, a magyar nyelv (akárcsak a világ többi nyelve) nyelvjárásokban élt. Ha valaki tollat ragadott, akkor a saját nyelvjárásában vetette papírra a gondolatait, hiszen még nem létezett a köznyelv. Nem véletlen, hogy legelső nyelvemlékeink (köztük a Halotti Beszéd és Könyörgés) és az utána következő évszázadokból fennmaradt írásos emlékek mind-mind valamilyen nyelvjárásban íródtak. Csak a magyar felvilágosodás és a reformkor idejére alakult ki az igény egy egységes irodalmi nyelv megteremtésére.

Nyelvtörténeti szempontból tehát a területi nyelvváltozatok vagyis a nyelvjárások az elsődlegesek. A köznyelv, mely írott változatában először csak egy szűk csoport (a korabeli művelt emberek egy csoportjának) nyelve volt, jóval később alakult ki.[3] Helyesebben mondva, a köznyelv nem a természetes nyelvfejlődés eredményeként jött létre, hanem létrehozói (köztük a nyelvújító Kazinczy) kiválasztották az egyik (északkeleten beszélt) magyar nyelvjárást és azon kezdték írni a műveiket. Ezt a folyamatot, melynek során egy nyelvjárást a többi „fölé” emelnek és az írásos műveken keresztül elterjesztve köznyelvvé tesznek, föléboltozódásnak hívja a szakirodalom.[4]

 A  magyar nyelvjárások helyzete

Sajnos a nyelvjárások mára erősen leértékelődtek a társadalom szemében. Ennek oka elsősorban a köznyelv térhódítása. A rádió és televízió elterjedésével a köznyelv lett a „szép”, a „követendő” beszédmód a városi emberek számára, akik zömmel tanult, művelt emberek voltak. Ezzel ellentétben a falvakban tovább éltek a nyelvjárások, elsősorban a parasztság körében. Így szép lassan elterjedt az a közhiedelem, hogy aki nyelvjárást beszél, az – finoman szólva − nem lehet egyenrangú egy köznyelvet beszélő emberrel. Ezt a folyamatot a szakirodalom stigmatizációnak[5] nevezi.

Ezek után nem csoda, hogy az elektronikus médiában sokáig legfeljebb rövid interjúkban szólaltak meg nyelvjárási beszélők, de előfordult (és előfordul ma is), hogy a nyelvjárásias beszéd humor, netán gúny forrásává vált (vagy válik). Nem véletlen tehát, hogy egyre kevesebb fiatal tanulja meg anyanyelvváltozatként valamelyik nyelvjárást a szüleitől, hiszen a szülők is inkább a köznyelven szólnak csemetéikhez, ezzel „biztosítva” könnyebb beilleszkedésüket a társadalomba.

Néhány évvel ezelőtt megosztotta a közvéleményt, amikor a köztévében feltűnt egy palóc nyelvjárást beszélő fiatalember. Reisz András azóta is látható és hallható a tévében, üde színfoltot képviselve a köznyelven beszélő meteorológusok között, a „táláj menti fágy” pedig szállóigévé vált az ő szájából, jóllehet nem minden negatív felhang nélkül.

Reisz András − mint nyelvjárást beszélő művelt ember − feltűnése azonban ritka kivétel a médiában. Az ország egészét tekintve pedig ma a fő tendencia a nyelvjárások rohamos visszaszorulása és beolvadása a köznyelvbe. Ez alól egyedül a határon túli magyarlakta területek jelentenek kivételt, ott ugyanis nem a mai magyar köznyelv szorítja háttérbe a nyelvjárásokat, hanem az államnyelvek.

 

[1] Egy korábbi bejegyzésben bemutattuk, hogy ez a megfigyelés nem minden nyelvre illetve nyelvjárásra érvényes.

[2] Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 34.

[3] i.m. 75.

[4] Kiss Jenő (szerk.) 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris, 32.

[5] Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 137.

A mai magyar nyelvjárásterületek térképét Juhász Dezső készítette. Forrás: http://geolingua.elte.hu/maps/regions/nyelvter_hu.html

Szeptember szép ember

A nyelv, melyet őseink hagyományoztak ránk, megannyi régi bölcsességet, megfigyelést, szófordulatot őriz. Ha nem hagyjuk, hogy nyomtanul eltűnjenek a történelem és az idő útvesztőiben, letűnt korok ma is friss és aktuális üzeneteinek lehetünk birtokosai, de legalábbis ízelítőt kaphatunk a régiek gondolkodásmódjából, szófordulataiból. Ezt bizonyítják a magyar nyelvben − egyre fakuló, és eltűnőben lévő, de még − fennmaradt, ősszel, illetve őszüléssel kapcsolatos szólások és közmondások is.

Ősz fejnek süveget vess − így szól egyik régies és ritka szólásunk. Bár ez a mondás nem a telet megelőző, hűvösödő évszakról fogalmaz meg bölcsességet, közvetetten kapcsolódik hozzá, hiszen a hajkorona őszülése, vagyis az öregség régóta összefonódik az ősszel, azaz az elmúlás évszakával. Ez a szólás egyébként egyfajta figyelmeztetés a fiatalabb korosztály tagjainak, hogy az idősebb embernek meg kell adni a tiszteletet, melynek jeléül illik kalapot (süveget) emelni.

Van itt mind őszi, mind tavaszi − avagy „van itt minden”. Ez az ugyancsak ritka és régies szólás már valóban az őszhöz kapcsolódik, és általában családokra vagy gazdákra mondták. Akinek volt ott mind őszi, mind tavaszi, azt nem kellett félteni a szegénységtől, hiszen őszi és tavaszi gabonát is betakaríthatott. Mondták ezt egyrészt a gazdák büszkén saját magukra, a jó gazdálkodó magabiztosságával, de elhangozhatott némi irigységből is, ha a szegényebbek mások módos háztartását látták.

Mindhárom őszi hónapot magába foglalja a következő, feltehetően népi kalendáriumból származó bölcsesség: szeptember szép ember, október csúf ember, november rossz ember. Az év első három „emberes” hónapjáról (lévén a negyedik a december) megfogalmazott időjárási szabály lényegében csak annyit mond, hogy az általában kellemesen száraz, napos őszelő után a hideg, nedves év vége igencsak kellemetlenül hat. Ezért aztán élvezzük ki az ősz eleji napsütést, amíg csak lehet!

A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris

Meddig idegen egy jövevény?

Ha vennénk egy szikét és kórboncnoki precizitással feltárnánk a magyar nyelv szókincsállományának rétegeit, akkor a legmagyarabb magyar is sikítófrászt kapna, mennyi idegen lakozik a mai magyar nyelvben. 

Persze pontos számot adni arról, hogy hány szóval bír mai magyar nyelvünk, igen nehéz lenne, mint ahogy arról már korábban is írtunk. De vegyünk csak egy kis kóstolót. Felcsapva a Bárczi Géza-féle Magyar szófejtő szótár 3459 lexémáját, amelyek már átestek a nemzetvédelmisek etimológiai átvilágításán, a művelet eredményeként azt lehet megállapítani, hogy nagyságrendileg 17 % finnugor eredetű (alapszavak) és 14 % belső keletkezésű lexémánk van. Eddig rendben is vagyunk. De most jön a többi: 8 % török (ugye-ugye az a 150 év a török félholdban), 16,5 % szláv (kérdés itt még a szláv népek tengere?), 9,5 % német (nyomott hagytak a kedves sógorék), közel 5-5 % latin és görög (mert ugye a műveltség pillérei) és majdnem 25,7 % ismeretlen eredetű (no komment comment komment).[1] 

Nem csoda, hogy egy nemzeti nyelv nem homogén és steril a különböző nyelvi behatásoktól. Lassacskán álmunkból felébresztve is recsitáljuk, hogy nyelv és ember elválaszthatatlan szimbiózisban él, egyik nem létezhet a másik nélkül. És ha ember emberrel találkozik, akkor használja a nyelvét, még akkor is, ha Etelközben, a nyári nyaralás közben a Riviérán vagy éppen az IMDB angol fórumán teszi ezt. És mivel az emberek kapcsolatban állnak egymással, a nyelvek sem tudnak mást tenni. Így lőn néhány jövevény nyelvünkben. 

Csakhogy emlékszünk ama bizonyos nyelvvédő törvényre 2001-ből (anyakönyvezett nevén: 2001. évi XCVI. tv. A gazdasági reklámok és üzletfeliratok […] magyar nyelvű közzétételéről), amely gyakorlatilag tiltotta az idegen feliratok megjelenését, de engedélyezte adott szavak magyar nyelvű megfelelőjét? 

Namármost a probléma - a sok közül - ott kezdődik, hogy mit tekintünk idegen szónak. És mit tekintünk idegen eredetű, csakhogy már meghonosodott szónak, azaz jövevényszónak. Napjainkban nem a latin, a török, a német vagy az orosz szókincs és nyelvi hatás gyakorolja a legnagyobb behatást, hanem az angol. Ha szavazásra kellene bocsátani, hogy idegen-e vagy jövevény a lájk (like), akkor mit mondanánk? A szó talán még be sem töltötte az óvodába lépés alsó korhatárát, elterjedtsége azonban elsöprő. Már „magyarul” írjuk, szépen a kiejtés(ünk) szerint. Már illeszkedik a ragozási paradigmába, mintha csak rá szabták volna, sőt még különböző szófaji szerepben is megjelenik. Lájkollak, lájkolsz, lájkolj!, lájkoltuk volna, belájkolom, adok egy nagy lájkot… 

Egy idegen szónak egy más nyelvbe kerülésének több lépcsőfoka van. Ezeket a lépéseket a helyesírás is híven tükrözi. Az érdekesség csak az, hogy az írásrendszer jellegzetesen konzervatívabb az élőszóbeli nyelvhasználatnál, a lájk esetében (írott-beszélt nyelvhasználat legitim jelenléte!) ez a folyamat sokkal gyorsabb. „Jövevényszónak az átvevő nyelvben meghonosodott, az anyanyelvi beszélők számára már többé-kevésbé felismerhetetlen eredetű szavakat nevezzük, amelyek illeszkednek az adott nyelv rendszerébe.”[2]  

Tegyük fel, hogy kávézót akarunk nyitni és nemcsak eszpresszót/espressót és frappét akarunk kínálni, hanem mondjuk cappucsinót, cappuccinot, cappuccino-t… kapucsínót, akkor a mellékelt ábra alapján is látjuk: bajban vagyunk. Avagy ott a fájl, ami nem okoz lelki törést senkinek, miközben leírja, de mondjuk a kóla a cola helyett esetleg zavaró lehet. A mai irodai asszisztensek és higiéniai menedzserek korában szintén megszokott így írnunk és magunkénak éreznünk e szavakat. Ellenben a bungee jumping továbbra sem veri a tamtamot, hogy grafikusan bándzsi dzsámping akarna lenni. „Olyan hülyén néz ki” – ugye, ismerős ez a kardinális szempont helyesírási kérdések eldöntésében?! Ne kerteljünk tovább: a jövevényszavak és az idegen szavak között nincs nyelvészetileg egyértelműen meghúzható demarkációs vonal, azaz a nyelvhasználó „érzésére” bízzuk, hogy mit minek érez. 

 Ennyit a törvény szabta kötelezettségről. 

[1] Zsemlyei János 2009. A mai magyar nyelv szókészlete. Kolozsvár.[2] Laczkó Krisztina – Mártonfi Attila 2006. Helyesírás. Osiris Kiadó. Budapest. p. 242.

Beszédaktus utáni kielégülés

„Szelídítsük kapcsolatunkat barátsággá” – és máris kimondta az ítélet. Egy külföldi, aki a magyart idegen nyelvként tanulja, és elcsípi e mondatot a parkban, szépen lefordíthatja anyanyelvére: szelíd + pozitív, kapcsolat + pozitív, barátság + pozitív – tehát biztos valami kedves dolgot mondanak egymásnak a magyar fiúk és lányok ezekkel a szavakkal. Szegény idegen ajkú barátunk nem is sejti, hogy itt éppen egy szakítás aktusa zajlik le. Csak éppen virágnyelven. 

 De tegyük fel, hogy nem szakít az ifjú pár, hanem leánykérésnek leszünk tanúi: „légy a feleségem” kérése máris egy szándékot közvetít, cselekvést hajt végre visszavonhatatlanul, amely több puszta szósornál (legalábbis nagyobb jelentőséget tulajdonítunk neki). És így tovább. 

Hiszen mi másról van szó egy „boldog(talan)ító igen” kimondása kapcsán is, mint arról, hogy a kimondott „Igen” erejével összeköttetett Isten színe előtt ez a férfi és ez a nő… nyugatabbra meg, aki csak akar. Vagy nem ugyanígy „szómágia”-e a bírósági ítélet elhangzása?! 

Esetleg gondoltunk már arra, hogy ugyanúgy cselekvést hajtunk végre egy nyelvi aktussal, amikor bocsánatot kérünk valakitől pusztán egyetlen szó kimondásával „Bocsánat” vagy „Ne haragudj”? Sőt, a gyerek is igen korán megtanulják azt a bizonyos „varázsszót”: kérem szépen. 

Hogy mi a közös ezekben a megnyilatkozásokban? John L. Austin az elsők között volt, aki ráirányította arra a figyelmet, hogy számos funkciója lehet egy-egy megnyilatkozásnak a kommunikációs folyamatban. Magyarul: nem csak azért beszélünk, hogy információt cseréljünk. Néha éppen azzal cselekszünk, hogy kimondjuk a „varázsszavakat”. 

„Elnevezem Buksinak”

„Ígérem, hogy többé nem hagyom nyitva a madárkalicka ajtaját”

„Bocsánatot kérek, hogy megbántottalak”

„Megbocsátok mindenért ” 

– azon kívül, hogy értjük a szavak jelentését, értjük azt is, hogy milyen pszichés és társas következményei vannak a kimondott szavaknak. („Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó.”) 

Fogadás, üdvözlés, ígéret, figyelmeztetés, parancs, óhaj, tagadás, beszámoló valamiről, garantálni valamit, ígérni, megesküdni valamire, gratulálni, megköszönni, örülni valaminek – mind olyan beszédesemények, amelyek „többet mondanak a puszta szavaknál”. És ugyanilyen egyértelműen nyelv általi cselekvésnek minősülnek a deklarációk is, vagyis ha a beszélő pusztán azzal megváltoztatja egy tárgy vagy szituáció külső aktusát, hogy kimondja a megnyilatkozást: „Lemondok”, „Megkeresztellek”, „Ki vagy rúgva”, „Férjjé és feleséggé nyilvánítalak benneteket”. 

Mondani és cselekedni tehát sok esetben ugyanazt jelenti. Azonban éppen ez lehet félrevezető, mert nem elég mondani, utána ennek megfelelően kell cselekedni is: nem elég kijelenteni, hogy holnaptól fogyózni fogok, hanem holnaptól tényleg mellőzni kell az éjjeli pudingnasit nápolyival és a szalonnás-hagymás tojásrántottát reggelire. Austin e megfigyelés és jelenség mélyreható tanulmányozásának keretéül alkotta meg az úgynevezett beszédaktus elméletet, amely a nyelvtudományban a pragmatika területére tartozik (vagyis ahol az alapján dől el egy megnyilatkozásról, hogy jól formált-e, ha a nyelven kívüli valóságban megállja a helyét.) 

A beszédaktus elmélet alapja, hogy a nyelvhasználat nem egyszerűen a cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés. Egy aktus (pl. a bocsánatkérés) nyelvi formában lesz kielégítve. Kicsit jobban megkapirgálva a felszínt hamar kiderül, hogy ez is csak amolyan spanyolviasz a tudományosság oltárán. Eleinknél még sokkal nagyobb hitele volt a szóbeli egyezségnek. A becsületszó és a szavamat adom rá kifejezések éppen ennek bizonyítékául szolgálnak: a szavaknak teremtő erejük volt. (Ez a felfogás magabiztosan tartotta magát egészen a 19. század végig, amikor Saussure munkássága nyomán tudományosan is különválasztották a nyelvet és a beszédet.) 

Az emberi történelemben évezredeken keresztül kitüntetett jelentősége volt magának a szónak. Az ókori jogi rendelkezés bevett formája, a szándék és akarat szóbeli kifejezése tökéletesen elegendő volt, azonban aki akadályozott a szóbeli megnyilatkozásokban (siket vagy néma), az komolyan belekerült a bürokrácia írásbeli labirintusába. Például Iustinianus császár korában előírás volt, hogy „a siketnéma végrendelethez az ő saját kezű aláírása szükséges hét tanú jelenlétében”[1], mivel szóban szentesíteni nem tudja rendelkezését. Mi más lenne ez, mint kicsit sarkítva, de szómágia. A szavak varázserővel bírnak, befolyásolják a mindennapokat és a tárgyakat, embereket (szellemeket). Ez a hit tetten érhető a ráolvasásokban, mágikus formulákban, házi áldásban, rigmusokban vagy akár a csúfolódó énekekben (gúnydalok, rontások). Azt, amit mi a primitív népek naiv bájának vélünk a szavak és megnevezések teremtő ereje kapcsán, ha jobban belegondolunk mi is ugyanígy valljuk, csak más köntösbe bújtatjuk. 

 [1] Vasák Iván 2005. A világ siket szemmel. Magyar Jelnyelvi Programiroda. Budapest.

Se hideg, se meleg

Légkondi és központi fűtés ide vagy oda, a mai ember is megérzi, ha az idő váratlanul túl hidegre vagy túl melegre fordul. Őseink nálunk lényegesen jobban ki voltak szolgáltatva az időjárás viszontagságainak, így a hideg és a meleg fogalma már az ő esetükben is jóval túlmutatott a szavakhoz társuló hőérzeten, ami remek táptalaj a fogalmi metaforák kialakulásához. Milyen, a mindennapi tapasztalatokhoz kötődő népi metaforák, bölcsességek szunnyadnak a magyar nyelvben a hideg és meleg szavakkal kapcsolatban? Erre keressük a választ.

A természet körforgásának és az élet szakaszainak tapasztalata alapján a paraszti kultúrában sajátos képzettársítások alakultak ki a hideg és a meleg kapcsán. A meleg – legtermészetesebb forrásából adódóan − a tűz fogalmával, illetve az élet-halál ellentétpárban az élettel fonódott össze. Utóbbi kapcsolatot örökíti meg a melegen kezdette, hidegen végezte közmondás^*, mely mára kiveszett nyelvünkből. Ez lényegében az élet rövid összegzése, és azon a tapasztalaton alapul, hogy születéskor meleg, míg a halál beálltával hideg az ember teste. Átvitt értelemben a közmondás arra is utalhat, hogy mindenki ugyanúgy kezdi és végzi az életét, rangtól és vagyontól függetlenül. A tűz és a meleg metaforizálódott kapcsolatát őrzi az odahúzódik, ahol meleget érez szóláshasonlat. A tűz közelében lenni átvitt értelemben annyit tesz, mint ott lenni, ahol a fontos dolgok történnek. Így aki (metaforikus értelemben) meleg helyen van, az ott tartózkodik, ahol a jó dolgok történnek, ahol segítséget kaphat.

Érdekes módon a hideg tapasztalata és fogalma elsősorban szólások, és csak kisebb részben közmondások ihletője a népnyelvben. Ilyen közmondás például a régies és igen ritka ki hideget ad, subát is ad hozzá. Ennek jelentése a következő: ha az életben nagy szenvedést kell elviselnünk, akkor erőt is kapunk hozzá, vagyis a sorsba vetett bizalom fogalmazódik meg ebben a bölcsességben.

A hideggel kapcsolatos szólások általában valamilyen negatív állapotváltozásra utalnak. Akit hidegre tesznek, azt börtönbe csukják, akit a hideg leli valamitől vagy valamiért, az nagyon szeretne vagy épp nagyon nem szeretne valamit, valakit. Ez a két szólás viszonylag ismert, a köznyelvben ma is megtalálhatóak, ám az utóbbi jelentésszűkülésen ment keresztül: ha valakit a hideg lel, azt ma inkább arra mondjuk, hogy irtózik valakitől, valamitől. Ugyancsak ma is használatos a végigfut a hátán a hideg szólás. Ezt régen és ma is arra mondták, amikor hirtelen rossz hír vagy kellemetlen személy megjelenése esetén valaki megborzongott a meglepetéstől, esetleg undortól.

Jóllehet a hideg és a túlzott meleg önmagukban kellemetlen érzetet jelentenek, és a való életben sokszor inkább a langyos dolgokat kedveljük, mégis erősen negatív jelentéssel bír a se hideg, se meleg kifejezés. Ezt általában olyan emberekre mondták és mondják még ma is, akik nem mernek állást foglalni, valódi véleményt mondani, így kiismerhetetlennek bizonyulnak. Érdekesség, hogy ez a kifejezés a Bibliában is olvasható: „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek számból” (Jel 3:15-16)^**.

Mint láttuk, a hideg elsősorban a hirtelen és általában negatív változásokkal, míg a meleg az élet és a tűz (ezen keresztül pedig a pozitív dolgok) közelségével fonódott össze a népnyelvben. Augusztus eleje lévén mi is reménykedhetünk, hogy az idei nyár még jócskán tartogat számunkra napfényes, meleg napokat. :) 

^{* A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris, 601-602. és 995. oldalak.}

^{** A bibliai részlet forrása: Biblia. Ószövetségi és újszövetségi Szentírás. Szent István Társulat, Budapest 2009.}

Ki tud jobban angolul? - 2. rész

E-mail, internet, computer, media player, team building, business meeting, financial advisor. Csak néhány példa a magyar (és egyéb) nyelv(ek)ben szaporodó angol kifejezésekre, melyeket úgy használunk, mintha mindig is nyelvünk részeit képezték volna. Hogy ez mennyire üdvös vagy káros, arról eltér a nyelvészek véleménye. A magyar és más (nem világ)nyelvekbe bekerülő szavak sokasága azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy jól is használjuk az angolt. Ennek egyik ékes példája, hogy nyilvános helyeken (utcán, buszon, éttermekben) rendre hibás angol fordításokba botlunk. Cikkünk első részében már ismertettük gyűjteményünk egy részét, most pedig következzen a folytatás! 

Boltok kirakataiban a szezonvégi leárazások idején sajnos még ma is gyakran találkozhatunk Action! felirattal, mely egyáltalán nem azt kommunikálja, amit jelenteni akar. A leárazás értelemben használt action (a magyar akció hibás tükörfordítása) ugyanis angolul sok mindent jelent, de leárazást biztosan nem, arra ugyanis a sale kifejezés használatos, opcionálisan nagy kezdőbetűvel és felkiáltójellel ellátva. Ha tehát egy angol vagy amerikai ember azt látja a kirakatban, hogy Action!, előbb gondol arra, hogy itt filmforgatás történik (Lights! Camera! Action!) vagy valamilyen egyéb, leárazástól független megmozdulás.

Egy fagyizó és kávézó kirakatában bukkantunk a következő csemegére: Please pay first! Furcsa − gondolhatná az angolul tudó külföldi −, miért fizessek, mielőtt még eldöntöttem volna, hogy mit is szeretnék fogyasztani? Pedig a magyar eredeti felirat ismeretében világos, hogy a személyzet előre történő fizetésre szerette volna sarkalni magyar és külföldi vendégeit egyaránt. Ennek tudatában a következő változatot javasoljuk az angol fordításhoz: Please pay in advance.

Ugyancsak a vendéglátásból származó csemege a hot vein felirat, mely forralt bort szeretne jelenteni, csakhogy ez nem sikerül neki. A hot wine (pontosabban mulled wine) és a hot vein között ugyanis van különbség, nem is kicsi: míg az előbbi valóban forralt bort jelent, addig a második furcsa, sajátos szókapcsolatnak hat, és valahogy úgy fordíthatnánk, hogy „forró véna”. Bár kétségtelenül léteznek forróvérű emberek, ezt a véletlenül született, nem létező kifejezést rájuk sem tudjuk használni.


A sort még hosszan folytathatnánk, de személyes gyűjteményünkből most erre a néhány félrefordítós csemegére szorítkozunk. Ha azonban még szívesen olvasnál hasonlókat, kedvedre mazsolázhatsz az interneten mások gyűjtéseiben, például itt. :)

Nyelvújítás "sportszerűen"

A nyelvújítás szó hallatán általában egyből Kazinczyra és társaira gondolunk. Tudjuk, hisz megtanultuk, hogy ők azok, akik 1772-től kezdődően tevékenykedtek azért, hogy a magyar nyelvben található idegenül csengő kifejezések helyett újonnan alkotott magyar szavakat terjesszenek el a magyarok körében. Ez a pennacsatáktól sem mentes nyelvújítási mozgalom azonban korántsem az egyetlen a magyar nyelv történetében. Talán meglepően hangzik, de hetven évvel ezelőtt is lezajlott nyelvünkben egy kisebb nyelvújítás. Akkor azonban nem néhány tucat tudós ember dugta össze a fejét, hogy az idegen szavak helyett új magyar kifejezéseket kreáljon, hanem egy sportújság leleményes szerkesztői fordultak újító kedvű olvasóikhoz.

A Nemzeti Sport 1931-ben „Tessék magyar szavakat keresni a sport fogalmainak kifejezésére” címmel pályázatot írt ki olvasói részére. A szerkesztők magyarításra javasoltak bizonyos idegen (főleg angol) eredetű sportszavakat, ezzel próbálták bevonni a sportkedvelő közönséget a sportnyelv magyarításáért folytatott küzdelembe. Később publikálták a lapban a pályázat győzteseit és az érdekesnek ítélt megoldási javaslatokat. A beérkező javaslatok véleményezését ekkor még kizárólag a lap munkatársai végezték, majd 1935-től nyelvészek is bekapcsolódtak a munkába. A megfelelőnek ítélt kifejezéseket az újságírók felhasználták cikkeik megírásához, így próbálván elérni azt, hogy ezek a szavak bekerüljenek a sportrajongók (és a szélesebb közönség) szókincsébe.

Hogy miért volt erre szükség? A más nyelvekből a magyarba kerülő legtöbb sportterminus angol eredetű jövevényszó. Ezek a kifejezések (pl. sport, box, dopping, tenisz, tréner) a 19. század végéig közvetítőnyelvek (leginkább a német és a francia nyelv) segítségével nemzetközi szavakként kerültek a nyelvünkbe. A sport nyelve ekkor azonban még egy adott (felső) társadalmi réteg nyelve volt. Az 1910-es, 20-as évekre egyes sportágak (mint a kerékpározás és a foci) egyre népszerűbbek lettek, mivel a szélesebb néprétegek számára is elérhető szórakozási formákká váltak. Ez a változás irányította rá a figyelmet az idegen szavak aggasztóan magas arányára a korabeli sportnyelvben, és ez hívta életre a Nemzeti Sport nyelvújító kezdeményezését.

Több mint hetven év távlatából elmondhatjuk, hogy az 1930-as évek sportnyelvújítása sikeres volt. Egyes nyelvészek szerint 150, mások szerint körülbelül 200 új magyar sportszót köszönhetünk a Nemzeti Sport kezdeményezésének. Ez részben olyan szavakat jelent, amelyeket tényleg újonnan alkottak az olvasók, részben pedig olyanokat, melyek már megvoltak a nyelvünkben, csak korábban nem volt sporttal kapcsolatos jelentésük.

Egyes újonnan alkotott szavak teljesen kiszorították az angol eredetű kifejezést (pl. a dribliz helyébe lépő cselez), de olyan szópárokat is ismerünk, ahol a régi és az új szó egymás szinonimájaként él tovább. Utóbbira példa a drukker helyébe szánt szurkoló, illetve a center kiváltására szánt középcsatár. Esetenként a Nemzeti Sport olvasói által tett javaslatok annyira sikeresek voltak, hogy egyszerre akár 5-6 szinonima is elterjedt a nyelvünkben. Ez történt például a szintén süllyesztőbe szánt passzol ige esetében: ennek kiváltására javasolták a küld, átad, átdob, továbbít, átjátszik, adogat szavakat. A sors iróniája, hogy nem csak az új kifejezések, de az angol eredetű passzol is megmaradt a magyar sportnyelvben. Előfordult azonban, hogy az újítások nem szorították ki az idegen eredetű sportkifejezést. A gól (eredetileg angol goal) szót például nem váltotta fel a helyébe szánt dugó, amin ma már elnézően mosolygunk.

A sportnyelvújítás nemcsak eredményes volt, de ráirányította a figyelmet arra, hogy az idegen szavakat nem feltétlenül kell irtani a nyelvből és hogy a magyar nyelv ugyanolyan produktív, mint a korábbi évszázadokban. Részben a mozgalom eredményessége, részben a folyamatosan nyelvünkbe áramló idegen szavak miatt több nyelvész újabb nyelvújítást szorgalmas, különösen a szaknyelvek esetében. 

De addig is sokkal aktuálisabb feladatunk, hogy drukkoljunk vagy szurkoljunk a magyar fociválogatottnak az EB-n! :)

Felhasznált irodalom:

Pottyondi Nóra 1999. A labdarúgás szakkifejezéseinek változása a magyar nyelvben. Magyar Tudomány. 1359–1361.

Zsilinszky Éva 2005. Szókészlettörténet. In: Kiss Jenő−Pusztai Ferenc szerk. Magyar nyelvtörténet. Osiris. Budapest. 734.

Bánhidi Zoltán 1971. A magyar sportnyelv története és jelene. Sportnyelvtörténeti szótárral. Akadémiai Kiadó. Budapest. 153-158.

Ki tud jobban angolul? - 1. rész

E-mail, internet, computer, media player, team building, business meeting, financial advisor. Csak néhány példa a magyar (és egyéb) nyelv(ek)ben szaporodó angol kifejezések közül, melyeket úgy használunk, mintha mindig is nyelvünk részeit képezték volna. Hogy ez mennyire üdvös vagy káros, arról eltér a nyelvészek véleménye. A magyar és más (nem világ)nyelvekbe bekerülő szavak sokasága azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy jól is használjuk az angolt.

Hogy ez mennyire nincs így, arról nap mint nap megbizonyosodhat bárki, aki nyitott szemmel jár és bírja valamelyest az angol nyelvet. De probléma ez egyáltalán? Hiszen a nem angol anyanyelvű így is vidáman elbeszélgethet egy másik nem angol anyanyelvűvel, nem kell ahhoz tökéletes angolsággal csevegni. Igen ám, csakhogy itt nem csupán apró nyelvtani vagy stilisztikai hibákról van szó (bár azok is akadnak szép számmal), hanem ennél komolyabb félreértésekhez vezető hibákról, például helytelen szóválasztásról. Márpedig a félrefordítások gyakran komoly félreértelmezéshez, félretájékoztatáshoz vezetnek.

Az alábbiakban néhány példával igyekszünk megmutatni, hogy az idegennyelv-használattal kapcsolatos hanyagság vagy tudatlanság milyen nyilvánvaló blődségeket eredményez. Talán nem meglepő, hogy gyűjtőmunkánk példái elsősorban a vendéglátásból származnak.

Sok bosszús percet spórolhatnánk meg a hozzánk látogató külföldieknek, ha helyesen írnánk ki angolul például a fagylaltok neveit. Gondoljunk csak bele! Külföldiként ellátogatunk a vendégszeretetéről híres Magyarországra, elmegyünk egy cukrászdába, és – abban a hiszemben, hogy hamarosan egy finom, hamvas sárgabarack ízét fogjuk érezni a szánkban − kérünk egy gombóc peach feliratú fagylaltot. A cukrászdát elhagyva azonban konstatálnunk kell, hogy őszibarack helyett egészen más ízt érzünk, mégpedig sárgadinnyét! Persze sejthettük volna, hogy valami gubanc lesz, hiszen volt ugyanott egy gyanús, cheese lice feliratú fagylalt is. Márpedig az útikönyvben nem volt benne, hogy a magyarok szeretik a „sajttetű” ízét, bármi legyen is az…

Ugyancsak megrökönyödhet a turista, ha a magyar kultúra iránti kíváncsisága egy piaci büféhez vonja, és ott különös felirat fogadja: fuckup with marmalade. Hát ez meg milyen áru lehet? − gondolhatja a szegény külföldi. − Csak nem keveredtem véletlenül egy vöröslámpás negyedbe? A válaszunk: nem, bizony. Viszont erősen valószínű, hogy a büfé tulajdonosa egy internetes magyar-angol szótárat használt, melyben a magyar „bukta” szóhoz valóban ezt a kifejezést rendelik. Ez a notórius félrefordítás egyébként egy időben az internet sztárja lett, mint a (tragi)komikus magyar valóság egy szeletkéje. 

Ezek után egészen visszafogott félrefordításnak tűnik, hogy bizonyos éttermekben az étlapon steak with potato fordítást kap a steak burgonya. Talán mondanunk sem kell, hogy míg az előbbi húsételt és krumplit jelent, addig az eredeti jelentés csupán a köretre vonatkozik, így nagyon nem mindegy, hogy melyiket rendeli az ember ebédre.

Sajnos egy-két félrefordítás okozta bosszankodás is elég ahhoz, hogy a hazánkba látogatók többet ne akarjanak Magyarországra jönni. Nem lenne egyszerűbb némi odafigyeléssel, utánajárással megelőzni mindezt?