Népnyelvi növényhatározó

„Itt van az ősz, itt van újra…”, vagyis újra elérkezett a betakarítás ideje. Rokonok, szomszédok, ismerősök és ismeretlenek az utca végéből egyaránt összegyűlnek, kupicával öblögetnek és puttonnyal, kosárral nekivágnak a birtoknak, hogy leszüreteljék egész éves türelmük gyümölcsét. Vagy fogja magát a háziasszony, beül az autóba, kiszáll a hiperszuper marketnél és egy százassal elindított bevásárlókocsiba gyűjti a szőlőt, szilvát, körtét, almát, sütőtököt, hogy otthon csomagolásától megfosztva a család elé tegye.

Akár így, akár úgy élvezi ki a ma embere az őszi bőségszaru kínálta lehetőségeket, igazi sokszínűséggel találkozik. De nemcsak a fák ágain és a piacok standjain várja mindez, hanem nyelvünkben is a bőségszaruhoz megtévesztésig hasonlatos zöldség-gyümölcs szókincstár várja. Persze, hisz hogyan másképp is kérnénk a piacon ’padlizsánt’ vagy ’céklát’, ha nem úgy, hogy „Kérek egy szép nagy padlizsánt és céklát!” – ha már van egy egyszerű, egyezményes szóalakunk arra a lila, csepp alakú göbre, amiből remek padlizsánkrémet lehet keverni. De mi a helyzet, ha a merész vásárló egy szép érett törökparadicsomot kér a zöldségesnél. Merthogy abból is lehet padlizsánkrémet készíteni. Ugyebár.

A magyar élelmiszertörvény fogyasztók tájékoztatási védelmével kapcsolatos elvárásainak nyelvünk éppenséggel kérés nélkül is megfelel. Többek között azt mondja ki ugyanis, hogy a csomagoláson fel kell tüntetni – magyar nyelven – a termék megnevezésén túl az eredetet, az élelmiszer előállítóját és forgalmazóját, az előállításhoz felhasznált nyers- és adalékanyagokat csökkenő mennyiségi sorrendben, a nettó mennyiségét, az energiatartalmát, a minőségmegőrzésével, illetve a tárolásával kapcsolatos tudnivalókat. Persze ennyi adat nem férne bele egy, a nyelvet felhasználói szinten kezelő ember szavába, de éppenséggel az eredetet, legyen az földrajzi vagy más növényhez való hasonlatosságból fakadó, jelezheti.

A növénynévadás párhuzamoson zajlik, hiszen létezik egy tudományos és egy népnyelvi közmegegyezés arról, miképp is nevezzenek zöldségeket és gyümölcsöket. A növénynévadás – éljünk csak a bevett frázissal! – már az ókori görögöknél és latinnál tudományos gyakorlat volt, mely a középkori kolostori kultúrát is megjárva biztosította az egyezményességet, még akkor is, ha olykor sok szóból álló kilométeres frázisok tudtak csak leírni bizonyos növényeket. A ma szokásos kettős nevezéktant a 18. században élt svéd botanikus, Linné honosította meg, melynek alapja, hogy egy-egy növényt két latin szóval jelölnek, az első a nemzetségre, a második a fajra vonatkozik. Magyarországon a reformkori szócsinálási hév nem hagyta érintetlenül ezt a területet sem, bár ezen belső, mesterségesen keletkező szavak tiszavirág életűeknek bizonyultak sok esetben (pl. citrancs - grépfrút).

A nyelven kívüli valóságban megjelenő dolgok és jelenségek a nyelvben hagyják lenyomatukat. Kicsit konkrétabban: például, ha egy profitorientált kínai kereskedő behozza hozzánk a – mi már tudjuk, hogy kivi-nek hívják – ’kivi’-t, akkor annak nevet kell adni. Ha a kínai kereskedő nevezi valahogy barna, szőrős portékáját, akkor a magyar kereskedő vagy megpróbálja átvenni a hangalakot és elterjeszti, vagy inkább elnevezi saját kútfőből (és élményei alapján) például kínaiegres-nek. De tegyünk még egy gyors Európán kívüli kirándulást is gyümölcstájon: megismerhetjük az indusdiót (kesu, amelyet elefánttetűnek is neveztek), a törökszilvát, kínaibirset, egyiptomiszilvát (datolya), a zsidócseresznyét (szamóca), az amerikaidiót (földimogyoró), a szíriaimogyorót (pisztácia), a kínai ikerszilvát (licsi) és még sorolhatnánk.

Vagyis, ha a nép nyelvérzéke idegenkedik az új dologtól és annak idegen hangzású nevétől (l. kiwi, lichi), akkor gyakran talál rá saját nyelvéből egy elnevezést, amely legtöbbször motivált. Lehet ennek alapja a származási hely, az alak, az íze vagy éppen más növényhez való hasonlatossága (vagyis mindig valami olyasmi, amivel mint ismerttel megragadhatja az addig ismeretlent).

Ily módon még mind a mai napig bevásárló listánkra kerülhet például a görögdinnye, a mandarin^*, a kínai kel, az olaszbab, a japánnaspolya vagy a szerecsendió. Törökparadicsom-ként (’padlizsán’) és törökbors-ként (’paprika’) ma már nem találjuk sehol ezeket a növényeket, de furcsán néznének ránk akkor is, ha ’banán’-t paradicsomalma-ként kérnénk, főleg, mivel akár ’citrom’-ot is kérhettünk volna ugyanezzel a szóval! Mentségünkre legyen mondva, hogy a bevásárló-szókincsgyűjteményükben ott áll, hogy ’banán’-t akár paradicsomfüge-ként is kérhetünk, ha nagyon megkívánjuk. A ’céklá’-t vörös répa-ként a ’karalábé’-t pedig kelrépa-ként is feljegyezhetjük a hagyományos sárga- és fehérrépa mellé. Almakirály-ként emlegetni az ’ananász’-t rajtunk kívül még Németországban (Königsapfel) is dívott, ahogy tőlük vettük az ötletet arra is, hogy például az ’avokádó’-t aligátorkörté-nek nevezzük.

Azért vigyázzunk, mert nem minden zöldség-gyümölcs kereskedő nyelvész, aki jártas a régi népnyelvi növényhatározásban. Igen kínos lenne, ha a sarki zöldségesben kókuszdió helyett egy megtermett macskamajmot kérve nem épp a beszerzési hely miatt küldenének melegebb éghajlatra bennünket.

* Az elnevezés részben dél-kínai származási helyére utalhat, részben a névátvitel idézi a kínai főhivatalnokok (mandarinok) öltözékének színét. (In: Vörös Éva 1996. Egzotikus gyümölcsök magyar neveinek történeti-etimológiai szótára. Debrecen.)

Hosszú-rövid ingadozás

A nyelvi kontaktus szervezi és befolyásolja első sorban egyes nyelvek és népcsoportok világról alkotott képzeteinek nyelvi megjelenítését. Tehát azáltal, hogy két törzs, népcsoport, két nyelvet vagy nyelvváltozatot beszélve kapcsolatba kerül egymással, óhatatlanul keverednek, átvesznek egymástól nyelvi elemeket. Is. Mivel a nyelvi szintek közül főleg a szókincs alakítható, gyúrható és formázható legkönnyebben – értelemszerűen itt mutatkoznak meg ezek a kontaktusjelenségek legelőször és leglátványosabban. 

Először a szavak idegen szavakként kerülnek át, majd az egyre gyakoribb használattal megindulnak a közkeletűvé válás felé. Ez alaktanilag és hangtanilag azzal a következménnyel jár, hogy a magyar hangrendszerhez igazodik kiejtésben, és ennek megfelelően az írásképben is; vagy éppen analógiás tővéghangzót kap (toldalék előtti "kötőhang”). Minél inkább közkeletűvé válik, annál inkább homályosul eredeti jelentése. 

Hiába kárhoztatják a mai fiatalokat, amiért használják az idegen kifejezéseket vagy a határon kívüli magyarokat, hogy szlovák, román, német szavakkal élnek, tudomásul kell venni, hogy a magyar nyelv szókincsének nagy százaléka idegen kölcsönszavakból építkezik [pl. alán asszony, híd; perzsa vásár; ótör. gyapjú, disznó, bika, kicsi, sólyom; szláv galuska, ebéd, pénz, veréb, király, szabad, sánta; német paróka, zokni, zsemle, fess, barna; stb.]. 

Az íráskép és a kiejtés azonban gyakran ingadozik. Az AkH.12 (28; 206) azt írja, hogy "a közkeletű idegen szavak jelentős részében egyes idegen eredetű képzők (...) előtt a tő belseji hosszú magánhangzó rövidre változik.” Az ominózus képzők: -ista, -izmus, -ikus, -itás, -izál stb. Például szláv–szlavista, hérosz–heroikus, hipnózis–hipnotikus, szuverén–szuverenitás, irónia–ironikus, ironizál, típus-tipikus stb.  

Ez a törvényszerűség akkor is érvényben marad, ha a képzett szavakat továbbképezzük: kolléga – kollegiális – kollegialitás. Amikor az ember tollat ragad és írni próbál, intuitív (intuíció) módon nagyjából tudja, miképp kell írni bizonyos szavakat, már csak azért is, mert a magyar helyesírás egyik alapelve a kiejtés szerinti írásmód. Viszont gyakran jönnek a firnyákságok – tekintve, hogy a helyesírási szabályzatok "törvényei” ugyan logikus rendezettségűnek álcázzák magukat, mégis folyamatosan kivételekbe botlunk. 

A kivétel erősíti a szabályt, pedig helyes angol fordításban: A kivétel a szabály próbája. Ha tehát problémásabb esettel találja magát szemben az írástudó, mint például az ironikus esetében, amit elve úgy ejtenek, hogy [irónikus], akkor vagy leírja így, mert így hallja, vagy leírja továbbra is így, mert elkezdi a szóelemzés elvét (másik helyesírási alapelv) alkalmazni: mivel az [irónikus] az irónia lexéma képzett alakja, és az [irónia]-t irónia-ként írják, biztos a képzett változatát is. Pedig nem. Ám, ez a "nem” mégsem mindig igaz ebben a formában. Hiszen vannak látszólag analógiás (vagy analogikus) képzésre kínálkozó alakok: akadémia, esztétika, mágia, kollégium, poéta, utópia, evangélium, higiénia, enciklopédia, hisztéria stb. 

Ezeknek, ha valaki nagyon műveltnek kíván látszani, túlgeneralizált, hiperkorrekt formája úgy hangzana, hogy [*akademikus], [*esztetizál], [*kollegista], [*poetikus, *poetizmus], [*utopikus] stb. Mert míg ezekben megmarad a hosszú magánhangzó (legalábbis bizonyos származékaikban, nem is mindig következetesen!), addig a fentebb már említetteken túl megrövidül a szó belseji magánhangzó: pl. a dia/szinkrónia (dia/szinkronikus), eufémia (eufemikus), filozófia (filozofikus), kultúra (kulturált), mítosz (mitikus), passzív/aktív (aktivista), periódus (periodikus), próféta (profetikus), reális (realista), struktúra (strukturális), típus (tipikus) stb. 

És a helyzet további bonyolítása érdekében megfigyelhető néhány szóalak, melyekben a magánhangzók nem megrövidülnek, hanem éppen ellenkezőleg: megnyúlnak. Pl. bibliofil– bibliofília, homonima–homonímia, izomer–izoméria, szinonima–szinonímia, sztereotip–sztereotípia, textil–textília stb. Bizonyos országok és lakosaik gyűjtőneveinek együttállásában is ez a tendencia dominál: brazil–Brazília, abesszin–Abesszínia, arab–Arábia, argentin–Argentína, pannon–Pannónia stb. 

Hogy mindennek mi áll a hátterében? Annak csak a nyelvtörténészek a megmondhatói. A "helyes írás” gyakran csak a vizuális memórián és a szólisták elmébe vésésén múlik. Miért így? Miért úgy? Pláne amúgy? Csak. Mert a magyar helyesírás 3. fontos alapelve: a hagyomány.

Meddig idegen egy jövevény?

Ha vennénk egy szikét és kórboncnoki precizitással feltárnánk a magyar nyelv szókincsállományának rétegeit, akkor a legmagyarabb magyar is sikítófrászt kapna, mennyi idegen lakozik a mai magyar nyelvben. 

Persze pontos számot adni arról, hogy hány szóval bír mai magyar nyelvünk, igen nehéz lenne, mint ahogy arról már korábban is írtunk. De vegyünk csak egy kis kóstolót. Felcsapva a Bárczi Géza-féle Magyar szófejtő szótár 3459 lexémáját, amelyek már átestek a nemzetvédelmisek etimológiai átvilágításán, a művelet eredményeként azt lehet megállapítani, hogy nagyságrendileg 17 % finnugor eredetű (alapszavak) és 14 % belső keletkezésű lexémánk van. Eddig rendben is vagyunk. De most jön a többi: 8 % török (ugye-ugye az a 150 év a török félholdban), 16,5 % szláv (kérdés itt még a szláv népek tengere?), 9,5 % német (nyomott hagytak a kedves sógorék), közel 5-5 % latin és görög (mert ugye a műveltség pillérei) és majdnem 25,7 % ismeretlen eredetű (no komment comment komment).[1] 

Nem csoda, hogy egy nemzeti nyelv nem homogén és steril a különböző nyelvi behatásoktól. Lassacskán álmunkból felébresztve is recsitáljuk, hogy nyelv és ember elválaszthatatlan szimbiózisban él, egyik nem létezhet a másik nélkül. És ha ember emberrel találkozik, akkor használja a nyelvét, még akkor is, ha Etelközben, a nyári nyaralás közben a Riviérán vagy éppen az IMDB angol fórumán teszi ezt. És mivel az emberek kapcsolatban állnak egymással, a nyelvek sem tudnak mást tenni. Így lőn néhány jövevény nyelvünkben. 

Csakhogy emlékszünk ama bizonyos nyelvvédő törvényre 2001-ből (anyakönyvezett nevén: 2001. évi XCVI. tv. A gazdasági reklámok és üzletfeliratok […] magyar nyelvű közzétételéről), amely gyakorlatilag tiltotta az idegen feliratok megjelenését, de engedélyezte adott szavak magyar nyelvű megfelelőjét? 

Namármost a probléma - a sok közül - ott kezdődik, hogy mit tekintünk idegen szónak. És mit tekintünk idegen eredetű, csakhogy már meghonosodott szónak, azaz jövevényszónak. Napjainkban nem a latin, a török, a német vagy az orosz szókincs és nyelvi hatás gyakorolja a legnagyobb behatást, hanem az angol. Ha szavazásra kellene bocsátani, hogy idegen-e vagy jövevény a lájk (like), akkor mit mondanánk? A szó talán még be sem töltötte az óvodába lépés alsó korhatárát, elterjedtsége azonban elsöprő. Már „magyarul” írjuk, szépen a kiejtés(ünk) szerint. Már illeszkedik a ragozási paradigmába, mintha csak rá szabták volna, sőt még különböző szófaji szerepben is megjelenik. Lájkollak, lájkolsz, lájkolj!, lájkoltuk volna, belájkolom, adok egy nagy lájkot… 

Egy idegen szónak egy más nyelvbe kerülésének több lépcsőfoka van. Ezeket a lépéseket a helyesírás is híven tükrözi. Az érdekesség csak az, hogy az írásrendszer jellegzetesen konzervatívabb az élőszóbeli nyelvhasználatnál, a lájk esetében (írott-beszélt nyelvhasználat legitim jelenléte!) ez a folyamat sokkal gyorsabb. „Jövevényszónak az átvevő nyelvben meghonosodott, az anyanyelvi beszélők számára már többé-kevésbé felismerhetetlen eredetű szavakat nevezzük, amelyek illeszkednek az adott nyelv rendszerébe.”[2]  

Tegyük fel, hogy kávézót akarunk nyitni és nemcsak eszpresszót/espressót és frappét akarunk kínálni, hanem mondjuk cappucsinót, cappuccinot, cappuccino-t… kapucsínót, akkor a mellékelt ábra alapján is látjuk: bajban vagyunk. Avagy ott a fájl, ami nem okoz lelki törést senkinek, miközben leírja, de mondjuk a kóla a cola helyett esetleg zavaró lehet. A mai irodai asszisztensek és higiéniai menedzserek korában szintén megszokott így írnunk és magunkénak éreznünk e szavakat. Ellenben a bungee jumping továbbra sem veri a tamtamot, hogy grafikusan bándzsi dzsámping akarna lenni. „Olyan hülyén néz ki” – ugye, ismerős ez a kardinális szempont helyesírási kérdések eldöntésében?! Ne kerteljünk tovább: a jövevényszavak és az idegen szavak között nincs nyelvészetileg egyértelműen meghúzható demarkációs vonal, azaz a nyelvhasználó „érzésére” bízzuk, hogy mit minek érez. 

 Ennyit a törvény szabta kötelezettségről. 

[1] Zsemlyei János 2009. A mai magyar nyelv szókészlete. Kolozsvár.[2] Laczkó Krisztina – Mártonfi Attila 2006. Helyesírás. Osiris Kiadó. Budapest. p. 242.

Valamettől valameddig

"Az időnek a valóságban nincs tagozódása, az új hó, új esztendő kezdete nem jár mennydörgéssel vagy trombitaharsogással, és még az új évszázad beköszöntésekor is csak mi emberek lövöldözünk és kongatjuk a harangokat." (Thomas Mann: Varázshegy)

Nekünk embereknek mégis fontos, hogy mérni tudjuk az időt - bármi is legyen az. De ne csak mérjük, hanem egymással meg is osszuk. Márpedig, ha interakcióba lépünk embertársunkkal, akkor a tudomány és a spiritualitás jelen állása szerint még vagy beszélünk, vagy írunk. Márpedig, ha ezen csatornák egyikén utaztatjuk üzeneteinket, akkor a nyelvet használjuk, akár akarjuk akár nem. És az idő helyesírása nem tekinthető a helyesírás legproblémamentesebb területei közé. Egy korábbi cikkünkben megnyugtattuk a zaklatott kedélyeket, ha bárki kételkedett is abba, hol van pont, s hol nincs egy dátumban.

De tegyük fel, hogy nemrégiben nyitottunk fitnesz termet és szeretnénk különböző akciókkal változatossá tenni a szépülni, fittülni vágyók számára birodalmunkat. Az akciók inherens tulajdonsága, hogy valamettől valameddig tartanak. 

"Kedves Lányok! Meghirdetjük 2034. május 12-től 20-ig az Átok rátok szénhidrátok alakformáló tréningünket! Gyertek, gyertek! Részletek ..." 

Természetesen ezt lehet így is, szépen kiírva a toldalékokat. Ahogy azt már korábban kiveséztük, toldalék esetén elmarad a pont. Ámde jön a helyesírási szakma aduász érve: "ez így elég bután néz ki".

Valamivel elegánsabb a 2034. május 12. és 20. között megoldás. Ez teljesen járható, hiszen a mondatba tökéletesen illik nyelvhelyességileg. (Bizonytalanok kedvéért megnyugtatásképp írjuk, hogy így is helyes: 2034. május 12-e és 20-a között.)

De mit csináljunk, ha nemcsak reklámfeliratként, hanem mondjuk órarendben jelölt időintervallumként szeretnénk megjelentetni a két dátumot? Természetesen a 2034. május 12-20. írásmód is tökéletesen "szabályzatkongruens". (AkH. 12 296.)

 De van még egy mód. Ez különösen azoknak lehet most hasznos információ, akik két teljes vagy majdnem teljes dátumot szeretnének összekapcsolni, mondjuk, mert több évet vagy hónapot érint az "akciójuk". Ez esetben a nagykötőjelet kell segítségül hívnunk.

A nagykötőjel nemcsak kétszerese a "normál" kötőjelnek, hanem azt is tudni kell róla, hogy az összekötésre váró elemek nem tapadnak, mint kiskötőjel társánál. Dátumok esetében a napok után pontot kell tenni: 2034. május 12. -- május 20. 

Akkor is így járunk el, ha nem betűvel, hanem számmal írjuk ki a hónapokat. 

Sőt, akkor sincs másképp az írásmód, ha esetleges fittnesztermi akciónk hónapokon, netán éveken át tart: 2033. I. 23. -- 2034. V. 20. (Akh. 12 296.)

De persze mi is az idő?

"Az idő illúzió, lefolyása okban-okozatban csupán érzékszerveink bizonyos berendezkedésének eredménye, s a dolgok valójában egy álló mostban léteznek." (Thomas Mann: Varázshegy)

Bizonytalan KELeTkEZÉS

Valljuk be őszintén a magyar helyesírásnak inkább több, mint kevesebb olyan területe van, ahol előszeretettel élünk kreatív nyelvhasználatunk adta szuperképességgel és nem a szabálykövetés jólneveltségével. A rendszert olykor-olykor igyekszünk csendesen kicselezni. Többszörösen összetett szavak, egy-külön-kötőjellel, vesszőhasználat, földrajzi nevek... keltezés. 

Bizony a keltezés is azon szekrényben és sötétben lakó mumosok egyike, akikkel szemben csak és kizárólag cselhez tudunk folyamodni, hogy legnagyobb esélyünk legyen a túlélésre... és persze ne bukjunk le, hogy nem tudjuk pontosan a "szabályokat". 

Keltezéssel mindennapjaink során számos helyen találkozunk. Nemcsak a különféle hivatalos okiratok alján jelenik meg [1], hanem szerepel rohanó életünk összes határidejében. Ha a napi munkát letéve szabadidős tevékenységet keresünk, kulturális értékben szeretnénk elmerülni kiállítás, színház, fesztivál stb. formájában - csak, hogy néhány példát említsek -, akkor is dátumokkal, időtávlatokkal, szakaszokkal találkozunk. Nade, egy magára valamit is adó honlap kellő körültekintéssel jár-e el, amikor jelzi, mettől meddig tart az aktuális időszaki programja. 

A Magyar helyesírás szabályai (továbbiakban Akh.12) külön fejezetet szentelnek a keltezésnek, dátumoknak. Azt már általános iskolában megtanultuk, hogy MAGYARUL év-hónap-nap sorrendben értelmezzük az időt. A hónap megadásának négyféle módja van:

1. római szám (VIII.)

2. arab szám (08.)

3. betűkkel való kiírás (augusztus)

4. rövidítés (aug.) 

Ahogy a példák mutatják 3 esetben pontot kell tenni a hónap mögé! Nota bene.

Az évszám után mindig pontot kell tenni. Kivéve amikor nem. Tudniillik a következő esetekben: 

- Ha névutó vagy névutóból képzett melléknév követi: 2016 előtt/előtti

- Ha az évszám birtokos jelzője egy másik szónak: 2016 nyarán (azaz 2016nak a nyarán). Ez igaz akkor is, ha további jelzők tolakodnak a jelző és a jelzett szó közé: 2016 forró nyarán.

- Ha az évszám a mondat alanya. (Cselekvője, vagy az, amiről az állítás/állítmány szól.)

- "Elhagyható a pont (...) sírfeliratokon, emléktáblákon, könyvek címlapján, zárójelbe tett évszámok mellől stb." (Akh. 12 297. c)

Mindez igaz az évszámcsoportokra is, azaz 1848-1849 után // utáni idők // szabadságharca stb.

Amikor azonban a naphoz és az évhez toldalék járul, kezdődhet a térdremegés és körömrágás. Ezen a ponton még ki lehet cselezni a rendszert, hiszen az, hogy valamit szóban kiejtünk, még nem törvényszerűen jelenti azt, hogy a papíron/monitoron is megjelenik. Tehát lehet fondorlatoskodni, hiszen ki tudja, hogy most van-e pont vagy nincs-e pont PONT ott. Lapozzuk fel a helyesírási szótárat, vajon segít-e!

"A napot arab számmal írjuk, s utána pontot teszünk, vagy a számjegyhez [pont nélkül] kötőjellel kapcsoljuk a toldalékot." (Akh. 12 295.) Azaz: 2016. augusztus 11. és 2016. augusztus 11-én. 

Tehát toldalék esetén a pont elmarad évszámnál és napnál egyaránt: 2016-os olimpia, július 12-től vagy 12-étől stb.). (Akh. 12 298.)

A PONTosság kedvéért nézzük meg azt, mikor kerül pont a dátumba!

Minden esetben, amikor a rákövetkező időt jelölő szóval nincs nyelvtani viszonyban (2016. évi tanév, 2015. tavasz-nyári kollekció, 1956. október havában [!], 2016. július végén, DE 2016 júliusának végén stb.) 

Összekapcsolt sorszámnevekkel találkozunk pl. pedagógusok dokumentumain, edzésprogramokon, IKEA katalóguson, történelem órákon stb. Ezek esetében csak a második évszám után kell kitenni a pontot (2015-2016. vagy 2015/2016. vagy 2015-16. vagy 2015/16. évi; XIX-XX. század stb.)

Most végre pontot tehettünk mindezen kétségek végére. Vagy mégsem?!

[1] Nota bene: Először keltezünk (város VESSZŐ év PONT hónap számmal PONT / vagy betűvel NEM PONT nap PONT), s csak ezt követik ékes és egyszer talán egy alternatív dimenzióban híressé váló aláírásunk. 

Beszédaktus utáni kielégülés

„Szelídítsük kapcsolatunkat barátsággá” – és máris kimondta az ítélet. Egy külföldi, aki a magyart idegen nyelvként tanulja, és elcsípi e mondatot a parkban, szépen lefordíthatja anyanyelvére: szelíd + pozitív, kapcsolat + pozitív, barátság + pozitív – tehát biztos valami kedves dolgot mondanak egymásnak a magyar fiúk és lányok ezekkel a szavakkal. Szegény idegen ajkú barátunk nem is sejti, hogy itt éppen egy szakítás aktusa zajlik le. Csak éppen virágnyelven. 

 De tegyük fel, hogy nem szakít az ifjú pár, hanem leánykérésnek leszünk tanúi: „légy a feleségem” kérése máris egy szándékot közvetít, cselekvést hajt végre visszavonhatatlanul, amely több puszta szósornál (legalábbis nagyobb jelentőséget tulajdonítunk neki). És így tovább. 

Hiszen mi másról van szó egy „boldog(talan)ító igen” kimondása kapcsán is, mint arról, hogy a kimondott „Igen” erejével összeköttetett Isten színe előtt ez a férfi és ez a nő… nyugatabbra meg, aki csak akar. Vagy nem ugyanígy „szómágia”-e a bírósági ítélet elhangzása?! 

Esetleg gondoltunk már arra, hogy ugyanúgy cselekvést hajtunk végre egy nyelvi aktussal, amikor bocsánatot kérünk valakitől pusztán egyetlen szó kimondásával „Bocsánat” vagy „Ne haragudj”? Sőt, a gyerek is igen korán megtanulják azt a bizonyos „varázsszót”: kérem szépen. 

Hogy mi a közös ezekben a megnyilatkozásokban? John L. Austin az elsők között volt, aki ráirányította arra a figyelmet, hogy számos funkciója lehet egy-egy megnyilatkozásnak a kommunikációs folyamatban. Magyarul: nem csak azért beszélünk, hogy információt cseréljünk. Néha éppen azzal cselekszünk, hogy kimondjuk a „varázsszavakat”. 

„Elnevezem Buksinak”

„Ígérem, hogy többé nem hagyom nyitva a madárkalicka ajtaját”

„Bocsánatot kérek, hogy megbántottalak”

„Megbocsátok mindenért ” 

– azon kívül, hogy értjük a szavak jelentését, értjük azt is, hogy milyen pszichés és társas következményei vannak a kimondott szavaknak. („Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó.”) 

Fogadás, üdvözlés, ígéret, figyelmeztetés, parancs, óhaj, tagadás, beszámoló valamiről, garantálni valamit, ígérni, megesküdni valamire, gratulálni, megköszönni, örülni valaminek – mind olyan beszédesemények, amelyek „többet mondanak a puszta szavaknál”. És ugyanilyen egyértelműen nyelv általi cselekvésnek minősülnek a deklarációk is, vagyis ha a beszélő pusztán azzal megváltoztatja egy tárgy vagy szituáció külső aktusát, hogy kimondja a megnyilatkozást: „Lemondok”, „Megkeresztellek”, „Ki vagy rúgva”, „Férjjé és feleséggé nyilvánítalak benneteket”. 

Mondani és cselekedni tehát sok esetben ugyanazt jelenti. Azonban éppen ez lehet félrevezető, mert nem elég mondani, utána ennek megfelelően kell cselekedni is: nem elég kijelenteni, hogy holnaptól fogyózni fogok, hanem holnaptól tényleg mellőzni kell az éjjeli pudingnasit nápolyival és a szalonnás-hagymás tojásrántottát reggelire. Austin e megfigyelés és jelenség mélyreható tanulmányozásának keretéül alkotta meg az úgynevezett beszédaktus elméletet, amely a nyelvtudományban a pragmatika területére tartozik (vagyis ahol az alapján dől el egy megnyilatkozásról, hogy jól formált-e, ha a nyelven kívüli valóságban megállja a helyét.) 

A beszédaktus elmélet alapja, hogy a nyelvhasználat nem egyszerűen a cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés. Egy aktus (pl. a bocsánatkérés) nyelvi formában lesz kielégítve. Kicsit jobban megkapirgálva a felszínt hamar kiderül, hogy ez is csak amolyan spanyolviasz a tudományosság oltárán. Eleinknél még sokkal nagyobb hitele volt a szóbeli egyezségnek. A becsületszó és a szavamat adom rá kifejezések éppen ennek bizonyítékául szolgálnak: a szavaknak teremtő erejük volt. (Ez a felfogás magabiztosan tartotta magát egészen a 19. század végig, amikor Saussure munkássága nyomán tudományosan is különválasztották a nyelvet és a beszédet.) 

Az emberi történelemben évezredeken keresztül kitüntetett jelentősége volt magának a szónak. Az ókori jogi rendelkezés bevett formája, a szándék és akarat szóbeli kifejezése tökéletesen elegendő volt, azonban aki akadályozott a szóbeli megnyilatkozásokban (siket vagy néma), az komolyan belekerült a bürokrácia írásbeli labirintusába. Például Iustinianus császár korában előírás volt, hogy „a siketnéma végrendelethez az ő saját kezű aláírása szükséges hét tanú jelenlétében”[1], mivel szóban szentesíteni nem tudja rendelkezését. Mi más lenne ez, mint kicsit sarkítva, de szómágia. A szavak varázserővel bírnak, befolyásolják a mindennapokat és a tárgyakat, embereket (szellemeket). Ez a hit tetten érhető a ráolvasásokban, mágikus formulákban, házi áldásban, rigmusokban vagy akár a csúfolódó énekekben (gúnydalok, rontások). Azt, amit mi a primitív népek naiv bájának vélünk a szavak és megnevezések teremtő ereje kapcsán, ha jobban belegondolunk mi is ugyanígy valljuk, csak más köntösbe bújtatjuk. 

 [1] Vasák Iván 2005. A világ siket szemmel. Magyar Jelnyelvi Programiroda. Budapest.

"Színezd újra! Az életed, ha megfakulna..."

„(…) 

És akarok még sok más színű tintát,

 bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,

 és kellene még sok száz és ezer

 és kellene még aztán millió:

 tréfás-lila, borszínű, néma-szürke,

 szemérmetes, szerelmes, rikító,

 és kellene szomorú-viola

 és téglabarna, és kék is, de halvány

(…)”

Kosztolányi Dezső 

Úgy alakul az életünk, hogy látássérült lakótársat kapunk. Miért is ne?! Beszélgetünk vele, a forgatókönyv szerinti szokásos napi kis fecsegésekkel fűszerezzük az együttélést. Nincs ebben semmi különös, megismerjük egymás világát. És közben a sajátunkat. Többek közt, ami nyelvünkből visszainteget. 

Fogalmazzunk úgy, hogy nagyon színes egyéniségek vagyunk. Hiszen van, hogy sárgulunk az irigységtől, egészen zölddé válunk, ha rosszul érezzük magunkat, halvány lila segédfogalmunk sincs sokszor, miképp kerüljünk ki a kalamajkából, és rózsaszín felhőn lebegünk tíz centivel a föld felett, amikor szerelmesek vagyunk, de szakítás után inkább szürke vagy fekete a világ (az angolban meg ’kék’), hiszen kedvünk borongós. 

 A 20. század második felében intenzív kutatások alapját képezte Sapirnak és tanítványának, Whorfnak a felvetése (nyelvi relativizmus), miszerint nemcsak a gondolkodás hat a nyelvre, hanem a nyelv által megszabott szemantikai struktúrák is meghatározzák gondolkodásunkat és ezen keresztül a nyelvhasználatot. (Azóta kicsit árnyaltabbá vált ez a kijelentés.)

 Mi alapján szabdalják fel a nyelvek a színjelentésmezőket? Észlelési mechanizmusaink azonosak? Vajon ez a nyelvi felosztás határozza meg azt is, hogy milyen színeket látunk? (Ez esetben előterjesztésre javasolt a felvetés, hogy a férfiak és nők[1] különböző nyelveken beszélnek. Aki nem hiszi, járjon ennek utána párjával egy barkácsáruház falfestékeinek színorgiájában.) 

Úgy kell elképzelni a színek észleleteit, mintha egy a „jó piros” központ köré gyűlnének az árnyalatok és mennének át fokozatosan a „jó sárgák” vagy a „jó barnák” peremköreibe. A kutatások szerint 11 alapvető univerzális színnév van, lehet ennél több vagy kevesebb, sőt nem is mindig fedi egymást a különböző nyelvekben megjelenő színpaletta. De egy jellemző sorrendiséget mégis megállapítottak: fekete/fehér, piros, zöld/sárga, kék, barna, lila/rózsaszín/narancssárga/szürke stb.

Hogy mikor tekinthető valami alapvető színnévnek?

Például, ha egyetlen szótövet tartalmaz, továbbá ha nem korlátozódik bizonyos területre (pl. szőke), ill. ha nem összetételként jelenik meg, melyből a beszélő kénytelen a nyelven kívüli valóságra asszociálni (pl. égszínkék, karmazsinvörös, hófehér, törtfehér, csontfehér). Bár nem titkolható, hogy sok olyan alapvető színnevünk van, melyek eredetileg éppen ilyen valóságdarabot jelentettek. Például füvet (’zöld’) vagy sarat (’sárga’)… Ez a mai természeti népek körében is megvan, hiszen abban a (nyelvi) gondolkodásmódban nem lehet általánosítani, nem lehet elvonni pl. a színt magától a tárgytól, amire jellemző. (Nyelvünk „huncutsága” azonban, hogy a nálunk fűtől elvont zöld azóta újra „magára talált” és a már említett barkácsáruházban kifejezetten fűzöld árnyalatot is kérhetünk elvitelre.)

Miért ezek az alapszínnevek jellemzőek leginkább a világ nyelveiben? Spekulációkban nem szűkölködik a könyvtár. Vannak, akik úgy tartják, hogy a szem színérzékelő csapjai (sárga, zöld, kék árnyalatok) érzékenységi görbéivel lehet magyarázni a színnevek jelentését, és ezen fizikai-fiziológiai jelenségek miatt univerzálisak az alapszínnevek. Mások abból indulnak ki, hogy az ember az őt körülvevő környezetben jelöl ki „jellemző színeket”: világos/sötét a nappal és éjszaka miatt, ’sárga’ a nap, ’barna’ a föld, ’kék’ az ég stb. alapján. De bizonyos nyelvekben, pl. az oroszban a magyar ’kék’-nek van több neve, míg pl. a magyarban a piros/vörös párosa kelti fel az érdeklődést. Ugyanazt jelölik? Csak a nyelvben van különbség? Vörös az ég alja vagy piros? Vörös lángokkal ég a tűz vagy pirossal? Vörös a vér és piros az alma? Egyáltalán mi az a szín? 

A Magyar értelmező kéziszótár szerint „a tárgyaknak, testeknek, jelenségeknek az a tulajdonsága, milyensége, amelyet a szemünkbe jutó fénysugarak hullámhossza és rezgésszáma szerint alakuló látási érzetként észlelünk”. A Magyar Szabvány (9620) definíciója kicsit körmönfontabb: „a látható sugárzásnak az a jellemzője, amelynek alapján a megfigyelő a látótér két azonos méretű, alakú és szerkezetű, egymáshoz csatlakozó rész között különbséget tud tenni, és ezt a különbséget a megfigyelt sugárzások spektrális eloszlásának eltérése okozhatja”. 

 Hm, talán nem lettünk okosabbak és a kérdés változatlanul él: mi a szín… a fénytan, a nyomdaipar, a számítógép színkódja és 2016 divattrendjének megfelelően? És ha meg is találnánk a színek közmegegyezéses definícióját, akkor továbbra is kérdés, hogy miért és miért éppen így vagyunk „színes egyéniségek”? A haragos-/méregzöld méregtől betegszünk le és a megkeseredett epés megjegyzések sárgítanak iriggyé? (Az angol viszont „green with envy”.) Vajon a szavaink közt hány tudattalan hasonlat színezi beszédünket? És vajon, aki sohasem látta a fény ezen hullámhosszait, az hogyan értheti, ha azt mondjuk vörös, mint a rák? (Angoloknál ’mint a cékla’?) Számára csak zöldeket beszélünk?

[1] A színlátás egyik zavara az X kromoszómához köthető, melynek köszönhetően tetrakromatikus lesz az egyén, vagyis nem szokásos három, hanem 4 csappal rendelkezik a szemében, így több színárnyalat észlelésére és feldolgozására válik alkalmassá.

Nevelés vagy manipulálás? - Aktivista nyelvművelés

"Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz."

(IV. Károly)

Már 2000 éve azon fáradoznak nyelvészek, kutatók és önjelölt tudósok, hogy megfejtsék a nyelv mibenlétét. Működési szabályait, molekuláris felépítését, variabilitásában rejlő mechanizmusokat. Számtalan iskola, irányzat és vizsgálati keret született, de mindegyik részlegesen tudott – csak a saját keretében – közel kielégítő választ adni. Csakhogy a vizsgálati keret már maga kijelöli mind a vizsgálat magját, mind módszerét. Így gyakran olyan kérdések maradnak érintetlenül, melyek adott esetben egy másik "nyelvészeti iskola" számára éppen a lényeget jelentenék. 

 A nyelvvel való foglalkozás éppen az a specifikus terület, melyhez tudatosan vagy öntudatlanul, de minden embernek köze van, legyen csak felhasználói szintű nyelvhasználó vagy önreflexivitásra hajlamos értelmiségi, netán nyelvész-kutató. Szociolingvista, elméleti nyelvész vagy nyelvművelő. Talán éppen ez az oka annak, hogy sokan tudománytalannak érzik a nyelvvel való foglalkozást, hiszen a nagyobb tömegekhez a komolyabb kutatási eredmények nem jutnak el – nincs is rá igény, nincs is meg a kellő háttérismeret. Ami eljut, ami a figyelmet a nyelvre irányítja: elsősorban az oktatásban tapasztalt szabálytanulás. És ezen alapul, amikor a műveltebb utca embere meghökken egy-egy NÁK-olást vagy SUK/SÜK-ölést hallva. Azonnal társadalmi osztályba sorolja a „hibázót”, mondjuk úgy: stigmatizálja. 

Honnan gondolja az említett utca embere, hogy a hallott hiba valóban hiba? Miből gondolja, hogy a műveletlenség ismérve lenne? A nyelvészetet alapvetően két szegmensre lehet osztani – nézőpont szerint: elméleti és alkalmazott nyelvészetre. Az utóbbi a nyelv tudományos leírási kísérleteinek felhasználása társadalmi hasznosság céljából. Vagyis interdiszciplináris munkamódszerével létesít kapcsolatot nyelvészet és nem nyelvészet, elmélet és gyakorlat között. Az idegen nyelvi és anyanyelvi oktatás mellett talán a nyelvművelés és a nyelvpolitika az, ami nagyobb nyilvánosságnak "örvend”. Csakhogy. A nyelvpolitika és a nyelvművelés nem szinonim fogalmak. Definíció szerint: "Nyelvművelésnek nevezzük az alkalmazott nyelvtudománynak azt az ágát, amely a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi műveltség terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését.” (ÉrtSz.) Átkosan áldott tény, hogy a hétköznapi emberhez inkább csak a nyelvművelői tevékenység eredményei, hatásai, és nem ritkán előírásai jutnak el. 

Hogyan beszéljünk szépen, tisztán, kultúrlényként? Milyen nyelvhasználati devianciákat kerüljünk? Hogyan beszéljünk választékosan? Hogyan forgassuk a szinonima szótárt, a nyelvművelő kézikönyvet? Vigyázzunk, hogy szólásainkat ne torzítsuk, mert attól csak a mi szép anyanyelvünk romlását idézzük elő. Kerüljük az idegen szavak használatát. Legyünk résen, hogy a pongyola nyelvhasználati félresiklások ne hálózzák be tudatunkat és nyelvünket… És hasonló mottók röppennek lángoszlopként előre, a magyar nyelv "megmentéséért”. Miért ne? Vagyis: a nyelv részben akkor teljesíti feladatát, ha kielégíti a felmerülő kommunikációs célokat. 

Továbbá a nyelv megismerő és kommunikatív funkciója is szociokulturálisan befolyásolt. És vice versa. A nyelvpolitika legfontosabb feladata, hogy a kapott adatok, kutatási eredmények alapján a nyelvi regisztereket, a lexikát stb. a státus- és korpusztervezés tevékenységében fejlesszék, korszerűsítsék. A szociolingvisztikai kutatások pedig ezeket a tényeket, adatokat kutatják. Alapvető különbség a nyelvműveléssel szemben, hogy a nyelvművelés egy aktivista hozzáállással párosul. Normatív tevékenység, melynek fókuszában az áll, hogy figyelje a kodifikált standardtól való eltérést és a nyelvhasználókat rábírja ezen "norma” használatára. Valójában ugyanazt akarják csak kicsit más úton haladnak. Illetve hozzáállásukban térnek el egymástól. Míg a nyelvművelés elsősorban preskriptív (előíró), addig a nyelvpolitika inkább szuggesztív, vagyis csak egy ajánlást ad, nem fűz hozzá szubjektív véleménynyilvánítást. Hadd döntse el a nyelvhasználó, hogy neki mennyire felel meg, mennyire tudja kamatoztatni. Ugyanis hiába szólít fel az Édes Anyanyelvünk vagy a Nyelvművelő kézikönyv arra, hogy „szép tisztán” használjuk a szavakat, ha a Szlovákiában élő magyaroknak a virsli párki a mustár pedig horcsica. Nem arról van szó, hogy ne ismernék a ’virsli’ (ami eleve a német Wurst szóból származik) és a ’mustár’ alakokat, egyszerűen csak abban a közegben, azon a nyelvhasználati szintéren nem ezek az alakok számítanak megfelelőnek. A nyelv szociokulturális közegben identitásjelző funkcióval és a csoporthoz tartozás kifejezésével is bír. Ettől ő még nem beszél rosszul, pláne nem teszi tönkre a magyar nyelvet. 

Társadalomra nézve káros a két- vagy többnyelvűség?! Mindamellett, hogy a nyelvek sokféleségét értéknek tekintik?! A nyelvművelő harciasság és a nyelv oltalmának eszméje többek között azért is tudománytalan, mert figyelmen kívül hagyja pl. az ún. kontaktushelyzetet. A nyelven kívüli valóság újdonságaihoz címkét kell rendelni, és ehhez ősidőktől kezdve az egyik alapmechanizmus a szókölcsönzés. Először idegen szavak, majd jövevények, később pedig teljesen beépülve fel sem merül, hogy esetleg magyartalannak, pláne károsnak minősítsük őket. "A nyelvvédők szempontjából a legjövedelmezőbb előíró szabályok azok, amelyeket a beszélők mindig megszegnek. Azért jövedelmező az ilyen szabályok sulykolása, mert a mindig megszegett szabályok ellen örökké lehet „küzdeni”, örökké lehet róluk nyelvművelő cikkeket írni, előadásokat tartani.”[1] 

 A nyelvművelés ésszerű keretek között segít az egységesítésben, a megőrizve megújításban. Elsődleges előnyt élvez a nyelvpolitika vagy a nyelvészeti kutatómunkákkal szemben, hogy a nyelvművelés tevékenysége éri el a tömegeket. Veszélye is ebben rejlik, mert az általános iskolákban pl. hiteles szakmunkáknak tekintik az Édes Anyanyelvünk írásait. Hatásgyakorlása páratlan: mind abban, hogy elbizonytalanítsa a nyelvhasználatot, mind abban, hogy ésszerűen pl. nyelvhigiéniára neveljen, nyelvi illemszabályokat tudatosítson vagy éppen a gyerekeknek segítsen elsajátítani egy minél szélesebb nyelvi repertoár megfelelő használatát. De semmiképpen nem előíró, stigmatizáló módon kell tennie. Valamiről véleményt és értékítéletet mondani: nagyon szubjektív. Ha ezt egy szaktekintélynek számító nyelvész mondja, mint magánember, mindenképpen manipulálhatja a nyelvhasználókat. Az sem megoldás, hogy a nyelvhasználókat hagyjuk szabadon garázdálkodni a parolejukkal (saussurei értelemben vett beszéd, megnyilatkozás), de az sem, hogy vasszigorral és megfélemlítéssel kellene szabályozni a nyelv természetes alakulását. 

A nyelvművelés feladata mindig adott hely és adott idő függvénye. Általában az uralkodó szellemtörténeti kerettel és ideológiákkal szoros kapcsolatban áll (pl. Kazinczyék vagy akár a kommunizmus kora). Abba senki nem halt bele, hogy meg kell tanulnia többé-kevésbé helyesen írni, de ha esetleg nem sikerül egy ly-t eltalálnia, még se a magyar nyelv koporsójába nem üt szöget, se a saját magyar nyelvének nem lesz hóhérja. 

________________________________________ 

[1] Kontra Miklós: Előadás a „Többnyelvűség és indentitás a Kárpát-medencében” című konferencián a Magyar Tudományos Akadémia székházában, 2005. november 22-én. Írott változat: pl. www.arts.u-szeged.hu/elteal/.../staff_mikloskontra_2005c.doc

Tőlemnél, nálamtól

"Az öcsém úgy nyúlik, mintha húznák. Már két fejjel magasabb tőlem.” Tőlem? Miattam lett magasabb? Én márpedig nem húztam… Vagy hogy a nagy klasszikust, Szalacsit idézzem: "Malvin idősebb vo’t éntülem…”

Eddig úgy tanultuk, vagyis inkább ahhoz szoktunk hozzá, hogy ha összehasonlítás áldozatává válik például két ember magassága vagy életkora, akkor a hasonlítói határozó raggal ellátott személyes névmást (nálam) használjuk. Vagy hasonlító értelemben a mint kötőszót (l. más indoeurópai nyelveket): Az öcsém már két fejjel magasabb, mint én. 

Mostanában azonban úton útfélen, médiában és a "magaskultúrában” is egyre inkább terjed a tőlem változat. Feltűnik-e ez egyáltalán? És kinek? Aki Dunántúli annak biztosan, de aki Szegedről vagy Szolnokról származik, annak lehet, hogy kevésbé. Romlana a nyelv? Szép? Csúnya?

Nézzük jelentéstanilag: épphogy logikusabb is a tőlem, hiszen én vagyok egy fix pont, és innen kiindulva felfelé növekszik az öcsém. Hozzám képest. A magyar nyelv szépen kifejezi az irányhármasságot: honnan, hová, hol. A nálam egy stabil pont. A tőlem és a hozzám két irányból közelítő vagy távolodó elemek. Viszont. Nem szeretem a bornál erősebb italokat vagy Nem szeretem a bortól erősebb italokat – itt már nem cserélhető fel komoly jelentésváltozás nélkül a két hasonlító határozó rag. (Nem mindegy, hogy borral kevert narancslétől vagy pálinkától bódul jobban a fej.)

Egy nyelvjárási jelenségről van szó. De egy nyelvjárási elem hogy’ kerülhet a sztenderd változat változataként a nyelvhasználó szájára? Miért lenne olyan elképzelhetetlen: a mai magyar köznyelv, amikor sztenderdizálták Kazinczyék, valójában "csak” egy északkelet-magyarországi nyelvjárás volt. "Semmi egyéb”.

Ezek nem nyelvészeti kérdések. A nyelvészeti kérdés az: hogy ez miért történik így. Más téma, hogy a fülnek furcsa alakulat megtorpanásra késztet, de hónapok (évek?) kérdése, hogy egyenrangúsodjon az eddig használatos nálam-mal (l. ezzel/evvel). Mi segíti ezt a terjedést? Hiszen már a főműsoridős programokban és programközökben is ki-kiszalad a bemondók száján… akiktől azért mégiscsak elvárt lenne, hogy "szépen”, "irodalmi magyarul” beszéljenek. Úgy, mint a magaskultúrán iskolázott tanult diplomások. Hol van magaskultúra? Média? Sajtó? Színház? Ha a trágárkodás legitimálódott bizonyos magasabb kultúrkörökben (is), akkor egy ártatlan nálam/tőlem ingadozás csak nem rongálja jobban a nyelvet.

Elgondolkodtató viszont, hogy itt komolyabb hallgatólagos erőkről lehet szó, ha egy nyelvi változás már a nyelv struktúráját, morfológiáját érinti. A szókincs úgy csűrhető-csavarható, olyan gyorsan és annyi irányba, ahogyan csak a fantáziából kifér: új elemek jönnek-mennek, de a nyelvi szerkezet, a mondatstruktúra, a ragok és toldalékok kapcsolata, a hangállomány változása már keményebb dió. Vajon mi az a plusz a tőlem-ben, amit a nyelvhasználó naiv tudósként érez, és ezért használ is? Vagy csak követi, amit a TV-ben hall, mert ők, ott, mégiscsak okosabbak tőle?

Nyelvészeti helymeghatározás

Miért van az, hogy ahány város, annyiféleképpen lakhatok benne. Például élhetek Pécsett, Kolozsvárott, Pesten, Baján, Debrecenben vagy éppen Pozsonyban. Sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha követve a mai divatot, diplomámmal a zsebemben kiutaznék külföldre, mert akkor csak egyféleképpen lakhatom be a városokat: Londonban, Krakkóban, Veronában, Pekingben, Helsinkiben.

A -ban/-ben és az -on, -en, -ön használatán meg sem torpanunk, de amikor Pécs kerül szóba, Győr vagy Kolozsvár, akkor már motoszkál a bogár a fülben. Mintha azokkal lenne valami gubanc: "nehogy azt mondjam, hogy Pécsen, Győrben, Kolozsváron, a végén még műveletlennek tűnök.”

"Talán, réges régen attól függött a választás, hogy kőfallal körülvett valódi városok, vagy síkterepű mezővárosok, netán tanyák felé közelített az utazó?” A magyarázat figyelmet érdemlő… spekuláció.

"Akkor biztos nyelvjárási alakok.” Nem éppen. Ha nyelvjárási lenne, akkor kizárólag egy tájegységen élők használnák őket. Viszont pl. éppen e három település legkevésbé sem mondhatja magáról, hogy földrajzilag szomszédai egymásnak.

"Lefogadom, hogy archaikus, költői alakok.” Ez már közelít. Viszont a nyelvhasználói tudat pusztán azért nem őriz meg formákat, hogy tisztelegjen egy Berzsenyi Dániel vagy egy Virág Benedek előtt. A nyelv alapvetően a gazdaságosságra törekszik.

Úgy látszik, mintha ezek normától elhajló kivételek, rendhagyó formák lennének. Pedig csak egy ősi rag emlékét őrzik. És nem is kizárólagosan. A nyelvtörténészek szerint az ősi uráli alapnyelvben kétféle helyhatározó (locativus) ragot használtak: -n és -t. Az előbbit őrzik a már fent említett -ban/-ben vagy az -on, -en, -ön, illetve pl. a benn, lenn, fenn határozószók, sőt még a gyorsan, szépen típusú határozók végződései is. A -t/-tt pedig a Pécsett esetén kívül olyan alakokban is megmaradt, mint az itt/ott, hanyatt, felett, alatt, mellett stb. határozószókban és névutókban is. Csak már elhomályosult, hogy ezek az alakok egy tőből plusz egy toldalékból állnak.

A magyar vonatkozású településnevek esetében tehát használható helyhatározó ragok: -n (-on, -en, -ön), -ban/-ben és a -t/-tt. Jelentéstanilag nincs különbség köztük. Mondja a szakirodalom. Így az egyéni nyelvérzékre és a szokásra van bízva, hogy mely település esetében miképp "kellemesebb az élet”: ha Pécsett, vagy ha Pécsen igénylem a lakcímkártyámat.

Áltudományos halandzsa

Twitteren este: „Nem hiszem, hogy ma már adekvát lennék felhívni téged. Majd holnap.” Írta az értelmiségi szülők egyetemista trónörököse a barátnőjének. Másnap persze majd konzultálhatnak, hogy melyik programot is preferálják a felsoroltak közül, de az sem biztos, hogy bármelyiket is kellően kultiválják majd. 

Persze mindezt elmondhatták volna magyarul is, ha már miniblogon értekeznek, de így biztosítva van a kellő verbális titkosítás is. Csak minek. Mégis mi veszi rá az embereket arra, hogy felesleges idegen szavakkal tűzdeljék tele mondataikat?

Természetesen rejlik az idegen szavak használatában kellő huncutság is, humor is. De csak, ha megfelelő időben, megfelelő helyen, megfelelő társaságban és megfelelő mértékben fűszerezik a beszédet vele. Például, ha tökéletes tanácstalanságban hezitálok a tapétaboltban a szegélycsíkok között, akkor felhívhatom lakótársamat, hogy szakmai konzíliumot tartva meghozzam a végső döntést. (Persze, csak ha mindketten ismerjük a szavak jelentését és kontextusát, pardon, használati körét.) Így már kifigurázható. Mennykőcsapás terhe mellett megkockáztatom, hogy még szellemi frissességet is csempész a nyelvhasználatba – mint ahogy a paródia és általában a szellemesség is elmefrissen hat(hat).

Kevésbé frissítő, amikor egy kötelező szakesten, alkalmi vacsorán, hivatalos eseményen – tehát formális interakcióban - „komolyan” beszél(get)nek egymással a vendégek. Mintha egy árverésen lennénk, ahol szavakban mérik a tétemelést. Ki tudja túllicitálni a másikat? Az nyer, akit hallgatva előbb kiálltunk a világosságot hozó idegen szavak szótáráért. De ők legalább partnerek ebben a verbális sznobériában.

Nem úgy szegény beteg vagy szegény ügyfél, akit a Doktor úr (orvos, ügyvéd, ügyvezető igazgató, hisz ilyenkor még a bölcsészdoktor is Doktor úr!) döngöl földbe idegen nyelvleckéjével, míg az ügymenetet, vagy a diagnózist, vagy a lehetőségeket, pardon, az alternatívákat vázolja. Sőt a politikai szólamok, a gazdaság kitalált nyelve kifejezetten kirekesztő: megerősíti a szegény betegben, ügyfélben, háziasszonyban, hogy a recessziótól biztos valami halálhozó szörnyűség várható, a kriminalitás pedig soha nem mért méreteket ölt, és egyre inkább elharapózik az introvertált és komplexusos fiatalok körében a szuicid hajlam. „Mivel olyan okosan beszél (ti. én nem értem, amit beszél), biztos igaza van.” Ennyi érthetetlen zagyvaságtól csoda, hogy elmegy az egyszeri ember kedve attól, hogy belefolyjon a közéletbe?

Mert, amit nem értünk, attól szorongunk. Ha az orvos diagnózisa latinul zeng, biztosan előbb jut eszünkbe a végrendeletírás esedékessége, mint ha csak annyit mondana, hogy „Marika, nyugalom, csak megfázott és kicsit piros a torka”. És ugye ismert, hogy valami attól sokkal, de sokkal tudományosabbnak hat, hogyha legalább a fele, jó esetben a másfélszerese nem is magyarul van. Természetesen, ha a terminológiáról van szó (szakzsargon), sok esetben nincs is rá megfelelő, ekvivalens magyar szó. De ez a szakmai terület.

A hétköznapokban is ott van, ami nem is csoda, hiszen az információ szabad áramlása és nyílt elérése terjeszti a közös nyelvet is. Gyorsan hömpölygő ismerettengerben, amikor a tudomány is prostituálódik, kifizetődőbb egy olyan kódot használni, az érintkezés intenzitás és gyakorisága miatt, ami sokaknak kézenfekvőbb, hiszen ezek tulajdonképpen nemzetközi műveltségszavak. 

Ha valaki diplomás, és erre rájátszik, akkor műveltségét, hozzáértését akarja fitogtatni. Mondván, hogy egy Értelmiségi magasröptű gondolatai számára a magyar szókincs csak szűkös kalitka. Ám szellemi sziporkázás helyett így csak gondolatkoldulás lehet belőle. Vagy az is lehet, hogy önmaga sincs igazán (kristály)tisztában a tartalommal, ezért menti a menthetőt, és idegen szavakkal ködösít. Vagy, ha eleve nem akarja megmondani, amit meg kellene: mellébeszédnek is első osztályú. Abban az esetben is, ha a téma kényes, de abban az esetben is, ha engem hoz kínos helyzetbe. Tapintatból pl. az orvosoknál vagy a tabutémáknál (pl. a szexualitás tisztázatlan nyelvi regisztere) sokszor előfordul, hogy felesleges merev idegenkedéssel védekezünk.

Az idegen szavak helyesírásával kapcsolatban olvass tovább! 

Ha a hülyeség fájna...

Mikortól számít egy szó közkeletűnek? Például, ha (már) alkot szócsaládot. Hülyeség. Hülye vagy. Hülye liba. Lehülyéz. Hülyéskedik. Hülyít. Hülyül. Hülye. Színmű címben A hülyéje. Dalszövegben Amikor hülye vagy (Alvin és a mókusok). Közbeszédben és szépirodalomban. A bulvársajtóban és a magazinokban. Stílusértékét tekintve már inkább semleges identitással azonosítja magát. De karrierje nagyjából onnan indult, mint annak a bizonyos köz-kedvelt bébetűs (immár) töltelékszónak.

Ahogy tágul egy jelentésmező, úgy hígul a jelentés intenzitása. És úgy veszik egyre kevésbé komolyan. Hülye vagy édes fiam – mondja a tanár, mondja az anya, mondja a nővér. Ha létezik szómágia, akkor őszinte részvétem szegény édesfiam, mert nem is tudod mekkora átkot szórtak a fejedre.

Gyakori jelenség, hogy az átkozódások, szitkozódások orvosi kifejezésekben (betegségnevekben) gyökereznek. A varázsigékben is kígyót-békát köpnek egymásra: átkozás. Kívánnak hát egymásnak egy-két jó tehetségű fenét (eredetileg: farkas, de a rákbetegség is), francot (nemi betegség), rossebet (szifilisz), nyavalyát, görcsöt… nem sorolom. A káromkodások előtt - mivel alapvetően nyelvhez kötöttek - két lehetőség áll: vagy kihalnak, vagy eredeti és sértő, negatív jelentésük erejét veszti. Belegondolva nem is sejtené a mindennapi nyelvhasználatot fogyasztó, hogy mennyi "csúnya” szavunk épült be akár már abba a bizonyos hipotetikus nyelvi normába is. Mit ne mondjak, ha az irodalmi szövegekben modorosan vezetik le az indulatot verbális agresszió formájában (A rosseb egy meg! Fékomadta teremtette!) talán durvább átkot szórnak, mintha lehülyéznék az aktuális célszemélyt. Tehát manapság használunk számos olyan kifejezést, amelyek nem is számítanak káromkodásnak, ám régen durva konnotáció társult hozzájuk. Ha valaki ma ezeket használja, nem számít csúnyának, legfeljebb az idősebb generáció borzong kicsit, hogy ezeket talán mégsem kellene csak így...

 De hogy is van ezzel a "hülyeséggel”? Hiszen még saját magunkra is mondjuk, pl. ha a suliban vesszük észre, hogy otthon hagytuk a lakáskulcsot, vagy a süteményből kihagyjuk a tojást és a cukrot, vagy a sört nem hűtjük be, de a haverok már csöngetnek a lakásajtón. A hülye eredetileg egy gyógypedagógiai kifejezés, méghozzá az idiota latin orvosi kifejezés magyarra való átültetése: ’értelmileg súlyosan fogyatékos, taníthatatlan’ jelentésben. A hülye használata ma is ahhoz kapcsolódik, hogy valaki butaságot, ostobaságot, meggondolatlanságot csinált. Vagyis kevésbé használta a józan, ép eszét. Vagy például aki hülyül: az is majomkodik, bolondozik. Szintén a ’normálistól’ elhajló viselkedést produkál. Deviáns? Aligha.

Nade. Az olyan gyógypedagógiai szakirodalom, mint "A hülyeség és a hülyeintézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire” (Frim Jakab, 1884) rettentő komikusan hangzik. A címből fakadó mosolygás alatt, azért csak-csak asszociálnak néhányan valami konkrétumot a "hülye” helyébe. Hiszen ma már fűre, fára és egész biogazdaságra szórjuk a hülyeséget, mert egy bolond százat csinál és a hülyeség is ragad. De valahol ez a természet körforgási rendje, mert a történelem sem ismétli önmagát, csak rímel (Mark Twain). Éppúgy káromkodtak eleink a 15. században, mint ma a Blahán vagy a Nemzeti Színház színpadán. Bár még a szövegszerkesztők helyesírási programja is figyelmeztet, hogy "Durva, obszcén vagy bántó szó”.

Ja, és mielőtt valaki nyelvvédő harcoskodással állítaná, hogy a káromkodás rontja a nyelvet, vigyázzon, mert csapdába eshet. A nyelv nem tud romlani, korcsosulni, maximum a nyelvhasználó erkölcsi tartása, de ez meg már nem a Nyelvelők témája.

Bábeli zűrzavar az állatvilágban

Bábel. Nyelv. Zűrzavar. Az emberi nyelvek sokfélesége senkinek nem új keletű információ. Ez van, kész, milyen jó, lehet nyelvekkel, kultúrákkal, nyelvekben leképeződő gondolkodásmódokkal találkozni. De hogy az állatok se értsék meg egymást… Álljunk meg egy szóra!

„Bábel tornya. Az immár négy évezrede tartó beruházás végösszegének határa a csillagos ég. A nemzetközi beruházást elindító konzorciumot felülvizsgáló bizottság nyelvi alosztályának néhány ellenőre ellátogatott a minap egy brigádértekezletre, hogy hatékonyságkövetési vizsgálatot tartson a különböző állatokból álló brigádok munkájáról.

A tapasztalatok megdöbbentőek. Ugyan a magyar, angol, német, spanyol kígyó jól, csupán némi tájnyelvi felhanggal sziszegi egymás nyelvét (ssss, esetleg sz-sz), ám ugyanez már nem mondható el a békák csoportjáról. Hiába brekegi el a magyar béka német és japán kollégájának a következő munkafolyamatot, azok csak egymást túlharsogva kuruttyolják a magukét, quaak-quaak és kero-kero! A helyzetet nyelvileg bonyolítja, hogy az angol és a német kacsák (quack quack) megtévesztően jól imitálják a békahadak muzsikáját. Bezzeg nem értenek szót a magyar hápogással vagy a francia dialektussal (coin coin). A sarokban kutyaugatás, csaholás, nyüszítés zaja támad. 

Az angol ebek (mérettől függően) egyre harsogják, bow wow vagy woof woof, a németek wau wau, a görögök és oroszok pedig gav-gav felkiáltással akarják érvényre juttatni akaratukat. Hirtelen felbukkan egy csapat kiscsibe. Az olasz különítmény szakadatlan pio pio-ja mellett szinte egybeolvad a magyar és az angol csivitelés (csip-csip, cheep/peep). A másik teremből feltörő magyar röfögés ad új irányt a figyelemnek, de rögtön ezt követően felvisít az angol (oink), a francia (groin groin), a német (grunz), az orosz (hrgu-hrgu) és a japán (boo boo) konda hangja is! Hirtelen a kakasülőn egy háromszólamos kukuriku (magyar), kikeriki (német) és cock-a-doodle-doo (angol) vezényszó harsan, amely munkára szólítja a népes, nyelvzavaros állatseregletet…”

Természetesen a fenti fikció emberek lejegyzéséből ismert. Az állatok hangképző szervei anatómiai okoknál fogva adottak. Sőt általában az emberek hallóberendezése, füle, agyi hallóközpontja sem tér el egymástól. Ami különbözik, és ami miatt az első ránézésre nyelvi univerzáléknak is tekinthető hangutánzó szavakat mégis nyelvfüggővé teszi, az az, hogy minden nyelv adott hangkészlettel dolgozik. Míg a csecsemők a gőgicsélés során bármilyen hangot képesek produkálni, addig később, a folyamatos hangélmény és nyelvfüggő beszédkörnyezet hatására szűkítik adott nyelvre érvényes hangkészletüket (artikulációs bázisukat). A hallás így is kapcsolatban áll a beszéddel (akusztikus visszacsatolás révén). Adott nyelvek beszélői adott hangállományból gazdálkodnak, így másképp azonosítják, másképp tudják lejegyezni, hogyan vakkant egy kutya, hogyan gágog egy liba, hogyan bőg egy szarvas vagy hogyan nyerít egy ló más-más nyelven.

„A nemzetközi beruházást elindító konzorciumot felülvizsgáló bizottság nyelvi alosztályának jelentése leszögezte, hogy Bábel tornyának megépítése mind az emberek, mind az állatok körében nyelvi korlátokba ütközik."

És álljék itt befejezésül egy episztemiológiai kérdés popzenésített köntösben... (Megtekintése csak saját felelősségre ajánlott és súlyosan károsítja a jóízlés határait.)

Néhány szó a szóságról

Egy ép fejlődésű átlagos 2,5 éves becsült szókincse 500 szó. A háromévesé már 1000. Ennek a dupláját írja elő a Közös Európai Referenciakeret a B1-es nyelvismeretszintre. Arany János a Toldi írásához 3059 szót használt fel. Egy átlagember mentális lexikonjának aktív szókincsállománya 3000-5000 szó körül mozog. A Magyar értelmező kéziszótár 75 000 szócikket tartalmaz. A magyar nyelv nagyszótárát 18 kötetesre és 110 000 szócikkesre tervezték[1].

A számok és a statisztikák mindig jól mutatnak, mert tükrözni látszanak egy objektív valóságot. Ettől lesz valami „tudományos”. Mi sem tűnik csábítóbbnak egy unalmas forró nyári délutánon, mint levenni egy szép- vagy szakirodalmat a polcról és elkezdeni lapról-lapra, sorról-sorra számolni, hány szót is tartalmaz. Ennél egy fokkal bonyolultabbnak látszik, hogy vajon mekkora egy átlagos felnőtt szókincse. Ugyanis a kérdésre válaszolni nem lehet, a fenti felsorolásba pedig játszva beleköthet bárki. Hogy miért? Mert nincs megfelelően kidolgozott módszer arra, hogy egy nyelvhasználó szavait megszámoljuk. Ez az egyik. A másik, hogy valójában nem tudjuk megmondani, mit is számolunk tulajdonképpen. Azaz mi az, hogy ’szó’. Ha egy felnőtt férfi elszámol egymillióig, akkor mondható, hogy ő tud minimum egymillió szót?

Általában nekünk, nyelvhasználóknak van egy kimondatlanul működő megérzés-szabályunk arra, hogy valamiről megítéljük, szó-e vagy sem. Az ügyész, furmányos, züllött, huncut, kék, most, nélkül, te esetében röhögve legyintünk, persze, ezek szavak. A -bb, -e, -ás/-és, -szerű esetében szintén egyértelmű a legyintés, ezek nem szavak.

Viszont tegyük hozzá, hogy ha már másik nyelvtípusban gondolkodunk, máris elbizonytalanodhat a naiv tudós kézlegyintése, ha egymás mellett látja a zavartabb és a more confused szavakat. Nocsak, az egyik egységben van szóköz, tehát ha szó-köz, akkor az már két szó? A nyelvtani funkció kifejezése nyelvtípustól függően pl. lehet külön egység vagy az alaptagjához járuló „ragadvány”. Vagy ne is lépjünk ki a magyarból, máris itt vannak az igekötős igék, melyekről a helyesírási szabályzat azt mondja, hogy „sajátosan viselkedő összetett szavak. Ha az igekötő közvetlenül saját igéje előtt áll, egybeírjuk vele (…), ha az igekötő követi az igét, különírjuk tőle.” (AkH.¹² 131.) Gyakran kinézek az ablakon. Miért nézel ki az ablakon? Ki-kinézek, mert, hát, csak. Tessék, kérem, lehet számolgatni, hogy hány szót olvashatunk a kinéz, a nézel ki és a ki-kinéz formájában. Néha van szóköz, néha nincs. Tehát helyesírási alapon már csak ezért sem lehet szódefiníciót adni.

Akkor jelentés alapján? A ló egy szó, a darázs egy másik szó, a lódarázs egy harmadik szó. Vagy két szó egyben? Mikor születik két szóból egy harmadik? Szótárkészítésnél elv, hogy azokat a szavakat, melyek összeállíthatók a szótár elemeiből, nem veszik fel külön szócikként a listába. Például az üvegszerű-t bárki létre tudja hozni, ha megtalálja az üveg és a –szerű tagokat. Ellenben a népszerű-t vagy az egyszerű-t fel kell venni a szótárkészítőknek, noha a nép, az egy és a –szerű ugyanúgy megtalálhatóak. Ahol jelentésváltozással jár a szóösszetétel, ott új lexéma, új szó születik. Az összetett szót is szónak nevezzük, de mégsem olyan alapminimum, amit öntudatlanul is elvárunk tőle. Továbbá a jelentés azért sem vezet messzire, mert mi a helyzet a foglaljon helyet, a jó napot, a viszontlátásra vagy a leitta magát a sárga földig kifejezésekkel? Ezekhez ugyanúgy egyetlen jelentés kapcsolódik.

De hogy ne csak még nagyobb kuszaságot okozzak, íme néhány trükk, mellyel a nyelvészek meghatározzák, mit is tekintenek önálló szónak.

1. A kiejtés, a hangsúly. Mivel a magyarban élhangsúly van, ezért ha a szóban egy hangsúlyt „találni”, akkor egy szó, ha többet, akkor több és külön írandó (pl. FÖLdön FUtó és a FÖLdönfutó). Csakhogy a legtöbb beszélőnek kapásból osztályt kellene ismételnie a Szavak közti szünettartás c. tantárgyból. Mert nem tart. Tehát ez a „trükk” önmagában nem elég.

2. Állhat-e önmagában. Hova mész? El. Nem aludtál? De. Ki van soron? Te. Oké, ezek állhatnak önmagukban, akkor önálló szavak, ún. minimális szabad formák, független szavak. És a névelő? És a névutók? Ezek szavak vagy sem?

3. Kombinálhatóság. Ez részben összefügg az önállósággal. Például a névelő, noha nem állhat önmagában, mégis egyfajta önállósággal bír, ugyanis szabad formákat választ el egymástól, vagyis szabadon variálható, hogy mi elé kerül. Pl. a most kifutott leves, a sárga váz, a virág. Ilyenek még pl. között, után, csak, is, pedig, hogy, bár, noha, sem, -e stb. Ezek a függő szavak. A toldalékok ezzel szemben kizárólag bizonyos szófaji kategóriákhoz járulhatnak pl. nagyból, házból, pirosabb, látlak, de *futabb, *háznék.

4. A szó alatti szintek meghatározására (félszók, toldalékok) be lehet vetni az ún. mellérendelési próbát. Ha azonos elő- vagy utótagú összetett szavakat teszünk egymás mellé, akkor elég egy elő- vagy utótagot megtartani. Ha ez lehetséges, akkor félszókról, ha nem, toldalékokról beszélünk. Például elnök- és igazgatóválasztások, város- és falubeli, al- vagy főorvos, de *város- és falusi, *elnök- és igazgatót, *kék- és narancssárgább.

És ha még meg is határozzuk, hogy mit tekintünk szavaknak, akkor is komolyan törheti a fejét a terepkutató, amikor éppen a felnőtt férfi spontán beszédében elhangzott szavakat számlálja. Külön szónak számítanak-e, ha azt mondja: vezetek, vezetsz, vezettél, vezető, vezetett, vezetni, vezetés.

Vigyázat, a „szóság” könnyen az orrunknál fogva vezethet. 

Felhasználva: Kiefer Ferenc szerk. 2006. Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó. Budapest.

---

[1] Wikipedia: Szókincsméretek összehasonlító listája