Népnyelvi növényhatározó

„Itt van az ősz, itt van újra…”, vagyis újra elérkezett a betakarítás ideje. Rokonok, szomszédok, ismerősök és ismeretlenek az utca végéből egyaránt összegyűlnek, kupicával öblögetnek és puttonnyal, kosárral nekivágnak a birtoknak, hogy leszüreteljék egész éves türelmük gyümölcsét. Vagy fogja magát a háziasszony, beül az autóba, kiszáll a hiperszuper marketnél és egy százassal elindított bevásárlókocsiba gyűjti a szőlőt, szilvát, körtét, almát, sütőtököt, hogy otthon csomagolásától megfosztva a család elé tegye.

Akár így, akár úgy élvezi ki a ma embere az őszi bőségszaru kínálta lehetőségeket, igazi sokszínűséggel találkozik. De nemcsak a fák ágain és a piacok standjain várja mindez, hanem nyelvünkben is a bőségszaruhoz megtévesztésig hasonlatos zöldség-gyümölcs szókincstár várja. Persze, hisz hogyan másképp is kérnénk a piacon ’padlizsánt’ vagy ’céklát’, ha nem úgy, hogy „Kérek egy szép nagy padlizsánt és céklát!” – ha már van egy egyszerű, egyezményes szóalakunk arra a lila, csepp alakú göbre, amiből remek padlizsánkrémet lehet keverni. De mi a helyzet, ha a merész vásárló egy szép érett törökparadicsomot kér a zöldségesnél. Merthogy abból is lehet padlizsánkrémet készíteni. Ugyebár.

A magyar élelmiszertörvény fogyasztók tájékoztatási védelmével kapcsolatos elvárásainak nyelvünk éppenséggel kérés nélkül is megfelel. Többek között azt mondja ki ugyanis, hogy a csomagoláson fel kell tüntetni – magyar nyelven – a termék megnevezésén túl az eredetet, az élelmiszer előállítóját és forgalmazóját, az előállításhoz felhasznált nyers- és adalékanyagokat csökkenő mennyiségi sorrendben, a nettó mennyiségét, az energiatartalmát, a minőségmegőrzésével, illetve a tárolásával kapcsolatos tudnivalókat. Persze ennyi adat nem férne bele egy, a nyelvet felhasználói szinten kezelő ember szavába, de éppenséggel az eredetet, legyen az földrajzi vagy más növényhez való hasonlatosságból fakadó, jelezheti.

A növénynévadás párhuzamoson zajlik, hiszen létezik egy tudományos és egy népnyelvi közmegegyezés arról, miképp is nevezzenek zöldségeket és gyümölcsöket. A növénynévadás – éljünk csak a bevett frázissal! – már az ókori görögöknél és latinnál tudományos gyakorlat volt, mely a középkori kolostori kultúrát is megjárva biztosította az egyezményességet, még akkor is, ha olykor sok szóból álló kilométeres frázisok tudtak csak leírni bizonyos növényeket. A ma szokásos kettős nevezéktant a 18. században élt svéd botanikus, Linné honosította meg, melynek alapja, hogy egy-egy növényt két latin szóval jelölnek, az első a nemzetségre, a második a fajra vonatkozik. Magyarországon a reformkori szócsinálási hév nem hagyta érintetlenül ezt a területet sem, bár ezen belső, mesterségesen keletkező szavak tiszavirág életűeknek bizonyultak sok esetben (pl. citrancs - grépfrút).

A nyelven kívüli valóságban megjelenő dolgok és jelenségek a nyelvben hagyják lenyomatukat. Kicsit konkrétabban: például, ha egy profitorientált kínai kereskedő behozza hozzánk a – mi már tudjuk, hogy kivi-nek hívják – ’kivi’-t, akkor annak nevet kell adni. Ha a kínai kereskedő nevezi valahogy barna, szőrős portékáját, akkor a magyar kereskedő vagy megpróbálja átvenni a hangalakot és elterjeszti, vagy inkább elnevezi saját kútfőből (és élményei alapján) például kínaiegres-nek. De tegyünk még egy gyors Európán kívüli kirándulást is gyümölcstájon: megismerhetjük az indusdiót (kesu, amelyet elefánttetűnek is neveztek), a törökszilvát, kínaibirset, egyiptomiszilvát (datolya), a zsidócseresznyét (szamóca), az amerikaidiót (földimogyoró), a szíriaimogyorót (pisztácia), a kínai ikerszilvát (licsi) és még sorolhatnánk.

Vagyis, ha a nép nyelvérzéke idegenkedik az új dologtól és annak idegen hangzású nevétől (l. kiwi, lichi), akkor gyakran talál rá saját nyelvéből egy elnevezést, amely legtöbbször motivált. Lehet ennek alapja a származási hely, az alak, az íze vagy éppen más növényhez való hasonlatossága (vagyis mindig valami olyasmi, amivel mint ismerttel megragadhatja az addig ismeretlent).

Ily módon még mind a mai napig bevásárló listánkra kerülhet például a görögdinnye, a mandarin^*, a kínai kel, az olaszbab, a japánnaspolya vagy a szerecsendió. Törökparadicsom-ként (’padlizsán’) és törökbors-ként (’paprika’) ma már nem találjuk sehol ezeket a növényeket, de furcsán néznének ránk akkor is, ha ’banán’-t paradicsomalma-ként kérnénk, főleg, mivel akár ’citrom’-ot is kérhettünk volna ugyanezzel a szóval! Mentségünkre legyen mondva, hogy a bevásárló-szókincsgyűjteményükben ott áll, hogy ’banán’-t akár paradicsomfüge-ként is kérhetünk, ha nagyon megkívánjuk. A ’céklá’-t vörös répa-ként a ’karalábé’-t pedig kelrépa-ként is feljegyezhetjük a hagyományos sárga- és fehérrépa mellé. Almakirály-ként emlegetni az ’ananász’-t rajtunk kívül még Németországban (Königsapfel) is dívott, ahogy tőlük vettük az ötletet arra is, hogy például az ’avokádó’-t aligátorkörté-nek nevezzük.

Azért vigyázzunk, mert nem minden zöldség-gyümölcs kereskedő nyelvész, aki jártas a régi népnyelvi növényhatározásban. Igen kínos lenne, ha a sarki zöldségesben kókuszdió helyett egy megtermett macskamajmot kérve nem épp a beszerzési hely miatt küldenének melegebb éghajlatra bennünket.

* Az elnevezés részben dél-kínai származási helyére utalhat, részben a névátvitel idézi a kínai főhivatalnokok (mandarinok) öltözékének színét. (In: Vörös Éva 1996. Egzotikus gyümölcsök magyar neveinek történeti-etimológiai szótára. Debrecen.)