Mikortól számít egy szó közkeletűnek? Például, ha (már)
alkot szócsaládot. Hülyeség. Hülye vagy. Hülye liba. Lehülyéz. Hülyéskedik.
Hülyít. Hülyül. Hülye. Színmű címben A hülyéje. Dalszövegben Amikor
hülye vagy (Alvin és a mókusok). Közbeszédben és szépirodalomban. A
bulvársajtóban és a magazinokban. Stílusértékét tekintve már inkább semleges
identitással azonosítja magát. De karrierje nagyjából onnan indult, mint annak
a bizonyos köz-kedvelt bébetűs (immár) töltelékszónak.
Ahogy tágul egy jelentésmező, úgy hígul a jelentés
intenzitása. És úgy veszik egyre kevésbé komolyan. Hülye vagy édes fiam
– mondja a tanár, mondja az anya, mondja a nővér. Ha létezik szómágia, akkor
őszinte részvétem szegény édesfiam, mert nem is tudod mekkora átkot
szórtak a fejedre.
Gyakori jelenség, hogy az átkozódások, szitkozódások orvosi kifejezésekben
(betegségnevekben) gyökereznek.
A varázsigékben is kígyót-békát köpnek egymásra: átkozás. Kívánnak hát
egymásnak egy-két jó tehetségű fenét (eredetileg: farkas, de a
rákbetegség is), francot (nemi betegség), rossebet (szifilisz), nyavalyát,
görcsöt… nem sorolom. A káromkodások előtt - mivel alapvetően nyelvhez
kötöttek - két lehetőség áll: vagy kihalnak, vagy eredeti és sértő, negatív
jelentésük erejét veszti. Belegondolva nem is sejtené a mindennapi
nyelvhasználatot fogyasztó, hogy mennyi "csúnya” szavunk épült be akár már
abba a bizonyos hipotetikus nyelvi normába is. Mit ne mondjak, ha az irodalmi
szövegekben modorosan vezetik le az indulatot verbális agresszió formájában (A
rosseb egy meg! Fékomadta teremtette!) talán durvább átkot szórnak, mintha
lehülyéznék az aktuális célszemélyt. Tehát manapság használunk számos olyan
kifejezést, amelyek nem is számítanak káromkodásnak, ám régen durva konnotáció
társult hozzájuk. Ha valaki ma ezeket használja, nem számít csúnyának,
legfeljebb az idősebb generáció borzong kicsit, hogy ezeket talán mégsem
kellene csak így...
De hogy is van ezzel a "hülyeséggel”? Hiszen még
saját magunkra is mondjuk, pl. ha a suliban vesszük észre, hogy otthon hagytuk
a lakáskulcsot, vagy a süteményből kihagyjuk a tojást és a cukrot, vagy a sört
nem hűtjük be, de a haverok már csöngetnek a lakásajtón. A hülye
eredetileg egy gyógypedagógiai kifejezés, méghozzá az idiota latin orvosi
kifejezés magyarra való átültetése: ’értelmileg súlyosan fogyatékos,
taníthatatlan’ jelentésben. A hülye használata ma is ahhoz kapcsolódik, hogy
valaki butaságot, ostobaságot, meggondolatlanságot csinált. Vagyis kevésbé
használta a józan, ép eszét. Vagy például aki hülyül: az is majomkodik,
bolondozik. Szintén a ’normálistól’ elhajló viselkedést produkál. Deviáns?
Aligha.
Nade. Az olyan gyógypedagógiai szakirodalom, mint "A
hülyeség és a hülyeintézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire”
(Frim Jakab, 1884) rettentő komikusan hangzik. A címből fakadó mosolygás
alatt, azért csak-csak asszociálnak néhányan valami konkrétumot a "hülye”
helyébe. Hiszen ma már fűre, fára és egész biogazdaságra szórjuk a hülyeséget,
mert egy bolond százat csinál és a hülyeség is ragad. De valahol ez a természet
körforgási rendje, mert a történelem sem ismétli önmagát, csak rímel (Mark
Twain). Éppúgy káromkodtak eleink a 15. században, mint ma a Blahán vagy a
Nemzeti Színház színpadán. Bár még a szövegszerkesztők helyesírási programja is
figyelmeztet, hogy "Durva, obszcén vagy bántó szó”.
Ja, és mielőtt valaki nyelvvédő harcoskodással állítaná, hogy a káromkodás rontja a
nyelvet, vigyázzon, mert csapdába eshet. A nyelv nem tud romlani, korcsosulni, maximum
a nyelvhasználó erkölcsi tartása, de ez meg már nem a Nyelvelők témája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése