Meddig idegen egy jövevény?

Ha vennénk egy szikét és kórboncnoki precizitással feltárnánk a magyar nyelv szókincsállományának rétegeit, akkor a legmagyarabb magyar is sikítófrászt kapna, mennyi idegen lakozik a mai magyar nyelvben. 

Persze pontos számot adni arról, hogy hány szóval bír mai magyar nyelvünk, igen nehéz lenne, mint ahogy arról már korábban is írtunk. De vegyünk csak egy kis kóstolót. Felcsapva a Bárczi Géza-féle Magyar szófejtő szótár 3459 lexémáját, amelyek már átestek a nemzetvédelmisek etimológiai átvilágításán, a művelet eredményeként azt lehet megállapítani, hogy nagyságrendileg 17 % finnugor eredetű (alapszavak) és 14 % belső keletkezésű lexémánk van. Eddig rendben is vagyunk. De most jön a többi: 8 % török (ugye-ugye az a 150 év a török félholdban), 16,5 % szláv (kérdés itt még a szláv népek tengere?), 9,5 % német (nyomott hagytak a kedves sógorék), közel 5-5 % latin és görög (mert ugye a műveltség pillérei) és majdnem 25,7 % ismeretlen eredetű (no komment comment komment).[1] 

Nem csoda, hogy egy nemzeti nyelv nem homogén és steril a különböző nyelvi behatásoktól. Lassacskán álmunkból felébresztve is recsitáljuk, hogy nyelv és ember elválaszthatatlan szimbiózisban él, egyik nem létezhet a másik nélkül. És ha ember emberrel találkozik, akkor használja a nyelvét, még akkor is, ha Etelközben, a nyári nyaralás közben a Riviérán vagy éppen az IMDB angol fórumán teszi ezt. És mivel az emberek kapcsolatban állnak egymással, a nyelvek sem tudnak mást tenni. Így lőn néhány jövevény nyelvünkben. 

Csakhogy emlékszünk ama bizonyos nyelvvédő törvényre 2001-ből (anyakönyvezett nevén: 2001. évi XCVI. tv. A gazdasági reklámok és üzletfeliratok […] magyar nyelvű közzétételéről), amely gyakorlatilag tiltotta az idegen feliratok megjelenését, de engedélyezte adott szavak magyar nyelvű megfelelőjét? 

Namármost a probléma - a sok közül - ott kezdődik, hogy mit tekintünk idegen szónak. És mit tekintünk idegen eredetű, csakhogy már meghonosodott szónak, azaz jövevényszónak. Napjainkban nem a latin, a török, a német vagy az orosz szókincs és nyelvi hatás gyakorolja a legnagyobb behatást, hanem az angol. Ha szavazásra kellene bocsátani, hogy idegen-e vagy jövevény a lájk (like), akkor mit mondanánk? A szó talán még be sem töltötte az óvodába lépés alsó korhatárát, elterjedtsége azonban elsöprő. Már „magyarul” írjuk, szépen a kiejtés(ünk) szerint. Már illeszkedik a ragozási paradigmába, mintha csak rá szabták volna, sőt még különböző szófaji szerepben is megjelenik. Lájkollak, lájkolsz, lájkolj!, lájkoltuk volna, belájkolom, adok egy nagy lájkot… 

Egy idegen szónak egy más nyelvbe kerülésének több lépcsőfoka van. Ezeket a lépéseket a helyesírás is híven tükrözi. Az érdekesség csak az, hogy az írásrendszer jellegzetesen konzervatívabb az élőszóbeli nyelvhasználatnál, a lájk esetében (írott-beszélt nyelvhasználat legitim jelenléte!) ez a folyamat sokkal gyorsabb. „Jövevényszónak az átvevő nyelvben meghonosodott, az anyanyelvi beszélők számára már többé-kevésbé felismerhetetlen eredetű szavakat nevezzük, amelyek illeszkednek az adott nyelv rendszerébe.”[2]  

Tegyük fel, hogy kávézót akarunk nyitni és nemcsak eszpresszót/espressót és frappét akarunk kínálni, hanem mondjuk cappucsinót, cappuccinot, cappuccino-t… kapucsínót, akkor a mellékelt ábra alapján is látjuk: bajban vagyunk. Avagy ott a fájl, ami nem okoz lelki törést senkinek, miközben leírja, de mondjuk a kóla a cola helyett esetleg zavaró lehet. A mai irodai asszisztensek és higiéniai menedzserek korában szintén megszokott így írnunk és magunkénak éreznünk e szavakat. Ellenben a bungee jumping továbbra sem veri a tamtamot, hogy grafikusan bándzsi dzsámping akarna lenni. „Olyan hülyén néz ki” – ugye, ismerős ez a kardinális szempont helyesírási kérdések eldöntésében?! Ne kerteljünk tovább: a jövevényszavak és az idegen szavak között nincs nyelvészetileg egyértelműen meghúzható demarkációs vonal, azaz a nyelvhasználó „érzésére” bízzuk, hogy mit minek érez. 

 Ennyit a törvény szabta kötelezettségről. 

[1] Zsemlyei János 2009. A mai magyar nyelv szókészlete. Kolozsvár.[2] Laczkó Krisztina – Mártonfi Attila 2006. Helyesírás. Osiris Kiadó. Budapest. p. 242.

Mit ér a nyelv, ha mesterséges? - 2. rész

Mindenkinek van egy álma. És mindenkinek van egy anyanyelve. Sőt, egyeseknek kettő, három is. Akkor miért van az, hogy a mindenkiből néhánynak az az álma, hogy létrehozzon egy új nyelvet? Az első részben áttekintettük, hogy mi inspirálta a mesterséges nyelvek alkotóit, milyen két nagy csoportba oszthatók, és hogy melyek lettek a legismertebb és legsikeresebb mesterséges nyelvek. Most a dobogó legfelső fokán álló eszperantót vesszük górcső alá. 

A „nyertes”

Az eszperantót Dr. Lazar Markovics Zamenhof, lengyel orvos dolgozta ki 1887-re. Ennél is lényegesebb azonban, hogy ezután szervezkedni kezdett, sok hívet szerzett az új nyelvnek, így 1905-ben már világkongresszust is tartottak az eszperantisták. Az esperanto szó egyébként annyit jelent: ’remélő’.

           

Az eszperantó ma az egyetlen működő mesterséges nyelv. Több mint 10 millió aktív beszélője van világszerte, sőt, pár ezren anyanyelvként is beszélik, hiszen az eszperantista házaspárok gyermekei már első nyelvként is elsajátították. Emellett a leggyorsabban és legkönnyebben megtanulható élő nyelvnek tartják[1], így ma is sokan kezdik el tanulni, például a gyors nyelvvizsgaszerzés reményében[2]. Szókincse a világnyelvek, így az angol, német, francia, spanyol és orosz legismertebb szavaiból tevődik össze.

Világszerte számos eszperantó szervezet működik, melyeket az Univerzala Esperanta Asocio (UEA) nemzetközi központ fog össze. Működnek eszperantó újságok, rádióadások, de szép számban jelennek meg könyvek is ezen a nyelven. Műfordításokat és eszperantóul íródott irodalmi műveket egyaránt találunk. Magyarországon a kezdetektől fogva sok lelkes eszperantistát lehetett találni. Bárczi Géza nyelvészprofesszor például tekintélyes pártfogója volt a mozgalomnak, Kalocsay Kálmán, a Szent László Kórház főorvosa pedig lefordította Az ember tragédiáját eszperantóra[3]. 

Érdekességek

Madách Imre Az ember tragédiáját eszperantóból fordították le kínaira.

Zamenhof nyomán az eszperantó mozgalom hívei pacifista beállítottságú, lelkes emberek voltak, ezért a náci Németországban és a Szovjetunióban egyaránt üldözték őket.

A három, gyakorlatban is bevált mesterséges nyelv egyikét sem nyelvész hozta létre: Schleyer katolikus prelátus, Couturat filozófia-matematika professzor, Zamenhof szemészorvos volt.

Kuriózumként megemlítjük, hogy 1956-57-ben romanid néven egy honfitársunk, Magyar Zoltán is létrehozott egy mesterséges nyelvet.

Van-e jövőjük a mesterséges nyelveknek?

Fogas kérdés. Annyi azért elmondható, hogy a műnyelveket életre hívó humanista, naiv elképzelés mára elpárolgott, az eszperantó léte nem oldotta meg a nyelvek (és népek) közötti egyenlőtlenséget. Újonnan születő mesterséges nyelvekről nincs tudomásunk. Az eszperantó még sokáig élhet, híveinek és beszélőinek száma ma is tekintélyes, de elszórtan élnek a világban. Nyelvészeti szempontból érdekes kérdés, hogy vajon mesterséges nyelvnek tekinthető-e az eszperantó akkor is, ha már több ezren anyanyelvként sajátítják el azt. Innentől ugyanis az élő nyelv változni, alakulni kezd, akár nyelvjárásai is kialakulhatnak a világ különböző részein, ezzel pedig funkcióját veszítheti: egy belső tagolódással bíró nyelv többé nem biztosíthatja a semlegességet, a garantált kölcsönös megértést. Éppen ezért az eszperantisták igyekeznek is biztosítani a nyelv változatlanságát. Mi drukkolunk nekik.

---

[1] Szilvási László: Eszperantó – nemzetközi nyelv. Kulturális Eszperantó Szövetség, LINGVO-Studio, Budapest, 2004.

[2] http://www.eszperanto.hu/magyar2.htm

[3] Fodor István: A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003.

Valamettől valameddig

"Az időnek a valóságban nincs tagozódása, az új hó, új esztendő kezdete nem jár mennydörgéssel vagy trombitaharsogással, és még az új évszázad beköszöntésekor is csak mi emberek lövöldözünk és kongatjuk a harangokat." (Thomas Mann: Varázshegy)

Nekünk embereknek mégis fontos, hogy mérni tudjuk az időt - bármi is legyen az. De ne csak mérjük, hanem egymással meg is osszuk. Márpedig, ha interakcióba lépünk embertársunkkal, akkor a tudomány és a spiritualitás jelen állása szerint még vagy beszélünk, vagy írunk. Márpedig, ha ezen csatornák egyikén utaztatjuk üzeneteinket, akkor a nyelvet használjuk, akár akarjuk akár nem. És az idő helyesírása nem tekinthető a helyesírás legproblémamentesebb területei közé. Egy korábbi cikkünkben megnyugtattuk a zaklatott kedélyeket, ha bárki kételkedett is abba, hol van pont, s hol nincs egy dátumban.

De tegyük fel, hogy nemrégiben nyitottunk fitnesz termet és szeretnénk különböző akciókkal változatossá tenni a szépülni, fittülni vágyók számára birodalmunkat. Az akciók inherens tulajdonsága, hogy valamettől valameddig tartanak. 

"Kedves Lányok! Meghirdetjük 2034. május 12-től 20-ig az Átok rátok szénhidrátok alakformáló tréningünket! Gyertek, gyertek! Részletek ..." 

Természetesen ezt lehet így is, szépen kiírva a toldalékokat. Ahogy azt már korábban kiveséztük, toldalék esetén elmarad a pont. Ámde jön a helyesírási szakma aduász érve: "ez így elég bután néz ki".

Valamivel elegánsabb a 2034. május 12. és 20. között megoldás. Ez teljesen járható, hiszen a mondatba tökéletesen illik nyelvhelyességileg. (Bizonytalanok kedvéért megnyugtatásképp írjuk, hogy így is helyes: 2034. május 12-e és 20-a között.)

De mit csináljunk, ha nemcsak reklámfeliratként, hanem mondjuk órarendben jelölt időintervallumként szeretnénk megjelentetni a két dátumot? Természetesen a 2034. május 12-20. írásmód is tökéletesen "szabályzatkongruens". (AkH. 12 296.)

 De van még egy mód. Ez különösen azoknak lehet most hasznos információ, akik két teljes vagy majdnem teljes dátumot szeretnének összekapcsolni, mondjuk, mert több évet vagy hónapot érint az "akciójuk". Ez esetben a nagykötőjelet kell segítségül hívnunk.

A nagykötőjel nemcsak kétszerese a "normál" kötőjelnek, hanem azt is tudni kell róla, hogy az összekötésre váró elemek nem tapadnak, mint kiskötőjel társánál. Dátumok esetében a napok után pontot kell tenni: 2034. május 12. -- május 20. 

Akkor is így járunk el, ha nem betűvel, hanem számmal írjuk ki a hónapokat. 

Sőt, akkor sincs másképp az írásmód, ha esetleges fittnesztermi akciónk hónapokon, netán éveken át tart: 2033. I. 23. -- 2034. V. 20. (Akh. 12 296.)

De persze mi is az idő?

"Az idő illúzió, lefolyása okban-okozatban csupán érzékszerveink bizonyos berendezkedésének eredménye, s a dolgok valójában egy álló mostban léteznek." (Thomas Mann: Varázshegy)

Bizonytalan KELeTkEZÉS

Valljuk be őszintén a magyar helyesírásnak inkább több, mint kevesebb olyan területe van, ahol előszeretettel élünk kreatív nyelvhasználatunk adta szuperképességgel és nem a szabálykövetés jólneveltségével. A rendszert olykor-olykor igyekszünk csendesen kicselezni. Többszörösen összetett szavak, egy-külön-kötőjellel, vesszőhasználat, földrajzi nevek... keltezés. 

Bizony a keltezés is azon szekrényben és sötétben lakó mumosok egyike, akikkel szemben csak és kizárólag cselhez tudunk folyamodni, hogy legnagyobb esélyünk legyen a túlélésre... és persze ne bukjunk le, hogy nem tudjuk pontosan a "szabályokat". 

Keltezéssel mindennapjaink során számos helyen találkozunk. Nemcsak a különféle hivatalos okiratok alján jelenik meg [1], hanem szerepel rohanó életünk összes határidejében. Ha a napi munkát letéve szabadidős tevékenységet keresünk, kulturális értékben szeretnénk elmerülni kiállítás, színház, fesztivál stb. formájában - csak, hogy néhány példát említsek -, akkor is dátumokkal, időtávlatokkal, szakaszokkal találkozunk. Nade, egy magára valamit is adó honlap kellő körültekintéssel jár-e el, amikor jelzi, mettől meddig tart az aktuális időszaki programja. 

A Magyar helyesírás szabályai (továbbiakban Akh.12) külön fejezetet szentelnek a keltezésnek, dátumoknak. Azt már általános iskolában megtanultuk, hogy MAGYARUL év-hónap-nap sorrendben értelmezzük az időt. A hónap megadásának négyféle módja van:

1. római szám (VIII.)

2. arab szám (08.)

3. betűkkel való kiírás (augusztus)

4. rövidítés (aug.) 

Ahogy a példák mutatják 3 esetben pontot kell tenni a hónap mögé! Nota bene.

Az évszám után mindig pontot kell tenni. Kivéve amikor nem. Tudniillik a következő esetekben: 

- Ha névutó vagy névutóból képzett melléknév követi: 2016 előtt/előtti

- Ha az évszám birtokos jelzője egy másik szónak: 2016 nyarán (azaz 2016nak a nyarán). Ez igaz akkor is, ha további jelzők tolakodnak a jelző és a jelzett szó közé: 2016 forró nyarán.

- Ha az évszám a mondat alanya. (Cselekvője, vagy az, amiről az állítás/állítmány szól.)

- "Elhagyható a pont (...) sírfeliratokon, emléktáblákon, könyvek címlapján, zárójelbe tett évszámok mellől stb." (Akh. 12 297. c)

Mindez igaz az évszámcsoportokra is, azaz 1848-1849 után // utáni idők // szabadságharca stb.

Amikor azonban a naphoz és az évhez toldalék járul, kezdődhet a térdremegés és körömrágás. Ezen a ponton még ki lehet cselezni a rendszert, hiszen az, hogy valamit szóban kiejtünk, még nem törvényszerűen jelenti azt, hogy a papíron/monitoron is megjelenik. Tehát lehet fondorlatoskodni, hiszen ki tudja, hogy most van-e pont vagy nincs-e pont PONT ott. Lapozzuk fel a helyesírási szótárat, vajon segít-e!

"A napot arab számmal írjuk, s utána pontot teszünk, vagy a számjegyhez [pont nélkül] kötőjellel kapcsoljuk a toldalékot." (Akh. 12 295.) Azaz: 2016. augusztus 11. és 2016. augusztus 11-én. 

Tehát toldalék esetén a pont elmarad évszámnál és napnál egyaránt: 2016-os olimpia, július 12-től vagy 12-étől stb.). (Akh. 12 298.)

A PONTosság kedvéért nézzük meg azt, mikor kerül pont a dátumba!

Minden esetben, amikor a rákövetkező időt jelölő szóval nincs nyelvtani viszonyban (2016. évi tanév, 2015. tavasz-nyári kollekció, 1956. október havában [!], 2016. július végén, DE 2016 júliusának végén stb.) 

Összekapcsolt sorszámnevekkel találkozunk pl. pedagógusok dokumentumain, edzésprogramokon, IKEA katalóguson, történelem órákon stb. Ezek esetében csak a második évszám után kell kitenni a pontot (2015-2016. vagy 2015/2016. vagy 2015-16. vagy 2015/16. évi; XIX-XX. század stb.)

Most végre pontot tehettünk mindezen kétségek végére. Vagy mégsem?!

[1] Nota bene: Először keltezünk (város VESSZŐ év PONT hónap számmal PONT / vagy betűvel NEM PONT nap PONT), s csak ezt követik ékes és egyszer talán egy alternatív dimenzióban híressé váló aláírásunk. 

Mit ér a nyelv, ha mesterséges? - 1. rész

Mindenkinek van egy álma. És mindenkinek van egy anyanyelve. Sőt, egyeseknek kettő, három is. Akkor meg miért van az, hogy a mindenkiből néhánynak az az álma, hogy létrehozzon egy új nyelvet? Ha pedig már létrehozta, akkor ki fogja azt használni? És miért pont azt használná, ha úgyis van még a világon sok ezer másik nyelv?

Mi utánajártunk.

Békevágy és nyelvészet

Minden nyelv egyenlő – legalábbis elvben. Egyenlőek, hiszen mindegyikük önálló nyelvi rendszert alkot, ez a rendszer pedig arra hivatott, hogy beszélői ki tudják fejezni gondolataikat. Igen ám, csakhogy a nyelvek egymásra is hatnak, beszélőik időnként mind egy szálig meghalnak, esetleg az unokák már egy egészen más nyelvet tanulnak meg politikai vagy társadalmi okokból. Vagyis a nyelvek virtuális egyenlősége a gyakorlatban nem létezik: mindig a politikai, kulturális vagy társadalmi fölényben lévő ország, népcsoport nyelve az „erősebb”, a „trendi”. Mihelyt egy nyelvet szélesebb körben fogadnak el, beszélőinek száma megugrik. Ennek következtében az új fogalmak nagy része gyakran már ezen a trendi nyelven épül be a többi nyelvbe. Nemzetközi tárgyalásokon, konferenciákon az erősebb hatalom általában nyelvileg is fölénybe kerül, hiszen elvárja a kisebb vagy gyengébb államoktól, hogy a tárgyalások az ő (egyébként is elterjedtebb) nyelvén folyjanak.

A népek, nemzetek közötti társadalmi-politikai egyenlőtlenségek kiküszöbölését sokan a nyelvek közötti egyenlőtlenségek feloldásától remélték. Filozófusok, írók, matematikusok, fizikusok és egyéb gondolkodók sokasága humanista eszmék bűvöletében úgy vélte, hogy a megoldást egy mesterséges nyelv létrehozása és elterjesztése jelentené. Egy ilyen műnyelv használatba vétele és elterjedése ugyanis garantálná, hogy a politikai tárgyaló felek egyike se kerüljön fölénybe a másikkal szemben, hiszen mindketten a semleges műnyelvet használhatnák, immár egyenrangú félként. Bár ez a gondolat ma naivnak tűnhet, tény, hogy több mint száz gondolkodót ihletett mesterséges nyelvek kidolgozására.

Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy a békevágy mellett az is műnyelvek létrehozására késztette a gondolkodókat, hogy a természetes nyelvekben „hibákat” véltek felfedezni. A kifejezések homályosságát, pontatlanságát, kétértelműségét az új nyelvben igyekeztek elkerülni. Így a mesterséges nyelv a kifejezések világossága, egyértelműsége, és a logikai tökéletesség révén elvben hatékonyabban segíthette volna a világos gondolkodást, a nyelven kívüli valóság megismerését.

Egy ijesztő szópár

A mesterséges nyelveknek két fajtája van, amelyek elnevezése (a filozófiától ódzkodók számára ijesztő módon) Kant filozófiai fogalmából került át a nyelvészetbe. De aggodalomra semmi ok: az a priori és a posteriori mesterséges nyelvek között egyszerű különbséget tenni. Míg az a priori tervezetek a már létező nyelvektől független (tehát akár számok, ábrák, hangjegyek alapján készített) logikai rendszerekre épülnek, addig az a posteriori nyelvek a már meglévő nyelvekből veszik elemeiket, és azokat logikus egyszerűsítéssel gyúrják egy új nyelvi rendszerré. A XIX. századig az a priori nyelvtervezetek születtek nagyobb számban, onnantól kezdve azonban inkább a posteriori nyelveket készítettek

A dobogósok

A XX. század elejére a mesterséges nyelvek száma olyan magas lett, hogy szükségessé vált azok vizsgálata, rendezése. Ezzel a céllal alakult nemzetközi szervezet 1924-ben, és ekkortól kezdtek a nyelvészek is komolyan foglalkozni a közvetítő vagy mesterséges nyelvek tanával, vagyis az interlingvisztikával.

A sok-sok tervezet közül három olyat ismerünk, mely sikeresen átkerült a gyakorlatba is: a volapük, az ido és az eszperantó. A volapük Johann Martin Schleyer nevéhez fűződik, aki 1880-ra dolgozta ki a teljes nyelvtant, és mintegy tíz éven keresztül sikeresen toborzott híveket az új nyelvnek, majd a mozgalom az 1910-es években elhalt. Nem sokkal később, 1907-ben jelentette meg az ido tervezetét a francia Louis Couturat. Az ido-mozgalom az első világháborúig szépen növekedett, már szépirodalmi alkotásokat is létrehoztak ezen a nyelven, ám a század közepére elfogyott a lelkesedés.

Az igazi sikertörténet az eszperantóé, de miért is?

Folytatjuk...

Felhasznált irodalom: 

Kenesei István (szerk.): A nyelv és a nyelvek. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004.

Fodor István: A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003.

Beszédaktus utáni kielégülés

„Szelídítsük kapcsolatunkat barátsággá” – és máris kimondta az ítélet. Egy külföldi, aki a magyart idegen nyelvként tanulja, és elcsípi e mondatot a parkban, szépen lefordíthatja anyanyelvére: szelíd + pozitív, kapcsolat + pozitív, barátság + pozitív – tehát biztos valami kedves dolgot mondanak egymásnak a magyar fiúk és lányok ezekkel a szavakkal. Szegény idegen ajkú barátunk nem is sejti, hogy itt éppen egy szakítás aktusa zajlik le. Csak éppen virágnyelven. 

 De tegyük fel, hogy nem szakít az ifjú pár, hanem leánykérésnek leszünk tanúi: „légy a feleségem” kérése máris egy szándékot közvetít, cselekvést hajt végre visszavonhatatlanul, amely több puszta szósornál (legalábbis nagyobb jelentőséget tulajdonítunk neki). És így tovább. 

Hiszen mi másról van szó egy „boldog(talan)ító igen” kimondása kapcsán is, mint arról, hogy a kimondott „Igen” erejével összeköttetett Isten színe előtt ez a férfi és ez a nő… nyugatabbra meg, aki csak akar. Vagy nem ugyanígy „szómágia”-e a bírósági ítélet elhangzása?! 

Esetleg gondoltunk már arra, hogy ugyanúgy cselekvést hajtunk végre egy nyelvi aktussal, amikor bocsánatot kérünk valakitől pusztán egyetlen szó kimondásával „Bocsánat” vagy „Ne haragudj”? Sőt, a gyerek is igen korán megtanulják azt a bizonyos „varázsszót”: kérem szépen. 

Hogy mi a közös ezekben a megnyilatkozásokban? John L. Austin az elsők között volt, aki ráirányította arra a figyelmet, hogy számos funkciója lehet egy-egy megnyilatkozásnak a kommunikációs folyamatban. Magyarul: nem csak azért beszélünk, hogy információt cseréljünk. Néha éppen azzal cselekszünk, hogy kimondjuk a „varázsszavakat”. 

„Elnevezem Buksinak”

„Ígérem, hogy többé nem hagyom nyitva a madárkalicka ajtaját”

„Bocsánatot kérek, hogy megbántottalak”

„Megbocsátok mindenért ” 

– azon kívül, hogy értjük a szavak jelentését, értjük azt is, hogy milyen pszichés és társas következményei vannak a kimondott szavaknak. („Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó.”) 

Fogadás, üdvözlés, ígéret, figyelmeztetés, parancs, óhaj, tagadás, beszámoló valamiről, garantálni valamit, ígérni, megesküdni valamire, gratulálni, megköszönni, örülni valaminek – mind olyan beszédesemények, amelyek „többet mondanak a puszta szavaknál”. És ugyanilyen egyértelműen nyelv általi cselekvésnek minősülnek a deklarációk is, vagyis ha a beszélő pusztán azzal megváltoztatja egy tárgy vagy szituáció külső aktusát, hogy kimondja a megnyilatkozást: „Lemondok”, „Megkeresztellek”, „Ki vagy rúgva”, „Férjjé és feleséggé nyilvánítalak benneteket”. 

Mondani és cselekedni tehát sok esetben ugyanazt jelenti. Azonban éppen ez lehet félrevezető, mert nem elég mondani, utána ennek megfelelően kell cselekedni is: nem elég kijelenteni, hogy holnaptól fogyózni fogok, hanem holnaptól tényleg mellőzni kell az éjjeli pudingnasit nápolyival és a szalonnás-hagymás tojásrántottát reggelire. Austin e megfigyelés és jelenség mélyreható tanulmányozásának keretéül alkotta meg az úgynevezett beszédaktus elméletet, amely a nyelvtudományban a pragmatika területére tartozik (vagyis ahol az alapján dől el egy megnyilatkozásról, hogy jól formált-e, ha a nyelven kívüli valóságban megállja a helyét.) 

A beszédaktus elmélet alapja, hogy a nyelvhasználat nem egyszerűen a cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés. Egy aktus (pl. a bocsánatkérés) nyelvi formában lesz kielégítve. Kicsit jobban megkapirgálva a felszínt hamar kiderül, hogy ez is csak amolyan spanyolviasz a tudományosság oltárán. Eleinknél még sokkal nagyobb hitele volt a szóbeli egyezségnek. A becsületszó és a szavamat adom rá kifejezések éppen ennek bizonyítékául szolgálnak: a szavaknak teremtő erejük volt. (Ez a felfogás magabiztosan tartotta magát egészen a 19. század végig, amikor Saussure munkássága nyomán tudományosan is különválasztották a nyelvet és a beszédet.) 

Az emberi történelemben évezredeken keresztül kitüntetett jelentősége volt magának a szónak. Az ókori jogi rendelkezés bevett formája, a szándék és akarat szóbeli kifejezése tökéletesen elegendő volt, azonban aki akadályozott a szóbeli megnyilatkozásokban (siket vagy néma), az komolyan belekerült a bürokrácia írásbeli labirintusába. Például Iustinianus császár korában előírás volt, hogy „a siketnéma végrendelethez az ő saját kezű aláírása szükséges hét tanú jelenlétében”[1], mivel szóban szentesíteni nem tudja rendelkezését. Mi más lenne ez, mint kicsit sarkítva, de szómágia. A szavak varázserővel bírnak, befolyásolják a mindennapokat és a tárgyakat, embereket (szellemeket). Ez a hit tetten érhető a ráolvasásokban, mágikus formulákban, házi áldásban, rigmusokban vagy akár a csúfolódó énekekben (gúnydalok, rontások). Azt, amit mi a primitív népek naiv bájának vélünk a szavak és megnevezések teremtő ereje kapcsán, ha jobban belegondolunk mi is ugyanígy valljuk, csak más köntösbe bújtatjuk. 

 [1] Vasák Iván 2005. A világ siket szemmel. Magyar Jelnyelvi Programiroda. Budapest.

Se hideg, se meleg

Légkondi és központi fűtés ide vagy oda, a mai ember is megérzi, ha az idő váratlanul túl hidegre vagy túl melegre fordul. Őseink nálunk lényegesen jobban ki voltak szolgáltatva az időjárás viszontagságainak, így a hideg és a meleg fogalma már az ő esetükben is jóval túlmutatott a szavakhoz társuló hőérzeten, ami remek táptalaj a fogalmi metaforák kialakulásához. Milyen, a mindennapi tapasztalatokhoz kötődő népi metaforák, bölcsességek szunnyadnak a magyar nyelvben a hideg és meleg szavakkal kapcsolatban? Erre keressük a választ.

A természet körforgásának és az élet szakaszainak tapasztalata alapján a paraszti kultúrában sajátos képzettársítások alakultak ki a hideg és a meleg kapcsán. A meleg – legtermészetesebb forrásából adódóan − a tűz fogalmával, illetve az élet-halál ellentétpárban az élettel fonódott össze. Utóbbi kapcsolatot örökíti meg a melegen kezdette, hidegen végezte közmondás^*, mely mára kiveszett nyelvünkből. Ez lényegében az élet rövid összegzése, és azon a tapasztalaton alapul, hogy születéskor meleg, míg a halál beálltával hideg az ember teste. Átvitt értelemben a közmondás arra is utalhat, hogy mindenki ugyanúgy kezdi és végzi az életét, rangtól és vagyontól függetlenül. A tűz és a meleg metaforizálódott kapcsolatát őrzi az odahúzódik, ahol meleget érez szóláshasonlat. A tűz közelében lenni átvitt értelemben annyit tesz, mint ott lenni, ahol a fontos dolgok történnek. Így aki (metaforikus értelemben) meleg helyen van, az ott tartózkodik, ahol a jó dolgok történnek, ahol segítséget kaphat.

Érdekes módon a hideg tapasztalata és fogalma elsősorban szólások, és csak kisebb részben közmondások ihletője a népnyelvben. Ilyen közmondás például a régies és igen ritka ki hideget ad, subát is ad hozzá. Ennek jelentése a következő: ha az életben nagy szenvedést kell elviselnünk, akkor erőt is kapunk hozzá, vagyis a sorsba vetett bizalom fogalmazódik meg ebben a bölcsességben.

A hideggel kapcsolatos szólások általában valamilyen negatív állapotváltozásra utalnak. Akit hidegre tesznek, azt börtönbe csukják, akit a hideg leli valamitől vagy valamiért, az nagyon szeretne vagy épp nagyon nem szeretne valamit, valakit. Ez a két szólás viszonylag ismert, a köznyelvben ma is megtalálhatóak, ám az utóbbi jelentésszűkülésen ment keresztül: ha valakit a hideg lel, azt ma inkább arra mondjuk, hogy irtózik valakitől, valamitől. Ugyancsak ma is használatos a végigfut a hátán a hideg szólás. Ezt régen és ma is arra mondták, amikor hirtelen rossz hír vagy kellemetlen személy megjelenése esetén valaki megborzongott a meglepetéstől, esetleg undortól.

Jóllehet a hideg és a túlzott meleg önmagukban kellemetlen érzetet jelentenek, és a való életben sokszor inkább a langyos dolgokat kedveljük, mégis erősen negatív jelentéssel bír a se hideg, se meleg kifejezés. Ezt általában olyan emberekre mondták és mondják még ma is, akik nem mernek állást foglalni, valódi véleményt mondani, így kiismerhetetlennek bizonyulnak. Érdekesség, hogy ez a kifejezés a Bibliában is olvasható: „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek számból” (Jel 3:15-16)^**.

Mint láttuk, a hideg elsősorban a hirtelen és általában negatív változásokkal, míg a meleg az élet és a tűz (ezen keresztül pedig a pozitív dolgok) közelségével fonódott össze a népnyelvben. Augusztus eleje lévén mi is reménykedhetünk, hogy az idei nyár még jócskán tartogat számunkra napfényes, meleg napokat. :) 

^{* A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris, 601-602. és 995. oldalak.}

^{** A bibliai részlet forrása: Biblia. Ószövetségi és újszövetségi Szentírás. Szent István Társulat, Budapest 2009.}

"Színezd újra! Az életed, ha megfakulna..."

„(…) 

És akarok még sok más színű tintát,

 bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,

 és kellene még sok száz és ezer

 és kellene még aztán millió:

 tréfás-lila, borszínű, néma-szürke,

 szemérmetes, szerelmes, rikító,

 és kellene szomorú-viola

 és téglabarna, és kék is, de halvány

(…)”

Kosztolányi Dezső 

Úgy alakul az életünk, hogy látássérült lakótársat kapunk. Miért is ne?! Beszélgetünk vele, a forgatókönyv szerinti szokásos napi kis fecsegésekkel fűszerezzük az együttélést. Nincs ebben semmi különös, megismerjük egymás világát. És közben a sajátunkat. Többek közt, ami nyelvünkből visszainteget. 

Fogalmazzunk úgy, hogy nagyon színes egyéniségek vagyunk. Hiszen van, hogy sárgulunk az irigységtől, egészen zölddé válunk, ha rosszul érezzük magunkat, halvány lila segédfogalmunk sincs sokszor, miképp kerüljünk ki a kalamajkából, és rózsaszín felhőn lebegünk tíz centivel a föld felett, amikor szerelmesek vagyunk, de szakítás után inkább szürke vagy fekete a világ (az angolban meg ’kék’), hiszen kedvünk borongós. 

 A 20. század második felében intenzív kutatások alapját képezte Sapirnak és tanítványának, Whorfnak a felvetése (nyelvi relativizmus), miszerint nemcsak a gondolkodás hat a nyelvre, hanem a nyelv által megszabott szemantikai struktúrák is meghatározzák gondolkodásunkat és ezen keresztül a nyelvhasználatot. (Azóta kicsit árnyaltabbá vált ez a kijelentés.)

 Mi alapján szabdalják fel a nyelvek a színjelentésmezőket? Észlelési mechanizmusaink azonosak? Vajon ez a nyelvi felosztás határozza meg azt is, hogy milyen színeket látunk? (Ez esetben előterjesztésre javasolt a felvetés, hogy a férfiak és nők[1] különböző nyelveken beszélnek. Aki nem hiszi, járjon ennek utána párjával egy barkácsáruház falfestékeinek színorgiájában.) 

Úgy kell elképzelni a színek észleleteit, mintha egy a „jó piros” központ köré gyűlnének az árnyalatok és mennének át fokozatosan a „jó sárgák” vagy a „jó barnák” peremköreibe. A kutatások szerint 11 alapvető univerzális színnév van, lehet ennél több vagy kevesebb, sőt nem is mindig fedi egymást a különböző nyelvekben megjelenő színpaletta. De egy jellemző sorrendiséget mégis megállapítottak: fekete/fehér, piros, zöld/sárga, kék, barna, lila/rózsaszín/narancssárga/szürke stb.

Hogy mikor tekinthető valami alapvető színnévnek?

Például, ha egyetlen szótövet tartalmaz, továbbá ha nem korlátozódik bizonyos területre (pl. szőke), ill. ha nem összetételként jelenik meg, melyből a beszélő kénytelen a nyelven kívüli valóságra asszociálni (pl. égszínkék, karmazsinvörös, hófehér, törtfehér, csontfehér). Bár nem titkolható, hogy sok olyan alapvető színnevünk van, melyek eredetileg éppen ilyen valóságdarabot jelentettek. Például füvet (’zöld’) vagy sarat (’sárga’)… Ez a mai természeti népek körében is megvan, hiszen abban a (nyelvi) gondolkodásmódban nem lehet általánosítani, nem lehet elvonni pl. a színt magától a tárgytól, amire jellemző. (Nyelvünk „huncutsága” azonban, hogy a nálunk fűtől elvont zöld azóta újra „magára talált” és a már említett barkácsáruházban kifejezetten fűzöld árnyalatot is kérhetünk elvitelre.)

Miért ezek az alapszínnevek jellemzőek leginkább a világ nyelveiben? Spekulációkban nem szűkölködik a könyvtár. Vannak, akik úgy tartják, hogy a szem színérzékelő csapjai (sárga, zöld, kék árnyalatok) érzékenységi görbéivel lehet magyarázni a színnevek jelentését, és ezen fizikai-fiziológiai jelenségek miatt univerzálisak az alapszínnevek. Mások abból indulnak ki, hogy az ember az őt körülvevő környezetben jelöl ki „jellemző színeket”: világos/sötét a nappal és éjszaka miatt, ’sárga’ a nap, ’barna’ a föld, ’kék’ az ég stb. alapján. De bizonyos nyelvekben, pl. az oroszban a magyar ’kék’-nek van több neve, míg pl. a magyarban a piros/vörös párosa kelti fel az érdeklődést. Ugyanazt jelölik? Csak a nyelvben van különbség? Vörös az ég alja vagy piros? Vörös lángokkal ég a tűz vagy pirossal? Vörös a vér és piros az alma? Egyáltalán mi az a szín? 

A Magyar értelmező kéziszótár szerint „a tárgyaknak, testeknek, jelenségeknek az a tulajdonsága, milyensége, amelyet a szemünkbe jutó fénysugarak hullámhossza és rezgésszáma szerint alakuló látási érzetként észlelünk”. A Magyar Szabvány (9620) definíciója kicsit körmönfontabb: „a látható sugárzásnak az a jellemzője, amelynek alapján a megfigyelő a látótér két azonos méretű, alakú és szerkezetű, egymáshoz csatlakozó rész között különbséget tud tenni, és ezt a különbséget a megfigyelt sugárzások spektrális eloszlásának eltérése okozhatja”. 

 Hm, talán nem lettünk okosabbak és a kérdés változatlanul él: mi a szín… a fénytan, a nyomdaipar, a számítógép színkódja és 2016 divattrendjének megfelelően? És ha meg is találnánk a színek közmegegyezéses definícióját, akkor továbbra is kérdés, hogy miért és miért éppen így vagyunk „színes egyéniségek”? A haragos-/méregzöld méregtől betegszünk le és a megkeseredett epés megjegyzések sárgítanak iriggyé? (Az angol viszont „green with envy”.) Vajon a szavaink közt hány tudattalan hasonlat színezi beszédünket? És vajon, aki sohasem látta a fény ezen hullámhosszait, az hogyan értheti, ha azt mondjuk vörös, mint a rák? (Angoloknál ’mint a cékla’?) Számára csak zöldeket beszélünk?

[1] A színlátás egyik zavara az X kromoszómához köthető, melynek köszönhetően tetrakromatikus lesz az egyén, vagyis nem szokásos három, hanem 4 csappal rendelkezik a szemében, így több színárnyalat észlelésére és feldolgozására válik alkalmassá.

Ki tud jobban angolul? - 2. rész

E-mail, internet, computer, media player, team building, business meeting, financial advisor. Csak néhány példa a magyar (és egyéb) nyelv(ek)ben szaporodó angol kifejezésekre, melyeket úgy használunk, mintha mindig is nyelvünk részeit képezték volna. Hogy ez mennyire üdvös vagy káros, arról eltér a nyelvészek véleménye. A magyar és más (nem világ)nyelvekbe bekerülő szavak sokasága azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy jól is használjuk az angolt. Ennek egyik ékes példája, hogy nyilvános helyeken (utcán, buszon, éttermekben) rendre hibás angol fordításokba botlunk. Cikkünk első részében már ismertettük gyűjteményünk egy részét, most pedig következzen a folytatás! 

Boltok kirakataiban a szezonvégi leárazások idején sajnos még ma is gyakran találkozhatunk Action! felirattal, mely egyáltalán nem azt kommunikálja, amit jelenteni akar. A leárazás értelemben használt action (a magyar akció hibás tükörfordítása) ugyanis angolul sok mindent jelent, de leárazást biztosan nem, arra ugyanis a sale kifejezés használatos, opcionálisan nagy kezdőbetűvel és felkiáltójellel ellátva. Ha tehát egy angol vagy amerikai ember azt látja a kirakatban, hogy Action!, előbb gondol arra, hogy itt filmforgatás történik (Lights! Camera! Action!) vagy valamilyen egyéb, leárazástól független megmozdulás.

Egy fagyizó és kávézó kirakatában bukkantunk a következő csemegére: Please pay first! Furcsa − gondolhatná az angolul tudó külföldi −, miért fizessek, mielőtt még eldöntöttem volna, hogy mit is szeretnék fogyasztani? Pedig a magyar eredeti felirat ismeretében világos, hogy a személyzet előre történő fizetésre szerette volna sarkalni magyar és külföldi vendégeit egyaránt. Ennek tudatában a következő változatot javasoljuk az angol fordításhoz: Please pay in advance.

Ugyancsak a vendéglátásból származó csemege a hot vein felirat, mely forralt bort szeretne jelenteni, csakhogy ez nem sikerül neki. A hot wine (pontosabban mulled wine) és a hot vein között ugyanis van különbség, nem is kicsi: míg az előbbi valóban forralt bort jelent, addig a második furcsa, sajátos szókapcsolatnak hat, és valahogy úgy fordíthatnánk, hogy „forró véna”. Bár kétségtelenül léteznek forróvérű emberek, ezt a véletlenül született, nem létező kifejezést rájuk sem tudjuk használni.


A sort még hosszan folytathatnánk, de személyes gyűjteményünkből most erre a néhány félrefordítós csemegére szorítkozunk. Ha azonban még szívesen olvasnál hasonlókat, kedvedre mazsolázhatsz az interneten mások gyűjtéseiben, például itt. :)

Nyelvújítás "sportszerűen"

A nyelvújítás szó hallatán általában egyből Kazinczyra és társaira gondolunk. Tudjuk, hisz megtanultuk, hogy ők azok, akik 1772-től kezdődően tevékenykedtek azért, hogy a magyar nyelvben található idegenül csengő kifejezések helyett újonnan alkotott magyar szavakat terjesszenek el a magyarok körében. Ez a pennacsatáktól sem mentes nyelvújítási mozgalom azonban korántsem az egyetlen a magyar nyelv történetében. Talán meglepően hangzik, de hetven évvel ezelőtt is lezajlott nyelvünkben egy kisebb nyelvújítás. Akkor azonban nem néhány tucat tudós ember dugta össze a fejét, hogy az idegen szavak helyett új magyar kifejezéseket kreáljon, hanem egy sportújság leleményes szerkesztői fordultak újító kedvű olvasóikhoz.

A Nemzeti Sport 1931-ben „Tessék magyar szavakat keresni a sport fogalmainak kifejezésére” címmel pályázatot írt ki olvasói részére. A szerkesztők magyarításra javasoltak bizonyos idegen (főleg angol) eredetű sportszavakat, ezzel próbálták bevonni a sportkedvelő közönséget a sportnyelv magyarításáért folytatott küzdelembe. Később publikálták a lapban a pályázat győzteseit és az érdekesnek ítélt megoldási javaslatokat. A beérkező javaslatok véleményezését ekkor még kizárólag a lap munkatársai végezték, majd 1935-től nyelvészek is bekapcsolódtak a munkába. A megfelelőnek ítélt kifejezéseket az újságírók felhasználták cikkeik megírásához, így próbálván elérni azt, hogy ezek a szavak bekerüljenek a sportrajongók (és a szélesebb közönség) szókincsébe.

Hogy miért volt erre szükség? A más nyelvekből a magyarba kerülő legtöbb sportterminus angol eredetű jövevényszó. Ezek a kifejezések (pl. sport, box, dopping, tenisz, tréner) a 19. század végéig közvetítőnyelvek (leginkább a német és a francia nyelv) segítségével nemzetközi szavakként kerültek a nyelvünkbe. A sport nyelve ekkor azonban még egy adott (felső) társadalmi réteg nyelve volt. Az 1910-es, 20-as évekre egyes sportágak (mint a kerékpározás és a foci) egyre népszerűbbek lettek, mivel a szélesebb néprétegek számára is elérhető szórakozási formákká váltak. Ez a változás irányította rá a figyelmet az idegen szavak aggasztóan magas arányára a korabeli sportnyelvben, és ez hívta életre a Nemzeti Sport nyelvújító kezdeményezését.

Több mint hetven év távlatából elmondhatjuk, hogy az 1930-as évek sportnyelvújítása sikeres volt. Egyes nyelvészek szerint 150, mások szerint körülbelül 200 új magyar sportszót köszönhetünk a Nemzeti Sport kezdeményezésének. Ez részben olyan szavakat jelent, amelyeket tényleg újonnan alkottak az olvasók, részben pedig olyanokat, melyek már megvoltak a nyelvünkben, csak korábban nem volt sporttal kapcsolatos jelentésük.

Egyes újonnan alkotott szavak teljesen kiszorították az angol eredetű kifejezést (pl. a dribliz helyébe lépő cselez), de olyan szópárokat is ismerünk, ahol a régi és az új szó egymás szinonimájaként él tovább. Utóbbira példa a drukker helyébe szánt szurkoló, illetve a center kiváltására szánt középcsatár. Esetenként a Nemzeti Sport olvasói által tett javaslatok annyira sikeresek voltak, hogy egyszerre akár 5-6 szinonima is elterjedt a nyelvünkben. Ez történt például a szintén süllyesztőbe szánt passzol ige esetében: ennek kiváltására javasolták a küld, átad, átdob, továbbít, átjátszik, adogat szavakat. A sors iróniája, hogy nem csak az új kifejezések, de az angol eredetű passzol is megmaradt a magyar sportnyelvben. Előfordult azonban, hogy az újítások nem szorították ki az idegen eredetű sportkifejezést. A gól (eredetileg angol goal) szót például nem váltotta fel a helyébe szánt dugó, amin ma már elnézően mosolygunk.

A sportnyelvújítás nemcsak eredményes volt, de ráirányította a figyelmet arra, hogy az idegen szavakat nem feltétlenül kell irtani a nyelvből és hogy a magyar nyelv ugyanolyan produktív, mint a korábbi évszázadokban. Részben a mozgalom eredményessége, részben a folyamatosan nyelvünkbe áramló idegen szavak miatt több nyelvész újabb nyelvújítást szorgalmas, különösen a szaknyelvek esetében. 

De addig is sokkal aktuálisabb feladatunk, hogy drukkoljunk vagy szurkoljunk a magyar fociválogatottnak az EB-n! :)

Felhasznált irodalom:

Pottyondi Nóra 1999. A labdarúgás szakkifejezéseinek változása a magyar nyelvben. Magyar Tudomány. 1359–1361.

Zsilinszky Éva 2005. Szókészlettörténet. In: Kiss Jenő−Pusztai Ferenc szerk. Magyar nyelvtörténet. Osiris. Budapest. 734.

Bánhidi Zoltán 1971. A magyar sportnyelv története és jelene. Sportnyelvtörténeti szótárral. Akadémiai Kiadó. Budapest. 153-158.

Ki tud jobban angolul? - 1. rész

E-mail, internet, computer, media player, team building, business meeting, financial advisor. Csak néhány példa a magyar (és egyéb) nyelv(ek)ben szaporodó angol kifejezések közül, melyeket úgy használunk, mintha mindig is nyelvünk részeit képezték volna. Hogy ez mennyire üdvös vagy káros, arról eltér a nyelvészek véleménye. A magyar és más (nem világ)nyelvekbe bekerülő szavak sokasága azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy jól is használjuk az angolt.

Hogy ez mennyire nincs így, arról nap mint nap megbizonyosodhat bárki, aki nyitott szemmel jár és bírja valamelyest az angol nyelvet. De probléma ez egyáltalán? Hiszen a nem angol anyanyelvű így is vidáman elbeszélgethet egy másik nem angol anyanyelvűvel, nem kell ahhoz tökéletes angolsággal csevegni. Igen ám, csakhogy itt nem csupán apró nyelvtani vagy stilisztikai hibákról van szó (bár azok is akadnak szép számmal), hanem ennél komolyabb félreértésekhez vezető hibákról, például helytelen szóválasztásról. Márpedig a félrefordítások gyakran komoly félreértelmezéshez, félretájékoztatáshoz vezetnek.

Az alábbiakban néhány példával igyekszünk megmutatni, hogy az idegennyelv-használattal kapcsolatos hanyagság vagy tudatlanság milyen nyilvánvaló blődségeket eredményez. Talán nem meglepő, hogy gyűjtőmunkánk példái elsősorban a vendéglátásból származnak.

Sok bosszús percet spórolhatnánk meg a hozzánk látogató külföldieknek, ha helyesen írnánk ki angolul például a fagylaltok neveit. Gondoljunk csak bele! Külföldiként ellátogatunk a vendégszeretetéről híres Magyarországra, elmegyünk egy cukrászdába, és – abban a hiszemben, hogy hamarosan egy finom, hamvas sárgabarack ízét fogjuk érezni a szánkban − kérünk egy gombóc peach feliratú fagylaltot. A cukrászdát elhagyva azonban konstatálnunk kell, hogy őszibarack helyett egészen más ízt érzünk, mégpedig sárgadinnyét! Persze sejthettük volna, hogy valami gubanc lesz, hiszen volt ugyanott egy gyanús, cheese lice feliratú fagylalt is. Márpedig az útikönyvben nem volt benne, hogy a magyarok szeretik a „sajttetű” ízét, bármi legyen is az…

Ugyancsak megrökönyödhet a turista, ha a magyar kultúra iránti kíváncsisága egy piaci büféhez vonja, és ott különös felirat fogadja: fuckup with marmalade. Hát ez meg milyen áru lehet? − gondolhatja a szegény külföldi. − Csak nem keveredtem véletlenül egy vöröslámpás negyedbe? A válaszunk: nem, bizony. Viszont erősen valószínű, hogy a büfé tulajdonosa egy internetes magyar-angol szótárat használt, melyben a magyar „bukta” szóhoz valóban ezt a kifejezést rendelik. Ez a notórius félrefordítás egyébként egy időben az internet sztárja lett, mint a (tragi)komikus magyar valóság egy szeletkéje. 

Ezek után egészen visszafogott félrefordításnak tűnik, hogy bizonyos éttermekben az étlapon steak with potato fordítást kap a steak burgonya. Talán mondanunk sem kell, hogy míg az előbbi húsételt és krumplit jelent, addig az eredeti jelentés csupán a köretre vonatkozik, így nagyon nem mindegy, hogy melyiket rendeli az ember ebédre.

Sajnos egy-két félrefordítás okozta bosszankodás is elég ahhoz, hogy a hazánkba látogatók többet ne akarjanak Magyarországra jönni. Nem lenne egyszerűbb némi odafigyeléssel, utánajárással megelőzni mindezt?

Nyáron szánt, télen szalmakalapot

Forró napsütés, hőség, napozás, strand, fürdés, nyaralás, tengerpart, Balaton, kertiparti, szabadság - ilyen és ehhez hasonló kifejezések jutnak eszünkbe, ha a legmelegebb évszakra gondolunk. Őseinknek azonban nem csak és nem elsősorban a szabadtéri élvezetekkel kapcsolatos szavak jutottak eszükbe, ha a nyárról esett szó: számukra ez az évszak a kemény munkát, a betakarítást, a téli hónapokra való felkészülést jelentette. Nem véletlen, hogy a paraszti kultúrában általában farsangkor tartották a lakodalmakat, hiszen nyáron kevésbé volt idejük mulatni, mint a viszonylag tétlen, fagyos hónapokban. Lássuk, hogy milyen bölcsességeket, szófordulatokat őrzött meg számunkra nyelvünk a régi időkből!

A nyár fogalmához a népnyelv számos szólást rendel. Annyi, mint nyárban a napfény, mondták, ha valamiből sok volt a háznál vagy a faluban. Ha valami úgy ment, mint nyáron a szánka, akkor az a dolog sehogy sem akart alakulni vagy haladni. Azt is mondták az izzadó embernek, hogy nehéz nyáron a szamárbőr, hiszen a földi halandó ilyenkor minden ruhadarabot ledobna magáról. Népi bölcsességre is utal a következő két szólás. Ha valakire azt mondták, hogy nyárban szaggatja a téli subát, akkor ezzel rosszallásukat fejezték ki, hogy az illető nem akkor használ valamit, amikor annak ideje lenne, vagyis idő előtt elpocsékolja azt. A lusta embert pedig a következő módon figyelmeztették arra, ha nyáron tétlenkedett és nem tett félre semmit télire: majd megkérdezik, kit szolgált kend a nyáron.

Emlékszünk még a tücsök és a hangya meséjére? Bizony a magyar népnyelv is megőrzött jópár olyan közmondást, amely arra figyelmeztet: nyáron dolgozni kell, hogy télire is maradjanak tartalékaink. Ilyen bölcsesség a nyáron ruhát, télen kenyeret nem jó otthon hagyni, melynek számos változata él (például Nyáron subádat, télen kenyeredet el ne feledd! vagy Nyáron ruhádat, télen tarisznyádat el ne hagyd!). Ezt leginkább az útnak indulónak mondták jó tanácsként, hogy nyáron gondoljon a hűvösebb időre, télen pedig az élelemre. Nyáron csináltass szánt, télen szalmakalapot vegyél! – ezekkel a szavakkal intették egymást az emberek, hogy a teendőkről előre kell gondolkodni, nem pedig akkor, amikor már szükség lenne az adott dologra. Bár az életmódbeli és fogyasztási szokások megváltozása miatt ez a közmondás mára inkább metaforikus jelentéssel bír, továbbra is az előrelátó, gondos életvitelre biztat. Ha jól belegondolunk, a fogyasztói társadalomban sem elhanyagolandó gondolat ez: a következő télre legolcsóbban a tavaszi leárazások során készülhetünk (csak mi szán helyett ruhát szerzünk be). A nyár és tél fogalompárt már az emberi élet egészére vonatkoztatja az aki nyáron nem gyűjt, télen agg ebül bánkódik közmondás, hiszen az erővel teli fiatalkorban kell serényen dolgozni ahhoz, hogy az embernek öreg korára is legyenek tartalékai.

A kemény mezőgazdasági munkák ellenére a nyár viszonylag kellemes voltát örökíti meg további két közmondás. Szép időben a szabadban is lehet aludni, vagyis nyáron minden bokor szállást ad. Ezzel a régiek arra utaltak, hogy a távoli, elhagyatottabb vidékre igyekvőknek sem kell aggódni amiatt, hogy hol töltik az éjszakát. Télen nehezebb volt a megélhetés, és fűteni is kellett, így a szegény ember jobban szerette a nyarat, amit gyakran ki is mondott: többet ér egy nyár száz télnél. 

Jóllehet őseinkhez képest nekünk kevesebb (vagy csak másfajta) gondjaink vannak telente, azért be kell vallanunk, hogy már mi is nagyon várjuk, hogy beköszöntsön az igazi nyár! :) 

Forrás:

Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris