Nevelés vagy manipulálás? - Aktivista nyelvművelés

"Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz."

(IV. Károly)

Már 2000 éve azon fáradoznak nyelvészek, kutatók és önjelölt tudósok, hogy megfejtsék a nyelv mibenlétét. Működési szabályait, molekuláris felépítését, variabilitásában rejlő mechanizmusokat. Számtalan iskola, irányzat és vizsgálati keret született, de mindegyik részlegesen tudott – csak a saját keretében – közel kielégítő választ adni. Csakhogy a vizsgálati keret már maga kijelöli mind a vizsgálat magját, mind módszerét. Így gyakran olyan kérdések maradnak érintetlenül, melyek adott esetben egy másik "nyelvészeti iskola" számára éppen a lényeget jelentenék. 

 A nyelvvel való foglalkozás éppen az a specifikus terület, melyhez tudatosan vagy öntudatlanul, de minden embernek köze van, legyen csak felhasználói szintű nyelvhasználó vagy önreflexivitásra hajlamos értelmiségi, netán nyelvész-kutató. Szociolingvista, elméleti nyelvész vagy nyelvművelő. Talán éppen ez az oka annak, hogy sokan tudománytalannak érzik a nyelvvel való foglalkozást, hiszen a nagyobb tömegekhez a komolyabb kutatási eredmények nem jutnak el – nincs is rá igény, nincs is meg a kellő háttérismeret. Ami eljut, ami a figyelmet a nyelvre irányítja: elsősorban az oktatásban tapasztalt szabálytanulás. És ezen alapul, amikor a műveltebb utca embere meghökken egy-egy NÁK-olást vagy SUK/SÜK-ölést hallva. Azonnal társadalmi osztályba sorolja a „hibázót”, mondjuk úgy: stigmatizálja. 

Honnan gondolja az említett utca embere, hogy a hallott hiba valóban hiba? Miből gondolja, hogy a műveletlenség ismérve lenne? A nyelvészetet alapvetően két szegmensre lehet osztani – nézőpont szerint: elméleti és alkalmazott nyelvészetre. Az utóbbi a nyelv tudományos leírási kísérleteinek felhasználása társadalmi hasznosság céljából. Vagyis interdiszciplináris munkamódszerével létesít kapcsolatot nyelvészet és nem nyelvészet, elmélet és gyakorlat között. Az idegen nyelvi és anyanyelvi oktatás mellett talán a nyelvművelés és a nyelvpolitika az, ami nagyobb nyilvánosságnak "örvend”. Csakhogy. A nyelvpolitika és a nyelvművelés nem szinonim fogalmak. Definíció szerint: "Nyelvművelésnek nevezzük az alkalmazott nyelvtudománynak azt az ágát, amely a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi műveltség terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését.” (ÉrtSz.) Átkosan áldott tény, hogy a hétköznapi emberhez inkább csak a nyelvművelői tevékenység eredményei, hatásai, és nem ritkán előírásai jutnak el. 

Hogyan beszéljünk szépen, tisztán, kultúrlényként? Milyen nyelvhasználati devianciákat kerüljünk? Hogyan beszéljünk választékosan? Hogyan forgassuk a szinonima szótárt, a nyelvművelő kézikönyvet? Vigyázzunk, hogy szólásainkat ne torzítsuk, mert attól csak a mi szép anyanyelvünk romlását idézzük elő. Kerüljük az idegen szavak használatát. Legyünk résen, hogy a pongyola nyelvhasználati félresiklások ne hálózzák be tudatunkat és nyelvünket… És hasonló mottók röppennek lángoszlopként előre, a magyar nyelv "megmentéséért”. Miért ne? Vagyis: a nyelv részben akkor teljesíti feladatát, ha kielégíti a felmerülő kommunikációs célokat. 

Továbbá a nyelv megismerő és kommunikatív funkciója is szociokulturálisan befolyásolt. És vice versa. A nyelvpolitika legfontosabb feladata, hogy a kapott adatok, kutatási eredmények alapján a nyelvi regisztereket, a lexikát stb. a státus- és korpusztervezés tevékenységében fejlesszék, korszerűsítsék. A szociolingvisztikai kutatások pedig ezeket a tényeket, adatokat kutatják. Alapvető különbség a nyelvműveléssel szemben, hogy a nyelvművelés egy aktivista hozzáállással párosul. Normatív tevékenység, melynek fókuszában az áll, hogy figyelje a kodifikált standardtól való eltérést és a nyelvhasználókat rábírja ezen "norma” használatára. Valójában ugyanazt akarják csak kicsit más úton haladnak. Illetve hozzáállásukban térnek el egymástól. Míg a nyelvművelés elsősorban preskriptív (előíró), addig a nyelvpolitika inkább szuggesztív, vagyis csak egy ajánlást ad, nem fűz hozzá szubjektív véleménynyilvánítást. Hadd döntse el a nyelvhasználó, hogy neki mennyire felel meg, mennyire tudja kamatoztatni. Ugyanis hiába szólít fel az Édes Anyanyelvünk vagy a Nyelvművelő kézikönyv arra, hogy „szép tisztán” használjuk a szavakat, ha a Szlovákiában élő magyaroknak a virsli párki a mustár pedig horcsica. Nem arról van szó, hogy ne ismernék a ’virsli’ (ami eleve a német Wurst szóból származik) és a ’mustár’ alakokat, egyszerűen csak abban a közegben, azon a nyelvhasználati szintéren nem ezek az alakok számítanak megfelelőnek. A nyelv szociokulturális közegben identitásjelző funkcióval és a csoporthoz tartozás kifejezésével is bír. Ettől ő még nem beszél rosszul, pláne nem teszi tönkre a magyar nyelvet. 

Társadalomra nézve káros a két- vagy többnyelvűség?! Mindamellett, hogy a nyelvek sokféleségét értéknek tekintik?! A nyelvművelő harciasság és a nyelv oltalmának eszméje többek között azért is tudománytalan, mert figyelmen kívül hagyja pl. az ún. kontaktushelyzetet. A nyelven kívüli valóság újdonságaihoz címkét kell rendelni, és ehhez ősidőktől kezdve az egyik alapmechanizmus a szókölcsönzés. Először idegen szavak, majd jövevények, később pedig teljesen beépülve fel sem merül, hogy esetleg magyartalannak, pláne károsnak minősítsük őket. "A nyelvvédők szempontjából a legjövedelmezőbb előíró szabályok azok, amelyeket a beszélők mindig megszegnek. Azért jövedelmező az ilyen szabályok sulykolása, mert a mindig megszegett szabályok ellen örökké lehet „küzdeni”, örökké lehet róluk nyelvművelő cikkeket írni, előadásokat tartani.”[1] 

 A nyelvművelés ésszerű keretek között segít az egységesítésben, a megőrizve megújításban. Elsődleges előnyt élvez a nyelvpolitika vagy a nyelvészeti kutatómunkákkal szemben, hogy a nyelvművelés tevékenysége éri el a tömegeket. Veszélye is ebben rejlik, mert az általános iskolákban pl. hiteles szakmunkáknak tekintik az Édes Anyanyelvünk írásait. Hatásgyakorlása páratlan: mind abban, hogy elbizonytalanítsa a nyelvhasználatot, mind abban, hogy ésszerűen pl. nyelvhigiéniára neveljen, nyelvi illemszabályokat tudatosítson vagy éppen a gyerekeknek segítsen elsajátítani egy minél szélesebb nyelvi repertoár megfelelő használatát. De semmiképpen nem előíró, stigmatizáló módon kell tennie. Valamiről véleményt és értékítéletet mondani: nagyon szubjektív. Ha ezt egy szaktekintélynek számító nyelvész mondja, mint magánember, mindenképpen manipulálhatja a nyelvhasználókat. Az sem megoldás, hogy a nyelvhasználókat hagyjuk szabadon garázdálkodni a parolejukkal (saussurei értelemben vett beszéd, megnyilatkozás), de az sem, hogy vasszigorral és megfélemlítéssel kellene szabályozni a nyelv természetes alakulását. 

A nyelvművelés feladata mindig adott hely és adott idő függvénye. Általában az uralkodó szellemtörténeti kerettel és ideológiákkal szoros kapcsolatban áll (pl. Kazinczyék vagy akár a kommunizmus kora). Abba senki nem halt bele, hogy meg kell tanulnia többé-kevésbé helyesen írni, de ha esetleg nem sikerül egy ly-t eltalálnia, még se a magyar nyelv koporsójába nem üt szöget, se a saját magyar nyelvének nem lesz hóhérja. 

________________________________________ 

[1] Kontra Miklós: Előadás a „Többnyelvűség és indentitás a Kárpát-medencében” című konferencián a Magyar Tudományos Akadémia székházában, 2005. november 22-én. Írott változat: pl. www.arts.u-szeged.hu/elteal/.../staff_mikloskontra_2005c.doc

Az igazi örökmozgó

Tudósok, feltalálók és egyéb kalandvágyó emberek évszázadokon, sőt, évezredeken keresztül próbáltak rájönni arra, hogy mi módon lehetne előállítani a perpetuum mobilét, vagyis az örökmozgót. Céljuk nem kevesebb volt, mint hogy megépítsenek egy olyan szerkezetet, amely külső behatás, illetve energia utólagos hozzáadása nélkül is vidáman működik nagyjából az idők végezetéig, ha egyszer elindították.

Mint ismeretes, a számtalan próbálkozás mindegyike sikertelennek bizonyult. A kísérletezők a fizika könyörtelen törvényeivel (pontosabban az energiamegmaradás törvényével) indokolták kudarcaikat, pedig lehet, hogy csak rossz helyen keresték a megoldást. Mi, a Nyelvelő Sarok blog szerzői, örömmel jelentjük, hogy rábukkantunk az évezredes titok nyitjára!

Megtaláltuk azt a rendszert, amely szüntelenül változik, alakul anélkül, hogy ennek érdekében bárki plusz löketet, valamiféle energiát pumpálna belé. Ez a rendszer pedig nem más, mint maga az emberi nyelv(ek), pontosabban annak megannyi, nyelvi sokféleségben megnyilvánuló formája. A nyelv ugyanis – bár beszélői ezt nem feltétlenül érzékelik – örök mozgásban, állandó változásban van. Amint megszűnik változni, már csak holt nyelv lehet, mint a latin.

Hogyan lehetséges ez? Jóllehet a nyelv nem egy gépezet, amely hozzáadott energia hatására működésbe lép, mégis vannak bizonyos mechanizmusok, melyek a mozgását fenntartják. Ezek a nyelv kettős beágyazottságából erednek: egyrészt szoros kapcsolatban van az állandóan változó társadalommal (annak beszélőin keresztül), másrészt a nyelvi rendszeren belül is működnek bizonyos hatásmechanizmusok (pl. az analógia), melyek változásokat indíthatnak el. Előbbire példa egy-egy új fogalom megjelenése a nyelvben (pl. csetelés), utóbbi következményeként történhet például egy fonéma kiveszése a nyelvből.

Hol és mikor változik a nyelv? A nyelvi változás olyankor valósul meg, amikor a beszélők használják a nyelvet, így a változás „helye” egyértelműen a nyelvhasználat. Vagyis nyelvi változás nem mehet végbe a beszélőktől függetlenül. Igaz ez akkor is, amikor tudatos, mesterséges és szisztematikus beavatkozás történik egy nyelvben. Hiába találtak ki például a nyelvújítók megannyi (ma nyakatekertnek és megmosolyogtatónak tűnő) szót, ha egyszer a beszélők nem érezték azokat sajátjaiknak, így például a fagylalt helyett nem használjuk a jeges nyalat kifejezést. Ennek megfelelően a nyelvi változások csírái is a nyelvhasználatban születnek. A módosulások először az egyének beszédében jelentkeznek, elég furcsa is lenne, ha egy beszédközösség minden egyes tagja Harry Potter-i varázsütésre egyszerre kezdene máshogy használni valamilyen nyelvi jelenséget. Az egyéni nyelvhasználatból aztán szépen lassan begyűrűzik a változás az adott beszédközösség nyelvhasználatába.

Felmerül a kérdés, hogy mi minden bír változni a nyelvben? A válasz: minden. Változhat a forma és a jelentés, a fonéma- és szóállomány, ezek funkciói, a nyelvváltozatbeli hely és gyakoriság, a szófaj, és a stílusérték. Persze ez a sok történés nem egyszerre megy végbe, a különböző nyelvi szinteket más-más tempóban éri utol a változás. Leggyorsabban a szókészlet módosul. Gondoljunk csak bele, mennyi új kifejezés születik vagy kerül bele az életünkbe szinte nap mint nap, illetve ha felcsapunk egy 19. századi könyvet, mennyi számunkra már ismeretlen szóval találkozunk! Mindennek okozója, hogy minden nyelv olyan kommunikációs eszköz, amely a beszélőket körülvevő fizikai, illetve gondolati valóságot hivatott kifejezni, hiszen csak így tudják megérteni egymást az emberek. Ha a fizikai-társadalmi környezet változik (márpedig ezt teszi), akkor az azt leképező nyelv is kénytelen alkalmazkodni, ez pedig leginkább az új fogalmak (és az azokat kifejező szavak) megjelenésén, illetve a régiek eltűnésén követhető nyomon. Ennél jóval lassabban változik az élő nyelv grammatikája, nyelvtörténeti emlékeink tanulmányozása során azonban jól látható, hogy ez a viszonylag lassú változás is jelentős különbségeket eredményez  az egyes korok nyelvhasználata között. Például az alapnyelvi eredetű szavak a magyarban elveszítették tővéghangzójukat (azonban egyes szavak toldalékolt alakjai még őrzik őket), vagy például az ómagyar korban sokkal több kicsinyítő képző élt a magyar nyelvben, mint napjainkban. Leglassabban a fonémarendszer, azaz a hangkészlet változik: egyes régi hangok kivesznek (mint például a bilabiális zöngés spiráns), mások belekerülnek a nyelvbe (például velünk kapcsolatba lépő népek nyelvei hatására).

Bár azt mondtuk, hogy az élő nyelvek örökös változásban vannak, azért azt is meg kell jegyeznünk, hogy a nyelv jelentősebb „része” adott pillanatban nem változik. Vagyis ha azt tekintjük, hogy milyen a nyelvben az éppen változó és a változatlan aránya, akkor be kell vallanunk, hogy a változatlané jóval nagyobb. David Crystal szavaival élve: „a nyelv változó részei jelentéktelenek a nyelv hatalmas, nem változó területeihez képest”. Ennek ellenére a változás az élő nyelvek életének elengedhetetlen és szükségszerű velejárója. Sőt, a változás lehet olyan jellegű és mértékű is, hogy két nyelv egymásra hatásából egy harmadik (ld. pidzsin) nyelv születik.

Források: 

Crystal, David 1998. A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris. 15.

ifj. Gazda István – Sain Márton 1989. Fizikatörténeti ABC. Tankönyvkiadó, Budapest, 210.

Kiss Jenő – Pusztai Ferenc 2005. Magyar nyelvtörténet. Osiris, Budapest, 44-45.

Tőlemnél, nálamtól

"Az öcsém úgy nyúlik, mintha húznák. Már két fejjel magasabb tőlem.” Tőlem? Miattam lett magasabb? Én márpedig nem húztam… Vagy hogy a nagy klasszikust, Szalacsit idézzem: "Malvin idősebb vo’t éntülem…”

Eddig úgy tanultuk, vagyis inkább ahhoz szoktunk hozzá, hogy ha összehasonlítás áldozatává válik például két ember magassága vagy életkora, akkor a hasonlítói határozó raggal ellátott személyes névmást (nálam) használjuk. Vagy hasonlító értelemben a mint kötőszót (l. más indoeurópai nyelveket): Az öcsém már két fejjel magasabb, mint én. 

Mostanában azonban úton útfélen, médiában és a "magaskultúrában” is egyre inkább terjed a tőlem változat. Feltűnik-e ez egyáltalán? És kinek? Aki Dunántúli annak biztosan, de aki Szegedről vagy Szolnokról származik, annak lehet, hogy kevésbé. Romlana a nyelv? Szép? Csúnya?

Nézzük jelentéstanilag: épphogy logikusabb is a tőlem, hiszen én vagyok egy fix pont, és innen kiindulva felfelé növekszik az öcsém. Hozzám képest. A magyar nyelv szépen kifejezi az irányhármasságot: honnan, hová, hol. A nálam egy stabil pont. A tőlem és a hozzám két irányból közelítő vagy távolodó elemek. Viszont. Nem szeretem a bornál erősebb italokat vagy Nem szeretem a bortól erősebb italokat – itt már nem cserélhető fel komoly jelentésváltozás nélkül a két hasonlító határozó rag. (Nem mindegy, hogy borral kevert narancslétől vagy pálinkától bódul jobban a fej.)

Egy nyelvjárási jelenségről van szó. De egy nyelvjárási elem hogy’ kerülhet a sztenderd változat változataként a nyelvhasználó szájára? Miért lenne olyan elképzelhetetlen: a mai magyar köznyelv, amikor sztenderdizálták Kazinczyék, valójában "csak” egy északkelet-magyarországi nyelvjárás volt. "Semmi egyéb”.

Ezek nem nyelvészeti kérdések. A nyelvészeti kérdés az: hogy ez miért történik így. Más téma, hogy a fülnek furcsa alakulat megtorpanásra késztet, de hónapok (évek?) kérdése, hogy egyenrangúsodjon az eddig használatos nálam-mal (l. ezzel/evvel). Mi segíti ezt a terjedést? Hiszen már a főműsoridős programokban és programközökben is ki-kiszalad a bemondók száján… akiktől azért mégiscsak elvárt lenne, hogy "szépen”, "irodalmi magyarul” beszéljenek. Úgy, mint a magaskultúrán iskolázott tanult diplomások. Hol van magaskultúra? Média? Sajtó? Színház? Ha a trágárkodás legitimálódott bizonyos magasabb kultúrkörökben (is), akkor egy ártatlan nálam/tőlem ingadozás csak nem rongálja jobban a nyelvet.

Elgondolkodtató viszont, hogy itt komolyabb hallgatólagos erőkről lehet szó, ha egy nyelvi változás már a nyelv struktúráját, morfológiáját érinti. A szókincs úgy csűrhető-csavarható, olyan gyorsan és annyi irányba, ahogyan csak a fantáziából kifér: új elemek jönnek-mennek, de a nyelvi szerkezet, a mondatstruktúra, a ragok és toldalékok kapcsolata, a hangállomány változása már keményebb dió. Vajon mi az a plusz a tőlem-ben, amit a nyelvhasználó naiv tudósként érez, és ezért használ is? Vagy csak követi, amit a TV-ben hall, mert ők, ott, mégiscsak okosabbak tőle?

Rokontalanok - 2. rész

A cikk első részében körüljártuk a nyelvrokonság mibenlétét és a kérdéses pontokat. Most pedig következzenek maguk a rokontalan nyelvek - legalábbis azok, amelyeknek jelentős számú beszélője él és beszél a Föld kerekén. 

Elszigetelten Európában

Mi, magyarok a nyelvünk eredetével kapcsolatos megannyi (délibábos vagy tudományosan megalapozottnak számító) elmélet miatt, az indoeurópai nyelvek gyűrűjében elég jól át tudjuk érezni a baszk nyelv rokontalanságát. Beszélői a Pireneusok két oldalán, a spanyolországi autonóm Baszkföldön és Franciaország délnyugati csücskében élnek. Mintegy 600 ezren laknak spanyol területen, és további 80-100 ezren Franciaországban, itt azonban már sokan nem is beszélik a nyelvet, illetve a legtöbben francia-baszk kétnyelvűek. A spanyol Baszkföldön sem olyan rózsás a helyzet: az itt élők körülbelül egy negyede beszél baszkul.

A baszk a többi rokontalan nyelvhez (és a magyarhoz) hasonlóan ragozó (agglutináló) nyelv utóragokkal és képzőkkel. Emellett igeragozása nagyon gazdag különböző funkciót betöltő alakokban, és az alanyi és a tárgyas ragozást is megtaláljuk benne.

Van-e jövője egy rokontalan nyelvnek Európában? A sok évszázados elnyomás lezárultával, a Franco-diktatúra után 1979-ben lett Baszkföld autonóm terület, és azóta a baszk nyelv a nemzeti öntudat hordozója. Ennek köszönhetően az ifjúság körében emelkedik az anyanyelv ismerete, ami bizakodásra ad okot.

Két nagy szigetnyelv Ázsiában

Szintén ragozó nyelv a 122 millió anyanyelvi beszélővel rendelkező japán, mely a világ egyik legerősebb gazdasági hatalmának, Japánnak az államnyelve. Emellett nagyjából egymillió beszélője van az Egyesült Államokban, de százezres nagyságrendű a Brazíliában, illetve Mexikóban élő japán anyanyelvűek száma is. A nyelvet próbálták már rokonítani az uráli (köztük a magyar) és az altaji nyelvekkel, de próbálkoztak a paleoszibériai nyelvcsaládba való besorolással is. Sikertelenül.

Ugyancsak szigetnyelvnek számít a 75 millió beszélővel bíró koreai. Beszélői közül Észak-Koreában 20 millióan, Dél-Koreában 42 millióan élnek, de további kétmillió beszélő található Kínában és 700 ezer Japánban. A politikai okok miatt különvált két Korea nyelve azonos, csak szóhasználati különbségeket találunk egyes politikai és társadalmi fogalmakra. A koreai is agglutináló nyelv utóragokkal és névutókkal, viszont a japánnal ellentétben nincs zenei hangsúlya. Jóllehet alapszókincsében erős kínai hatás mutatkozik, mégsem rokona a kínai nyelvnek, sőt, a japánnak, az uráli és altáji nyelveknek sem, jóllehet ezekkel is próbálták rokonítani.

Rokontalanul, a kihalás szélén

Szintén Ázsiában élnek két kisebb, rokontalan nyelv beszélői. Az alacsony lélekszám miatt ezeket a nyelveket a kihalás veszélye fenyegeti. Az ainu nyelv feltehetőleg egy Hokkaido szigetén élt ősi nép nyelve lehetett. Jelenleg a Szahalin- és a Kuril-szigeteken, valamint Hokkaido szigetén beszélik, de mindössze néhány száz orosz és japán kétnyelvű ismeri még. Ragozó nyelv, ám a fent említettekkel ellentétben nincs írásbelisége, jóllehet 1875-ben megjelent egy ainu-orosz szótár.

Ennél többen, mintegy 60 ezren beszélik a burusaszki nyelvet Kasmírnak Pakisztánhoz tartozó részében. Anyanyelvű beszélői valószínűleg Észak-India őslakosainak leszármazottai, siita muzulmánok. Az ainuhoz hasonlóan nincs vagy csak kicsi az írásbelisége, ami igencsak megnehezíti a rokonnyelvek feltérképezését.

Csak óvatosan!

Mindenkit óva intünk attól, hogy a fenti nyelvek között fellelhető minimális hasonlóságból messzemenő következtetéseket vonjon le. Az, hogy két vagy több nyelv (akárcsak a magyar) ragozó (agglutináló) nyelv, vagyis hogy a nyelvtipológia szempontjából azonos csoportba tartozik, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy rokonok. A nyelvtipológia ugyanis a nyelvcsaládok kutatásától (genealógiától) független, a nyelvi szerkezetek típusai alapján történő csoportosítás.

Rossz lehet rokontalan nyelv beszélőjének lenni? Nem feltétlenül. A világban ugyanis a pénz, a hatalom és a politika irányít, nem a „halzsíros atyafiság” vagy az egy nyelvcsaládba tartozás érzése. Hiába indoeurópai nyelv az angol és az orosz is, ez nem enyhítette a hidegháború feszültségét, ha egyáltalán bárkinek is eszébe jutott felemlegetni ilyesmit. Nekünk magyaroknak sincs tehát okunk búslakodni, ha esetleg lelkünk mélyén nem tudjuk elfogadni a finnugor nyelvrokonság elméletét.

Felhasznált irodalom: 
Fodor István (2003): A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Budapest, Tinta. 

Nyelvészeti helymeghatározás

Miért van az, hogy ahány város, annyiféleképpen lakhatok benne. Például élhetek Pécsett, Kolozsvárott, Pesten, Baján, Debrecenben vagy éppen Pozsonyban. Sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha követve a mai divatot, diplomámmal a zsebemben kiutaznék külföldre, mert akkor csak egyféleképpen lakhatom be a városokat: Londonban, Krakkóban, Veronában, Pekingben, Helsinkiben.

A -ban/-ben és az -on, -en, -ön használatán meg sem torpanunk, de amikor Pécs kerül szóba, Győr vagy Kolozsvár, akkor már motoszkál a bogár a fülben. Mintha azokkal lenne valami gubanc: "nehogy azt mondjam, hogy Pécsen, Győrben, Kolozsváron, a végén még műveletlennek tűnök.”

"Talán, réges régen attól függött a választás, hogy kőfallal körülvett valódi városok, vagy síkterepű mezővárosok, netán tanyák felé közelített az utazó?” A magyarázat figyelmet érdemlő… spekuláció.

"Akkor biztos nyelvjárási alakok.” Nem éppen. Ha nyelvjárási lenne, akkor kizárólag egy tájegységen élők használnák őket. Viszont pl. éppen e három település legkevésbé sem mondhatja magáról, hogy földrajzilag szomszédai egymásnak.

"Lefogadom, hogy archaikus, költői alakok.” Ez már közelít. Viszont a nyelvhasználói tudat pusztán azért nem őriz meg formákat, hogy tisztelegjen egy Berzsenyi Dániel vagy egy Virág Benedek előtt. A nyelv alapvetően a gazdaságosságra törekszik.

Úgy látszik, mintha ezek normától elhajló kivételek, rendhagyó formák lennének. Pedig csak egy ősi rag emlékét őrzik. És nem is kizárólagosan. A nyelvtörténészek szerint az ősi uráli alapnyelvben kétféle helyhatározó (locativus) ragot használtak: -n és -t. Az előbbit őrzik a már fent említett -ban/-ben vagy az -on, -en, -ön, illetve pl. a benn, lenn, fenn határozószók, sőt még a gyorsan, szépen típusú határozók végződései is. A -t/-tt pedig a Pécsett esetén kívül olyan alakokban is megmaradt, mint az itt/ott, hanyatt, felett, alatt, mellett stb. határozószókban és névutókban is. Csak már elhomályosult, hogy ezek az alakok egy tőből plusz egy toldalékból állnak.

A magyar vonatkozású településnevek esetében tehát használható helyhatározó ragok: -n (-on, -en, -ön), -ban/-ben és a -t/-tt. Jelentéstanilag nincs különbség köztük. Mondja a szakirodalom. Így az egyéni nyelvérzékre és a szokásra van bízva, hogy mely település esetében miképp "kellemesebb az élet”: ha Pécsett, vagy ha Pécsen igénylem a lakcímkártyámat.

Rokontalanok - 1. rész

Karácsonykor és egyéb nagy ünnepek alkalmával összefacsarodik az ember szíve, ha rokontalan embertársaira gondol. Ők kivel töltik az ünnepeket? Kihez fordulnak segítségért? Kivel osztják meg örömüket és bánatukat? Természetesen a helyzet nem ilyen szomorú, hiszen a rokontalan ember nem feltétlenül magányos: lehetnek barátai, kollégái és kedvese is. Nincs ez másként a rokontalan nyelvekkel sem. A nyelvcsalád metaforája tehát itt is működik: egy rokontalan nyelv (akár az ember) remekül elboldogul az őt körülvevő világban, fejlődik, társakra lel, vegyül, egyszóval változik. Az alábbiakban feltérképezzük, hogy mitől is lesz rokon két nyelv, illetve hogy mely nyelveknek nem találtak még rokonokat a legalaposabb nyelvészek sem.

Mitől rokon két nyelv?

A 18. századig kellett várni arra, hogy a világ nyelveinek történetét és rokonságát tudományos módszerekkel kezdjék kutatni. Az egész úgy kezdődött, hogy bizonyos nyelvek között egyértelmű hasonlóságokat és megfeleléseket lehetett észrevenni, például a francia, a spanyol, az olasz és más újlatin nyelvek esetén. Tudományos körökben elfogadottá vált az az elgondolás, hogy ezek a nyelvek egy közös nyelvből (a latinból) fakadhatnak, ahogy a fa ágai egy törzsről ágaznak szét. Ezt az elméletet csakhamar kiterjesztették a nyelvek nagyobb csoportjaira, vagyis elterjedt az a felfogás, hogy nyelvcsaládonként léteznie kellett egy közös alapnyelvnek, mely tudományos eszközökkel rekonstruálható. Ki is forrt egy olyan módszer, amellyel többé-kevésbé megbízhatóan lehetett megállapítani a nyelvek közötti rokonságot. Ez az úgynevezett történeti-összehasonlító módszer a nyelvrokonság bizonyítékának a két nyelv közötti hangtörvényeket, azaz a rendszeres hangmegfeleléseket tartja. Példaként említhetjük erre, hogy egyes történeti nyelvészek szerint a magyar szó eleji h hang a finnugor testvérnyelvekben jellemzően k hangnak felel meg az azonos jelentésű szavakban, pl. kala (finn) ~ hal.

Ugyanakkor August Schleicher rokonnyelvekre alkalmazott családfaelmélete nyomán olyan fogalmak honosodtak meg a nyelvészeti szóhasználatban, melyek emberekre alkalmazott rokonsági terminusokkal fejezik ki a nyelvek közötti viszonyokat (nyelvcsalád, családfa, leánynyelv stb.). A kifejezéseken kívül a szemléltetés módja, a fa is − a képzavart megkockáztatva − gyökeret vert a nyelvészetben, így a történeti-összehasonlító módszer eredményeit nyelvcsaládok és családfák megállapításával, illetve megrajzolásával írták le.

Nyelv- kontra vérrokonság

Vigyázat! Két nyelv rokonsága egyáltalán nem jelenti azt, hogy az azokat beszélő népek között vérrokonság van. Az évezredek folyamán a népcsoportok sok ezer kilométert vándorolhattak, háborúztak vagy épp kereskedtek egymással, így a népek kultúrája és az általuk beszélt nyelvek is hol kisebb, hol nagyobb mértékben hatottak egymásra. Bár ezek a hatások ma is jól kimutathatók az egyes nyelvek szókincsében, sőt, esetenként a hangállományban, nyelvtani szerkezetekben is, ettől a kölcsönhatástól még nem lesz két nyelv rokon, nem úgy a beszélőik. A kapcsolatba lépő népcsoportok genetikai állománya keveredhetett, sőt, a népek között akár nyelvcsere is történhetett. Ebből következik, hogy az egy alapnyelvből különfejlődő nyelvek évezredekkel később akár egy merőben más összetételű és genetikai állományú népcsoport ajkán élhetnek anyanyelvként.

A 19. századi magyarok ennek még nem voltak tudatában, ezért is tiltakoztak oly hevesen Sajnovics János megállapításai ellen, aki elsőként rokonította a magyart a finnugor nyelvekkel (nevezetesen a lappal). Barcsay Ábrahám és társai kikérték maguknak, hogy a daliás, harcias magyarság egy északi, halászgató népnek lenne rokona, és nem kértek a „halzsíros atyafiságból”. Pedig a nyelvek rokonítása már akkor sem a vérrokonságra utalt, csupán egy közös alapnyelvet feltételezett.

Semmi sem tökéletes, ha nincs DNS

Évtizedek hosszú munkájával szép lassan sikerült a nyelvészeknek felrajzolni a világ nyelveinek családfáit. Ezek alapján néhány kérdőjellel ugyan, de viszonylag megnyugtatóan be lehet sorolni a nyelvek zömét a nagy nyelvcsaládok (indoeurópai, altaji, uráli, kínai-tibeti, paleoszibériai stb.) valamelyikébe. Igen ám, de nem mindegyiket.

Ennek több oka van. Először is, a hangtörvények nem kivétel nélküliek, az egyes rokonnyelvek szavai kijátszhatják a szisztematikus hangmegfeleléseket, például azért, mert több másik nyelv is hatott rájuk nyelvtörténetük során. A kivételek oka tehát nem mindig egyértelmű: az eltérések dacára is tartozhat egy nyelv az adott nyelvcsaládba. Ráadásul számos esetben nem lehet megnyugtatóan megállapítani, hogy a kimutatható hasonlóságok oka a közös eredet vagy csupán a hosszú együttélés, egymásra hatás.

Ma is vannak olyan nyelvek, melyek nyelvcsaládba való besorolása nem vehető készpénznek, sőt, bizonyos nyelveknek eddig egyáltalán nem sikerült rokont találni. Ezeket nevezi a nyelvészeti szakirodalom rokontalan, elszigetelt vagy szigetnyelveknek, mivel a más nyelvcsaládokba tartozó nyelvek tengerében „lebegnek” magányosan. Ezek között már kihalt és még élő nyelveket egyaránt találunk, de számunkra izgalmasabb az utóbbi csoport, hiszen ezek esetében sok-sok adat, gyakran több ezer, sőt, több millió anyanyelvi beszélő áll rendelkezésre, mégsem áll össze a kép. Lássuk, hogy melyek ezek a ma is élő, rokontalan nyelvek!

/Folytatása következik! :)/

Források:

David Crystal (1998): A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris. 370. és 406. oldal

Fodor István (2003): A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Budapest, Tinta. 13. és 246. oldal

Áltudományos halandzsa

Twitteren este: „Nem hiszem, hogy ma már adekvát lennék felhívni téged. Majd holnap.” Írta az értelmiségi szülők egyetemista trónörököse a barátnőjének. Másnap persze majd konzultálhatnak, hogy melyik programot is preferálják a felsoroltak közül, de az sem biztos, hogy bármelyiket is kellően kultiválják majd. 

Persze mindezt elmondhatták volna magyarul is, ha már miniblogon értekeznek, de így biztosítva van a kellő verbális titkosítás is. Csak minek. Mégis mi veszi rá az embereket arra, hogy felesleges idegen szavakkal tűzdeljék tele mondataikat?

Természetesen rejlik az idegen szavak használatában kellő huncutság is, humor is. De csak, ha megfelelő időben, megfelelő helyen, megfelelő társaságban és megfelelő mértékben fűszerezik a beszédet vele. Például, ha tökéletes tanácstalanságban hezitálok a tapétaboltban a szegélycsíkok között, akkor felhívhatom lakótársamat, hogy szakmai konzíliumot tartva meghozzam a végső döntést. (Persze, csak ha mindketten ismerjük a szavak jelentését és kontextusát, pardon, használati körét.) Így már kifigurázható. Mennykőcsapás terhe mellett megkockáztatom, hogy még szellemi frissességet is csempész a nyelvhasználatba – mint ahogy a paródia és általában a szellemesség is elmefrissen hat(hat).

Kevésbé frissítő, amikor egy kötelező szakesten, alkalmi vacsorán, hivatalos eseményen – tehát formális interakcióban - „komolyan” beszél(get)nek egymással a vendégek. Mintha egy árverésen lennénk, ahol szavakban mérik a tétemelést. Ki tudja túllicitálni a másikat? Az nyer, akit hallgatva előbb kiálltunk a világosságot hozó idegen szavak szótáráért. De ők legalább partnerek ebben a verbális sznobériában.

Nem úgy szegény beteg vagy szegény ügyfél, akit a Doktor úr (orvos, ügyvéd, ügyvezető igazgató, hisz ilyenkor még a bölcsészdoktor is Doktor úr!) döngöl földbe idegen nyelvleckéjével, míg az ügymenetet, vagy a diagnózist, vagy a lehetőségeket, pardon, az alternatívákat vázolja. Sőt a politikai szólamok, a gazdaság kitalált nyelve kifejezetten kirekesztő: megerősíti a szegény betegben, ügyfélben, háziasszonyban, hogy a recessziótól biztos valami halálhozó szörnyűség várható, a kriminalitás pedig soha nem mért méreteket ölt, és egyre inkább elharapózik az introvertált és komplexusos fiatalok körében a szuicid hajlam. „Mivel olyan okosan beszél (ti. én nem értem, amit beszél), biztos igaza van.” Ennyi érthetetlen zagyvaságtól csoda, hogy elmegy az egyszeri ember kedve attól, hogy belefolyjon a közéletbe?

Mert, amit nem értünk, attól szorongunk. Ha az orvos diagnózisa latinul zeng, biztosan előbb jut eszünkbe a végrendeletírás esedékessége, mint ha csak annyit mondana, hogy „Marika, nyugalom, csak megfázott és kicsit piros a torka”. És ugye ismert, hogy valami attól sokkal, de sokkal tudományosabbnak hat, hogyha legalább a fele, jó esetben a másfélszerese nem is magyarul van. Természetesen, ha a terminológiáról van szó (szakzsargon), sok esetben nincs is rá megfelelő, ekvivalens magyar szó. De ez a szakmai terület.

A hétköznapokban is ott van, ami nem is csoda, hiszen az információ szabad áramlása és nyílt elérése terjeszti a közös nyelvet is. Gyorsan hömpölygő ismerettengerben, amikor a tudomány is prostituálódik, kifizetődőbb egy olyan kódot használni, az érintkezés intenzitás és gyakorisága miatt, ami sokaknak kézenfekvőbb, hiszen ezek tulajdonképpen nemzetközi műveltségszavak. 

Ha valaki diplomás, és erre rájátszik, akkor műveltségét, hozzáértését akarja fitogtatni. Mondván, hogy egy Értelmiségi magasröptű gondolatai számára a magyar szókincs csak szűkös kalitka. Ám szellemi sziporkázás helyett így csak gondolatkoldulás lehet belőle. Vagy az is lehet, hogy önmaga sincs igazán (kristály)tisztában a tartalommal, ezért menti a menthetőt, és idegen szavakkal ködösít. Vagy, ha eleve nem akarja megmondani, amit meg kellene: mellébeszédnek is első osztályú. Abban az esetben is, ha a téma kényes, de abban az esetben is, ha engem hoz kínos helyzetbe. Tapintatból pl. az orvosoknál vagy a tabutémáknál (pl. a szexualitás tisztázatlan nyelvi regisztere) sokszor előfordul, hogy felesleges merev idegenkedéssel védekezünk.

Az idegen szavak helyesírásával kapcsolatban olvass tovább! 

V kontra W, avagy egy magyar modorosság

Néhány évvel ezelőtt internetes közösségi oldalakon ütötte fel a fejét, és még mindig gyakori jelenség, hogy az olyan felhasználók, akiknek vezeték- vagy keresztneve v betűvel kezdődik, inkább w-t biggyesztenek a nevük elé. Ezt a „jóféle” magyar szokást az újonnan sztárstátuszba röppenő

előadók is előszeretettel alkalmazzák.

Mi ennek a betűváltásnak az oka? Bár a v-t w-re cserélő egyének között még nem készült a miértet kutató felmérés, igen valószínű, hogy a w betű szokatlan szó eleji használatát az angol nyelv intenzív hatása ihleti. A jelenség továbbá a Wikik és Wiktorok azon feltételezésén alapul, hogy aki „angolosan” írja a nevét, az szebb és jobb, de mindenekelőtt trendibb, mint azok, akik maradnak a v használatánál.

A w betű (avagy duplavé) használata nem újdonság a magyar helyesírásban. A hagyomány elve alapján számos családnévben megmaradt a duplavés írásmód, így természetes, hogy Wesselényi és Weöres nevét úgy írjuk, ahogy, miközben a w betű helyén ugyanúgy [v] hangot ejtünk, mintha sima v-vel írnánk a szót.

Más azonban a helyzet, ha angol hatásra és ráadásul keresztnév elején jelenik meg az ominózus w. Az angol nyelv ugyanis más hangot jelöl ezzel a betűvel, mint Wesselényi nevének esetében. Erről árulkodnak a betű különböző elnevezései a két nyelvben: míg a magyar duplavéként emlegeti, addig az angol dupla u-nak (közelítő ejtéssel: dáböljú) nevezi. Ennek oka a következő: az angolban a w betű egy olyan hangot jelöl, amely inkább magánhangzó mint mássalhangzó. Ezt a hangot bilabiális (vagyis mindkét ajakkal képzett) zöngés réshangnak nevezzük, ami azt jelenti, hogy az ajkak kerekítésével a magyar u-hoz hasonló hangot ejtünk. E hang képzése közben fog, ajak és nyelv nem ér egymáshoz, ellentétben például a [v] hang képzésével, amikor a felső metszőfogak összeérnek az alsó ajakkal, ezzel akadályozva a tüdőből áramló levegő útját. Ennek megfelelően az angolban a woman és war szavakat sem „vomön” illetve „vór” módra ejtik, hanem a szó elején egy u-hoz hasonló hangot hallunk.

Mi ebből a tanulság? Csupán annyi, hogy a Wiki (szélsőséges esetben Wicky) valójában megközelítőleg „uiki”-nek, míg a Wiktor „uiktor”-nak ejtendő, ha már egyszer angol hatásra került a w betű a szó elejére. Nem véletlen, hogy az angolban nincs olyan Victoria vagy Victor, aki w-vel írná alá a nevét. Ez ugyanis egy magyar találmány – mégpedig azok közül való, amelyekre nincs okunk büszkének lenni.

Ha a hülyeség fájna...

Mikortól számít egy szó közkeletűnek? Például, ha (már) alkot szócsaládot. Hülyeség. Hülye vagy. Hülye liba. Lehülyéz. Hülyéskedik. Hülyít. Hülyül. Hülye. Színmű címben A hülyéje. Dalszövegben Amikor hülye vagy (Alvin és a mókusok). Közbeszédben és szépirodalomban. A bulvársajtóban és a magazinokban. Stílusértékét tekintve már inkább semleges identitással azonosítja magát. De karrierje nagyjából onnan indult, mint annak a bizonyos köz-kedvelt bébetűs (immár) töltelékszónak.

Ahogy tágul egy jelentésmező, úgy hígul a jelentés intenzitása. És úgy veszik egyre kevésbé komolyan. Hülye vagy édes fiam – mondja a tanár, mondja az anya, mondja a nővér. Ha létezik szómágia, akkor őszinte részvétem szegény édesfiam, mert nem is tudod mekkora átkot szórtak a fejedre.

Gyakori jelenség, hogy az átkozódások, szitkozódások orvosi kifejezésekben (betegségnevekben) gyökereznek. A varázsigékben is kígyót-békát köpnek egymásra: átkozás. Kívánnak hát egymásnak egy-két jó tehetségű fenét (eredetileg: farkas, de a rákbetegség is), francot (nemi betegség), rossebet (szifilisz), nyavalyát, görcsöt… nem sorolom. A káromkodások előtt - mivel alapvetően nyelvhez kötöttek - két lehetőség áll: vagy kihalnak, vagy eredeti és sértő, negatív jelentésük erejét veszti. Belegondolva nem is sejtené a mindennapi nyelvhasználatot fogyasztó, hogy mennyi "csúnya” szavunk épült be akár már abba a bizonyos hipotetikus nyelvi normába is. Mit ne mondjak, ha az irodalmi szövegekben modorosan vezetik le az indulatot verbális agresszió formájában (A rosseb egy meg! Fékomadta teremtette!) talán durvább átkot szórnak, mintha lehülyéznék az aktuális célszemélyt. Tehát manapság használunk számos olyan kifejezést, amelyek nem is számítanak káromkodásnak, ám régen durva konnotáció társult hozzájuk. Ha valaki ma ezeket használja, nem számít csúnyának, legfeljebb az idősebb generáció borzong kicsit, hogy ezeket talán mégsem kellene csak így...

 De hogy is van ezzel a "hülyeséggel”? Hiszen még saját magunkra is mondjuk, pl. ha a suliban vesszük észre, hogy otthon hagytuk a lakáskulcsot, vagy a süteményből kihagyjuk a tojást és a cukrot, vagy a sört nem hűtjük be, de a haverok már csöngetnek a lakásajtón. A hülye eredetileg egy gyógypedagógiai kifejezés, méghozzá az idiota latin orvosi kifejezés magyarra való átültetése: ’értelmileg súlyosan fogyatékos, taníthatatlan’ jelentésben. A hülye használata ma is ahhoz kapcsolódik, hogy valaki butaságot, ostobaságot, meggondolatlanságot csinált. Vagyis kevésbé használta a józan, ép eszét. Vagy például aki hülyül: az is majomkodik, bolondozik. Szintén a ’normálistól’ elhajló viselkedést produkál. Deviáns? Aligha.

Nade. Az olyan gyógypedagógiai szakirodalom, mint "A hülyeség és a hülyeintézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire” (Frim Jakab, 1884) rettentő komikusan hangzik. A címből fakadó mosolygás alatt, azért csak-csak asszociálnak néhányan valami konkrétumot a "hülye” helyébe. Hiszen ma már fűre, fára és egész biogazdaságra szórjuk a hülyeséget, mert egy bolond százat csinál és a hülyeség is ragad. De valahol ez a természet körforgási rendje, mert a történelem sem ismétli önmagát, csak rímel (Mark Twain). Éppúgy káromkodtak eleink a 15. században, mint ma a Blahán vagy a Nemzeti Színház színpadán. Bár még a szövegszerkesztők helyesírási programja is figyelmeztet, hogy "Durva, obszcén vagy bántó szó”.

Ja, és mielőtt valaki nyelvvédő harcoskodással állítaná, hogy a káromkodás rontja a nyelvet, vigyázzon, mert csapdába eshet. A nyelv nem tud romlani, korcsosulni, maximum a nyelvhasználó erkölcsi tartása, de ez meg már nem a Nyelvelők témája.

Bábeli zűrzavar az állatvilágban

Bábel. Nyelv. Zűrzavar. Az emberi nyelvek sokfélesége senkinek nem új keletű információ. Ez van, kész, milyen jó, lehet nyelvekkel, kultúrákkal, nyelvekben leképeződő gondolkodásmódokkal találkozni. De hogy az állatok se értsék meg egymást… Álljunk meg egy szóra!

„Bábel tornya. Az immár négy évezrede tartó beruházás végösszegének határa a csillagos ég. A nemzetközi beruházást elindító konzorciumot felülvizsgáló bizottság nyelvi alosztályának néhány ellenőre ellátogatott a minap egy brigádértekezletre, hogy hatékonyságkövetési vizsgálatot tartson a különböző állatokból álló brigádok munkájáról.

A tapasztalatok megdöbbentőek. Ugyan a magyar, angol, német, spanyol kígyó jól, csupán némi tájnyelvi felhanggal sziszegi egymás nyelvét (ssss, esetleg sz-sz), ám ugyanez már nem mondható el a békák csoportjáról. Hiába brekegi el a magyar béka német és japán kollégájának a következő munkafolyamatot, azok csak egymást túlharsogva kuruttyolják a magukét, quaak-quaak és kero-kero! A helyzetet nyelvileg bonyolítja, hogy az angol és a német kacsák (quack quack) megtévesztően jól imitálják a békahadak muzsikáját. Bezzeg nem értenek szót a magyar hápogással vagy a francia dialektussal (coin coin). A sarokban kutyaugatás, csaholás, nyüszítés zaja támad. 

Az angol ebek (mérettől függően) egyre harsogják, bow wow vagy woof woof, a németek wau wau, a görögök és oroszok pedig gav-gav felkiáltással akarják érvényre juttatni akaratukat. Hirtelen felbukkan egy csapat kiscsibe. Az olasz különítmény szakadatlan pio pio-ja mellett szinte egybeolvad a magyar és az angol csivitelés (csip-csip, cheep/peep). A másik teremből feltörő magyar röfögés ad új irányt a figyelemnek, de rögtön ezt követően felvisít az angol (oink), a francia (groin groin), a német (grunz), az orosz (hrgu-hrgu) és a japán (boo boo) konda hangja is! Hirtelen a kakasülőn egy háromszólamos kukuriku (magyar), kikeriki (német) és cock-a-doodle-doo (angol) vezényszó harsan, amely munkára szólítja a népes, nyelvzavaros állatseregletet…”

Természetesen a fenti fikció emberek lejegyzéséből ismert. Az állatok hangképző szervei anatómiai okoknál fogva adottak. Sőt általában az emberek hallóberendezése, füle, agyi hallóközpontja sem tér el egymástól. Ami különbözik, és ami miatt az első ránézésre nyelvi univerzáléknak is tekinthető hangutánzó szavakat mégis nyelvfüggővé teszi, az az, hogy minden nyelv adott hangkészlettel dolgozik. Míg a csecsemők a gőgicsélés során bármilyen hangot képesek produkálni, addig később, a folyamatos hangélmény és nyelvfüggő beszédkörnyezet hatására szűkítik adott nyelvre érvényes hangkészletüket (artikulációs bázisukat). A hallás így is kapcsolatban áll a beszéddel (akusztikus visszacsatolás révén). Adott nyelvek beszélői adott hangállományból gazdálkodnak, így másképp azonosítják, másképp tudják lejegyezni, hogyan vakkant egy kutya, hogyan gágog egy liba, hogyan bőg egy szarvas vagy hogyan nyerít egy ló más-más nyelven.

„A nemzetközi beruházást elindító konzorciumot felülvizsgáló bizottság nyelvi alosztályának jelentése leszögezte, hogy Bábel tornyának megépítése mind az emberek, mind az állatok körében nyelvi korlátokba ütközik."

És álljék itt befejezésül egy episztemiológiai kérdés popzenésített köntösben... (Megtekintése csak saját felelősségre ajánlott és súlyosan károsítja a jóízlés határait.)

Egy fogas kérdés: nyelv vagy nyelvjárás?

Miféle kérdés ez? Hiszen nekünk magyaroknak kézenfekvőnek tűnik, hogy mikor beszélünk nyelvről és mikor nyelvjárásról. Az országban utazva tapasztalhatjuk, hogy Pécsen kicsit másképp beszélnek az emberek, mint Nyíregyházán, Sopronban vagy Szegeden, ám a valódi különbségeket általában csak akkor érzékeljük, ha faluhelyen járunk. Az ország különböző területein (és a határon túl) beszélt területi nyelvváltozatokat nyelvjárásoknak (idegen szóval dialektusoknak) nevezzük. Mivel a magyar nyelvjárások beszélői kisebb-nagyobb nehézségek árán, de kölcsönösen megértik egymást, bármilyen messze is lakjanak egymástól, ezért bennünk nem feltétlenül merül fel, hogy a világ más részein a nyelvjárások és nyelvek közötti különbség megállapítása komoly dilemma is lehet.

A Földön több ezer emberi nyelv él. Nem is tudjuk pontosan, hogy hány nyelv van. Ennek oka nem elsősorban az, hogy még ma is élhetnek az esőerdők mélyén olyan eldugott törzsek, amelyek egy eddig ismeretlen nyelvet beszélnek. A Földön létező nyelvek számának megállapítása azért nehéz, mert nincsenek kidolgozott kritériumai annak, hogy mikor beszélhetünk nyelvről illetve nyelvjárásról.

Legkézenfekvőbbnek persze a következő szempont tűnik: ha két ember úgy-ahogy megérti egymást az anyanyelvén, akkor ugyanannak a nyelvnek két nyelvjárását beszélik, míg ha nem értik meg egymást, akkor két nyelvet beszélnek. Ezt nevezik a nyelvészek kommunikációs megközelítésnek. Igen ám, csakhogy van itt egy kis probléma: a nagyvilág többszörösen is rácáfolni látszik erre a kritériumra.

Vegyük például a kínai nyelvet. Kína hatalmas ország, ezért nem meglepő számunkra, hogy a kínai nyelv jó pár nyelvjárásra oszlik, de feltételezzük, hogy a nyelvjárási beszélők úgy-ahogy megértik egymást, hiszen elvileg egy nyelvet beszélnek. Csakhogy nem ez a helyzet. Valójában hat olyan nyelvjárás van Kínában, amelyet a más (kínai) nyelvjárást beszélők nem értenek meg, s amelyet 15 millió ember beszél. De példaként említhetjük Olaszországot is, ahol a firenzei és a szicíliai olaszok nem értik meg egymást (legalábbis a szakirodalom szerint), mégis az olasz nyelv két nyelvjárásáról beszélünk.

Ugyanakkor külön szerb és horvát nyelvekről beszélünk, miközben a szerbek és a horvátok gond nélkül megértik egymást, csak épp politikai okokból (Jugoszlávia szétválása óta) külön nyelvek beszélőinek tekintik magukat. Ugyancsak érdekes, hogy ha csak a kölcsönös érthetőség alapján különítenénk el a nyelveket, akkor dán, norvég és svéd nyelvek helyett egy skandináv nyelvről kellene/lehetne beszélni, ahol a dán, a norvég és a svéd egy-egy nyelvjárás lenne.

Ki vagy mi tudna rendet tenni ebben a kavarodásban? Ha az oly kézenfekvőnek tűnő kommunikációs megközelítés csődöt mond, akkor mégis mi alapján tegyünk különbséget nyelv és nyelvjárás között? A válasz egyszerű. Ilyenkor nem elsősorban nyelvészeti tényezők döntenek, hanem az, hogy a nyelv használói hogyan vélekednek arról, hogy milyen nyelvet is beszélnek. Ha egy nyelvjárás beszélői úgy vélik, hogy ők egy önálló nyelvet beszélnek, és a nyelv mögött társadalmi-politikai erő (pl. egy állam) is áll, akkor a nyelvésznek kutya kötelessége fejet hajtani a nép (illetve a vezetők) akarata előtt. A nyelvész leírhatja a nyelvek/nyelvjárások adott időben tapasztalható állapotát, sajátosságait, regisztrálja és leírja a különbségeket, akár véleményt is nyilváníthat, de az utolsó szó sosem az övé. Nem véletlenül terjedt el a következő mondás: „Nyelvnek azokat a nyelvjárásokat nevezzük, amelyek mögött egy-egy hadsereg áll.”

Kiss Jenő (szerk.) 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris, 31.

Kenesei István (szerk.) 2004. A nyelv és a nyelvek. Budapest, Akadémiai Kiadó, 116-117.

Néhány szó a szóságról

Egy ép fejlődésű átlagos 2,5 éves becsült szókincse 500 szó. A háromévesé már 1000. Ennek a dupláját írja elő a Közös Európai Referenciakeret a B1-es nyelvismeretszintre. Arany János a Toldi írásához 3059 szót használt fel. Egy átlagember mentális lexikonjának aktív szókincsállománya 3000-5000 szó körül mozog. A Magyar értelmező kéziszótár 75 000 szócikket tartalmaz. A magyar nyelv nagyszótárát 18 kötetesre és 110 000 szócikkesre tervezték[1].

A számok és a statisztikák mindig jól mutatnak, mert tükrözni látszanak egy objektív valóságot. Ettől lesz valami „tudományos”. Mi sem tűnik csábítóbbnak egy unalmas forró nyári délutánon, mint levenni egy szép- vagy szakirodalmat a polcról és elkezdeni lapról-lapra, sorról-sorra számolni, hány szót is tartalmaz. Ennél egy fokkal bonyolultabbnak látszik, hogy vajon mekkora egy átlagos felnőtt szókincse. Ugyanis a kérdésre válaszolni nem lehet, a fenti felsorolásba pedig játszva beleköthet bárki. Hogy miért? Mert nincs megfelelően kidolgozott módszer arra, hogy egy nyelvhasználó szavait megszámoljuk. Ez az egyik. A másik, hogy valójában nem tudjuk megmondani, mit is számolunk tulajdonképpen. Azaz mi az, hogy ’szó’. Ha egy felnőtt férfi elszámol egymillióig, akkor mondható, hogy ő tud minimum egymillió szót?

Általában nekünk, nyelvhasználóknak van egy kimondatlanul működő megérzés-szabályunk arra, hogy valamiről megítéljük, szó-e vagy sem. Az ügyész, furmányos, züllött, huncut, kék, most, nélkül, te esetében röhögve legyintünk, persze, ezek szavak. A -bb, -e, -ás/-és, -szerű esetében szintén egyértelmű a legyintés, ezek nem szavak.

Viszont tegyük hozzá, hogy ha már másik nyelvtípusban gondolkodunk, máris elbizonytalanodhat a naiv tudós kézlegyintése, ha egymás mellett látja a zavartabb és a more confused szavakat. Nocsak, az egyik egységben van szóköz, tehát ha szó-köz, akkor az már két szó? A nyelvtani funkció kifejezése nyelvtípustól függően pl. lehet külön egység vagy az alaptagjához járuló „ragadvány”. Vagy ne is lépjünk ki a magyarból, máris itt vannak az igekötős igék, melyekről a helyesírási szabályzat azt mondja, hogy „sajátosan viselkedő összetett szavak. Ha az igekötő közvetlenül saját igéje előtt áll, egybeírjuk vele (…), ha az igekötő követi az igét, különírjuk tőle.” (AkH.¹² 131.) Gyakran kinézek az ablakon. Miért nézel ki az ablakon? Ki-kinézek, mert, hát, csak. Tessék, kérem, lehet számolgatni, hogy hány szót olvashatunk a kinéz, a nézel ki és a ki-kinéz formájában. Néha van szóköz, néha nincs. Tehát helyesírási alapon már csak ezért sem lehet szódefiníciót adni.

Akkor jelentés alapján? A ló egy szó, a darázs egy másik szó, a lódarázs egy harmadik szó. Vagy két szó egyben? Mikor születik két szóból egy harmadik? Szótárkészítésnél elv, hogy azokat a szavakat, melyek összeállíthatók a szótár elemeiből, nem veszik fel külön szócikként a listába. Például az üvegszerű-t bárki létre tudja hozni, ha megtalálja az üveg és a –szerű tagokat. Ellenben a népszerű-t vagy az egyszerű-t fel kell venni a szótárkészítőknek, noha a nép, az egy és a –szerű ugyanúgy megtalálhatóak. Ahol jelentésváltozással jár a szóösszetétel, ott új lexéma, új szó születik. Az összetett szót is szónak nevezzük, de mégsem olyan alapminimum, amit öntudatlanul is elvárunk tőle. Továbbá a jelentés azért sem vezet messzire, mert mi a helyzet a foglaljon helyet, a jó napot, a viszontlátásra vagy a leitta magát a sárga földig kifejezésekkel? Ezekhez ugyanúgy egyetlen jelentés kapcsolódik.

De hogy ne csak még nagyobb kuszaságot okozzak, íme néhány trükk, mellyel a nyelvészek meghatározzák, mit is tekintenek önálló szónak.

1. A kiejtés, a hangsúly. Mivel a magyarban élhangsúly van, ezért ha a szóban egy hangsúlyt „találni”, akkor egy szó, ha többet, akkor több és külön írandó (pl. FÖLdön FUtó és a FÖLdönfutó). Csakhogy a legtöbb beszélőnek kapásból osztályt kellene ismételnie a Szavak közti szünettartás c. tantárgyból. Mert nem tart. Tehát ez a „trükk” önmagában nem elég.

2. Állhat-e önmagában. Hova mész? El. Nem aludtál? De. Ki van soron? Te. Oké, ezek állhatnak önmagukban, akkor önálló szavak, ún. minimális szabad formák, független szavak. És a névelő? És a névutók? Ezek szavak vagy sem?

3. Kombinálhatóság. Ez részben összefügg az önállósággal. Például a névelő, noha nem állhat önmagában, mégis egyfajta önállósággal bír, ugyanis szabad formákat választ el egymástól, vagyis szabadon variálható, hogy mi elé kerül. Pl. a most kifutott leves, a sárga váz, a virág. Ilyenek még pl. között, után, csak, is, pedig, hogy, bár, noha, sem, -e stb. Ezek a függő szavak. A toldalékok ezzel szemben kizárólag bizonyos szófaji kategóriákhoz járulhatnak pl. nagyból, házból, pirosabb, látlak, de *futabb, *háznék.

4. A szó alatti szintek meghatározására (félszók, toldalékok) be lehet vetni az ún. mellérendelési próbát. Ha azonos elő- vagy utótagú összetett szavakat teszünk egymás mellé, akkor elég egy elő- vagy utótagot megtartani. Ha ez lehetséges, akkor félszókról, ha nem, toldalékokról beszélünk. Például elnök- és igazgatóválasztások, város- és falubeli, al- vagy főorvos, de *város- és falusi, *elnök- és igazgatót, *kék- és narancssárgább.

És ha még meg is határozzuk, hogy mit tekintünk szavaknak, akkor is komolyan törheti a fejét a terepkutató, amikor éppen a felnőtt férfi spontán beszédében elhangzott szavakat számlálja. Külön szónak számítanak-e, ha azt mondja: vezetek, vezetsz, vezettél, vezető, vezetett, vezetni, vezetés.

Vigyázat, a „szóság” könnyen az orrunknál fogva vezethet. 

Felhasználva: Kiefer Ferenc szerk. 2006. Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó. Budapest.

---

[1] Wikipedia: Szókincsméretek összehasonlító listája