Egy ép fejlődésű átlagos 2,5 éves becsült szókincse 500 szó.
A háromévesé már 1000. Ennek a dupláját írja elő a Közös Európai
Referenciakeret a B1-es nyelvismeretszintre. Arany János a Toldi írásához 3059
szót használt fel. Egy átlagember mentális lexikonjának aktív szókincsállománya
3000-5000 szó körül mozog. A Magyar értelmező kéziszótár 75 000 szócikket
tartalmaz. A magyar nyelv nagyszótárát 18 kötetesre és 110 000 szócikkesre
tervezték[1].
A számok és a statisztikák mindig jól mutatnak, mert tükrözni
látszanak egy objektív valóságot. Ettől lesz valami „tudományos”. Mi sem tűnik
csábítóbbnak egy unalmas forró nyári délutánon, mint levenni egy szép- vagy
szakirodalmat a polcról és elkezdeni lapról-lapra, sorról-sorra számolni, hány
szót is tartalmaz. Ennél egy fokkal bonyolultabbnak látszik, hogy vajon mekkora
egy átlagos felnőtt szókincse. Ugyanis a kérdésre válaszolni nem lehet, a fenti
felsorolásba pedig játszva beleköthet bárki. Hogy miért? Mert nincs megfelelően
kidolgozott módszer arra, hogy egy nyelvhasználó szavait megszámoljuk. Ez az
egyik. A másik, hogy valójában nem tudjuk megmondani, mit is számolunk
tulajdonképpen. Azaz mi az, hogy ’szó’. Ha egy felnőtt férfi elszámol
egymillióig, akkor mondható, hogy ő tud minimum egymillió szót?
Általában nekünk, nyelvhasználóknak van egy kimondatlanul
működő megérzés-szabályunk arra, hogy valamiről megítéljük, szó-e vagy sem. Az ügyész,
furmányos, züllött, huncut, kék, most, nélkül, te esetében röhögve
legyintünk, persze, ezek szavak. A -bb, -e, -ás/-és, -szerű esetében
szintén egyértelmű a legyintés, ezek nem szavak.
Viszont tegyük hozzá, hogy ha már másik nyelvtípusban
gondolkodunk, máris elbizonytalanodhat a naiv tudós kézlegyintése, ha egymás
mellett látja a zavartabb és a more confused szavakat. Nocsak, az
egyik egységben van szóköz, tehát ha szó-köz, akkor az már két szó? A
nyelvtani funkció kifejezése nyelvtípustól függően pl. lehet külön egység vagy
az alaptagjához járuló „ragadvány”. Vagy ne is lépjünk ki a magyarból, máris
itt vannak az igekötős igék, melyekről a helyesírási szabályzat azt mondja,
hogy „sajátosan viselkedő összetett szavak. Ha az igekötő közvetlenül saját
igéje előtt áll, egybeírjuk vele (…), ha az igekötő követi az igét, különírjuk
tőle.” (AkH.12 131.) Gyakran kinézek az ablakon. Miért nézel ki
az ablakon? Ki-kinézek, mert, hát, csak. Tessék, kérem, lehet számolgatni,
hogy hány szót olvashatunk a kinéz, a nézel ki és a ki-kinéz
formájában. Néha van szóköz, néha nincs. Tehát helyesírási alapon már csak
ezért sem lehet szódefiníciót adni.
Akkor jelentés alapján? A ló egy szó, a darázs
egy másik szó, a lódarázs egy harmadik szó. Vagy két szó egyben? Mikor
születik két szóból egy harmadik? Szótárkészítésnél elv, hogy azokat a
szavakat, melyek összeállíthatók a szótár elemeiből, nem veszik fel külön
szócikként a listába. Például az üvegszerű-t bárki létre tudja hozni, ha
megtalálja az üveg és a –szerű tagokat. Ellenben a népszerű-t
vagy az egyszerű-t fel kell venni a szótárkészítőknek, noha a nép,
az egy és a –szerű ugyanúgy megtalálhatóak. Ahol
jelentésváltozással jár a szóösszetétel, ott új lexéma, új szó születik. Az
összetett szót is szónak nevezzük, de mégsem olyan alapminimum, amit
öntudatlanul is elvárunk tőle. Továbbá a jelentés azért sem vezet messzire,
mert mi a helyzet a foglaljon helyet, a jó napot, a viszontlátásra vagy
a leitta magát a sárga földig kifejezésekkel? Ezekhez ugyanúgy egyetlen
jelentés kapcsolódik.
De hogy ne csak még nagyobb kuszaságot okozzak, íme néhány
trükk, mellyel a nyelvészek meghatározzák, mit is tekintenek önálló szónak.
1. A kiejtés, a hangsúly. Mivel a magyarban élhangsúly van,
ezért ha a szóban egy hangsúlyt „találni”, akkor egy szó, ha többet, akkor több
és külön írandó (pl. FÖLdön FUtó és a FÖLdönfutó). Csakhogy a
legtöbb beszélőnek kapásból osztályt kellene ismételnie a Szavak közti
szünettartás c. tantárgyból. Mert nem tart. Tehát ez a „trükk” önmagában nem
elég.
2. Állhat-e önmagában. Hova mész? El. Nem aludtál?
De. Ki van soron? Te. Oké, ezek állhatnak önmagukban, akkor önálló szavak,
ún. minimális szabad formák, független szavak. És a névelő? És a névutók? Ezek
szavak vagy sem?
3. Kombinálhatóság. Ez részben összefügg az önállósággal.
Például a névelő, noha nem állhat önmagában, mégis egyfajta önállósággal bír,
ugyanis szabad formákat választ el egymástól, vagyis szabadon variálható, hogy
mi elé kerül. Pl. a most kifutott leves, a sárga váz, a virág. Ilyenek
még pl. között, után, csak, is, pedig, hogy, bár, noha, sem, -e stb.
Ezek a függő szavak. A toldalékok ezzel szemben kizárólag bizonyos szófaji
kategóriákhoz járulhatnak pl. nagyból, házból, pirosabb, látlak, de *futabb,
*háznék.
4. A szó alatti szintek meghatározására (félszók, toldalékok)
be lehet vetni az ún. mellérendelési próbát. Ha azonos elő- vagy utótagú
összetett szavakat teszünk egymás mellé, akkor elég egy elő- vagy utótagot
megtartani. Ha ez lehetséges, akkor félszókról, ha nem, toldalékokról
beszélünk. Például elnök- és igazgatóválasztások, város- és falubeli, al-
vagy főorvos, de *város- és falusi, *elnök- és igazgatót, *kék- és
narancssárgább.
És ha még meg is határozzuk, hogy mit tekintünk szavaknak,
akkor is komolyan törheti a fejét a terepkutató, amikor éppen a felnőtt férfi
spontán beszédében elhangzott szavakat számlálja. Külön szónak számítanak-e, ha
azt mondja: vezetek, vezetsz, vezettél, vezető, vezetett, vezetni, vezetés.
Vigyázat, a „szóság” könnyen az orrunknál fogva vezethet.
Felhasználva: Kiefer Ferenc szerk. 2006. Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó. Budapest.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése