Nyelvészeti helymeghatározás

Miért van az, hogy ahány város, annyiféleképpen lakhatok benne. Például élhetek Pécsett, Kolozsvárott, Pesten, Baján, Debrecenben vagy éppen Pozsonyban. Sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha követve a mai divatot, diplomámmal a zsebemben kiutaznék külföldre, mert akkor csak egyféleképpen lakhatom be a városokat: Londonban, Krakkóban, Veronában, Pekingben, Helsinkiben.

A -ban/-ben és az -on, -en, -ön használatán meg sem torpanunk, de amikor Pécs kerül szóba, Győr vagy Kolozsvár, akkor már motoszkál a bogár a fülben. Mintha azokkal lenne valami gubanc: "nehogy azt mondjam, hogy Pécsen, Győrben, Kolozsváron, a végén még műveletlennek tűnök.”

"Talán, réges régen attól függött a választás, hogy kőfallal körülvett valódi városok, vagy síkterepű mezővárosok, netán tanyák felé közelített az utazó?” A magyarázat figyelmet érdemlő… spekuláció.

"Akkor biztos nyelvjárási alakok.” Nem éppen. Ha nyelvjárási lenne, akkor kizárólag egy tájegységen élők használnák őket. Viszont pl. éppen e három település legkevésbé sem mondhatja magáról, hogy földrajzilag szomszédai egymásnak.

"Lefogadom, hogy archaikus, költői alakok.” Ez már közelít. Viszont a nyelvhasználói tudat pusztán azért nem őriz meg formákat, hogy tisztelegjen egy Berzsenyi Dániel vagy egy Virág Benedek előtt. A nyelv alapvetően a gazdaságosságra törekszik.

Úgy látszik, mintha ezek normától elhajló kivételek, rendhagyó formák lennének. Pedig csak egy ősi rag emlékét őrzik. És nem is kizárólagosan. A nyelvtörténészek szerint az ősi uráli alapnyelvben kétféle helyhatározó (locativus) ragot használtak: -n és -t. Az előbbit őrzik a már fent említett -ban/-ben vagy az -on, -en, -ön, illetve pl. a benn, lenn, fenn határozószók, sőt még a gyorsan, szépen típusú határozók végződései is. A -t/-tt pedig a Pécsett esetén kívül olyan alakokban is megmaradt, mint az itt/ott, hanyatt, felett, alatt, mellett stb. határozószókban és névutókban is. Csak már elhomályosult, hogy ezek az alakok egy tőből plusz egy toldalékból állnak.

A magyar vonatkozású településnevek esetében tehát használható helyhatározó ragok: -n (-on, -en, -ön), -ban/-ben és a -t/-tt. Jelentéstanilag nincs különbség köztük. Mondja a szakirodalom. Így az egyéni nyelvérzékre és a szokásra van bízva, hogy mely település esetében miképp "kellemesebb az élet”: ha Pécsett, vagy ha Pécsen igénylem a lakcímkártyámat.

Rokontalanok - 1. rész

Karácsonykor és egyéb nagy ünnepek alkalmával összefacsarodik az ember szíve, ha rokontalan embertársaira gondol. Ők kivel töltik az ünnepeket? Kihez fordulnak segítségért? Kivel osztják meg örömüket és bánatukat? Természetesen a helyzet nem ilyen szomorú, hiszen a rokontalan ember nem feltétlenül magányos: lehetnek barátai, kollégái és kedvese is. Nincs ez másként a rokontalan nyelvekkel sem. A nyelvcsalád metaforája tehát itt is működik: egy rokontalan nyelv (akár az ember) remekül elboldogul az őt körülvevő világban, fejlődik, társakra lel, vegyül, egyszóval változik. Az alábbiakban feltérképezzük, hogy mitől is lesz rokon két nyelv, illetve hogy mely nyelveknek nem találtak még rokonokat a legalaposabb nyelvészek sem.

Mitől rokon két nyelv?

A 18. századig kellett várni arra, hogy a világ nyelveinek történetét és rokonságát tudományos módszerekkel kezdjék kutatni. Az egész úgy kezdődött, hogy bizonyos nyelvek között egyértelmű hasonlóságokat és megfeleléseket lehetett észrevenni, például a francia, a spanyol, az olasz és más újlatin nyelvek esetén. Tudományos körökben elfogadottá vált az az elgondolás, hogy ezek a nyelvek egy közös nyelvből (a latinból) fakadhatnak, ahogy a fa ágai egy törzsről ágaznak szét. Ezt az elméletet csakhamar kiterjesztették a nyelvek nagyobb csoportjaira, vagyis elterjedt az a felfogás, hogy nyelvcsaládonként léteznie kellett egy közös alapnyelvnek, mely tudományos eszközökkel rekonstruálható. Ki is forrt egy olyan módszer, amellyel többé-kevésbé megbízhatóan lehetett megállapítani a nyelvek közötti rokonságot. Ez az úgynevezett történeti-összehasonlító módszer a nyelvrokonság bizonyítékának a két nyelv közötti hangtörvényeket, azaz a rendszeres hangmegfeleléseket tartja. Példaként említhetjük erre, hogy egyes történeti nyelvészek szerint a magyar szó eleji h hang a finnugor testvérnyelvekben jellemzően k hangnak felel meg az azonos jelentésű szavakban, pl. kala (finn) ~ hal.

Ugyanakkor August Schleicher rokonnyelvekre alkalmazott családfaelmélete nyomán olyan fogalmak honosodtak meg a nyelvészeti szóhasználatban, melyek emberekre alkalmazott rokonsági terminusokkal fejezik ki a nyelvek közötti viszonyokat (nyelvcsalád, családfa, leánynyelv stb.). A kifejezéseken kívül a szemléltetés módja, a fa is − a képzavart megkockáztatva − gyökeret vert a nyelvészetben, így a történeti-összehasonlító módszer eredményeit nyelvcsaládok és családfák megállapításával, illetve megrajzolásával írták le.

Nyelv- kontra vérrokonság

Vigyázat! Két nyelv rokonsága egyáltalán nem jelenti azt, hogy az azokat beszélő népek között vérrokonság van. Az évezredek folyamán a népcsoportok sok ezer kilométert vándorolhattak, háborúztak vagy épp kereskedtek egymással, így a népek kultúrája és az általuk beszélt nyelvek is hol kisebb, hol nagyobb mértékben hatottak egymásra. Bár ezek a hatások ma is jól kimutathatók az egyes nyelvek szókincsében, sőt, esetenként a hangállományban, nyelvtani szerkezetekben is, ettől a kölcsönhatástól még nem lesz két nyelv rokon, nem úgy a beszélőik. A kapcsolatba lépő népcsoportok genetikai állománya keveredhetett, sőt, a népek között akár nyelvcsere is történhetett. Ebből következik, hogy az egy alapnyelvből különfejlődő nyelvek évezredekkel később akár egy merőben más összetételű és genetikai állományú népcsoport ajkán élhetnek anyanyelvként.

A 19. századi magyarok ennek még nem voltak tudatában, ezért is tiltakoztak oly hevesen Sajnovics János megállapításai ellen, aki elsőként rokonította a magyart a finnugor nyelvekkel (nevezetesen a lappal). Barcsay Ábrahám és társai kikérték maguknak, hogy a daliás, harcias magyarság egy északi, halászgató népnek lenne rokona, és nem kértek a „halzsíros atyafiságból”. Pedig a nyelvek rokonítása már akkor sem a vérrokonságra utalt, csupán egy közös alapnyelvet feltételezett.

Semmi sem tökéletes, ha nincs DNS

Évtizedek hosszú munkájával szép lassan sikerült a nyelvészeknek felrajzolni a világ nyelveinek családfáit. Ezek alapján néhány kérdőjellel ugyan, de viszonylag megnyugtatóan be lehet sorolni a nyelvek zömét a nagy nyelvcsaládok (indoeurópai, altaji, uráli, kínai-tibeti, paleoszibériai stb.) valamelyikébe. Igen ám, de nem mindegyiket.

Ennek több oka van. Először is, a hangtörvények nem kivétel nélküliek, az egyes rokonnyelvek szavai kijátszhatják a szisztematikus hangmegfeleléseket, például azért, mert több másik nyelv is hatott rájuk nyelvtörténetük során. A kivételek oka tehát nem mindig egyértelmű: az eltérések dacára is tartozhat egy nyelv az adott nyelvcsaládba. Ráadásul számos esetben nem lehet megnyugtatóan megállapítani, hogy a kimutatható hasonlóságok oka a közös eredet vagy csupán a hosszú együttélés, egymásra hatás.

Ma is vannak olyan nyelvek, melyek nyelvcsaládba való besorolása nem vehető készpénznek, sőt, bizonyos nyelveknek eddig egyáltalán nem sikerült rokont találni. Ezeket nevezi a nyelvészeti szakirodalom rokontalan, elszigetelt vagy szigetnyelveknek, mivel a más nyelvcsaládokba tartozó nyelvek tengerében „lebegnek” magányosan. Ezek között már kihalt és még élő nyelveket egyaránt találunk, de számunkra izgalmasabb az utóbbi csoport, hiszen ezek esetében sok-sok adat, gyakran több ezer, sőt, több millió anyanyelvi beszélő áll rendelkezésre, mégsem áll össze a kép. Lássuk, hogy melyek ezek a ma is élő, rokontalan nyelvek!

/Folytatása következik! :)/

Források:

David Crystal (1998): A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris. 370. és 406. oldal

Fodor István (2003): A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Budapest, Tinta. 13. és 246. oldal

Áltudományos halandzsa

Twitteren este: „Nem hiszem, hogy ma már adekvát lennék felhívni téged. Majd holnap.” Írta az értelmiségi szülők egyetemista trónörököse a barátnőjének. Másnap persze majd konzultálhatnak, hogy melyik programot is preferálják a felsoroltak közül, de az sem biztos, hogy bármelyiket is kellően kultiválják majd. 

Persze mindezt elmondhatták volna magyarul is, ha már miniblogon értekeznek, de így biztosítva van a kellő verbális titkosítás is. Csak minek. Mégis mi veszi rá az embereket arra, hogy felesleges idegen szavakkal tűzdeljék tele mondataikat?

Természetesen rejlik az idegen szavak használatában kellő huncutság is, humor is. De csak, ha megfelelő időben, megfelelő helyen, megfelelő társaságban és megfelelő mértékben fűszerezik a beszédet vele. Például, ha tökéletes tanácstalanságban hezitálok a tapétaboltban a szegélycsíkok között, akkor felhívhatom lakótársamat, hogy szakmai konzíliumot tartva meghozzam a végső döntést. (Persze, csak ha mindketten ismerjük a szavak jelentését és kontextusát, pardon, használati körét.) Így már kifigurázható. Mennykőcsapás terhe mellett megkockáztatom, hogy még szellemi frissességet is csempész a nyelvhasználatba – mint ahogy a paródia és általában a szellemesség is elmefrissen hat(hat).

Kevésbé frissítő, amikor egy kötelező szakesten, alkalmi vacsorán, hivatalos eseményen – tehát formális interakcióban - „komolyan” beszél(get)nek egymással a vendégek. Mintha egy árverésen lennénk, ahol szavakban mérik a tétemelést. Ki tudja túllicitálni a másikat? Az nyer, akit hallgatva előbb kiálltunk a világosságot hozó idegen szavak szótáráért. De ők legalább partnerek ebben a verbális sznobériában.

Nem úgy szegény beteg vagy szegény ügyfél, akit a Doktor úr (orvos, ügyvéd, ügyvezető igazgató, hisz ilyenkor még a bölcsészdoktor is Doktor úr!) döngöl földbe idegen nyelvleckéjével, míg az ügymenetet, vagy a diagnózist, vagy a lehetőségeket, pardon, az alternatívákat vázolja. Sőt a politikai szólamok, a gazdaság kitalált nyelve kifejezetten kirekesztő: megerősíti a szegény betegben, ügyfélben, háziasszonyban, hogy a recessziótól biztos valami halálhozó szörnyűség várható, a kriminalitás pedig soha nem mért méreteket ölt, és egyre inkább elharapózik az introvertált és komplexusos fiatalok körében a szuicid hajlam. „Mivel olyan okosan beszél (ti. én nem értem, amit beszél), biztos igaza van.” Ennyi érthetetlen zagyvaságtól csoda, hogy elmegy az egyszeri ember kedve attól, hogy belefolyjon a közéletbe?

Mert, amit nem értünk, attól szorongunk. Ha az orvos diagnózisa latinul zeng, biztosan előbb jut eszünkbe a végrendeletírás esedékessége, mint ha csak annyit mondana, hogy „Marika, nyugalom, csak megfázott és kicsit piros a torka”. És ugye ismert, hogy valami attól sokkal, de sokkal tudományosabbnak hat, hogyha legalább a fele, jó esetben a másfélszerese nem is magyarul van. Természetesen, ha a terminológiáról van szó (szakzsargon), sok esetben nincs is rá megfelelő, ekvivalens magyar szó. De ez a szakmai terület.

A hétköznapokban is ott van, ami nem is csoda, hiszen az információ szabad áramlása és nyílt elérése terjeszti a közös nyelvet is. Gyorsan hömpölygő ismerettengerben, amikor a tudomány is prostituálódik, kifizetődőbb egy olyan kódot használni, az érintkezés intenzitás és gyakorisága miatt, ami sokaknak kézenfekvőbb, hiszen ezek tulajdonképpen nemzetközi műveltségszavak. 

Ha valaki diplomás, és erre rájátszik, akkor műveltségét, hozzáértését akarja fitogtatni. Mondván, hogy egy Értelmiségi magasröptű gondolatai számára a magyar szókincs csak szűkös kalitka. Ám szellemi sziporkázás helyett így csak gondolatkoldulás lehet belőle. Vagy az is lehet, hogy önmaga sincs igazán (kristály)tisztában a tartalommal, ezért menti a menthetőt, és idegen szavakkal ködösít. Vagy, ha eleve nem akarja megmondani, amit meg kellene: mellébeszédnek is első osztályú. Abban az esetben is, ha a téma kényes, de abban az esetben is, ha engem hoz kínos helyzetbe. Tapintatból pl. az orvosoknál vagy a tabutémáknál (pl. a szexualitás tisztázatlan nyelvi regisztere) sokszor előfordul, hogy felesleges merev idegenkedéssel védekezünk.

Az idegen szavak helyesírásával kapcsolatban olvass tovább! 

V kontra W, avagy egy magyar modorosság

Néhány évvel ezelőtt internetes közösségi oldalakon ütötte fel a fejét, és még mindig gyakori jelenség, hogy az olyan felhasználók, akiknek vezeték- vagy keresztneve v betűvel kezdődik, inkább w-t biggyesztenek a nevük elé. Ezt a „jóféle” magyar szokást az újonnan sztárstátuszba röppenő

előadók is előszeretettel alkalmazzák.

Mi ennek a betűváltásnak az oka? Bár a v-t w-re cserélő egyének között még nem készült a miértet kutató felmérés, igen valószínű, hogy a w betű szokatlan szó eleji használatát az angol nyelv intenzív hatása ihleti. A jelenség továbbá a Wikik és Wiktorok azon feltételezésén alapul, hogy aki „angolosan” írja a nevét, az szebb és jobb, de mindenekelőtt trendibb, mint azok, akik maradnak a v használatánál.

A w betű (avagy duplavé) használata nem újdonság a magyar helyesírásban. A hagyomány elve alapján számos családnévben megmaradt a duplavés írásmód, így természetes, hogy Wesselényi és Weöres nevét úgy írjuk, ahogy, miközben a w betű helyén ugyanúgy [v] hangot ejtünk, mintha sima v-vel írnánk a szót.

Más azonban a helyzet, ha angol hatásra és ráadásul keresztnév elején jelenik meg az ominózus w. Az angol nyelv ugyanis más hangot jelöl ezzel a betűvel, mint Wesselényi nevének esetében. Erről árulkodnak a betű különböző elnevezései a két nyelvben: míg a magyar duplavéként emlegeti, addig az angol dupla u-nak (közelítő ejtéssel: dáböljú) nevezi. Ennek oka a következő: az angolban a w betű egy olyan hangot jelöl, amely inkább magánhangzó mint mássalhangzó. Ezt a hangot bilabiális (vagyis mindkét ajakkal képzett) zöngés réshangnak nevezzük, ami azt jelenti, hogy az ajkak kerekítésével a magyar u-hoz hasonló hangot ejtünk. E hang képzése közben fog, ajak és nyelv nem ér egymáshoz, ellentétben például a [v] hang képzésével, amikor a felső metszőfogak összeérnek az alsó ajakkal, ezzel akadályozva a tüdőből áramló levegő útját. Ennek megfelelően az angolban a woman és war szavakat sem „vomön” illetve „vór” módra ejtik, hanem a szó elején egy u-hoz hasonló hangot hallunk.

Mi ebből a tanulság? Csupán annyi, hogy a Wiki (szélsőséges esetben Wicky) valójában megközelítőleg „uiki”-nek, míg a Wiktor „uiktor”-nak ejtendő, ha már egyszer angol hatásra került a w betű a szó elejére. Nem véletlen, hogy az angolban nincs olyan Victoria vagy Victor, aki w-vel írná alá a nevét. Ez ugyanis egy magyar találmány – mégpedig azok közül való, amelyekre nincs okunk büszkének lenni.

Ha a hülyeség fájna...

Mikortól számít egy szó közkeletűnek? Például, ha (már) alkot szócsaládot. Hülyeség. Hülye vagy. Hülye liba. Lehülyéz. Hülyéskedik. Hülyít. Hülyül. Hülye. Színmű címben A hülyéje. Dalszövegben Amikor hülye vagy (Alvin és a mókusok). Közbeszédben és szépirodalomban. A bulvársajtóban és a magazinokban. Stílusértékét tekintve már inkább semleges identitással azonosítja magát. De karrierje nagyjából onnan indult, mint annak a bizonyos köz-kedvelt bébetűs (immár) töltelékszónak.

Ahogy tágul egy jelentésmező, úgy hígul a jelentés intenzitása. És úgy veszik egyre kevésbé komolyan. Hülye vagy édes fiam – mondja a tanár, mondja az anya, mondja a nővér. Ha létezik szómágia, akkor őszinte részvétem szegény édesfiam, mert nem is tudod mekkora átkot szórtak a fejedre.

Gyakori jelenség, hogy az átkozódások, szitkozódások orvosi kifejezésekben (betegségnevekben) gyökereznek. A varázsigékben is kígyót-békát köpnek egymásra: átkozás. Kívánnak hát egymásnak egy-két jó tehetségű fenét (eredetileg: farkas, de a rákbetegség is), francot (nemi betegség), rossebet (szifilisz), nyavalyát, görcsöt… nem sorolom. A káromkodások előtt - mivel alapvetően nyelvhez kötöttek - két lehetőség áll: vagy kihalnak, vagy eredeti és sértő, negatív jelentésük erejét veszti. Belegondolva nem is sejtené a mindennapi nyelvhasználatot fogyasztó, hogy mennyi "csúnya” szavunk épült be akár már abba a bizonyos hipotetikus nyelvi normába is. Mit ne mondjak, ha az irodalmi szövegekben modorosan vezetik le az indulatot verbális agresszió formájában (A rosseb egy meg! Fékomadta teremtette!) talán durvább átkot szórnak, mintha lehülyéznék az aktuális célszemélyt. Tehát manapság használunk számos olyan kifejezést, amelyek nem is számítanak káromkodásnak, ám régen durva konnotáció társult hozzájuk. Ha valaki ma ezeket használja, nem számít csúnyának, legfeljebb az idősebb generáció borzong kicsit, hogy ezeket talán mégsem kellene csak így...

 De hogy is van ezzel a "hülyeséggel”? Hiszen még saját magunkra is mondjuk, pl. ha a suliban vesszük észre, hogy otthon hagytuk a lakáskulcsot, vagy a süteményből kihagyjuk a tojást és a cukrot, vagy a sört nem hűtjük be, de a haverok már csöngetnek a lakásajtón. A hülye eredetileg egy gyógypedagógiai kifejezés, méghozzá az idiota latin orvosi kifejezés magyarra való átültetése: ’értelmileg súlyosan fogyatékos, taníthatatlan’ jelentésben. A hülye használata ma is ahhoz kapcsolódik, hogy valaki butaságot, ostobaságot, meggondolatlanságot csinált. Vagyis kevésbé használta a józan, ép eszét. Vagy például aki hülyül: az is majomkodik, bolondozik. Szintén a ’normálistól’ elhajló viselkedést produkál. Deviáns? Aligha.

Nade. Az olyan gyógypedagógiai szakirodalom, mint "A hülyeség és a hülyeintézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire” (Frim Jakab, 1884) rettentő komikusan hangzik. A címből fakadó mosolygás alatt, azért csak-csak asszociálnak néhányan valami konkrétumot a "hülye” helyébe. Hiszen ma már fűre, fára és egész biogazdaságra szórjuk a hülyeséget, mert egy bolond százat csinál és a hülyeség is ragad. De valahol ez a természet körforgási rendje, mert a történelem sem ismétli önmagát, csak rímel (Mark Twain). Éppúgy káromkodtak eleink a 15. században, mint ma a Blahán vagy a Nemzeti Színház színpadán. Bár még a szövegszerkesztők helyesírási programja is figyelmeztet, hogy "Durva, obszcén vagy bántó szó”.

Ja, és mielőtt valaki nyelvvédő harcoskodással állítaná, hogy a káromkodás rontja a nyelvet, vigyázzon, mert csapdába eshet. A nyelv nem tud romlani, korcsosulni, maximum a nyelvhasználó erkölcsi tartása, de ez meg már nem a Nyelvelők témája.

Bábeli zűrzavar az állatvilágban

Bábel. Nyelv. Zűrzavar. Az emberi nyelvek sokfélesége senkinek nem új keletű információ. Ez van, kész, milyen jó, lehet nyelvekkel, kultúrákkal, nyelvekben leképeződő gondolkodásmódokkal találkozni. De hogy az állatok se értsék meg egymást… Álljunk meg egy szóra!

„Bábel tornya. Az immár négy évezrede tartó beruházás végösszegének határa a csillagos ég. A nemzetközi beruházást elindító konzorciumot felülvizsgáló bizottság nyelvi alosztályának néhány ellenőre ellátogatott a minap egy brigádértekezletre, hogy hatékonyságkövetési vizsgálatot tartson a különböző állatokból álló brigádok munkájáról.

A tapasztalatok megdöbbentőek. Ugyan a magyar, angol, német, spanyol kígyó jól, csupán némi tájnyelvi felhanggal sziszegi egymás nyelvét (ssss, esetleg sz-sz), ám ugyanez már nem mondható el a békák csoportjáról. Hiába brekegi el a magyar béka német és japán kollégájának a következő munkafolyamatot, azok csak egymást túlharsogva kuruttyolják a magukét, quaak-quaak és kero-kero! A helyzetet nyelvileg bonyolítja, hogy az angol és a német kacsák (quack quack) megtévesztően jól imitálják a békahadak muzsikáját. Bezzeg nem értenek szót a magyar hápogással vagy a francia dialektussal (coin coin). A sarokban kutyaugatás, csaholás, nyüszítés zaja támad. 

Az angol ebek (mérettől függően) egyre harsogják, bow wow vagy woof woof, a németek wau wau, a görögök és oroszok pedig gav-gav felkiáltással akarják érvényre juttatni akaratukat. Hirtelen felbukkan egy csapat kiscsibe. Az olasz különítmény szakadatlan pio pio-ja mellett szinte egybeolvad a magyar és az angol csivitelés (csip-csip, cheep/peep). A másik teremből feltörő magyar röfögés ad új irányt a figyelemnek, de rögtön ezt követően felvisít az angol (oink), a francia (groin groin), a német (grunz), az orosz (hrgu-hrgu) és a japán (boo boo) konda hangja is! Hirtelen a kakasülőn egy háromszólamos kukuriku (magyar), kikeriki (német) és cock-a-doodle-doo (angol) vezényszó harsan, amely munkára szólítja a népes, nyelvzavaros állatseregletet…”

Természetesen a fenti fikció emberek lejegyzéséből ismert. Az állatok hangképző szervei anatómiai okoknál fogva adottak. Sőt általában az emberek hallóberendezése, füle, agyi hallóközpontja sem tér el egymástól. Ami különbözik, és ami miatt az első ránézésre nyelvi univerzáléknak is tekinthető hangutánzó szavakat mégis nyelvfüggővé teszi, az az, hogy minden nyelv adott hangkészlettel dolgozik. Míg a csecsemők a gőgicsélés során bármilyen hangot képesek produkálni, addig később, a folyamatos hangélmény és nyelvfüggő beszédkörnyezet hatására szűkítik adott nyelvre érvényes hangkészletüket (artikulációs bázisukat). A hallás így is kapcsolatban áll a beszéddel (akusztikus visszacsatolás révén). Adott nyelvek beszélői adott hangállományból gazdálkodnak, így másképp azonosítják, másképp tudják lejegyezni, hogyan vakkant egy kutya, hogyan gágog egy liba, hogyan bőg egy szarvas vagy hogyan nyerít egy ló más-más nyelven.

„A nemzetközi beruházást elindító konzorciumot felülvizsgáló bizottság nyelvi alosztályának jelentése leszögezte, hogy Bábel tornyának megépítése mind az emberek, mind az állatok körében nyelvi korlátokba ütközik."

És álljék itt befejezésül egy episztemiológiai kérdés popzenésített köntösben... (Megtekintése csak saját felelősségre ajánlott és súlyosan károsítja a jóízlés határait.)

Egy fogas kérdés: nyelv vagy nyelvjárás?

Miféle kérdés ez? Hiszen nekünk magyaroknak kézenfekvőnek tűnik, hogy mikor beszélünk nyelvről és mikor nyelvjárásról. Az országban utazva tapasztalhatjuk, hogy Pécsen kicsit másképp beszélnek az emberek, mint Nyíregyházán, Sopronban vagy Szegeden, ám a valódi különbségeket általában csak akkor érzékeljük, ha faluhelyen járunk. Az ország különböző területein (és a határon túl) beszélt területi nyelvváltozatokat nyelvjárásoknak (idegen szóval dialektusoknak) nevezzük. Mivel a magyar nyelvjárások beszélői kisebb-nagyobb nehézségek árán, de kölcsönösen megértik egymást, bármilyen messze is lakjanak egymástól, ezért bennünk nem feltétlenül merül fel, hogy a világ más részein a nyelvjárások és nyelvek közötti különbség megállapítása komoly dilemma is lehet.

A Földön több ezer emberi nyelv él. Nem is tudjuk pontosan, hogy hány nyelv van. Ennek oka nem elsősorban az, hogy még ma is élhetnek az esőerdők mélyén olyan eldugott törzsek, amelyek egy eddig ismeretlen nyelvet beszélnek. A Földön létező nyelvek számának megállapítása azért nehéz, mert nincsenek kidolgozott kritériumai annak, hogy mikor beszélhetünk nyelvről illetve nyelvjárásról.

Legkézenfekvőbbnek persze a következő szempont tűnik: ha két ember úgy-ahogy megérti egymást az anyanyelvén, akkor ugyanannak a nyelvnek két nyelvjárását beszélik, míg ha nem értik meg egymást, akkor két nyelvet beszélnek. Ezt nevezik a nyelvészek kommunikációs megközelítésnek. Igen ám, csakhogy van itt egy kis probléma: a nagyvilág többszörösen is rácáfolni látszik erre a kritériumra.

Vegyük például a kínai nyelvet. Kína hatalmas ország, ezért nem meglepő számunkra, hogy a kínai nyelv jó pár nyelvjárásra oszlik, de feltételezzük, hogy a nyelvjárási beszélők úgy-ahogy megértik egymást, hiszen elvileg egy nyelvet beszélnek. Csakhogy nem ez a helyzet. Valójában hat olyan nyelvjárás van Kínában, amelyet a más (kínai) nyelvjárást beszélők nem értenek meg, s amelyet 15 millió ember beszél. De példaként említhetjük Olaszországot is, ahol a firenzei és a szicíliai olaszok nem értik meg egymást (legalábbis a szakirodalom szerint), mégis az olasz nyelv két nyelvjárásáról beszélünk.

Ugyanakkor külön szerb és horvát nyelvekről beszélünk, miközben a szerbek és a horvátok gond nélkül megértik egymást, csak épp politikai okokból (Jugoszlávia szétválása óta) külön nyelvek beszélőinek tekintik magukat. Ugyancsak érdekes, hogy ha csak a kölcsönös érthetőség alapján különítenénk el a nyelveket, akkor dán, norvég és svéd nyelvek helyett egy skandináv nyelvről kellene/lehetne beszélni, ahol a dán, a norvég és a svéd egy-egy nyelvjárás lenne.

Ki vagy mi tudna rendet tenni ebben a kavarodásban? Ha az oly kézenfekvőnek tűnő kommunikációs megközelítés csődöt mond, akkor mégis mi alapján tegyünk különbséget nyelv és nyelvjárás között? A válasz egyszerű. Ilyenkor nem elsősorban nyelvészeti tényezők döntenek, hanem az, hogy a nyelv használói hogyan vélekednek arról, hogy milyen nyelvet is beszélnek. Ha egy nyelvjárás beszélői úgy vélik, hogy ők egy önálló nyelvet beszélnek, és a nyelv mögött társadalmi-politikai erő (pl. egy állam) is áll, akkor a nyelvésznek kutya kötelessége fejet hajtani a nép (illetve a vezetők) akarata előtt. A nyelvész leírhatja a nyelvek/nyelvjárások adott időben tapasztalható állapotát, sajátosságait, regisztrálja és leírja a különbségeket, akár véleményt is nyilváníthat, de az utolsó szó sosem az övé. Nem véletlenül terjedt el a következő mondás: „Nyelvnek azokat a nyelvjárásokat nevezzük, amelyek mögött egy-egy hadsereg áll.”

Kiss Jenő (szerk.) 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris, 31.

Kenesei István (szerk.) 2004. A nyelv és a nyelvek. Budapest, Akadémiai Kiadó, 116-117.

Néhány szó a szóságról

Egy ép fejlődésű átlagos 2,5 éves becsült szókincse 500 szó. A háromévesé már 1000. Ennek a dupláját írja elő a Közös Európai Referenciakeret a B1-es nyelvismeretszintre. Arany János a Toldi írásához 3059 szót használt fel. Egy átlagember mentális lexikonjának aktív szókincsállománya 3000-5000 szó körül mozog. A Magyar értelmező kéziszótár 75 000 szócikket tartalmaz. A magyar nyelv nagyszótárát 18 kötetesre és 110 000 szócikkesre tervezték[1].

A számok és a statisztikák mindig jól mutatnak, mert tükrözni látszanak egy objektív valóságot. Ettől lesz valami „tudományos”. Mi sem tűnik csábítóbbnak egy unalmas forró nyári délutánon, mint levenni egy szép- vagy szakirodalmat a polcról és elkezdeni lapról-lapra, sorról-sorra számolni, hány szót is tartalmaz. Ennél egy fokkal bonyolultabbnak látszik, hogy vajon mekkora egy átlagos felnőtt szókincse. Ugyanis a kérdésre válaszolni nem lehet, a fenti felsorolásba pedig játszva beleköthet bárki. Hogy miért? Mert nincs megfelelően kidolgozott módszer arra, hogy egy nyelvhasználó szavait megszámoljuk. Ez az egyik. A másik, hogy valójában nem tudjuk megmondani, mit is számolunk tulajdonképpen. Azaz mi az, hogy ’szó’. Ha egy felnőtt férfi elszámol egymillióig, akkor mondható, hogy ő tud minimum egymillió szót?

Általában nekünk, nyelvhasználóknak van egy kimondatlanul működő megérzés-szabályunk arra, hogy valamiről megítéljük, szó-e vagy sem. Az ügyész, furmányos, züllött, huncut, kék, most, nélkül, te esetében röhögve legyintünk, persze, ezek szavak. A -bb, -e, -ás/-és, -szerű esetében szintén egyértelmű a legyintés, ezek nem szavak.

Viszont tegyük hozzá, hogy ha már másik nyelvtípusban gondolkodunk, máris elbizonytalanodhat a naiv tudós kézlegyintése, ha egymás mellett látja a zavartabb és a more confused szavakat. Nocsak, az egyik egységben van szóköz, tehát ha szó-köz, akkor az már két szó? A nyelvtani funkció kifejezése nyelvtípustól függően pl. lehet külön egység vagy az alaptagjához járuló „ragadvány”. Vagy ne is lépjünk ki a magyarból, máris itt vannak az igekötős igék, melyekről a helyesírási szabályzat azt mondja, hogy „sajátosan viselkedő összetett szavak. Ha az igekötő közvetlenül saját igéje előtt áll, egybeírjuk vele (…), ha az igekötő követi az igét, különírjuk tőle.” (AkH.¹² 131.) Gyakran kinézek az ablakon. Miért nézel ki az ablakon? Ki-kinézek, mert, hát, csak. Tessék, kérem, lehet számolgatni, hogy hány szót olvashatunk a kinéz, a nézel ki és a ki-kinéz formájában. Néha van szóköz, néha nincs. Tehát helyesírási alapon már csak ezért sem lehet szódefiníciót adni.

Akkor jelentés alapján? A ló egy szó, a darázs egy másik szó, a lódarázs egy harmadik szó. Vagy két szó egyben? Mikor születik két szóból egy harmadik? Szótárkészítésnél elv, hogy azokat a szavakat, melyek összeállíthatók a szótár elemeiből, nem veszik fel külön szócikként a listába. Például az üvegszerű-t bárki létre tudja hozni, ha megtalálja az üveg és a –szerű tagokat. Ellenben a népszerű-t vagy az egyszerű-t fel kell venni a szótárkészítőknek, noha a nép, az egy és a –szerű ugyanúgy megtalálhatóak. Ahol jelentésváltozással jár a szóösszetétel, ott új lexéma, új szó születik. Az összetett szót is szónak nevezzük, de mégsem olyan alapminimum, amit öntudatlanul is elvárunk tőle. Továbbá a jelentés azért sem vezet messzire, mert mi a helyzet a foglaljon helyet, a jó napot, a viszontlátásra vagy a leitta magát a sárga földig kifejezésekkel? Ezekhez ugyanúgy egyetlen jelentés kapcsolódik.

De hogy ne csak még nagyobb kuszaságot okozzak, íme néhány trükk, mellyel a nyelvészek meghatározzák, mit is tekintenek önálló szónak.

1. A kiejtés, a hangsúly. Mivel a magyarban élhangsúly van, ezért ha a szóban egy hangsúlyt „találni”, akkor egy szó, ha többet, akkor több és külön írandó (pl. FÖLdön FUtó és a FÖLdönfutó). Csakhogy a legtöbb beszélőnek kapásból osztályt kellene ismételnie a Szavak közti szünettartás c. tantárgyból. Mert nem tart. Tehát ez a „trükk” önmagában nem elég.

2. Állhat-e önmagában. Hova mész? El. Nem aludtál? De. Ki van soron? Te. Oké, ezek állhatnak önmagukban, akkor önálló szavak, ún. minimális szabad formák, független szavak. És a névelő? És a névutók? Ezek szavak vagy sem?

3. Kombinálhatóság. Ez részben összefügg az önállósággal. Például a névelő, noha nem állhat önmagában, mégis egyfajta önállósággal bír, ugyanis szabad formákat választ el egymástól, vagyis szabadon variálható, hogy mi elé kerül. Pl. a most kifutott leves, a sárga váz, a virág. Ilyenek még pl. között, után, csak, is, pedig, hogy, bár, noha, sem, -e stb. Ezek a függő szavak. A toldalékok ezzel szemben kizárólag bizonyos szófaji kategóriákhoz járulhatnak pl. nagyból, házból, pirosabb, látlak, de *futabb, *háznék.

4. A szó alatti szintek meghatározására (félszók, toldalékok) be lehet vetni az ún. mellérendelési próbát. Ha azonos elő- vagy utótagú összetett szavakat teszünk egymás mellé, akkor elég egy elő- vagy utótagot megtartani. Ha ez lehetséges, akkor félszókról, ha nem, toldalékokról beszélünk. Például elnök- és igazgatóválasztások, város- és falubeli, al- vagy főorvos, de *város- és falusi, *elnök- és igazgatót, *kék- és narancssárgább.

És ha még meg is határozzuk, hogy mit tekintünk szavaknak, akkor is komolyan törheti a fejét a terepkutató, amikor éppen a felnőtt férfi spontán beszédében elhangzott szavakat számlálja. Külön szónak számítanak-e, ha azt mondja: vezetek, vezetsz, vezettél, vezető, vezetett, vezetni, vezetés.

Vigyázat, a „szóság” könnyen az orrunknál fogva vezethet. 

Felhasználva: Kiefer Ferenc szerk. 2006. Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó. Budapest.

---

[1] Wikipedia: Szókincsméretek összehasonlító listája

Szörnyen izgalmas és baromi érdekes nyelv

Egy dolog, ami szörnyen izgalmas és baromi érdekes VAGY Fokozás: nagyon, szörnyen, rettenetesen VAGY Mitől szörnyű, ami szörnyen érdekes? „A papával egész oximoron háborúkat vívtunk. Halálosan vicces. Ordító csend. Eredeti másolat. Igazi hamisítvány. Szándékos baleset. Szinte pontosan…” (Rém hangosan és irtó közel c. film) „Segítség, nem értem! Iszonyúan örülök. Borzasztóan tetszik. Borzalmasan szerelmes vagyok. Kegyetlenül érdekes. Rém boldog. Állati jó. Baromira kíváncsi. Ennek nincs semmi értelme. Kész szemantikai anomália. Hogy lehet valami úgy pozitív, hogy közben negatív? Hogyan lehet az öröm iszonyatos vagy éppen borzalmas?” – eshet kétségbe a makacs tudatosságú nyelvhasználó egy fiktív nyelvtanórán. A jó, a rossz alapvetően racionális értékelést adnak. Ellenben a remek, a nagyszerű, a fantasztikus, a szédületes, az iszonyú, a pocsék, a szörnyű stb. már inkább a szubjektív-emocionális értékelés nyelvi eszközei. Ha fokozni szeretnénk valami nagyszerűt, akkor megtehetjük mindenféle szózsonglőrködés nélkül így is: igazán nagyszerű, nagyon jó. Mindenki megnyugodhat, értettük, hogy jobb, mint jó, nagyszerűbb, mint nagyszerű, ámen. Persze, ha éppen a Sikoly négyszázharmadik részét nézzük, és tudjuk, hogy az a szegény szőke nő, most nem kicsit, cserébe nagyon meg fog halni, akkor akár sznoboskodhatunk is: halálnak halálával hal. Nézzük a nyelvi érték egyenletét: pozitív + pozitív = pozitív, illetve negatív + negatív + negatív = negatív. Ám ha egy napig magánnyomozóként figyeljük saját magunkat a hétköznapi nyelvhasználat során, arra a megdöbbentő tapasztalatra fogunk jutni, hogy amikor nyomatékosítani szeretnénk valamit, hogy „hűűű, ez aztán valami nagyon nagyon”, akkor túlsúlyba kerülnek a borzasztóan, szörnyen, fenemód alakvetően negatív jelentéstartalommal bíró konkrét szavaink. Negatív + pozitív = pozitív. Erre van magyarázat? Megkérdőjelezhetetlen igazságszolgáltatás ebben a kérdésben nincs, noha pszichológusok számos vizsgálatot végeztek azzal kapcsolatban, hogy a nyelvi tudatra inkább a pozitív vagy inkább a negatív eltolódás a jellemzőbb-e (l. Osgood 1969, 1980, Jing-Schmidt 2007). Jing-Schmidt az ún. negatív eltolódás elméletével magyarázza ezt a jelenséget. Azt mondja, hogy jellemzően nagyobb figyelmet kap a kellemetlen, mint a kellemes információ, sőt a negatív eseményeknek nagyobb érzelmi hatásuk van a viselkedésünkre, mint a pozitívaknak. A magyarázat evolúciós gyökerű. Az egyén a felé áradó fenyegetettség hatására védekező mechanizmust kapcsol be. A fenyegetettségre valamilyen érzelemmel reagálunk, mélyről fakad (életösztön, halálösztön?), ezért nagyobb hatást is vált ki. (Kirobbanó siker.) A fenyegetettség fogalmai a megfigyelések alapján nagyobb kognitív figyelmet keltenek, mint a „csak” kellemesek. És ez megjelenik a kifejezésekben is. Ha csak annyit mondunk, hogy kiválóan nagyszerű valami, akkor nem követelünk magunktól különösebb mentális erőfeszítést. Kiváltott hatás? Kicsit több, mint nulla. De ha ellentétes előjelű szóval állítunk kontrasztba valamit, akkor - mint az elektromos kisülés -, villámként cikázik a kimondani szánt gondolat. Igen, pontosan ott a feszültség a nyelvi szerkezeten belül. Az észveszejtően csinos, eszméletlen okos, haláli izgalmas, na és persze a szleng végtelen arzenálja (pl. kurva jó, kibaszott érdekes) által kifejezett értékelésekben az előjelek felcserélődnek, amikor a leíró tartalom kiürül a konkrét szóból. (Hiszen mi érdekes van egy baromban?) A negatív töltet fokozott intenzitását visszük át a szószerkezetre konkrét fogalmi tartalom nélkül. Egy tartalmas szóból kipréseljük az intenzitást, ennyi kell, a törköly pedig ott marad emlékül. Felhasználva: Székely Gábor 2007. Egy sajátos nyelvi jelenség, a fokozás. Budapest. Tinta Könyvkiadó. Péter Mihály 1991. A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai. Budapest. Tankönyvkiadó.

Hamis a barát?

Előfordult már velünk, hogy egy külföldinek próbáltunk elmagyarázni valamit és nem értette, pedig elvileg mindent jól mondtunk? Előfordult, hogy egy angolt a legközelebbi gimnázium épületéhez irányítottunk, és ő értetlenül csóválta a fejét, mert valójában konditermet keresett? Akár történt már velünk ilyesmi, akár nem, az idegen nyelven való megértési nehézségeket sok esetben a „hamis barátok” okozzák. A hamis barátok (angolul false friends, franciául faux-amis) olyan szópárok, melyek különböző nyelvekből származnak, és bár alakjuk nagyon hasonló, teljesen mást jelentenek. A hasonló alak és hangzás miatt a nyelvtanulók gyakran esnek abba a hibába, hogy nem megfelelő szituációban és jelentésben használnak egy magyar szót idegen nyelvű mondatban. Hamis barátok szinte bármely két nyelv között léteznek, és igencsak megnehezíthetik a nyelvtanulást. Mivel kishazánkban ma az angol nyelvet tanulják a legtöbben, ezért lássunk néhány példát az angol-magyar hamis barátokra! Becsapós szavak például a college és a gymnasium, melyek a magyar fül (és agy) számára ugyanahhoz a témakörhöz, az iskolarendszerhez kapcsolódnának, de az asszociáció sajnos téves. Bár az angol college valóban az oktatás témakörébe tartozik, jelentése nem azonos a magyar kollégiuméval. A college valójában mind az amerikai, mind a brit angolban valamilyen (bár nem ugyanolyan típusú) felsőoktatási intézményt jelöl. A magyar értelemben vett kollégium szót az angol youth hostel kifejezésre tudjuk lefordítani. Ugyanakkor az angol gymnasium (rövidebb formájában gym) szónak köze sincs az oktatáshoz, mivel edzőtermet jelent. A magyar gimnáziumra a britek a secondary grammar school kifejezést használják, míg az amerikai angolban high schoolnak nevezik. Hasonló bizonytalanság figyelhető meg néhány mindennapos használati tárgy és anyagnév körül. Az angol camera-t előszeretettel fordítjuk (videó)kamerának, holott valójában fényképezőgépet jelent, a table pedig nem 'tábla', hanem 'asztal', de ha mégis (osztálytermi) tábláról szeretnénk beszélni, akkor célravezetőbb a blackboard szó használata. Nyelvórákon gyakran nagy derültséget okoz az angol cotton szó említése, melyről a fiatalok azt gondolják, hogy óvszert jelent, valójában azonban a cotton jelentése 'pamut, gyapot', az óvszert pedig condomnak hívják az angol anyanyelvűek. A sort természetesen hosszan folytathatnánk, a már létező hamisbarát-gyűjtemények pedig folyamatosan bővülnek. Sőt, az is előfordulhat, hogy mi magunk akadunk újabb becsapós szópárokra. Mindenesetre, ha komolyan vesszük a nyelvtanulást, nem árt, ha utánanézünk a magyar és a tanulandó nyelv között eddig talált hamis barátoknak.

Nyelv testközelben

Figyelem! A most következő passzusok a nyugalom megzavarása alkalmas, brutális nyelvi képeket tartalmazhatnak. Olvasásuk 16 év felett, és csak saját felelősségre javasolt.

Leesett az álla. De nem koppant.

Lyukat beszél a hasába. És még csak nem is vérzik.

Fúrja az oldalát a kíváncsiság. Érzéstelenítő sehol.

Töri a fejét. Már-már szilánkosra.

Ne! Kérjük, a fenti kifejezéseket NE említsék 4 éves, a rajzművészetben felettébb sziporkázó és szenvedéllyel alkotó gyermekük előtt. Pszichés fejlődésében javíthatatlan károkat okoznának. Köszönjük.

Kisgyerekek és idegennyelv-tanulók számára a fenti kifejezések önmagukban nem értelmezhetőek. Pontosabban értelmezhetőek, csak éppen előbb gondolhatnak a Gyilkos elmék (Criminal Minds) soron következő epizódja szexuális-szadista gyilkosának szövegkönyvére, mint a mindennapos nyelvhasználat bevett szófordulataira. A fenti szerkezetek állandósult szókapcsolatok, idiómák, amelyek a definíció szerint elemekből állnak, azonban az elemek külön-külön mást jelentenek, mint egységként.

A kognitív tudomány egyre szélesebb körben terjed. Új tudományterület emelkedett ki e gondolkodási keretéből: a kognitív nyelvészet. Ezen belül pedig egyre inkább érdeklődésre számot tartó területté vált: a metaforakutatás. A kognitív metaforák a nyelvhasználat szerves részét képezik ellentétben azzal a felfogással, amelyet még általános iskolában tanultunk: a metafora nem más, mint azonosításon alapuló költői eszköz. A korábban holt metaforáknak nevezett egységekről azonban a kongitív metaforaelmélet bizonyította: legfeljebb zombik, de sokkal inkább élők, amelyekbe nem csak hálni jár a lélek.

A nyelvhasználatot színesítő, gondolkodási folyamatokat közvetítő nyelvi struktúrák ezek. A mindennapi nyelvhasználat jellemzője a kreativitás és a „közhelyszerűség”. A frazémák, idiómák és kognitív metaforák a nyelv ezen két igényét elégítik ki. A kép segítségével ugyanis energiatakarékosan jutunk jóval több információhoz.

Mit mondana egy idegennyelv-tanuló, ha a nyelvvizsgán egy szóval kellene meghatároznia a következőket? 

csorog a nyála, 

kilyukad a gyomra, 

veri a nyálát, 

szedi a lábát, 

 hegyezi a fülét, 

issza a szavait, 

eszem a szívedet, 

szemére hány, 

fáj a foga valamire, 

kifolyik a szeme 

Alantas szavak gyűjteménye, zsigerig hatolnak, semmi kétség. Egy Tarantino-film kulcsszavai is lehetnének.

A frazémák idegennyelv-tanítási módszertanához jelentős mértékben járul hozzá a kognitív metaforakutatás. Megértésükhöz egy kis absztrakciós készség kell, mivel a jelentés nem kézzelfogható. Ismeretlent akarunk megragadni valami konkréttal. Valami kézzelfoghatóval. Valami – szó szerint - testközelben tapasztalhatóval.

Ha valaki kicsit is jártas (mindentudó anyukák és pszichológusok előnyben) a gyermek kognitív fejlődésének szakaszaiban, akkor ismeri a piaget-i szakaszelméletet. Ennek első fázisa a szenzomotoros szakasz. Ilyenkor a gyermek mindent a szájába vesz, kúszik, mászik, megfog, mozgat, széttrancsíroz, teljes testtel igyekszik megismerni és belakni azt a hatalmas ismeretlen világot, ami egyik pillanatról a másikra itt áll előtte és szemtelenül kelleti magát.

A gyerek fogalmi gondolkodásának előfeltétele, hogy konkrét, testi-érzékszervi tapasztalatai legyenek a nyelven kívüli valóságról. Ahogy ezek a tapasztalatok szépen megtöltik az addig üresen tátongó fogalmi tégelyt, úgy öltöznek ezek a tapasztalatok és gondolatok (egyre absztraktabb, általános fogalmak) nyelvi burokba.

Nem véletlen tehát, hogy a nyelv számos olyan tapasztalatot tükröz, amely ahhoz kötődik, ahogy testbe született lényként a fizikai világban éljük le életünket. És micsoda túlélő az ember! Élete során hányszor szakadt már meg a szíve szerelmi bánatában vagy hányszor állt keresztbe a szeme egy fárasztó nap után! 

Kemény fából faragtak bennünket.

Irodalom:

Kövecses Zoltán 2005. A metafora. Typotex Kiadó.

Balázs Géza 2006. A magyar frazémák szövegtipológiája In: 101 írás Pusztai Ferenc

tiszteletére. szerk.: Mártonfi Attila, Papp Kornélia és Slíz Mariann. Argumentum, Budapest.
Mérei Ferenc -- V. Binét Ágnes 2006. Gyermeklélektan. Medicina Könyvkiadó Zrt. Budapest.

Életünk része: a metafora

A metafora szó elhangzásakor hajlamosak vagyunk egyből a középiskolai irodalomórákra és az ott elemzett magasröptű irodalmi művekre gondolni. Nem véletlenül. Az iskolában ugyanis jól a fejünkbe verték, hogy a metafora olyan szókép, mely „két fogalom, jel, jelentés azonosítása valamilyen közös jegy (pl. hasonlóság) vagy érintkezés” alapján. Ennek egyik első iskolapéldája volt a „piros levéltől vérző venyigék” szókapcsolat Kosztolányi Októberi táj című verséből. De amilyen szépen bebifláztuk, érettségi után olyan gyorsan ki is radíroztuk az agyunkból ezt a tudást, hogy aztán hasznosabb dolgokra fordítsuk szellemi energiáinkat. A metafora ugyanis – gondolják ma is sokan – csupán az irodalmi nyelv sajátja. Az utóbbi évtizedek nyelvészeti kutatásai azonban rávilágítottak arra, hogy a metafora nem pusztán nyelvi díszítőelem és nem csupán a szeszélyes költőelmék szüleménye, hanem annál sokkal elemibb dolog. Kövecses Zoltán A metafora című könyvében számos példán keresztül szembesíti az olvasót azzal, hogy mindennapi kifejezéseink jelentős része metaforákon alapul. Vegyünk néhány példát! Ott vagyok, ahová el akartam jutni az életben. Válaszút előtt állok. Sok mindenen ment keresztül az életben. Reméljük, hogy gyermekeinknek hosszú életpályájuk lesz. A példák alapján látható, hogy az élettel kapcsolatos kifejezések az utazás fogalmával kapcsolódnak össze a magyar nyelvben. Ennek oka Kövecses szerint a következő: „az élet mint absztrakt fogalom megértését egy konkrétabb fogalom, az utazás fogalmának felhasználása segíti elő”. Sőt, az életről csak úgy tudunk fogalmat alkotni, ha azt utazásként képzeljük el, mivel az élet fizikai értelemben nem ragadható meg, míg az utazás minden napos fizikai tapasztalat a földi halandó számára. Ezt a nyelvi jelenséget, amikor egy fogalmi tartományt (élet) egy másik fogalmi tartomány (utazás) segítségével értünk meg, a kognitív nyelvészek fogalmi metaforának (az élet egy utazás) nevezik, hiszen az elvont dolgokról való fogalomalkotást segíti elő. Ezt a jelenséget először amerikai nyelvészek fedezték fel az angolban, de a világ valószínűleg összes nyelvében, így a magyarban is jelen van. Mindez nagyon szép és jó – mondhatnák a szkeptikusok – de azért annyira nem lehet gyakori jelenség ez a fogalmi metafora, hogy túl sokat foglalkozzunk vele. Az ő figyelmükbe ajánlanám a következő példákat. A falja a könyveket és a szellemi táplálék kifejezések például jól mutatják, hogy a gondolatokat nyelvi kifejezéseinkben ételekként azonosítjuk, a gondolatok feldolgozása pedig a táplálkozás folyamatának felel meg (pl. ezt a sok tényt nehezen emésztettem meg). De említhetünk itt olyan mindennapos kifejezéseket is, mint a megcsapja az áram (ahol az áramütéssel járó kellemetlen behatás az ostorcsapás fizikai valóságán keresztül érthető meg) vagy puskaporos a hangulat (ahol a hangulat egyfajta hadszíntér). A sort természetesen hosszan folytathatnánk. Mégse haragudjunk a magyartanárunkra, hogy mindezt nem tudtuk meg tőle. Bár a fogalmi metafora sok száz éve jelen van a nyelvünkben, csak nemrég fedezték fel a nyelvészek, így még sokáig nem lesz benne sem a nyelvtan-, sem az irodalomkönyvekben. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy a fogalmi metaforák a nyelv beszélőinek fejében öntudatlanul jönnek létre és válnak a mindennapi nyelvhasználat részévé – ami újabb jele annak, hogy az emberi elme csodákra képes. Nem kell hát feltétlenül íróknak és költőknek lennünk ahhoz, hogy metaforákat használjunk, hiszen a metafora gondolkodásunk egyik igen fontos építőköve. dr. Mohácsy Károly: Irodalom I. Krónika Nova Kiadó, Budapest, 1999. Kövecses Zoltán: A metafora: Gyakorlati bevezetés a kognitív metaforaelméletbe, Typotex, Budapest, 2005.