"Színezd újra! Az életed, ha megfakulna..."

„(…) 

És akarok még sok más színű tintát,

 bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,

 és kellene még sok száz és ezer

 és kellene még aztán millió:

 tréfás-lila, borszínű, néma-szürke,

 szemérmetes, szerelmes, rikító,

 és kellene szomorú-viola

 és téglabarna, és kék is, de halvány

(…)”

Kosztolányi Dezső 

Úgy alakul az életünk, hogy látássérült lakótársat kapunk. Miért is ne?! Beszélgetünk vele, a forgatókönyv szerinti szokásos napi kis fecsegésekkel fűszerezzük az együttélést. Nincs ebben semmi különös, megismerjük egymás világát. És közben a sajátunkat. Többek közt, ami nyelvünkből visszainteget. 

Fogalmazzunk úgy, hogy nagyon színes egyéniségek vagyunk. Hiszen van, hogy sárgulunk az irigységtől, egészen zölddé válunk, ha rosszul érezzük magunkat, halvány lila segédfogalmunk sincs sokszor, miképp kerüljünk ki a kalamajkából, és rózsaszín felhőn lebegünk tíz centivel a föld felett, amikor szerelmesek vagyunk, de szakítás után inkább szürke vagy fekete a világ (az angolban meg ’kék’), hiszen kedvünk borongós. 

 A 20. század második felében intenzív kutatások alapját képezte Sapirnak és tanítványának, Whorfnak a felvetése (nyelvi relativizmus), miszerint nemcsak a gondolkodás hat a nyelvre, hanem a nyelv által megszabott szemantikai struktúrák is meghatározzák gondolkodásunkat és ezen keresztül a nyelvhasználatot. (Azóta kicsit árnyaltabbá vált ez a kijelentés.)

 Mi alapján szabdalják fel a nyelvek a színjelentésmezőket? Észlelési mechanizmusaink azonosak? Vajon ez a nyelvi felosztás határozza meg azt is, hogy milyen színeket látunk? (Ez esetben előterjesztésre javasolt a felvetés, hogy a férfiak és nők[1] különböző nyelveken beszélnek. Aki nem hiszi, járjon ennek utána párjával egy barkácsáruház falfestékeinek színorgiájában.) 

Úgy kell elképzelni a színek észleleteit, mintha egy a „jó piros” központ köré gyűlnének az árnyalatok és mennének át fokozatosan a „jó sárgák” vagy a „jó barnák” peremköreibe. A kutatások szerint 11 alapvető univerzális színnév van, lehet ennél több vagy kevesebb, sőt nem is mindig fedi egymást a különböző nyelvekben megjelenő színpaletta. De egy jellemző sorrendiséget mégis megállapítottak: fekete/fehér, piros, zöld/sárga, kék, barna, lila/rózsaszín/narancssárga/szürke stb.

Hogy mikor tekinthető valami alapvető színnévnek?

Például, ha egyetlen szótövet tartalmaz, továbbá ha nem korlátozódik bizonyos területre (pl. szőke), ill. ha nem összetételként jelenik meg, melyből a beszélő kénytelen a nyelven kívüli valóságra asszociálni (pl. égszínkék, karmazsinvörös, hófehér, törtfehér, csontfehér). Bár nem titkolható, hogy sok olyan alapvető színnevünk van, melyek eredetileg éppen ilyen valóságdarabot jelentettek. Például füvet (’zöld’) vagy sarat (’sárga’)… Ez a mai természeti népek körében is megvan, hiszen abban a (nyelvi) gondolkodásmódban nem lehet általánosítani, nem lehet elvonni pl. a színt magától a tárgytól, amire jellemző. (Nyelvünk „huncutsága” azonban, hogy a nálunk fűtől elvont zöld azóta újra „magára talált” és a már említett barkácsáruházban kifejezetten fűzöld árnyalatot is kérhetünk elvitelre.)

Miért ezek az alapszínnevek jellemzőek leginkább a világ nyelveiben? Spekulációkban nem szűkölködik a könyvtár. Vannak, akik úgy tartják, hogy a szem színérzékelő csapjai (sárga, zöld, kék árnyalatok) érzékenységi görbéivel lehet magyarázni a színnevek jelentését, és ezen fizikai-fiziológiai jelenségek miatt univerzálisak az alapszínnevek. Mások abból indulnak ki, hogy az ember az őt körülvevő környezetben jelöl ki „jellemző színeket”: világos/sötét a nappal és éjszaka miatt, ’sárga’ a nap, ’barna’ a föld, ’kék’ az ég stb. alapján. De bizonyos nyelvekben, pl. az oroszban a magyar ’kék’-nek van több neve, míg pl. a magyarban a piros/vörös párosa kelti fel az érdeklődést. Ugyanazt jelölik? Csak a nyelvben van különbség? Vörös az ég alja vagy piros? Vörös lángokkal ég a tűz vagy pirossal? Vörös a vér és piros az alma? Egyáltalán mi az a szín? 

A Magyar értelmező kéziszótár szerint „a tárgyaknak, testeknek, jelenségeknek az a tulajdonsága, milyensége, amelyet a szemünkbe jutó fénysugarak hullámhossza és rezgésszáma szerint alakuló látási érzetként észlelünk”. A Magyar Szabvány (9620) definíciója kicsit körmönfontabb: „a látható sugárzásnak az a jellemzője, amelynek alapján a megfigyelő a látótér két azonos méretű, alakú és szerkezetű, egymáshoz csatlakozó rész között különbséget tud tenni, és ezt a különbséget a megfigyelt sugárzások spektrális eloszlásának eltérése okozhatja”. 

 Hm, talán nem lettünk okosabbak és a kérdés változatlanul él: mi a szín… a fénytan, a nyomdaipar, a számítógép színkódja és 2016 divattrendjének megfelelően? És ha meg is találnánk a színek közmegegyezéses definícióját, akkor továbbra is kérdés, hogy miért és miért éppen így vagyunk „színes egyéniségek”? A haragos-/méregzöld méregtől betegszünk le és a megkeseredett epés megjegyzések sárgítanak iriggyé? (Az angol viszont „green with envy”.) Vajon a szavaink közt hány tudattalan hasonlat színezi beszédünket? És vajon, aki sohasem látta a fény ezen hullámhosszait, az hogyan értheti, ha azt mondjuk vörös, mint a rák? (Angoloknál ’mint a cékla’?) Számára csak zöldeket beszélünk?

[1] A színlátás egyik zavara az X kromoszómához köthető, melynek köszönhetően tetrakromatikus lesz az egyén, vagyis nem szokásos három, hanem 4 csappal rendelkezik a szemében, így több színárnyalat észlelésére és feldolgozására válik alkalmassá.