Nevelés vagy manipulálás? - Aktivista nyelvművelés

"Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz."

(IV. Károly)

Már 2000 éve azon fáradoznak nyelvészek, kutatók és önjelölt tudósok, hogy megfejtsék a nyelv mibenlétét. Működési szabályait, molekuláris felépítését, variabilitásában rejlő mechanizmusokat. Számtalan iskola, irányzat és vizsgálati keret született, de mindegyik részlegesen tudott – csak a saját keretében – közel kielégítő választ adni. Csakhogy a vizsgálati keret már maga kijelöli mind a vizsgálat magját, mind módszerét. Így gyakran olyan kérdések maradnak érintetlenül, melyek adott esetben egy másik "nyelvészeti iskola" számára éppen a lényeget jelentenék. 

 A nyelvvel való foglalkozás éppen az a specifikus terület, melyhez tudatosan vagy öntudatlanul, de minden embernek köze van, legyen csak felhasználói szintű nyelvhasználó vagy önreflexivitásra hajlamos értelmiségi, netán nyelvész-kutató. Szociolingvista, elméleti nyelvész vagy nyelvművelő. Talán éppen ez az oka annak, hogy sokan tudománytalannak érzik a nyelvvel való foglalkozást, hiszen a nagyobb tömegekhez a komolyabb kutatási eredmények nem jutnak el – nincs is rá igény, nincs is meg a kellő háttérismeret. Ami eljut, ami a figyelmet a nyelvre irányítja: elsősorban az oktatásban tapasztalt szabálytanulás. És ezen alapul, amikor a műveltebb utca embere meghökken egy-egy NÁK-olást vagy SUK/SÜK-ölést hallva. Azonnal társadalmi osztályba sorolja a „hibázót”, mondjuk úgy: stigmatizálja. 

Honnan gondolja az említett utca embere, hogy a hallott hiba valóban hiba? Miből gondolja, hogy a műveletlenség ismérve lenne? A nyelvészetet alapvetően két szegmensre lehet osztani – nézőpont szerint: elméleti és alkalmazott nyelvészetre. Az utóbbi a nyelv tudományos leírási kísérleteinek felhasználása társadalmi hasznosság céljából. Vagyis interdiszciplináris munkamódszerével létesít kapcsolatot nyelvészet és nem nyelvészet, elmélet és gyakorlat között. Az idegen nyelvi és anyanyelvi oktatás mellett talán a nyelvművelés és a nyelvpolitika az, ami nagyobb nyilvánosságnak "örvend”. Csakhogy. A nyelvpolitika és a nyelvművelés nem szinonim fogalmak. Definíció szerint: "Nyelvművelésnek nevezzük az alkalmazott nyelvtudománynak azt az ágát, amely a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi műveltség terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését.” (ÉrtSz.) Átkosan áldott tény, hogy a hétköznapi emberhez inkább csak a nyelvművelői tevékenység eredményei, hatásai, és nem ritkán előírásai jutnak el. 

Hogyan beszéljünk szépen, tisztán, kultúrlényként? Milyen nyelvhasználati devianciákat kerüljünk? Hogyan beszéljünk választékosan? Hogyan forgassuk a szinonima szótárt, a nyelvművelő kézikönyvet? Vigyázzunk, hogy szólásainkat ne torzítsuk, mert attól csak a mi szép anyanyelvünk romlását idézzük elő. Kerüljük az idegen szavak használatát. Legyünk résen, hogy a pongyola nyelvhasználati félresiklások ne hálózzák be tudatunkat és nyelvünket… És hasonló mottók röppennek lángoszlopként előre, a magyar nyelv "megmentéséért”. Miért ne? Vagyis: a nyelv részben akkor teljesíti feladatát, ha kielégíti a felmerülő kommunikációs célokat. 

Továbbá a nyelv megismerő és kommunikatív funkciója is szociokulturálisan befolyásolt. És vice versa. A nyelvpolitika legfontosabb feladata, hogy a kapott adatok, kutatási eredmények alapján a nyelvi regisztereket, a lexikát stb. a státus- és korpusztervezés tevékenységében fejlesszék, korszerűsítsék. A szociolingvisztikai kutatások pedig ezeket a tényeket, adatokat kutatják. Alapvető különbség a nyelvműveléssel szemben, hogy a nyelvművelés egy aktivista hozzáállással párosul. Normatív tevékenység, melynek fókuszában az áll, hogy figyelje a kodifikált standardtól való eltérést és a nyelvhasználókat rábírja ezen "norma” használatára. Valójában ugyanazt akarják csak kicsit más úton haladnak. Illetve hozzáállásukban térnek el egymástól. Míg a nyelvművelés elsősorban preskriptív (előíró), addig a nyelvpolitika inkább szuggesztív, vagyis csak egy ajánlást ad, nem fűz hozzá szubjektív véleménynyilvánítást. Hadd döntse el a nyelvhasználó, hogy neki mennyire felel meg, mennyire tudja kamatoztatni. Ugyanis hiába szólít fel az Édes Anyanyelvünk vagy a Nyelvművelő kézikönyv arra, hogy „szép tisztán” használjuk a szavakat, ha a Szlovákiában élő magyaroknak a virsli párki a mustár pedig horcsica. Nem arról van szó, hogy ne ismernék a ’virsli’ (ami eleve a német Wurst szóból származik) és a ’mustár’ alakokat, egyszerűen csak abban a közegben, azon a nyelvhasználati szintéren nem ezek az alakok számítanak megfelelőnek. A nyelv szociokulturális közegben identitásjelző funkcióval és a csoporthoz tartozás kifejezésével is bír. Ettől ő még nem beszél rosszul, pláne nem teszi tönkre a magyar nyelvet. 

Társadalomra nézve káros a két- vagy többnyelvűség?! Mindamellett, hogy a nyelvek sokféleségét értéknek tekintik?! A nyelvművelő harciasság és a nyelv oltalmának eszméje többek között azért is tudománytalan, mert figyelmen kívül hagyja pl. az ún. kontaktushelyzetet. A nyelven kívüli valóság újdonságaihoz címkét kell rendelni, és ehhez ősidőktől kezdve az egyik alapmechanizmus a szókölcsönzés. Először idegen szavak, majd jövevények, később pedig teljesen beépülve fel sem merül, hogy esetleg magyartalannak, pláne károsnak minősítsük őket. "A nyelvvédők szempontjából a legjövedelmezőbb előíró szabályok azok, amelyeket a beszélők mindig megszegnek. Azért jövedelmező az ilyen szabályok sulykolása, mert a mindig megszegett szabályok ellen örökké lehet „küzdeni”, örökké lehet róluk nyelvművelő cikkeket írni, előadásokat tartani.”[1] 

 A nyelvművelés ésszerű keretek között segít az egységesítésben, a megőrizve megújításban. Elsődleges előnyt élvez a nyelvpolitika vagy a nyelvészeti kutatómunkákkal szemben, hogy a nyelvművelés tevékenysége éri el a tömegeket. Veszélye is ebben rejlik, mert az általános iskolákban pl. hiteles szakmunkáknak tekintik az Édes Anyanyelvünk írásait. Hatásgyakorlása páratlan: mind abban, hogy elbizonytalanítsa a nyelvhasználatot, mind abban, hogy ésszerűen pl. nyelvhigiéniára neveljen, nyelvi illemszabályokat tudatosítson vagy éppen a gyerekeknek segítsen elsajátítani egy minél szélesebb nyelvi repertoár megfelelő használatát. De semmiképpen nem előíró, stigmatizáló módon kell tennie. Valamiről véleményt és értékítéletet mondani: nagyon szubjektív. Ha ezt egy szaktekintélynek számító nyelvész mondja, mint magánember, mindenképpen manipulálhatja a nyelvhasználókat. Az sem megoldás, hogy a nyelvhasználókat hagyjuk szabadon garázdálkodni a parolejukkal (saussurei értelemben vett beszéd, megnyilatkozás), de az sem, hogy vasszigorral és megfélemlítéssel kellene szabályozni a nyelv természetes alakulását. 

A nyelvművelés feladata mindig adott hely és adott idő függvénye. Általában az uralkodó szellemtörténeti kerettel és ideológiákkal szoros kapcsolatban áll (pl. Kazinczyék vagy akár a kommunizmus kora). Abba senki nem halt bele, hogy meg kell tanulnia többé-kevésbé helyesen írni, de ha esetleg nem sikerül egy ly-t eltalálnia, még se a magyar nyelv koporsójába nem üt szöget, se a saját magyar nyelvének nem lesz hóhérja. 

________________________________________ 

[1] Kontra Miklós: Előadás a „Többnyelvűség és indentitás a Kárpát-medencében” című konferencián a Magyar Tudományos Akadémia székházában, 2005. november 22-én. Írott változat: pl. www.arts.u-szeged.hu/elteal/.../staff_mikloskontra_2005c.doc