Ha elérkezik az október vége, november eleje, akkor eljött az idő, hogy kedves halottainkra emlékezzünk. Még ezzel együtt is gyakran tapasztalhatjuk, hogy a mai kor embere számára a halál sokszor tabu, de legalábbis kellemetlen téma. Pedig az egy vagy akár két századdal előttünk élt elődeink életében az elmúlás az élet természetes velejárójaként jelent meg - természetesen a halálhoz kapcsolódó babonákkal és hiedelmekkel együtt.
Ma már közhelyként emlegetjük, hogy régen az idős vagy beteg emberek, nem ritkán gyerekek, az otthonukban betegeskedtek és haltak meg, sőt, a halott felravatalozására is az otthon falai között kerülhetett sor. Így a halál a családi élet része volt, a különböző korú családtagok közvetlen tapasztalatokat szerezhettek az elmúlásról. Ezek a tapasztalatok szép lassan beépültek a közmondásokba, és már nem csak a halállal kapcsolatos szituációkra vonatkoztatták őket, hanem akár tréfálkozás közben is előkerülhettek.
A halállal kapcsolatos egyik alapvető tapasztalat a véglegesség, visszafordíthatatlanság. Ezt a gondolattársítást őrzi a halottat nem hozzák vissza a temetőből közmondásunk, mely arra figyelmeztet, hogy senki se akarja meg nem történtté tenni, ami megtörtént, és amin már nem lehet változtatni. Utalhatunk vele komoly, visszafordíthatatlan életeseményre, de baráti társaságban viccelődve is használhatjuk, például ha valamit illetéktelenül felfaltunk.
A jó halottnak semmi baja sincs - mondták vigasztalásul az elhunyt hozzátartozóinak, hiszen aki meghalt, az már békességben van, nem kínozzák földi szenvedések. Ugyanakkor a halottnak más tekintetben is kijárt a nyugalom: a hagyományos közösség komolyan gondolta, hogy az elhunyt nyugodjon békében. A néphagyomány számos szokást megőrzött, mely az eltávozott lélek visszatérését volt hivatott megakadályozni. Ezek egyike, hogy nem illett felemlegetni az elhunyt rossz tulajdonságait. Tehát: halottról jót vagy semmit.
Végül lássunk egy olyan közmondást, mely csak közvetetten kapcsolódik a halállal kapcsolatos tapasztalatokhoz. Minden halottnak kijárt az alapvető végtisztesség, így a szemfedő és az elhantolás - míg a temetés már nem minden esetben. A szemfedő tehát alanyi jogon kijárt minden elhunytnak, a múltjára való tekintet nélkül. Halottról szemfödelet, koldustól botot - mondták megrovóan és elítélően azokra, akik megfosztották az embereket a számukra legfontosabb, legalapvetőbb dolgoktól (is).
A népi bölcsességek és magyarázataik forrása: Szemerkényi Ágnes 2009. Szólások és közmondások. Budapest, Osiris, 552-554. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése