"Az öcsém úgy nyúlik, mintha
húznák. Már két fejjel magasabb tőlem.” Tőlem? Miattam lett magasabb? Én
márpedig nem húztam… Vagy hogy a nagy klasszikust, Szalacsit idézzem:
"Malvin idősebb vo’t éntülem…”
Eddig úgy tanultuk, vagyis inkább ahhoz szoktunk hozzá, hogy
ha összehasonlítás áldozatává válik például két ember magassága vagy életkora,
akkor a hasonlítói határozó raggal ellátott személyes névmást (nálam)
használjuk. Vagy hasonlító értelemben a mint kötőszót (l. más
indoeurópai nyelveket): Az öcsém már két fejjel magasabb, mint én.
Mostanában azonban úton útfélen, médiában és a
"magaskultúrában” is egyre inkább terjed a tőlem változat.
Feltűnik-e ez egyáltalán? És kinek? Aki Dunántúli annak biztosan, de aki
Szegedről vagy Szolnokról származik, annak lehet, hogy kevésbé. Romlana a
nyelv? Szép? Csúnya?
Nézzük jelentéstanilag: épphogy logikusabb is a tőlem,
hiszen én vagyok egy fix pont, és innen kiindulva felfelé növekszik az öcsém. Hozzám
képest. A magyar nyelv szépen kifejezi az irányhármasságot: honnan, hová, hol.
A nálam egy stabil pont. A tőlem és a hozzám két irányból
közelítő vagy távolodó elemek. Viszont. Nem szeretem a bornál erősebb
italokat vagy Nem szeretem a bortól erősebb italokat – itt már nem
cserélhető fel komoly jelentésváltozás nélkül a két hasonlító határozó rag.
(Nem mindegy, hogy borral kevert narancslétől vagy pálinkától bódul jobban a
fej.)
Egy nyelvjárási jelenségről van szó. De egy nyelvjárási elem
hogy’ kerülhet a sztenderd változat változataként a nyelvhasználó szájára?
Miért lenne olyan elképzelhetetlen: a mai magyar köznyelv, amikor
sztenderdizálták Kazinczyék, valójában "csak” egy északkelet-magyarországi
nyelvjárás volt. "Semmi egyéb”.
Ezek nem nyelvészeti kérdések. A nyelvészeti kérdés az: hogy
ez miért történik így. Más téma, hogy a fülnek furcsa alakulat megtorpanásra
késztet, de hónapok (évek?) kérdése, hogy egyenrangúsodjon az eddig használatos
nálam-mal (l. ezzel/evvel). Mi segíti ezt a terjedést? Hiszen már
a főműsoridős programokban és programközökben is ki-kiszalad a bemondók száján…
akiktől azért mégiscsak elvárt lenne, hogy "szépen”, "irodalmi
magyarul” beszéljenek. Úgy, mint a magaskultúrán iskolázott tanult diplomások.
Hol van magaskultúra? Média? Sajtó? Színház? Ha a trágárkodás legitimálódott
bizonyos magasabb kultúrkörökben (is), akkor egy ártatlan nálam/tőlem
ingadozás csak nem rongálja jobban a nyelvet.
Elgondolkodtató viszont, hogy itt komolyabb hallgatólagos erőkről lehet
szó, ha egy nyelvi változás már a nyelv struktúráját, morfológiáját érinti. A
szókincs úgy csűrhető-csavarható, olyan gyorsan és annyi irányba, ahogyan csak
a fantáziából kifér: új elemek jönnek-mennek, de a nyelvi szerkezet, a
mondatstruktúra, a ragok és toldalékok kapcsolata, a hangállomány változása már
keményebb dió. Vajon mi az a plusz a tőlem-ben, amit a nyelvhasználó
naiv tudósként érez, és ezért használ is? Vagy csak követi, amit a TV-ben hall,
mert ők, ott, mégiscsak okosabbak tőle?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése