„Szelídítsük kapcsolatunkat barátsággá” – és máris kimondta az ítélet. Egy külföldi, aki a magyart idegen nyelvként tanulja, és elcsípi e mondatot a parkban, szépen lefordíthatja anyanyelvére: szelíd + pozitív, kapcsolat + pozitív, barátság + pozitív – tehát biztos valami kedves dolgot mondanak egymásnak a magyar fiúk és lányok ezekkel a szavakkal. Szegény idegen ajkú barátunk nem is sejti, hogy itt éppen egy szakítás aktusa zajlik le. Csak éppen virágnyelven.
De tegyük fel, hogy nem szakít az ifjú pár, hanem leánykérésnek leszünk tanúi: „légy a feleségem” kérése máris egy szándékot közvetít, cselekvést hajt végre visszavonhatatlanul, amely több puszta szósornál (legalábbis nagyobb jelentőséget tulajdonítunk neki).
És így tovább.
Hiszen mi másról van szó egy „boldog(talan)ító igen” kimondása kapcsán is, mint arról, hogy a kimondott „Igen” erejével összeköttetett Isten színe előtt ez a férfi és ez a nő… nyugatabbra meg, aki csak akar. Vagy nem ugyanígy „szómágia”-e a bírósági ítélet elhangzása?!
Esetleg gondoltunk már arra, hogy ugyanúgy cselekvést hajtunk végre egy nyelvi aktussal, amikor bocsánatot kérünk valakitől pusztán egyetlen szó kimondásával „Bocsánat” vagy „Ne haragudj”? Sőt, a gyerek is igen korán megtanulják azt a bizonyos „varázsszót”: kérem szépen.
Hogy mi a közös ezekben a megnyilatkozásokban? John L. Austin az elsők között volt, aki ráirányította arra a figyelmet, hogy számos funkciója lehet egy-egy megnyilatkozásnak a kommunikációs folyamatban. Magyarul: nem csak azért beszélünk, hogy információt cseréljünk. Néha éppen azzal cselekszünk, hogy kimondjuk a „varázsszavakat”.
„Elnevezem Buksinak”
„Ígérem, hogy többé nem hagyom nyitva a madárkalicka ajtaját”
„Bocsánatot kérek, hogy megbántottalak”
„Megbocsátok mindenért ”
– azon kívül, hogy értjük a szavak jelentését, értjük azt is, hogy milyen pszichés és társas következményei vannak a kimondott szavaknak. („Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó.”)
Fogadás, üdvözlés, ígéret, figyelmeztetés, parancs, óhaj, tagadás, beszámoló valamiről, garantálni valamit, ígérni, megesküdni valamire, gratulálni, megköszönni, örülni valaminek – mind olyan beszédesemények, amelyek „többet mondanak a puszta szavaknál”. És ugyanilyen egyértelműen nyelv általi cselekvésnek minősülnek a deklarációk is, vagyis ha a beszélő pusztán azzal megváltoztatja egy tárgy vagy szituáció külső aktusát, hogy kimondja a megnyilatkozást: „Lemondok”, „Megkeresztellek”, „Ki vagy rúgva”, „Férjjé és feleséggé nyilvánítalak benneteket”.
Mondani és cselekedni tehát sok esetben ugyanazt jelenti. Azonban éppen ez lehet félrevezető, mert nem elég mondani, utána ennek megfelelően kell cselekedni is: nem elég kijelenteni, hogy holnaptól fogyózni fogok, hanem holnaptól tényleg mellőzni kell az éjjeli pudingnasit nápolyival és a szalonnás-hagymás tojásrántottát reggelire.
Austin e megfigyelés és jelenség mélyreható tanulmányozásának keretéül alkotta meg az úgynevezett beszédaktus elméletet, amely a nyelvtudományban a pragmatika területére tartozik (vagyis ahol az alapján dől el egy megnyilatkozásról, hogy jól formált-e, ha a nyelven kívüli valóságban megállja a helyét.)
A beszédaktus elmélet alapja, hogy a nyelvhasználat nem egyszerűen a cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés. Egy aktus (pl. a bocsánatkérés) nyelvi formában lesz kielégítve.
Kicsit jobban megkapirgálva a felszínt hamar kiderül, hogy ez is csak amolyan spanyolviasz a tudományosság oltárán. Eleinknél még sokkal nagyobb hitele volt a szóbeli egyezségnek. A becsületszó és a szavamat adom rá kifejezések éppen ennek bizonyítékául szolgálnak: a szavaknak teremtő erejük volt. (Ez a felfogás magabiztosan tartotta magát egészen a 19. század végig, amikor Saussure munkássága nyomán tudományosan is különválasztották a nyelvet és a beszédet.)
Az emberi történelemben évezredeken keresztül kitüntetett jelentősége volt magának a szónak. Az ókori jogi rendelkezés bevett formája, a szándék és akarat szóbeli kifejezése tökéletesen elegendő volt, azonban aki akadályozott a szóbeli megnyilatkozásokban (siket vagy néma), az komolyan belekerült a bürokrácia írásbeli labirintusába. Például Iustinianus császár korában előírás volt, hogy „a siketnéma végrendelethez az ő saját kezű aláírása szükséges hét tanú jelenlétében”[1], mivel szóban szentesíteni nem tudja rendelkezését.
Mi más lenne ez, mint kicsit sarkítva, de szómágia. A szavak varázserővel bírnak, befolyásolják a mindennapokat és a tárgyakat, embereket (szellemeket). Ez a hit tetten érhető a ráolvasásokban, mágikus formulákban, házi áldásban, rigmusokban vagy akár a csúfolódó énekekben (gúnydalok, rontások). Azt, amit mi a primitív népek naiv bájának vélünk a szavak és megnevezések teremtő ereje kapcsán, ha jobban belegondolunk mi is ugyanígy valljuk, csak más köntösbe bújtatjuk.
[1] Vasák Iván 2005. A világ siket szemmel. Magyar Jelnyelvi Programiroda. Budapest.
Ha ősz, akkor betakarítás, gyümölcsszedés, szüret. A
városi ember mindebből talán csak annyit vesz észre, hogy bizonyos
gyümölcsökből több és olcsóbb, mindenekelőtt pedig magyar kerül a boltok
polcaira. De mit jelentett ez a régieknek, a földből élőknek, akik ekkor
gyűjthették be hosszú hónapokig tartó munkájuk eredményét? Ezt próbáljuk
feltérképezni néhány szólás, közmondás segítségével.
Ezzel szemben a bő termés bőven adott okot az örömre,
ünneplésre. Nem hiába mondták, hogy rohadt szőlő, dűlt gabona, tavalyi
asztag nem szerez szükséget, hiszen ha valakire rámaradt a túl sok
termés, az semmiképpen sem járt rosszul, még akkor sem, ha kicsit megrottyant a
feleslegessé vált termény. Ugyanakkor nem mindig csak a szerencsén, időjáráson
múlt, hogy milyenre sikerül a betakarítás. A gondos, hozzáértő munka
elismerése, egyben a jó szüret értékének méltatása a szőlőben is terem
arany közmondásunk.
