Az igazi örökmozgó

Tudósok, feltalálók és egyéb kalandvágyó emberek évszázadokon, sőt, évezredeken keresztül próbáltak rájönni arra, hogy mi módon lehetne előállítani a perpetuum mobilét, vagyis az örökmozgót. Céljuk nem kevesebb volt, mint hogy megépítsenek egy olyan szerkezetet, amely külső behatás, illetve energia utólagos hozzáadása nélkül is vidáman működik nagyjából az idők végezetéig, ha egyszer elindították.

Mint ismeretes, a számtalan próbálkozás mindegyike sikertelennek bizonyult. A kísérletezők a fizika könyörtelen törvényeivel (pontosabban az energiamegmaradás törvényével) indokolták kudarcaikat, pedig lehet, hogy csak rossz helyen keresték a megoldást. Mi, a Nyelvelő Sarok blog szerzői, örömmel jelentjük, hogy rábukkantunk az évezredes titok nyitjára!

Megtaláltuk azt a rendszert, amely szüntelenül változik, alakul anélkül, hogy ennek érdekében bárki plusz löketet, valamiféle energiát pumpálna belé. Ez a rendszer pedig nem más, mint maga az emberi nyelv(ek), pontosabban annak megannyi, nyelvi sokféleségben megnyilvánuló formája. A nyelv ugyanis – bár beszélői ezt nem feltétlenül érzékelik – örök mozgásban, állandó változásban van. Amint megszűnik változni, már csak holt nyelv lehet, mint a latin.

Hogyan lehetséges ez? Jóllehet a nyelv nem egy gépezet, amely hozzáadott energia hatására működésbe lép, mégis vannak bizonyos mechanizmusok, melyek a mozgását fenntartják. Ezek a nyelv kettős beágyazottságából erednek: egyrészt szoros kapcsolatban van az állandóan változó társadalommal (annak beszélőin keresztül), másrészt a nyelvi rendszeren belül is működnek bizonyos hatásmechanizmusok (pl. az analógia), melyek változásokat indíthatnak el. Előbbire példa egy-egy új fogalom megjelenése a nyelvben (pl. csetelés), utóbbi következményeként történhet például egy fonéma kiveszése a nyelvből.

Hol és mikor változik a nyelv? A nyelvi változás olyankor valósul meg, amikor a beszélők használják a nyelvet, így a változás „helye” egyértelműen a nyelvhasználat. Vagyis nyelvi változás nem mehet végbe a beszélőktől függetlenül. Igaz ez akkor is, amikor tudatos, mesterséges és szisztematikus beavatkozás történik egy nyelvben. Hiába találtak ki például a nyelvújítók megannyi (ma nyakatekertnek és megmosolyogtatónak tűnő) szót, ha egyszer a beszélők nem érezték azokat sajátjaiknak, így például a fagylalt helyett nem használjuk a jeges nyalat kifejezést. Ennek megfelelően a nyelvi változások csírái is a nyelvhasználatban születnek. A módosulások először az egyének beszédében jelentkeznek, elég furcsa is lenne, ha egy beszédközösség minden egyes tagja Harry Potter-i varázsütésre egyszerre kezdene máshogy használni valamilyen nyelvi jelenséget. Az egyéni nyelvhasználatból aztán szépen lassan begyűrűzik a változás az adott beszédközösség nyelvhasználatába.

Felmerül a kérdés, hogy mi minden bír változni a nyelvben? A válasz: minden. Változhat a forma és a jelentés, a fonéma- és szóállomány, ezek funkciói, a nyelvváltozatbeli hely és gyakoriság, a szófaj, és a stílusérték. Persze ez a sok történés nem egyszerre megy végbe, a különböző nyelvi szinteket más-más tempóban éri utol a változás. Leggyorsabban a szókészlet módosul. Gondoljunk csak bele, mennyi új kifejezés születik vagy kerül bele az életünkbe szinte nap mint nap, illetve ha felcsapunk egy 19. századi könyvet, mennyi számunkra már ismeretlen szóval találkozunk! Mindennek okozója, hogy minden nyelv olyan kommunikációs eszköz, amely a beszélőket körülvevő fizikai, illetve gondolati valóságot hivatott kifejezni, hiszen csak így tudják megérteni egymást az emberek. Ha a fizikai-társadalmi környezet változik (márpedig ezt teszi), akkor az azt leképező nyelv is kénytelen alkalmazkodni, ez pedig leginkább az új fogalmak (és az azokat kifejező szavak) megjelenésén, illetve a régiek eltűnésén követhető nyomon. Ennél jóval lassabban változik az élő nyelv grammatikája, nyelvtörténeti emlékeink tanulmányozása során azonban jól látható, hogy ez a viszonylag lassú változás is jelentős különbségeket eredményez  az egyes korok nyelvhasználata között. Például az alapnyelvi eredetű szavak a magyarban elveszítették tővéghangzójukat (azonban egyes szavak toldalékolt alakjai még őrzik őket), vagy például az ómagyar korban sokkal több kicsinyítő képző élt a magyar nyelvben, mint napjainkban. Leglassabban a fonémarendszer, azaz a hangkészlet változik: egyes régi hangok kivesznek (mint például a bilabiális zöngés spiráns), mások belekerülnek a nyelvbe (például velünk kapcsolatba lépő népek nyelvei hatására).

Bár azt mondtuk, hogy az élő nyelvek örökös változásban vannak, azért azt is meg kell jegyeznünk, hogy a nyelv jelentősebb „része” adott pillanatban nem változik. Vagyis ha azt tekintjük, hogy milyen a nyelvben az éppen változó és a változatlan aránya, akkor be kell vallanunk, hogy a változatlané jóval nagyobb. David Crystal szavaival élve: „a nyelv változó részei jelentéktelenek a nyelv hatalmas, nem változó területeihez képest”. Ennek ellenére a változás az élő nyelvek életének elengedhetetlen és szükségszerű velejárója. Sőt, a változás lehet olyan jellegű és mértékű is, hogy két nyelv egymásra hatásából egy harmadik (ld. pidzsin) nyelv születik.

Források: 

Crystal, David 1998. A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris. 15.

ifj. Gazda István – Sain Márton 1989. Fizikatörténeti ABC. Tankönyvkiadó, Budapest, 210.

Kiss Jenő – Pusztai Ferenc 2005. Magyar nyelvtörténet. Osiris, Budapest, 44-45.